Igehirdetés - Reménység vasárnap 1Jn 2, 23-29

„Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.” (1Jn 2, 23-29)

Szeretett Testvérek!

Olaszországban, az Adria partján, két folyó találkozik: egyik a Pó, a másik a Piave. Találkozásuk között pedig egy gyönyörű lagúna fekszik, amely egy igazi kis ékszerdobozt rejt. Ezt helyet úgy hívják Velence. Csodálatos hely, nem véletlenül szerepel annyi regényben, filmben. Turisták milliói látogatják évente, köztük sok honfitársunk is. Nekem is volt szerencsém egyszer eljutni oda, épp a Velencei Karnevál idejére. Ott már közel 1500 éve élnek a lagúna szigetein emberek, akik először csupán el akartak rejtőzni a Római Birodalom maradékát prédáló barbár törzsek elől, majd volt idő, amikor velencei családok irányították szinte a teljes kereskedelmet a középkori Európában. Mivel gyorsan fejlődött a város, kezdett kevés lenni a hely, így elkezdtek építkezni látszólag lehetetlen módon: a vízre. A sekély lagúna iszapjába rengeteg cölöpöt vertek, majd arra építették fel a város jó részét. Igen figyelemreméltó teljesítmény, ám évről-évre az a veszély fenyegeti ezt a csodálatos várost, hogy elnyeli a víz. Mintha vissza akarná foglalni a természet azt, ami az övé. A tenger vízszintje folyamatosan emelkedik, de a város is folyamatosan süllyed. Miért is? Mert hiába a mérnöki találékonyság, ingoványra, szilárd alap nélkül nem lehet építkezni, következmények nélkül semmiképp.

Van természetesen más példa is arra, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent: alaptalan, vagy alkalmatlan alapra építeni. A mérnök világában persze ez maga a kihívás, hiszen lenyűgöző olyasvalamit létrehozni, felépíteni, amelynek józan ésszel szemlélve nem volna szabad léteznie. Ám ilyenkor mindig ott van a katasztrófa kockázata, hiszen ez nem más, mint táncolni annak a bizonyos penge élén: elég egy rossz mozdulat, ami azonnal a vesztünket okozhatja.

A mai vasárnap, Reménység vasárnapján Isten igéje arra biztat bennünket, hogy van alapja a Krisztusban való reménységnek, amelyet nem lehet mással kipótolni, felcserélni. A technika világával ellentétben az üdvösség tekintetében nincs alternatíva: az életedet vagy biztos alapra építed, vagy csupán légvárban reménykedsz. Nincs más lehetőség, vagy Isten kegyelme, vagy az Ő ítélete, s csak az egyiket van remény megállni. Azt sem egyedül magunkban, hanem egyedül Krisztusért! Ahogyan Pál apostol írja: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3, 11)

Három gondolatot szeretnék megosztani veletek:

1. Reménység-pótlékokról
2. A biztos reménységről
3. Krisztusban maradva miénk a Reménység

Reménység-pótlékok. Ugyan nem tudom létezik-e ilyen szó a magyar nyelvben, de meglehet, érdemes volna bevezetni, vagy talán valamilyen cizelláltabb formába kifejezni ennek a szónak a lényegét. Képzeljük el úgy őket, mintha pirulák volnának. Nézzük meg a dobozukat, vegyük ki a kis tájékoztató papírkát. Vajon mit olvasnánk rajtuk?

„Hol találhatók reménység-pótlékok hatóanyagai? Talán nagyon keresni sem kell, hiszen azok számára, akik tudják mit keresnek, lépten-nyomon bele lehet botlani egybe. Nem kell hozzá az erdő sűrűjébe, sem a tenger mélyébe hatolni, hiszen mind itt van körülöttünk, s bennünk. Sőt, mondhatnánk úgy is, hogy ahányan vagyunk, mindannyiunknak van, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ott vannak az otthonunkban, családunkban, munkánkban, újságban, TV-ben, reklámokban, a hírekben, a bankszámla-kivonatunkban, s még lehetne sorolni. Ha nem szúrnánk ki elsőre őket az csak azért lehet, mert számunkra az talán nem reménység-pótlék.

Mire jók a reménység-pótlékok? Igazából mindenre (és igazából semmire). Kényelmet és biztonságot sugallnak, akár hosszú futamidőre. Megoldást kínálnak az összes létező problémára, legyen az anyagi, vagy lelki eredetű.

Hogyan alkalmazzuk a reménység-pótlékokat? A használatuk roppant egyszerű, s lényegében nem is kell megtanulni. Ez benne a legszebb, szinte ösztönösen működnek. A megfelelő hatás érdekében nem is kell mást tenni, mint a megfelelő időben, a megfelelő helyen mindösszesen nevén kell nevezni. Ez általános recept, s mindegyiknél működik. Legalábbis az ember lelkiismeretével kapcsolatban bizonyosan, egyéb esetekben erről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre annyi leszögezhető, hogy a lelkiismeret olajozott működéséhez, azaz ne nagyon kopogjon, csörögjön, az egyik legjobb adalékanyagok ezek a bizonyos reménység-pótlékok.”

Egyetlen apró hiba van csak ezekkel a reménység-pótlékokkal, s már nevén is neveztük a probléma lényegét: ezek mind csak pótlékok. Mind az „olyan mintha” érzését nyújtják a lényegi hatás nélkül. Drog? Igen. Könnyű rászokni? Igen. Le lehet szokni? Nagyon nehezen. Mellékhatásuk az, hogy az ember elhiszi, hogy ezek nem csupán pótlékok, hanem maga a valóság.

Az igazság az, hogy az a reménység, amelynek nincsen alapja, az nem más mint a Kísértő csapdája. Van olyan, amelyről messziről látszik alaptalansága, viszont van olyan is, amely akkor omlik az ember fejére, amikor nem is gondol rá. Ilyen az a bizonyos közmondásos „csalfa remény”. Elhiteti magáról, hogy ez a megoldás, elhiszed, beépíted, ráépítesz, s amikor valami komoly behatás éri, valamilyen nem várt ütés, egy szempillantás alatt tönkretesz mindent, amit addig építgettél.

Van e biztos reménység? Jézus ezt mondja a Hegyi beszédben: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7, 24-27) A valódi és a pótlék között ez a különbség: melyik állja ki a végső próbát. A végső próba pedig nem más, mint Isten ítélete. Minden utat megítél az Isten, megvizsgál, s amelyik nem hozzá visz, az veszendő, s az ember kárára van. Egy út van, s ez nem más, mint amit maga az Úr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Sokszor az ember szinte behúzza a nyakát, szeretné titkolni a többi ember elől, hogy tud a biztos remény forrásáról, hallotta azt. Ám mégis szégyelli, gyengének tartja azt. Így van ez, nem érezzük elég bizonyosnak, hatásosnak, sőt, sokszor kellőképp valóságosnak. Különösképp igaznak tűnik ez a reménység-pótlékok látványától vakítva.

Pedig ez „a reménység nem szégyenít meg” (Róm 5, 5) – így biztat Krisztus apostola. Mert ennek a reménységnek van valóságalapja, van bizonyítéka. Ott találjuk a Húsvét üres sírjában, hiszen nincs ott az, akinek ott kellene lennie. S amikor az asszonyok döbbenten álltak az üres sír előtt az angyal ezt mondta nekik: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 5-6) A húsvéti hit az alapja a mi reménységünknek, amelyet senki el nem vehet mitőlünk, mert nekünk adta azt a Mennyei Atya. Ő a forrása, ő adja az alap súlyát.

Krisztusban maradva miénk a Reménység. Senki másban nem lehet valódi reményt lelni. Annyi mindennel próbálkozunk, hátha találunk más megoldást, amely lehet könnyebb, csillogóbb, jobban az egonkhoz passzoló. Krisztus „lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12)

Minden más reménység csupán megcsalni tud, megmenteni, valódi alapot egyik sem tud adni. Nem véletlenül nyugszik Péter hitének alapján az egyház, aki így vallott Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 16) Nem Péteren, nem Pálon, nem szenteken, nem különféle embereken, hanem egyedül Krisztus Urunkon, s az Őbenne, Őreá tekintő hit adja az alapot. Nincs ok félelemre, rettegésre bármi is álljon előttünk, akár az Isten ítélőszéke is, ha Pál apostollal együtt mi is vallani tudjuk „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1, 21), ahogyan szép 504. számú énekünkben is énekeltük. Ez az egy számít igazán, hogy Krisztusban vagy megőrizve, vagy sem!

Szeretett Testvérek! Az egyházi esztendő végén, s elején készülünk a mi Urunk visszajövetelére, de ne csak ez a hét vasárnap, hanem egész életünk várja Őt vissza. Mert ha Őbenne vagyunk, s Ő is mibennünk, akkor nincs okunk félelemre, viszont sokkalta inkább a reménységre, mellyel várhatjuk, s tekinthetünk az eljövendőre. Ebben a hitben, Krisztus Urunk szeretetében, az örök élet reménységre őrizzen meg bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

"Reménység-pótlékok"