Igehirdetés - Reménység vasárnap 1Jn 2, 23-29

„Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.” (1Jn 2, 23-29)

Szeretett Testvérek!

Olaszországban, az Adria partján, két folyó találkozik: egyik a Pó, a másik a Piave. Találkozásuk között pedig egy gyönyörű lagúna fekszik, amely egy igazi kis ékszerdobozt rejt. Ezt helyet úgy hívják Velence. Csodálatos hely, nem véletlenül szerepel annyi regényben, filmben. Turisták milliói látogatják évente, köztük sok honfitársunk is. Nekem is volt szerencsém egyszer eljutni oda, épp a Velencei Karnevál idejére. Ott már közel 1500 éve élnek a lagúna szigetein emberek, akik először csupán el akartak rejtőzni a Római Birodalom maradékát prédáló barbár törzsek elől, majd volt idő, amikor velencei családok irányították szinte a teljes kereskedelmet a középkori Európában. Mivel gyorsan fejlődött a város, kezdett kevés lenni a hely, így elkezdtek építkezni látszólag lehetetlen módon: a vízre. A sekély lagúna iszapjába rengeteg cölöpöt vertek, majd arra építették fel a város jó részét. Igen figyelemreméltó teljesítmény, ám évről-évre az a veszély fenyegeti ezt a csodálatos várost, hogy elnyeli a víz. Mintha vissza akarná foglalni a természet azt, ami az övé. A tenger vízszintje folyamatosan emelkedik, de a város is folyamatosan süllyed. Miért is? Mert hiába a mérnöki találékonyság, ingoványra, szilárd alap nélkül nem lehet építkezni, következmények nélkül semmiképp.

Van természetesen más példa is arra, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent: alaptalan, vagy alkalmatlan alapra építeni. A mérnök világában persze ez maga a kihívás, hiszen lenyűgöző olyasvalamit létrehozni, felépíteni, amelynek józan ésszel szemlélve nem volna szabad léteznie. Ám ilyenkor mindig ott van a katasztrófa kockázata, hiszen ez nem más, mint táncolni annak a bizonyos penge élén: elég egy rossz mozdulat, ami azonnal a vesztünket okozhatja.

A mai vasárnap, Reménység vasárnapján Isten igéje arra biztat bennünket, hogy van alapja a Krisztusban való reménységnek, amelyet nem lehet mással kipótolni, felcserélni. A technika világával ellentétben az üdvösség tekintetében nincs alternatíva: az életedet vagy biztos alapra építed, vagy csupán légvárban reménykedsz. Nincs más lehetőség, vagy Isten kegyelme, vagy az Ő ítélete, s csak az egyiket van remény megállni. Azt sem egyedül magunkban, hanem egyedül Krisztusért! Ahogyan Pál apostol írja: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3, 11)

Három gondolatot szeretnék megosztani veletek:

1. Reménység-pótlékokról
2. A biztos reménységről
3. Krisztusban maradva miénk a Reménység

Reménység-pótlékok. Ugyan nem tudom létezik-e ilyen szó a magyar nyelvben, de meglehet, érdemes volna bevezetni, vagy talán valamilyen cizelláltabb formába kifejezni ennek a szónak a lényegét. Képzeljük el úgy őket, mintha pirulák volnának. Nézzük meg a dobozukat, vegyük ki a kis tájékoztató papírkát. Vajon mit olvasnánk rajtuk?

„Hol találhatók reménység-pótlékok hatóanyagai? Talán nagyon keresni sem kell, hiszen azok számára, akik tudják mit keresnek, lépten-nyomon bele lehet botlani egybe. Nem kell hozzá az erdő sűrűjébe, sem a tenger mélyébe hatolni, hiszen mind itt van körülöttünk, s bennünk. Sőt, mondhatnánk úgy is, hogy ahányan vagyunk, mindannyiunknak van, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ott vannak az otthonunkban, családunkban, munkánkban, újságban, TV-ben, reklámokban, a hírekben, a bankszámla-kivonatunkban, s még lehetne sorolni. Ha nem szúrnánk ki elsőre őket az csak azért lehet, mert számunkra az talán nem reménység-pótlék.

Mire jók a reménység-pótlékok? Igazából mindenre (és igazából semmire). Kényelmet és biztonságot sugallnak, akár hosszú futamidőre. Megoldást kínálnak az összes létező problémára, legyen az anyagi, vagy lelki eredetű.

Hogyan alkalmazzuk a reménység-pótlékokat? A használatuk roppant egyszerű, s lényegében nem is kell megtanulni. Ez benne a legszebb, szinte ösztönösen működnek. A megfelelő hatás érdekében nem is kell mást tenni, mint a megfelelő időben, a megfelelő helyen mindösszesen nevén kell nevezni. Ez általános recept, s mindegyiknél működik. Legalábbis az ember lelkiismeretével kapcsolatban bizonyosan, egyéb esetekben erről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre annyi leszögezhető, hogy a lelkiismeret olajozott működéséhez, azaz ne nagyon kopogjon, csörögjön, az egyik legjobb adalékanyagok ezek a bizonyos reménység-pótlékok.”

Egyetlen apró hiba van csak ezekkel a reménység-pótlékokkal, s már nevén is neveztük a probléma lényegét: ezek mind csak pótlékok. Mind az „olyan mintha” érzését nyújtják a lényegi hatás nélkül. Drog? Igen. Könnyű rászokni? Igen. Le lehet szokni? Nagyon nehezen. Mellékhatásuk az, hogy az ember elhiszi, hogy ezek nem csupán pótlékok, hanem maga a valóság.

Az igazság az, hogy az a reménység, amelynek nincsen alapja, az nem más mint a Kísértő csapdája. Van olyan, amelyről messziről látszik alaptalansága, viszont van olyan is, amely akkor omlik az ember fejére, amikor nem is gondol rá. Ilyen az a bizonyos közmondásos „csalfa remény”. Elhiteti magáról, hogy ez a megoldás, elhiszed, beépíted, ráépítesz, s amikor valami komoly behatás éri, valamilyen nem várt ütés, egy szempillantás alatt tönkretesz mindent, amit addig építgettél.

Van e biztos reménység? Jézus ezt mondja a Hegyi beszédben: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7, 24-27) A valódi és a pótlék között ez a különbség: melyik állja ki a végső próbát. A végső próba pedig nem más, mint Isten ítélete. Minden utat megítél az Isten, megvizsgál, s amelyik nem hozzá visz, az veszendő, s az ember kárára van. Egy út van, s ez nem más, mint amit maga az Úr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Sokszor az ember szinte behúzza a nyakát, szeretné titkolni a többi ember elől, hogy tud a biztos remény forrásáról, hallotta azt. Ám mégis szégyelli, gyengének tartja azt. Így van ez, nem érezzük elég bizonyosnak, hatásosnak, sőt, sokszor kellőképp valóságosnak. Különösképp igaznak tűnik ez a reménység-pótlékok látványától vakítva.

Pedig ez „a reménység nem szégyenít meg” (Róm 5, 5) – így biztat Krisztus apostola. Mert ennek a reménységnek van valóságalapja, van bizonyítéka. Ott találjuk a Húsvét üres sírjában, hiszen nincs ott az, akinek ott kellene lennie. S amikor az asszonyok döbbenten álltak az üres sír előtt az angyal ezt mondta nekik: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 5-6) A húsvéti hit az alapja a mi reménységünknek, amelyet senki el nem vehet mitőlünk, mert nekünk adta azt a Mennyei Atya. Ő a forrása, ő adja az alap súlyát.

Krisztusban maradva miénk a Reménység. Senki másban nem lehet valódi reményt lelni. Annyi mindennel próbálkozunk, hátha találunk más megoldást, amely lehet könnyebb, csillogóbb, jobban az egonkhoz passzoló. Krisztus „lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12)

Minden más reménység csupán megcsalni tud, megmenteni, valódi alapot egyik sem tud adni. Nem véletlenül nyugszik Péter hitének alapján az egyház, aki így vallott Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 16) Nem Péteren, nem Pálon, nem szenteken, nem különféle embereken, hanem egyedül Krisztus Urunkon, s az Őbenne, Őreá tekintő hit adja az alapot. Nincs ok félelemre, rettegésre bármi is álljon előttünk, akár az Isten ítélőszéke is, ha Pál apostollal együtt mi is vallani tudjuk „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1, 21), ahogyan szép 504. számú énekünkben is énekeltük. Ez az egy számít igazán, hogy Krisztusban vagy megőrizve, vagy sem!

Szeretett Testvérek! Az egyházi esztendő végén, s elején készülünk a mi Urunk visszajövetelére, de ne csak ez a hét vasárnap, hanem egész életünk várja Őt vissza. Mert ha Őbenne vagyunk, s Ő is mibennünk, akkor nincs okunk félelemre, viszont sokkalta inkább a reménységre, mellyel várhatjuk, s tekinthetünk az eljövendőre. Ebben a hitben, Krisztus Urunk szeretetében, az örök élet reménységre őrizzen meg bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

"Reménység-pótlékok"

Igehirdetés - Ítélet vasárnap Jak 2, 8-13

„Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – helyesen cselekesztek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket. Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg. Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2, 8-13)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi évnek van egy igen szép íve, mely tulajdonképpen az élet útjának a leképeződése is egyben. Az év első fele mintegy visszaemlékezés a Krisztus-eseményre, a második felének témája, hogy mindez milyen hatást gyakorol mireánk, Krisztus-követőkre Adventben visszavárjuk az Emberfiát, karácsonykor megünnepeljük születését. A vízkereszti időben pedig szépen bontakozik ki Jézus földi szolgálata. Böjtben elindulunk a Golgota felé, majd a Nagyhét folyamán el is jutunk odáig. Az ív csúcspontja nem más, mint a húsvét. Ezután a mennybemenetel, és pünkösd, majd az utána a szentháromság ünnepét követő vasárnapok következnek. Innentől kezdve tehát a mi életünkben megjelenő Jézusról, mint feltámadottról van szó. Ehhez tartozik hozzá az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának is az üzenete, úgy mint ítélet-, reménység-, és örök élet vasárnapja. A mai vasárnappal, ítélet vasárnapjával kezdődik el a karácsony böjtje.

Jakab apostol szavai figyelmeztetnek, de ugyanakkor bátorítanak is bennünket:

1. A Törvény megítél
2. A Törvény betöltése a szeretet – a Törvény megszegése a szeretetlenség
3. A Törvény szabadsága az irgalmasság

A Törvény megítél. Nem tudjuk mikor kerül rá sor, de a teremtett világra ítélet vár. Mert királyi törvény, az Úr törvénye kormányozza azt. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet a maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért?

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „ Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17)

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél...

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Az apostolok idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. De látjuk, hogy a törvényt nem tudjuk betartani, hanem be kell azt tölteni.

A Törvény betöltése a szeretet, megszegése a szeretetlenség. Mert Isten önfeláldozó szeretete által kaptunk szabadulást. Pál apostol csodálatosan ír erről az 1Kor 13-ban: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor 13, 1-3) Pál és Jakab nem pusztán az emberi szeretetről beszélnek, nem valami felvilágosult humanizmusról. Annál sokkal többről, arról a szeretetről, amellyel bennünket szeret az Atya, ez az agapé. Ennek a mélységét átélni nem lehet a Passió drámája és a húsvét csodája nélkül. Ez az isteni, önmagát teljességgel odaadó szeretet tudja csak betölteni a törvényt!

A mi tetteink tehát önmagukban nem érnek semmit, ha az alapja nem ez a fajta ős-szeretet. Ahogyan Augustinus, a késő-ókori egyházatya mondta: „Szeress, és tégy amit akarsz.” Mert aki részesült benne az nem fordul önmagába, hanem „örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14b) A világ többé már nem lesz ugyanolyan, hanem meglátjuk a másikban is a megváltásra szorulót, az elveszettet, akinek szüksége van arra, hogy megtalálja őt is a Jó pásztor.

Épp ezért figyelmeztet az apostol, hogy Istent féljük és szeressük, ahogyan ő félt és szeret bennünket. Akkor élünk az Ő tetszésének megfelelően. Ahogyan felüti a fejét az önzőség, a saját magam előtérbe helyezése, már borul a szeretet, s máris ítéletet hozunk a saját fejünkre. Jó volna az apostol szavait meghallani mindenkinek, aki csak a saját előmenetelét, saját érdekeit nézi. Hiszen az ige világosan megmutatja: ha csak egy törvény ellen vétkezünk, már megszegtük valamennyit. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) De az Úr irgalmából van esély, hogy ne az ítélet törvénye, hanem a szabadság törvénye szerint mérjen meg bennünket a Mindenható.

A Törvény szabadsága az irgalmasság. „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” Itt nem pusztán a mi irgalmasságunkról van szó, hanem annak a gyökeréről, ami Krisztus Urunk irgalma. „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (Jsir 3, 22) Sokkal nagyobb ereje van az Úr irgalmának, mint ítéletének. Így aztán nem a megmérettetésé az utolsó szó, hanem a szereteté, mely közel hajol mindannyiunkhoz.

Egyrészről „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31), másrészről ugyanez a kéz formált bennünket, s tart meg nap mint nap mindenféle baj között. Ez az Ő irgalmának biztos jele. De a legfőbb az a két kitárt tenyér, amely a kereszten feszült felénk! Feltámadott Urunk irgalmából nyertünk szabadságot mindentől, ami itt bennünket leláncol, hogy már ne a Törvénynek, hanem Krisztusnak éljünk, s vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2, 19-20)

Szeretett Testvérek! Szabadságra vagyunk elhívva, arra, amelyet az Irgalom Atyja készített számunkra. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2Kor 1, 3-5)

Ámen

Michelangelo Buonarroti - Ádám teremtése (részlet)

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 23. vasárnap Mt 17; 24-27

„Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” 

(Mt 17, 24-27)

Szeretett Testvérek!

Október hónap, és környéke számomra különös jelentőséggel bír, nem csak azért mert ebben a hónapban születtem, hanem mert az ember szabadság iránti vágya igen sokszor jelenik meg benne, legalábbis a mi magyar világunkban. Hiszen október 6-án emlékezünk meg az aradi tizenháromról, október 23-án az '56-os forradalomról, s így november elején (holnap) november 4-én pedig a szovjet csapatok '56 novemberi bevonulásáról.

De nem csak a magyar, hanem minden nép, s azon belül minden ember vágyik a szabadságra, sőt áldozatot is képes hozni, hogy megszerezze, kivívja azt. Mi lehet az oka ennek? Valahol az emberi lélek mélyén fakad, az ember szabadnak van teremtve. Szabad a saját sorsát illetően, szabad a döntései súlyának mérlegelésében, szabad, hogy felmérje mi a jó az ő számára. Ellenben nem szereti, ha felülről, vagy kívülről valaki, valami keresztezi ezt a szabadságvágyat. Legyen az diktatúra, vagy bármilyen körülmény. Nem szeretjük a kalitkát, ha belekényszerülünk egy keretbe, amelynek a méretét nem mi határozhatjuk meg. Ez ellen időről-időre lázad az ember.

Jézusunk ezt mondja: „a fiak szabadok”. Akik Jézus barátai, akik vele járnak, azoknak a legnagyobb létező szabadság a részük. Erről a szabadságról szól mai igénk is.

Tegnap, az ifjúsági órán feltettem a kérdést, hogy mit jelent egy 12-13 éves fiatal számára a szabadság: a felelet így hangzott: „Nincs suli!” Az elsőre egyszerű válasz bizony igen komoly hátteret rejt. Ugyanis az iskola az a hely, ahol az embernek le kell mondania saját szabadságáról, és alá kell vetnie magát olyasmiknek, amihez meglehet, hogy az adott pillanatban a legkevésbé sincs kedve. Egy zárt rendszerben, szűk szabályok között, önfegyelmet tanúsítva kell helyt állni. S ez így is marad az ember felnőtt korára is, sőt meglehet, hogy akkor még keményebben kell lemondani a személyes szabadságról. Ám ez nem feltétlen rossz dolog. Hiszen a lemondásunkkal, munkánkkal célt érünk el, ha minden jó keretek között történik. A diák szépen megtanulja a leckét, a felnőtt pedig az egész közösség számára hasznos munkát végez. Mindenki meghozza a maga áldozatát, némi lemondással mind önmaga, mind a tágabb közösség gazdagodjon, gyarapodjon az áldozat által.

A gond ott van, ha a keret nem teszi ezt lehetővé, vagy szándékosan van olyan módon kitalálva, hogy csak bizonyos réteg számára legyen hasznos. Az ilyen rendszer sohasem az Isten munkája, hanem mindig valamilyen emberi gyengeség, sőt kimondhatjuk, emberi gonoszság következménye. Az ilyen törekvések ellen egy idő után ösztönösen lázad az ember, s ugyan elbukhat a harcban az ember, sőt az egész forradalom, de az ilyen rendszerek sohasem maradtak fent túl sokáig. Gondoljunk csak a hitleri Németországra, lenini-sztálini Szovjetunióra, vagy akár Kun Béla Tanácsköztársaságára... Előbb utóbb mind összeomlik, hiszen nem az Úrban bízva épülnek, hanem valami egészen másra. S a Gonoszság alaplényegéhez hozzátartozik, hogy újat nem képes létrehozni, csak a meglévőt rombolni. Így lényegileg kódolva van a bukás, s ez nem más mint a Kísértő célja, hogy az ember elbukjon, remény nélkül, örökre.

Az Isten szerinti szabadság azonban más. Ugyanis mindentől függetleníteni magát nem tudja az ember, hiszen az maga az anarchia. Viszont sokkal másabb ha csak attól függünk Akié a teljes mindenség! Akiről ezt tartja az Írás: „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 45b) Isten szabadsága egy valamit kér, hogy Ő legyen az első helyen.

Sokszor éri a keresztyénséget a vád, hogy törvényvallás, pedig pont az ellenkezője igaz: a keresztyénség nem törvénykező, hanem Krisztusra tekintő, Őt követő; ha mégsem, akkor az csak külsőleg keresztyénség. Ahogyan írja Pál: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Igen Testvérek, szabadok vagyunk mindenre, ha Jézust követjük! Mert nem azért nem teszünk rosszat, mert tiltja az Úr, hanem azért nem, mert Jézus sem tett soha rosszat, mert figyelt a Mennyei Atyára. „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.” (1Thessz 5, 15)

Igénkben előkerül az adófizetés kérdése. A templomadót minden zsidó férfinak be kellett fizetnie, minden évben két sékelt, azaz két napi munkabérét. Ebből fedezték a jeruzsálemi templom működtetését. Jézus szava meghökkentő, de – amint szokott – a lényegre tapint. Az Isten fiai szabadok, meg vannak váltva, de az Istenhez tartozásnak ára van, amit maga az Isten fizet meg, mert a „fiak szabadok”.

Ez a történet nem Jézus egyetlen öncélú csodája, ahogyan egyes teológusok állítják, sokkal inkább a bemutatása Jézus küldetésének. Ugyanis Jézusnál van a megoldás arra, hogy az ember ne tartozzon Istennek. Magyarban sajnos nem jön át olyan jól a Miatyánk eme sora: „bocsásd meg vétkeinket”. A vétek tulajdonképpen Istennel szemben összegyűlt adósság, amely nem más, mint mindaz, ahogyan visszaéltünk az ő ajándékaival, nem úgy használtuk, ahogyan azt Ő ránk bízta. De a kegyelem az, hogy Ő csodálatos módon megfizette helyettünk, de mi értünk az adósságot.

Az adósság olyan hatalmas, hogy komoly áldozatot, vért követelt! Mindannyiunk vére helyett azonban Isten vére folyt. A mi szabadságunknak Jézus Urunk vére volt az ára. A mi életünk szabadságharcában nem mi nekünk kell elesnünk, hanem Jézus vállalta a harcot a biztos halállal. Meghalt, de győzött, mi egymagunkban viszont bizonyosan el is buktunk volna. Mert az ellenség nálunk erősebb, a Kísértő könnyen tőrbe csal, de Krisztus legyőzte őt, önmaga mohóságába csalva. Hiszen azt hitte a Sátán, ha megöli Jézust, akkor mindennek vége, ám igazából Krisztus igazi nagy műve épp ezáltal érte el a célját. Jézus így tett bennünket szabaddá minden gonoszságtól, mindentől, ami elválaszt bennünket a mi Mennyei Atyánktól.

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) – írja Pál apostol. Ez a Lélek adatott mindnyájunknak. Október végén ünnepeljük a lélek szabadságharcát, s ez nem más mint a Reformáció ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte a wittembergi vártemplom kapujára híres 95 tételét. Luther nem tett mást, mint ismét felhívta a figyelmet arra, hogy nem juthatunk Isten országába másként, mint egyedül Krisztus által, egyedül a Benne való hit által, egyedül az Ő kegyelméből, egyedül a Szentírás tanúsága szerint. Luther nem tett egyebet, mint amit Pál apostol írt: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni. ” (Róm 1, 17-18)

Szeretett Testvérek! Nem vagyunk többé adósok, idegenek, hanem Isten fiai. Nem saját érdemeinkből hanem egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusért, akiről így jövendöl Ézsaiás: „Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét.” (Ézs 61, 1) Az Ő szabadításának öröme kísérjen bennünket életünk minden napján!

Ámen

Tilapia, avagy Szent Péter hal

Misszió nap volt Bócsán

2013. október 26-án, szép napos időben gyültünk össze, hogy egy kicsit együtt legyünk. Volt vendégünk is, Deák László lelkész testvérünk személyében, aki egyházkerületünk missziói lelkésze. A délután 2-kor kezdődő gyülekezeti délutánunkon a gyermekeknek külön programjuk volt Deák László vezetésével, a felnőttek pedig László Lajos, helyi lelkész áhitata után beszélgethettek, találkozhattak egymással. A szeretetvendégségen tartottunk egy jó ízű virslipartit. :)

Délután 4-től, a bócsai Boróka Általános Iskola tornatermében az idősek napjával egybekötve a kiskőrösi Gospel Sasok kórus koncertjét hallgathattuk meg.

Az igen jó hangulatú koncert után, amilyet még korábban Bócsán nem láttak, meghívtuk a kórus tagjait, hogy legyenek a vendégeink.

Vasárnap, október 27-én mind Tázláron, mind Bócsán Deák László hirdette Isten igéjét, amelynek alapigéje az etióp kincstárnok története volt (ApCsel 8, 26-38).

Ezúton mondunk köszönetet Deák Lászlónak, a kiskőrösi Gospel Sasoknak, és minden kedves testvérünknek, akik részt vettek, és segítettek gyülekezetünknek az alkalom szervezésében! 

Igehirdetés - Szentháromság ü, u. 21. vasárnap Lk 22, 31-34

„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.” (Lk 22, 31-34)

Szeretett Testvérek! 

Nem nagyon szeretek vásárolni, s még kevésbé ezt a foglalatoskodásomat egy nagy „A”, illetve „T” betűs üzletláncok valamelyikébe megejteni. Ha mégis a családdal arra vezet utam, én általában az újságos stand felé veszem az irányt. Ott töltöm el az időt, amíg a többiek vásárolnak. Egyrészről nem kell átverekedni magamat az akciós termékek látványától megigézettek között, másrészt sokféle sajtótermékbe nyerhetek egy röpke bepillantást. Ám itt is van egy polc, amelyet igyekszek elkerülni, s ez nem más mint a különféle pletyka-, és botránylapoké. Mindig erős fejcsóválásra késztet az, ha valaki mindenáron címlapra akar kerülni, s még adják alá is a lovat a bulvár sajtó munkatársai. Így lesznek az amúgy meglehetősen közönséges ügyecskékből szaftos pletykák, amiken jókat tudnak hümmögni eme műfaj kedvelői.

Valamilyen különös okból az emberek vonzódnak a botrányokhoz, a meghökkentő eseményekhez. Sokszor hallani efféléket: „hát még ilyet”, „nem is gondoltam volna róla”. S valahol ott motoszkál az emberben a káröröm, hogy valaki lebukott, viszont az én kis takargatnivalómhoz még senki sem nyúlt. 

Amit Jézus tett itt miközöttünk, földi életében az egykoron, kortársai számára bizony botrányos volt. S ma is, ha végiggondoljuk, mit, hogyan tenne Jézus ha ma élne, biztosan állíthatom, hogy telis-tele lenne vele az összes sztár-magazin, persze nem a lényegre, hanem csupán a botrányszagú eseményekre fókuszálva. 

Aki egy botrány szereplője, ahhoz egyszerre kétféle módon viszonyulnak az emberek: egyfelől kíváncsiak, másfelől igyekeznek magukat elhatárolni az illetőtől. Nem szeretnék aktuál-politizálni, de az utóbbi hetekben erre láthattunk elég példát... De ugyanezt figyelhetjük meg Péter történetében. Hiszen mi történik vele (és a többi tanítvánnyal): az utolsó vacsora alkalmával fogadkozik, hogy bármire kész mesteréért, ám már a Gecsemáné kertben magára hagyja, s távolról követi fogoly mesterét, s végül a főpap házában meg is történik, amit Jézus jövendölt: háromszor egymás után tagadta meg, hogy valaha is köze lett volna a Názáreti Jézushoz.

Igénk három gondolatát szeretném kiemelni: 

     1. Jézus szava botrány 

     2. Jézus szava figyelmeztetés 

     3. Jézus szava reménység 

Jézus szava, s mindaz ami történt vele botrányos. Hiszen minden tette, minden szava felpiszkálta korának emberét. Olyan tetteket vitt véghez, amelyek feszegették korának berögződött kereteit, mondhatjuk nyugodtan, hogy Jézus elment a falig. Gondoljunk csak arra, ahogyan kezelte a Törvényt, az emberi kapcsolatokat, ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan csodákat tett. Hiszen szombaton gyógyított, ördögöket űzött, vizet változtatott borrá, tudottan bűnösökkel vállalt közösséget, s mintha kiforgatta volna az Úrral való viszonyt is. Valójában Ő tudta pontosan, hogy milyen is a jó, tökéletes szeretetközösség az Úrral, mint Atyával.

Ehhez a botrányos életúthoz kapcsolódik a keresztút skandaluma. Az igehirdetésünk alapigéje eme út, a Passió kezdete. Az utolsó vacsorán vannak együtt a tanítványok, hogy megüljék mesterükkel a Széder estét, és elfogyasszák a Páska vacsorát, hogy megemlékezzenek arról, milyen csodálatos módon szabadította meg az Úr az Ő népét az egyiptomi szolgaságból. Kovásztalan kenyeret ettek, bort ittak, s közbe elfogyasztották a húsvéti bárányt. Az Úr a bárány vére által szabadította meg a zsidókat a halál angyalától, hiszen akinek az ajtófélfája be volt kenve a bárány vérével, ott nem halt meg az elsőszülött. A tanítványok ekkor még nem sejthették, hogy Isten minden emberre kiáradó szabadítása, pont mesterük halála, vérének ontása által lesz valósággá. A tanítványok az este folyamán majdnem össze is vesztek, hogy ki a nagyobb, s erre jött Jézus figyelmeztetése, igehirdetésünk alapigéje. 

Ahogyan Jézus szava felrázta kora környezetét, Isten különös csodája folytán, úgy rázza fel a Róla szóló tanúságtétel is a ma emberét. Hiszen Jézus szava senkit sem hagy érintetlenül, még ha sokan igyekeznek is úgy tenni, mintha meg sem hallanák. Mégis, mindenkiből valamilyen válaszreakciót kivált. Ahogyan Pál apostol mondta: „És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 23) 

De miért hat ennyire botrányosnak Jézus egész szolgálata? Erre Jézus figyelmeztetésében leljük meg a választ.

Jézus szava figyelmeztet minket: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát”. A kísértőnek az a célja, hogy az ember elbukjon reménység nélkül. Jézus ezt mondja róla: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8, 44) Már a Teremtés után rárontott az első emberpárra, és hazugsággal rászedte őket, hogy inkább a saját fejük, mint az Úr akarata szerint járjanak. 

Még szemléletesebb példa Jób története. Aki kegyes, istenfélő ember volt. Az Úr meg is áldotta, gazdag volt, sok gyermeke született, megbecsült ember volt. Ám a Sátán kikérte őt, mondván: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!” (Jób 1, 9-11) Az Úr átengedte neki, egy valamit nem tehetett a Sátán: meg nem ölhette. Jób attól fogva elveszítette mindenét: gyermekét, jószágát, becsületét, kínzó fekélyek borították el, de meg nem halt. A felesége így szólt hozzá: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2, 9) A barátai is keresték a hibát, s Jób is már elátkozta születése napját. Keresték a választ, hogy hol hibázott Jób, mint ő, mint barátai. Végül maga az Úr szólalt meg: „Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki!” (Jób 40, 2) Bizony Úr az Isten. Jóbnak be kellett látnia, hogy az Úr kezében van, nem tudhatja mi a terve neki, nem tudhatta, hogy az Úr az életét megvédte. Ám Jóbnak az ajkán ott volt a bizonyosság: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött” (Jób 19, 25)

A Sátán célja az, hogy az ember kiábránduljon Istenből, s elbukjon: meghaljon örökre. Jézus tette is azért botrány, mert emberileg bukás. Ám: „ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12, 24) El kellett buknia, meg kellett halnia a Törvény szerint, ahogyan Pál apostol mondja: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” – azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3, 13-14) 

De pont ezáltal lesz reménységgé Jézus halála, hiszen: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg”. Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és botránkozás sziklájává” (1Pt 2, 6-8)

Jézus szava így lesz reménységgé. Mert Ő lett az áldozat, minden vétkünkért, ahogyan Ézsaiás próféta írja:

„Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma? Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53, 1-10) 

Mindez Jézusban teljesedett be, így lett Ő a mi reménységünk, aki miatt együtt vagyunk, s ő egyedül az, aki meg tud bennünket menteni a Gonosz hatalmából. Nincs más közbenjárónk, sem ember, sem angyal. Hanem ahogyan Pál írja ifjú tanítványának, Timóteusnak: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” (1Tim 2, 5-6)

Szeretett Testvérek! Jézus Urunk botránya így lett számunkra mentsvárrá a Kísértő fondorlata ellen. Van reménységünk, amely biztos, hiszen az Úrtól van. Mi is mondhatjuk Pállal egyező lélekkel: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39) Ebben a reménységünkben őrizzen és erősítsen meg bennünket az Atya, Fiú, Szentlélek!

Ámen

A Beskid-i Golgota IX. stációja

(www.golgota-beskidow.pl)

Evangélikus missziói napok Bócsán

A Bócsa - Tázlári Evangélikus Egyházközség szervezésben missziói, családi napot tartunk.

Program:

Október 26. - szombat

14.00 óra - Gyermek és ifjúsági programok a bócsai evangélikus gyülekezeti 

teremben

16.00 óra - a kiskőrösi Gospel Sasok koncertje a Boróka Általános Iskola 

tornatermében

Október 27. – vasárnap

A tázlári (9.00 óra) és a bócsai (11.00 óra) evangélikus istentiszteleteken igét 

hirdet Deák László, a Déli Evangélikus Egyházkerület missziói lelkésze.

A rendezvények ingyenesek, mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

Igehirdetés - Szentháromság ü. .u. 20. vasárnap Mt 20, 1-16

„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt 20, 1-16)

Szeretett Testvérek!

„Mi az igazság?” – csattant fel Pilátus egy pénteki napon, amikor is egy furcsa fogoly állt előtte, akit valamilyen zsidó törvény alapján az övéi minden áron el akartak veszejteni az ő segítségével. Ez a fogoly, aki elsőre, de második látásra se tűnt túl ártalmasnak a római joghatóság szempontjából egy perccel korábban ezt találta mondani: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18, 38) „Igazság, ugyan már! Ahány ember annyi igazság... Most mit csináljak vele?”...

Nem csak Pilátus nem tudott mit kezdeni vele, hanem előtte is, s utána is szinte mindenkinek gondja volt, van, lesz az igazsággal. Roppant relatív fogalom az igazság ember és ember viszonyában, s azt is inkább szerencsésebb jognak nevezni, s az igazságszolgáltatás is lényegében nem egyéb, mint jogszolgáltatás. Nem hiába szól a próféta által az Úr: „Pere van az ÚRnak az ország lakóival, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban.” (Hós 4, 1)

Jézus igénkben a valódi igazságról, Isten országának Igazságáról beszél, amely nem az emberi logika, jogfelfogás, vagy tradíció alapján működik. Az igazság az, hogy...

1. … egy Urunk van.
2. … egy utunk van.
3. … egy bérünk van.

Az igazság az, hogy egy Urunk van. Ahogyan írja Pál apostol: „egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4, 6) A szőlő kertnek, Isten országának egy ura van. A Szentírásban sokszor találkozunk a szőlőskert, és a szőlő képével, s mindenütt oly módon, hogy Ő a gazda, a tulajdonosa annak a kertnek. S ez a kert, végső soron mi vagyunk: az Isten népe.

Az Övéi vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy Ő alkotja a szabályokat, s úgy rendelkezik, ahogyan Ő azt Jónak látja. Az a kegyelem jele, hogy kertjének a javát nézi, még ha ez a számunkra, a mi szemünk számára nem is tűnik mindig teljesen világosnak. Jeremiás próféta írja: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (JSir 3, 22)

Emberileg sokszor nehéz követni, amit Urunk tesz. Hányszor kérdezzük Istent, hol szelíden, hol vagdalkozva, hogy „Istenem, ez mire volt jó?” amikor ott állunk egy számunkra érthetetlen, vagy felfoghatatlan eseménynél, ne adja az ég, egy tragédiánál.

Érdekes megfigyelni, hogy az Úr ellen való lázadás a Szentírás tanúsága szerint mindig ott üti fel a fejét, ahol a hit, a bizalom hiányzik. A pusztai vándorlás egyébről sem szól, mint arról, hogy a nép egyszerűen elveszíti a hitét, fellázad, majd az ÚR helyreállítja a viszonyt. Persze ennek meg volt az ára, s meg van ma is... De van, Aki el tudja rendezni, helyre tudja állítani azt, ami megszakadt.

Az Ő szavára vetette ki Péter ismét a hálóját, bár egy hosszú és sikertelen éjszaka után épp akkor szeretett volna kikötni. S mégis, valamit megsejtve így szólt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5, 5) Isten ereje, és fensége számunkra ezekben a „mégis”-ekben ragadható meg. Amikor minden látszat, s minden körülmény azt sugallja, hogy innen tovább már semmi értelme nincs, ahol véget ér az ember, ott lép be az Úr. S ehhez tartozik hozzá, hogy Övé az első és utolsó szó, az alfa és az ómega. Ezt mondja az Úr: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55, 7-8)

Az igazság az, hogy egy utunk van. Mindannyian ugyanazt az elhívást kaptuk, hiszen mindnyájunk ugyanazzal az Úrral találkozott. S Ő mondta egykor: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Ahogyan a szőlősgazda kiment az utcákra, a terekre, úgy talált meg minket is Jézus. Valakit a halászhajó mellől hívott el (Péter, András, Jakab, János), valakit a vámszedő asztaltól (Máté). Volt olyan is, akit aközben szólított meg, hogy éppen pont Őt üldözte, s így lett Saulból egyszerre Pál.

De ez az út, amely minden esetben „damaszkuszi”. Ahogyan Tandori Dezső írja: „amikor mindig ugyanúgy, a legfőbb ideje hogy...” Ennek az útnak van egy különlegessége! Nem te találod meg, hanem Ő talál rád. Ahogyan a példázatban hol reggel, hol délelőtt, hol délben, hol délután, sőt este kint álldogáló emberek várnak, úgy vannak ma is sokan. S ne tévedjünk voltunk, s időnként vagyunk mi is.

Már úgy éreztük, hogy minden utat végigjártunk, s mintha egyik sem vezetett volna sehova, s nem látszik újabb elágazás, akkor nyílik meg ez az út. Életünk egy pontján mind tékozló fiúk, a Mennyei Atya elkóborolt gyermekei vagyunk. De ott van a kegyelem lehetősége a látszólag lehetetlen helyen, a disznóvályú mellett, ahol a Kísértő mintha elérné a célját, hiszen lejjebb már csak a sír van, s mégis. Mégis van vissza út az Atyai házhoz!

A szőlő Ura ad lehetőséget, ad egy új életet mindenkinek. Lehet, hogy már egészen fiatalon, de az is lehet, hogy utolsó perceinkben jutunk el abba a kertbe. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2, 8)

Az igazság az, hogy egy bérünk van. A szőlő kert Ura mindenkinek egységesen, ugyanazt adja. Jézus példázata lényegében válasz a tanítványok kérdésére. Megkérdezték a Mestert, hogy mi lesz a jutalmuk, bérük. Péter ezt kérdezte: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Jézus válasza pedig így hangzott: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első.” (Mt 19, 28-30) Mindenkinek, aki az Úr útján jár, az ő szőlőskertjében munkálkodik a jutalma az örök élet.

A példázat emberileg legigazságtalanabb része valóban az, hogy mindenki ugyanazt kapja: az is aki egy órát, s az is aki az egész napot átdolgozta. De fordítsuk meg a dolgot! Az Úr elhívott minket, s megmondta azt is, mennyi lesz a „bérünk”. Egyik legkedvesebb ószövetségi igém Jeremiás egyik kifakadása: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” (Jer 20, 7) Jeremiásnak jutott talán az egyik legnehezebb prófétai sors, hiszen úgy tűnt számára, értelmetlen az egész prófétasága, s még őrá üt vissza. Ám a többi prófétának sem volt könnyebb dolga. A tizenkét apostol közül is csak János hunyt el természetes halállal. S később is, a keresztyénség első három évszázada igencsak nehéz, és veszedelmes korszak volt. Mondhatni ők hordozták a nap terhét. De ugyancsak lehet különbséget tenni szolgálat és szolgálat között, életút és életút között. Van akinek egyszerűbb pályát ír az Isten, s van, akinek valamiért nehezebbet szán. A miért?-re talán sohasem kapunk választ, de valahol ez így van rendjén.

Hiszen az örök élet bérét nem nekünk kellett „kigazdálkodnunk”, ez az igazság! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Krisztus Urunk vére által: „Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.” (Ef 1, 7)

Az igazság az, hogy mi mind szolgák vagyunk, az Úrnak szolgái, s „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10, 7).

„Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk:

az ő népe és legelőjének nyája.

Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100)

Ámen

Szőlő ültetvény Izraelben

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 19. vasárnap Jn 5, 1-17

„Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5, 1-17)

Szeretett Testvérek!

Találkozni. Mi sem természetesebb esemény ember és ember között. Ma sokan elintézik egy telefonhívással, vagy egy e-maillel, ám mégis az értékes találkozások mindig személyesek. Vannak várt találkozások, sőt várva várt találkozások. Mindannyiunknak volt benne része, vagy ha nem, egészen bizonyosan lesz. Amikor az ember számolja a napokat, az órákat, a perceket: mennyi idő van még hátra? Mikor pillantom már meg azt, akire oly rég óta várok... Ugyanakkor létezik váratlan találkozás is. Amikor nem számítunk arra, hogy épp ott, épp akkor jön velünk szembe, ám egyszerre mégiscsak fontos lesz az a pillanat. Lehet az a valaki egy régen látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről később derül ki, mennyire is fontos a mi számunkra. Így lehet a találkozás ünnep, fontos esemény

A régi emberek számára még jelentőségteljesebb esemény volt a találkozás. Hiszen a távolságok nehezebben voltak leküzdhetők, az üzenetek, hírek is lassabban jutottak el a címzettekhez. A vándort, az úton lévőt ezért aztán minden nép körében nagy szeretettel fogadták: behívták, asztalhoz – vagy legalábbis ételhez – ültették, s beszélgettek.

Igen fontosak tehát az emberi kapcsolatokban a találkozások, amit manapság időhiány ürügyén sokszor a hátrébb sorolunk. Ugyan ilyen fontos a hitünk szempontjából a találkozás Istennel. János apostol soraiban egy ember találkozik Jézussal. Ám Jézussal találkozni más, mert olyankor összeér az ég és a föld. A mi életünkben is úgy találkozhatunk Jézussal, ahogyan ez a 38 éve béna ember, ott a Betesda tavánál. Három kérdés:

1. Találkozunk-e Jézussal a tónál?
2. Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen?
3. Találkozunk-e Jézussal a templomban?

Találkozunk-e Jézussal a tónál? Az a tó, pontosabban medence nem egy egyszerű víztározó volt. A Betesda-tavát – melynek jelentése a Kegyelem háza – egy karszt forrás táplálta. Időszakosan, általában rendszeres, kiszámítható időközönként, felzubogott a forrás vize. Egyfajta gyógyhatású víz volt ez, s a legjobb hatása a feltörő víznek volt, ezért igyekeztek a medence partján állók mihamarabb a bejutni. A gyógyhatású forrást, ahol sokan meggyógyultak, Jézus korában szent helyként tisztelték.

Ott feküdt ez az ember is a medence partján a csodára várva, 38 esztendeje. Reggelente családja vagy rokonai kivihették, este behozhatták, de senki nem volt mellette, ha felkavarodott a víz, hogy bevigye. Nem volt embere. Nem zavart senkit, hogy esélye sem volt közelebb jutni a gyógyuláshoz, nem zavart senkit, hogy évtizedek óta csak nézi a tavat. Senki meg nem szánta őt.

Sokan ma is így vannak: nincs emberük. Emberektől várjuk a csodát, emberekben hiszünk, emberi megoldást keresünk, s várunk. Ám sokszor az emberi helyett, embertelent kapunk. Igénk azonban tovább megy, nem pusztán arról van szó, hogy ennek a szegény emberrel senki sem foglalkozott lényegileg. A kegyelem házában valójában senki sem találkozott a Kegyelemmel. Emberi kegyességgel talán, s attól vártak boldogulást, életre szóló változást.

Ekkor lépett be egy ember, az Emberfia, Jézus. A valódi Kegyelem lépett be, hogy valódi segítség, valódi Embere lehessen az igaz emberségre vágyóknak. Jézussal találkozni tulajdonképpen ezt jelenti, ismét emberré lenni.

Beszédes Jézus és a béna párbeszéde: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” A béna nem tudta még, hogy kivel találkozott. Talán arra számított, hogy ez a kedves idegen majd odaül mellé, és ha felkavarodik a víz, akkor beemeli őt. Viszont Jézus csak annyit mondott: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Milyen módon hullottak le a láthatatlan láncok ennek az embernek a tagjairól ez Jézus titka. De megszabadult béklyójától.

Jézus mitőlünk is kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?” Odalép hozzánk, s mi mit felelünk neki? Vagy mástól, esetleg máskor várunk megoldást? A találkozásban van a kegyelem.

Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen? Nagyon érdekes az, hogy az addig – legjobb esetben is – közömbös szemtanúk, egyszerre felélénkülnek! Hogy lehet, hogy szombaton valaki cipeli az ágyát, holott ez tilós, hiszen az Úr napja van. Az mellékes, hogy itt sokkalta többről van szó, mint az ünnep megszenteléséről. Hiszen valójában találkozás történt! S Jézussal találkozni az nem más mint gyógyulni!

„Emberi, túlontúl emberi” – idézhetnénk Nietzsche-t. Micsoda kontraszt feszül: nincs ember, hogy segítsen, viszont akad jó pár, aki kritizáljon. Mert mennyivel könnyebb a hibát látni, vagy a nem teljesen előírás szerintit észrevenni.

Egy kicsit hasonló esetet szeretnék elmesélni. Egy gyülekezetben, amihez van egy kis kötődésem vita támadt egy leendő presbiterről. Az illető rendszeres templomba járó, amiben tud segít, ha kell, akkor elsők között vesz részt mindenben ami a gyülekezet számára fontos. Felmerült a kérdés, hogy bizony jó presbiter lenne belőle. Ám akadt egy kis „probléma”, ugyanis katolikusnak lett keresztelve és nem konfirmált. Néhány presbiter csóválta a fejét, hogy ha nem konfirmált, akkor hogyan lehetne presbiter?... Igen ám, de hányan vannak akik konfirmáltak, megerősítették személyes hitvallással, hogy őket Isten Krisztusért gyermekévé fogadta, és többet templomba nem teszik a lábukat! S bizony vannak olyanok is, akik lehet, hogy nem a szokás, vagy a törvény szerint jutnak el a gyülekezet közösségébe, hanem valóban az életük „konfirmálja”, erősíti meg, hogy valóban találkoztak Jézussal. Valóban az Úr napja, számukra a találkozás és a gyógyulás napja.

Találkozunk-e Jézussal a templomban? A meggyógyult béna valószínűleg hívő ember lehetett, hiszen a Templomban találkozik nem sokkal később Jézussal. Akkor jön rá, hogy tulajdonképpen ki is volt az, akinek köszönheti gyógyulását. Jézus ezt mondja neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” A templomban ezért kell találkoznunk Jézussal, hogy felismerjük: ami velünk történik életünk során az nem pusztán a sors különös játéka. Ha találkoztunk Jézussal, akkor onnantól kezdve már másképp tekintünk életünkre. Egyik kedves idézetem Ézsaiás próféta könyvéből: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.” (Ézs 49, 15b-16a)

De ez nem olcsó kegyelem! A találkozásnak ára volt. Ahhoz, hogy legyen embere a nyomorultnak, ahhoz Istennek emberré kellett lennie, s elszenvednie az embert, annak nyomorát kiszolgáltatottságát, s a másik ember embertelenségét is.

A templomban nem pusztán a gyógyító Jézussal találkozunk, hanem a megfeszítettel. Akit értünk feszítettek meg!

Igénk utolsó versei arról szólnak, hogy a meggyógyult béna elmondja a zsidóknak, a farizeusoknak, hogy ki gyógyította meg, mire üldözni kezdik Jézust. Hiszen akkor gyógyít, amikor nem szabad. Ám Jézus olajat önt a tűzre: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Jézus munkája az, hogy az elveszettet megkeresse, a vakok szemét, süketek fülét megnyissa, a szegényeknek hirdesse Isten országának evangéliumát. De legfőképpen az, hogy találkozzon vele életében és halálában az ember. Ady Endre így ír Az Úr érkezése című verésben:

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim, Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Szeretett Testvérek! Találkozni jó, találkozni kell. Találkozni Jézussal életünk tavánál, találkozni Jézussal az ünnepen, találkozni vele Isten házában. Ez nem mindennapi találkozás, hanem valóban a Kegyelem! Így adjunk hálát a mi Urunknak!

Ámen

A Betesda-tava ma