Igehirdetés - Ítélet vasárnap Jak 2, 8-13

„Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – helyesen cselekesztek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket. Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg. Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2, 8-13)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi évnek van egy igen szép íve, mely tulajdonképpen az élet útjának a leképeződése is egyben. Az év első fele mintegy visszaemlékezés a Krisztus-eseményre, a második felének témája, hogy mindez milyen hatást gyakorol mireánk, Krisztus-követőkre Adventben visszavárjuk az Emberfiát, karácsonykor megünnepeljük születését. A vízkereszti időben pedig szépen bontakozik ki Jézus földi szolgálata. Böjtben elindulunk a Golgota felé, majd a Nagyhét folyamán el is jutunk odáig. Az ív csúcspontja nem más, mint a húsvét. Ezután a mennybemenetel, és pünkösd, majd az utána a szentháromság ünnepét követő vasárnapok következnek. Innentől kezdve tehát a mi életünkben megjelenő Jézusról, mint feltámadottról van szó. Ehhez tartozik hozzá az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának is az üzenete, úgy mint ítélet-, reménység-, és örök élet vasárnapja. A mai vasárnappal, ítélet vasárnapjával kezdődik el a karácsony böjtje.

Jakab apostol szavai figyelmeztetnek, de ugyanakkor bátorítanak is bennünket:

1. A Törvény megítél
2. A Törvény betöltése a szeretet – a Törvény megszegése a szeretetlenség
3. A Törvény szabadsága az irgalmasság

A Törvény megítél. Nem tudjuk mikor kerül rá sor, de a teremtett világra ítélet vár. Mert királyi törvény, az Úr törvénye kormányozza azt. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet a maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért?

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „ Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17)

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél...

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Az apostolok idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. De látjuk, hogy a törvényt nem tudjuk betartani, hanem be kell azt tölteni.

A Törvény betöltése a szeretet, megszegése a szeretetlenség. Mert Isten önfeláldozó szeretete által kaptunk szabadulást. Pál apostol csodálatosan ír erről az 1Kor 13-ban: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor 13, 1-3) Pál és Jakab nem pusztán az emberi szeretetről beszélnek, nem valami felvilágosult humanizmusról. Annál sokkal többről, arról a szeretetről, amellyel bennünket szeret az Atya, ez az agapé. Ennek a mélységét átélni nem lehet a Passió drámája és a húsvét csodája nélkül. Ez az isteni, önmagát teljességgel odaadó szeretet tudja csak betölteni a törvényt!

A mi tetteink tehát önmagukban nem érnek semmit, ha az alapja nem ez a fajta ős-szeretet. Ahogyan Augustinus, a késő-ókori egyházatya mondta: „Szeress, és tégy amit akarsz.” Mert aki részesült benne az nem fordul önmagába, hanem „örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14b) A világ többé már nem lesz ugyanolyan, hanem meglátjuk a másikban is a megváltásra szorulót, az elveszettet, akinek szüksége van arra, hogy megtalálja őt is a Jó pásztor.

Épp ezért figyelmeztet az apostol, hogy Istent féljük és szeressük, ahogyan ő félt és szeret bennünket. Akkor élünk az Ő tetszésének megfelelően. Ahogyan felüti a fejét az önzőség, a saját magam előtérbe helyezése, már borul a szeretet, s máris ítéletet hozunk a saját fejünkre. Jó volna az apostol szavait meghallani mindenkinek, aki csak a saját előmenetelét, saját érdekeit nézi. Hiszen az ige világosan megmutatja: ha csak egy törvény ellen vétkezünk, már megszegtük valamennyit. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) De az Úr irgalmából van esély, hogy ne az ítélet törvénye, hanem a szabadság törvénye szerint mérjen meg bennünket a Mindenható.

A Törvény szabadsága az irgalmasság. „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” Itt nem pusztán a mi irgalmasságunkról van szó, hanem annak a gyökeréről, ami Krisztus Urunk irgalma. „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (Jsir 3, 22) Sokkal nagyobb ereje van az Úr irgalmának, mint ítéletének. Így aztán nem a megmérettetésé az utolsó szó, hanem a szereteté, mely közel hajol mindannyiunkhoz.

Egyrészről „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31), másrészről ugyanez a kéz formált bennünket, s tart meg nap mint nap mindenféle baj között. Ez az Ő irgalmának biztos jele. De a legfőbb az a két kitárt tenyér, amely a kereszten feszült felénk! Feltámadott Urunk irgalmából nyertünk szabadságot mindentől, ami itt bennünket leláncol, hogy már ne a Törvénynek, hanem Krisztusnak éljünk, s vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2, 19-20)

Szeretett Testvérek! Szabadságra vagyunk elhívva, arra, amelyet az Irgalom Atyja készített számunkra. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2Kor 1, 3-5)

Ámen

Michelangelo Buonarroti - Ádám teremtése (részlet)