„Ezek
után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és
megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt
mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és
menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az
egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt
reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját
meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután
elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik
napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet
messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt
a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és
utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az
égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga
pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De
Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt:
Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de
hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten
majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek
tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet
Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a
fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra
a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és
már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR
angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt
vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és
ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem
tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte
Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos,
szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a
kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.”
(1Móz 22, 1-13)
Szeretett
Testvérek!
Mi
emberek alapvetően – még aki tagadja is – játékosak vagyunk.
Szeretünk játszani, szeretjük, ha valami játékos, ha valami
kicsit másképpen működik, mint a mindennapi gyakorlat, de valahol
mégiscsak a mindennapokra mutatnak. Mindenütt megtalálhatjuk ezt a
játékosságot, sőt van olyasmi is, ami csakis játékosan tud
működni: ilyen a zene, de az udvarlás is, és még lehetne
sorolni... Bár szeretünk játszani, azt már nem igazán szoktuk
élvezni ha velünk játszanak. Értem ezt úgy, hogy a játék
eszközei vagyunk, elszenvedői, nem pedig alakítói. Nem mindegy,
hogy a játékban mik vagyunk: a játékos vagy a bábú, esetleg a
kocka. A játék lehet veszélyes is, nem mindegy tehát, hogy kivel,
mit játszunk, s mit játszunk el.
Amivel
talán a legjobban vigyázni kell, ám mégis sokszor könnyelműek
vagyunk, azok az érzelmek. Nem jó játszani más szeretetével,
bizalmával, mert olyan sebeket ejthetünk, amelyek tán sohasem
hegednek be. Van egy érdekes játék, egyfajta bizalom teszt. A
lényege az, hogy kell két ember, az egyik háttal áll a másiknak
és a feladat az, hogy dőljön hanyatt, azaz rá meri e bízni magát
a másikra: elkapja-e vagy sem? Higgyék el a testvérek, érdekes
végeredmények születnének, hogy kik merik megtenni, vagy sem, egy
próbát szerintem megér... Játék a bizalommal, látszólag nem
szép dolog, de mégis időnként szükséges próbára tenni,
megmérni a bizalmat.
Jól
ismert ószövetségi szakaszunk is mintha valami baljós érzelmi
játékról szólna. Ábrahám igen idős korában kapott ígéretet
az Úrtól, hogy annyi gyermeke lesz, mint égen a csillag, illetve
mint homok szem a tenger fövenyén. S valóban az Úr állta a
szavát, Sárától – aki szintén jócskán idős volt már –
fia született, akit Izsáknak nevezett el. Ábrahámnak igen nagy
örömet jelenthetett ez a gyermek: bizonyíték volt, nem is
akármilyen, hogy az Úr hűséges, állja a szavát, meg lehet benne
bízni. Ami egykoron egy ígéret, és ahhoz kapcsolódó reménység
volt, az vált valósággá Izsákban Ábrahám számára. Ám mintha
az Úr visszakozna: vissza akarja kérni a fiút, a bizonyosság
jelét, hogy áldozza föl Izsákot, ahogyan az áldozati állatokat
volt szokás akkoriban. Isten mintha játszana Ábrahám bizalmával.
Mintha csak kérdezni: van-e még bátorságod bennem bízni?
Értette-e
Ábrahám az Urat? Nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás. Annyi
bizonyos, hogy elindult rögvest, a következő reggelen, a fiával
ahhoz a bizonyos hegyhez. Nem sok mindent árul el a szöveg, de így
van ez rendjén, hiszen így mi is jobban bele tudjuk képzelni
magunkat mind Ábrahám, mind Izsák helyébe. A magam részéről
nem szeretnék lenni egyikük bőrében sem, de mégis időnként
vagyunk mi is így. Botránkoztatott már meg az Úr? Kért már
olyat, amely látszólag homlok egyenest mást mutat, mint amilyennek
ismerjük? Miért teszi ezt? Miért hoz ilyen lehetetlen helyzetbe:
miért kér tőlem olyan áldozatot, amelyet nem hozhatok meg? S még
számtalan hasonló kérdés merülhet fel. Szörnyű vihar dúlhatott
Ábrahám lelkében: szorongás, düh, értetlenség, fájdalom,
remény, bizalom, tehetetlenség bizarr forgataga. Mintha Isten
valami kegyetlen játékot akarna űzni vele. Mi vajon mit tettünk
volna?
Isten
időnként próbára tesz bennünket. Kérdés, felismerjük-e, s ha
igen, mit teszünk? Az igazság az, hogy nem az Úrnak, hanem nekünk
van szükségünk időnként próbatételekre, hogy megláthassuk
magunkat, s hogy hányadán állunk az Istennel. A jót el tudjuk
fogadni, bár időnként a hálaadás elmarad; ha az Úr kér
valamit, akkor mit válaszolunk?
Ábrahám
számára a kihívás az volt, hogy ki van az első helyen: az Úr
vagy a szeretett fia? Konfirmandus
koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló
helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne,
hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén
Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk
az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus
táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket.
Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli
áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha
valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét,
gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az
én tanítványom.”
(Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik
társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni
csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s
történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A
lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom
követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor
mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam
felőle... Ábrahámnak arról kellett tehát döntenie, hogy az Úr
az első, vagy a kapott ajándék. Vagy az ajándékot, vagy az Úrral
való kapcsolatot és az ígéretet áldozza fel. Még úgy is, hogy
látszólag mindkét esetben az ígéret megsemmisül, hiszen vagy az
utód, az ígéret hordozója, vagy az Úr, az ígéret adója esik
ki.
De most
kicsit fordítsuk ki a történetet, mert nem csak Ábrahám vállalt
áldozatot. Hanem bizony az Úr is! Miért? Mert Ábrahám mondhatott
volna „nemet” is. S ha megteszi, akkor az Úr elveszíti a
leghűségesebb embert, akit barátjának hívott. Kiszolgáltatta
magát az Isten az emberi döntésnek, s vállalta annak súlyát is.
Az Úr talán ezt kérdezhette magában: Kész így is hinni bennem?
Számunkra
ismerős lehet ez. Hiszen az Úr megtette még egyszer azt, hogy
kiszolgáltatta magát az embernek. Az Úr valóban gondoskodott
áldozatról, s nem is kímélte magát. Azt a helyet, Morijja
hegyét, amelyet Ábrahám „Az Úr gondoskodik”-nak nevezett el,
„Az Úr hegyén a gondviselés” héber eredetiben így hangzik:
„Az Örökkévaló hegyén látható lesz”. Ábrahámnak meg
kellett látnia az Úr gondviselését, de ehhez egy hosszú utat
kellett megtennie, telis-tele kínzó kérdésekkel. Az külön
érdekesség, hogy három napig ment Ábrahám ahhoz a hegyhez,
amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk! Ez is ismerős lehet nekünk,
hiszen Jeruzsálemben három napig tartott az út Nagypéntektől
Húsvét hajnaláig, hogy az áldozat, Krisztus Urunk által
megláthassuk az Úr gondviselő szeretetét.
Ábrahámnak
lehetősége volt átélni az élet-halál-feltámadás drámáját.
Hiszen a fiatal fia, aki telve volt élettel, egyszerre halálra
adatott, de feltámadt, nem kellett meghalnia, mert az Úr
gondoskodott az áldozatról, hiszen ott termett az a kos a bokorba
akadt szarvakkal. Ezért mondta Jézus: „Ábrahám, a ti atyátok
ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és
örült is.” (Jn 8, 56). Ott Morijja hegyén látta meg Ábrahám
az Úr napját, és szabadításának csodáját.
De még,
hogyan volt képes megtenni mindezt Ábrahám? Mi volt az, ami minden
józan érv, és körülmény ellenére rávette őt erre az útra?
Mi adott neki bizodalmat? A Zsidókhoz írt levélben ezt írja Pál
apostol, aki igen járatos volt a zsidó Szentírástudományban:
„Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára
tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az
ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik,
azt fogják utódodnak nevezni”. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten
képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is
kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid
11, 17-19) Ábrahám a lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy
Isten úr élet és halál felett, és fel tudja támasztani azt is,
aki az ember számára elveszett. Ezt jelenit az, hogy: „Abrám
hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15,
6)
Ábrahám
így a mi atyánk is a hitben, hiszen nekünk is ez az egyetlen
reménységünk! Ő kicsit beleshetett a színfalak mögé, hogy mi
az Úr terve ővele, és a neki tett ígérettel. Hiszen Jézus is
Ábrahám leszármazottja, az ő családjába született. Így
teljesült be az Úr ígérete: „Általad nyer áldást a föld
minden nemzetsége.” (1Móz 12, 3) Ábrahám kész lett volna
feláldozni a fiát, de az Úr gondoskodott róla, hogy ne kelljen
meghalnia. A Mennyei Atya azonban „tulajdon Fiát nem kímélte,
hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8, 32) végső áldozatul,
hogy magához vonzzon bennünket! Ezért van a szívünk főhelye
Krisztusnak fenntartva, mert ő az, aki áldozat lett miértünk!
Szeretett
Testvérek! Látszólag ez a történet egy bizalmi játéknak tűnhet
sokak számára, de látnunk kell, hogy ennek meg kellett történnie,
hogy az ember egyszer s mindenkorra megértse az Úr akaratát, aki
meg akarja menteni az embert a bűn, a halál, és a félelem
hatalmától! Az Úr hegyén a gondviselés Jézus Urunk keresztjén
a miénk is lehet, ahogyan a római százados mondta megrendülten,
Nagypénteken az Úr áldozata napján: „Bizony, ez az ember
Isten Fia volt!” (Mk 15, 39)
Ámen
Marc Chagall - Izsák feláldozása