Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 18. vasárnap Mt 5, 38-45

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el. Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 38-45)

Szeretett Testvérek!

A mi Mennyei Atyánk igen csodálatos világot teremtett. Joggal mondhatta, „hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1, 31) Nem hiszem, hogy van olyan ember aki legalább egyszer ne döbbent volna meg, amikor az Isten egyik, vagy másik alkotását nézte. Annyi minden vesz körül bennünket, rengeteg különböző dolog, ám mégis valami hasonlóság, valami közös mindegyikben van.

Nem is olyan régen, hallottam egy fizikus előadását, aki néhány egyszerű képlettel, összefüggéssel össze tudta kapcsolni szinte valóban a teremtettséget. Egyik példája nagyon megfogott. Érdekes megfigyelni, hogy a virágoknak hány szirma van! Például a liliomnak, a nősziromnak és a hármassziromnak három; a haranglábnak, a boglárkának, és a vadrózsának öt; a szarkalábnak, a vérpipacsnak és a pillangóvirágnak nyolc; a jakabnapi aggófűnek, ahamvaskának és a körömvirágnak 13; az őszirózsának, a borzas kúpvirágnak és a cikóriának 21; a fodroslevelű margitvirágnak, az útilapunak és egyes százszorszépeknek 34; más százszorszép-fajoknak pedig 55 vagy 89 szirma van. Ha megnézünk egy hosszában félbevágott csigaházat, a metszetében is az egyes kamrák aránya az imént elhangzott számoknak megfelelőek, tehát: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89.... és így tovább. Ha ugyanezeket a számokat egy grafikonon ábrázolnánk, egy csiga-vonalat kapnánk.

Ezek a számarányok bizony mindenütt jelen vannak a természetben, egy XIII. század elején élt tudós nyomán Fibonacci-számoknak nevezzük. Érdekes módon ezek a számok, arányaik valahol meg is határozzák, hogy mit látunk mi szépnek. Hiszen ha valami más arányú, akkor azt már nem szépnek, hanem érdekesnek, esetleg már csúnyának vélnénk. A minket körülvevő világról elmondható tehát, hogy az arányok világa. A híres közhelyet, miszerint „minden összefügg mindennel”, nyugodtan mondhatjuk így is: „minden aránylik mindenhez”.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, így kapcsolódik Jézus Hegyi-beszédben elmondott híres szavai, egy középkori tudós számaihoz: Jézus a megfelelő arányról tanít bennünket:

1. Nem arányosan kell fellépnünk
2. Hanem mértéken felül kell elszenvednünk a másikat
3. Ez nem lehet szabály, hanem következmény

„Szemet szemért, fogat fogért.” (2Móz 21,24) Ki ne ismerné, az egyik legősibb emberi törvényt (tálio-elv), amely nem csak a Bibliában, de szinte minden kultúrában ember és ember közti jogviszony alapja: minden tettnek arányos következménye kell, hogy legyen, hiszen így lesz az igazságos. S valóban, ez a megoldás kiállta az idő próbáját, a legtöbbünk igazságérzetével megegyezik.

Ám az ördög nem volna az aki, ha nevéhez méltóan – a diabolos görögül összedobálót jelent –, ha nem keverné meg ezt az arányosnak, világosnak, sőt igazságosnak tekintett törvényt. Mit látunk magunk körül? A Törvény, amely a kiegyenlítést, az egyensúlyt szolgálná, mintha csak növelné a bajokat. Elég bekapcsolni a TV-t. A héten történt egy igen véres túszdráma Nairobiban, Kenya fővárosában, ahol közel 130 ártatlan ember esett áldozatul szomáliai terroristák megtorló akciójának egy bevásárló központban. Azért támadták meg azt az üzletházat, hogy „arányos” csapást mérjenek a kenyai kormányra, akinek a csapatai Szomáliában harcolnak szélsőséges csoportok ellen, hogy ilyen események ne történhessenek...

De, hogy ne csak a jelent vizsgáljuk, nézzük meg a Hidegháború eszmei hátterét. Mind az amerikaiak, mind a szovjetek egymást túllicitálva halmozták fel az atomtölteteket, annyit, hogy az egész bolygót többszörösen el lehetett volna velük pusztítani, mindössze azért, hogy megfelelő méretű, arányú ellencsapást tudjanak mérni egymásra. Nem vitás, ha kitört volna akkor a harmadik világháború egy kérdés lett volna csupán: ki hal meg másodiknak...

Ifjúságom kedves olvasmánya Alexander Dumas Monte Cristo Grófja, a bosszúállóé. Edmond Dantes-t igazságtalanul börtönbe kerül. 18 év után meg tud szökni If várából. Hatalmas összegű kincsre találva, s azzal módszeresen, körmönfont módon, egykori rosszakaróin saját csapdájukba csalva áll bosszút. Mindenki megkapta, ami neki járt, mondhatni arányosan. Ám a végén Edmond Dantes lelke mégsem tudott megnyugodni. Megelégedés helyett bizony csak ürességet érzett. A bosszúja végül majdnem önön magát is felemésztette, ha nem jött volna valaki, a fiatal felszabadított rabszolga Haydé, akinek szerelmével ismét újra embernek tudta érezni magát...

E három példa jól mutatja, hogy önmagában az arányos bosszú nem old meg semmit, sőt, csak tovább gyűrűzi a gonoszság örvényét. Az Úr is felhívta népe figyelmét: „Enyém a bosszú és a megtorlás.” (5Móz 32, 35a) Vagy, ahogyan Jézus mondja a Gecsemáné kertben Péternek, aki levágta a főpap szolgájának a fülét: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26, 52)

Hányszor szorul ökölbe a mi kezünk is! Hányszor akarnánk egy csapással mindent elintézni! Hányszor szeretnénk visszafizetni mindazt, amit másoktól kaptunk... Bízván, hogy akkor majd helyre áll a világ rendje, ahogyan Edmound Dantes is gondolhatta... De Jézus valami egészen másra biztat: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” (Mt 5, 39)

Jézus az arány felettiről beszél: a mértéken felülről. A krisztusi út nem a bosszúállás, hanem a másik elszenvedése a szeretetben. Ami ugyan nehezebb, mint erőből odacsapni, de ez az egyetlen mód, hogy az erőszak spirálja megszakadjon.

Világi szemmel, bizonyos helyzetekben ez egyenlő az öngyilkossággal, vagy enyhébb esetben a „mafla” jelző kiérdemlésével. „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1, 18) Pál szavait amikor Krisztus Urunk keresztjének evangéliumáról beszél, így is érthetjük. De Istennek ereje! S az út amelyet felkínál, az valóban keskeny, de járható!

Gondoljunk csak a XX. század két legnagyobb polgárjogi aktivistáira: Mahatma Gandhira, és Martin Luther Kingre! Mindketten Jézus szavaiból, a másik mértéken felüli elszenvedésből merítettek, s így szálltak szembe az elnyomással: passzívan ellenállva, azaz elszenvedve ellenállva. Nem tettek ők mást, mint mértéken felül betartották az elnyomás törvényeit, mintegy túllőve a célon. Gandhi követői elszenvedték az atrocitásokat, megtorlásokat ellenállás nélkül. Sokan meghaltak közülük, ám ezzel elnyomóik fejére gyűjtöttek parazsat. Martin Luther King hívei is hasonló képpen jártak el, s bár ő merénylet áldozata lett, mégis a mozgalma sikerrel járt: ott is az elnyomók kerültek lehetetlen helyzetbe.

Jézus is ilyen példákat hoz. A főúrnak joga volt arcon ütni a beosztottját, viszont ha az oda tartotta a másik orcáját, akkor már csak visszakézből tehette volna, amihez viszont már nem volt joga. A peres ügyben az alsó ruhát el lehetett koboztatni, de a felsőt már nem, hiszen az takaróként szolgált, s a törvény szigorúan tiltotta az attól való megfosztást. A római katona egy mérföldre (~ 1,5 km) bárkit kényszeríthetett, hogy vigye a felszerelését, ám ennél többért bizony eljárás indulhatott ellene. Érdekes elképzelni, ahogyan egy római katona győzködi az egyszerű embert, hogy ugyan adja már vissza a holmiját... A jézusi út tehát, amit Pál apostol oly' szépen, igénkre szinte refrén szerűen megfogalmaz: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12, 21)

Viszont ez nem lehet szabály, hanem következmény. Ha törvény lenne, akkor azt a Sátán ismét ki tudná forgatni. Amit Jézus mond, azt csak egy módon lehetséges, ha Őt követjük, az Ő útján járunk. Ehhez az kell, – ahogyan Pál írja – „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4, 22-24) A Krisztusban meghalt és újjászületett ember az, aki képes valóban azzal a szeretettel elszenvedni a másik embert, amivel Jézus is elszenvedte gyilkosait. Nem pusztán az a szeretet, mint amilyenben része volt Monte Cristo grófjának, hanem az agapé, Mennyei Atyánk féltő és önfeláldozó szeretete.

Szeretett Testvérek! Az a szeretet legyen bennünk, ami a mi Urunkban van, aki: „Úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Ha Ő lakik a mi szívünkben, lelkünkben, akkor valóban a helyes arány szerint tudjuk egymást szemlélni, úgy ahogyan a mi Teremtőnk eredetileg „igen jónak” látta.

Ámen

Fibonacci számok és a csiga

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 17. vasárnap Zof 3, 8-9 (Soltvadkert)

„Azért várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló! Mert úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a népeket, egybegyűjtöm az országokat, és kiöntöm rájuk bosszús haragomat, haragom egész hevét. Bizony, felindulásomnak tüze pusztítja majd az egész földet! Akkor majd tisztává teszem a népek ajkát, mindnyájan az ÚR nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal.” (Zof 3, 8-9)

Szeretett Testvérek!

Ha most, ebben az indián nyárban az ember kinéz az ablakon, sok minden szépséget láthat. Gyönyörű látvány, ahogyan a zöld levelek lassan bár, de megállíthatatlanul indulnak a sárgulásba. Egy-egy fa úgy tűnhet, mintha egy művész palettája volna. Valami még itt maradt a nyárból, még van egy kis napsütés, egy kis meleg, még ki lehet ülni a parkba egy fagylalttal. Valahogy ilyenkor nincs az ember adventi hangulatban. Ahhoz talán jobban illik a zimankó, a félhomályos téli ég, levéltelen fák, és az a bizonyos koszorú négy gyertyaszállal... Szeptemberben nem keressük a várást, inkább megragadnánk a jelent: Carpe diem. 

Isten igéje Zofóniás próféta könyvéből azonban Adventre hív. Zofóniás kora, Júdea népének életében, történetében valóban nem volt más, mint egy történelmi indián nyár. Túl a virágzáson, túl a gyarapodáson, túl a csúcson. Még van belőlük, még akad derűs nap, és szép idő, de egyre közeledik a hanyatlás, a zord hideg, a ködös, és szomorú eljövendő. Bizony Júdea fáján a levelek sárgulni kezdtek. A másik országrészt, Izraelt, már kivágta a történelem, feldúlták az asszírok, közel egy évszázada. Ám Júdea is megszenvedte az eltelt időt, folyamatosan zsugorodott, s szinte csak Jeruszálem és környéke maradt meg, de éltek, s jöttek szebb napok, amikor tényleg megtalálták a helyes utat. Azonban már gyülekeztek a felhők az ország körül, s egy emberöltő múlva már babiloni csizmák meneteltek azon a földön...

Zofóniás által tolmácsolt szavak azonban nem csak saját népéhez szólt, hanem bizony minden népnek üzeni, hogy az Úr eljön, összegyűjti, és megítéli az emberiséget. De meg is tisztítja.

Isten Igéje várakozásra hív, s egyben megmutatja az isteni szó két élét is: 

1. Várjatok rám – a Vádlóra! 
2. Várjatok rám – a Tisztítóra! 

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló!” Félelmetes advent. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet az maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért? 

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, Armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17) 

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél... 

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Zofóniás idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. Ám az Igének ott van a másik oldala is.

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint tisztító!” Adventben erre emlékezünk: Isten elküldte Fiát, aki megtisztítja az emberiséget azzal, hogy áldozata lett a Törvénynek. Zofóniás valószínűleg nem sejthette, hogy mikor jön el a megtisztulás napja, de szavai Krisztusról tesznek bizonyságot. 

Hiába minden emberi áldozat, hogy az Istent kiengesztelje az ember! S valójában az Isten teszi meg az első lépést, Őnála van a tisztulás útja: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)

Nem csak ma, hanem Jézus korában sem volt ez magától értődő. Keresztelő János, Heródes börtönéből üzenve kérdezte Jézustól: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11, 3) Hányan keresik ma is a tisztulás lehetőségét! Csak kérdés, hol?... S valójában Jézus ott van, ahol Őt segítségül hívják. Erről tanúskodnak az evangéliumok mind.

Isten kegyelme az, hogy nem csak ítél az Isten Igéje, hanem meg is tisztít. Van lehetőség a gyógyulásra, a jobbulásra, az újrakezdésre. Krisztusra néz az Atya, ha egy hívő hozzá menekül, és nem az a lényeg, hogy az illető kicsoda, vagy valaha mit tett az életében, hanem egyedül, az, hogy le tudja-e tenni a kereszt aljába az életét. Van tehát, Krisztus, megmentő, aki meg tudja tisztítani az életedet, hogy azután valóban az a Mennyei Atya szerinti élet, örök élet lehessen.

Az Úr igéje egyrészt Törvény, ami megítéli az embert, de másrészről maga az örömhír, ami megmenti az embert a saját vesztétől. Életünk a visszatérő Urunk várása közben zajlik, ha akarjuk, ha nem. Viszont, nála bármikor lelhetünk tisztulást, ha hozzá kiáltunk, ahogyan a zsoltáros:

„A mélységből kiáltok hozzád, URam!

Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. 

Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.

Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.

Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” (Zsolt 130)

Ámen

Luca Signorelli: Az utolsó ítélet

Őszi programok

Szeretettel hirdetjük az előttünk álló eseményeket!


Szeptember

2013. szeptember 22-én Győri Veronika, soltvadkerti iskolalelkész szolgál közöttünk. Ezen a vasárnapon indul Bócsán a konfirmációra való felkészülés is!

2013. szeptember 24-én, este 6-tól presbiteri gyűlést tartunk Bócsán


Október

2013. október 5. este 6-tól indul az ifi!

2013. október 6-án úrvacsorás istentiszteletet tartunk, s egyben megemlékezünk az aradi vértanúkról.

2013. október 26-án, délután 2-től gyülekezeti napot tartunk, és délután 4-től a bócsai iskola tornatermében koncertet ad a kiskőrösi GOSPEL SASOK kórus.


November

2013. november 9-én egyházmegyei sportnap lesz Soltvadkerten.

2013. november 30-án egyházmegyei missziói nap lesz Kiskőrösön.

A gyülekezet aktuális alkalmai ezen a linken is elérhetők.

Alkalmainkra hívunk és várunk mindenkit!

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 16. vasárnap Mt 23, 1-12

„Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” 

(Mt 23, 1-12)

Szeretett Testvérek! 

Nem tagadom, kicsit önfejű vagyok, szeretem a magam útját járni. Iskolás koromban is voltak olyan dolgok, amire nagyon nehezen lehetett rávenni. Az egyik ilyen – a múlt héten emlegetett latin nyelv rejtelmein kívül – sarkalatos, örök probléma a kötelező olvasmányok elolvasása. Ám, volt néhány mű, aminek bizony rákaptam az ízére. Az egyik ilyen könyv Voltaire-nek a Candide, avagy az optimizmus című kaland regénye, s egyben filozófiai gúnyirata volt. A gondolkodó ateisták, így Voltaire véleményére érdemes odafigyelni. Könnyen lehet, hogy olyasmikre világítanak rá, amelyeket tán mi észre sem veszünk. Voltaire ebben a művében bizony görbe tükröt mutat kora társadalmának és kora egyházának. Emlékszem volt egy igen hosszú nevű szereplő is a könyvben, egy bizonyos Don Fernando d'Ibarra y Figueroa y Mascarenes y Lampourdos y Souza y Alejandro, aki Buenos Aires kormányzója volt, s jó spanyol nemesi szokás szerint nevében szerepelt az összes uradalom és titulus is. De találkozik Candide, a főhős képmutató jezsuitával, korrupt hivatalnokokkal, büszke, „kivagyi” főurakkal, s mindenféle korabeli érdekes alakkal. Mintha a mai világról írna, pedig több mint 250 éves műről van szó... Nincs új a nap alatt, mintha Voltaire Jézus szavainak parafrázisát, újraértelmezését tálalná egy regény lapjain...

Jézus szavai figyelmeztetnek minket, hogy, a Isten Törvényét be kell tartani... 

1.  ...de nem képmutató módon 
2.  ...de nem feltűnési vágyból 
3.  ...de nem rangszerzésért 
4.  ...hanem, mert az Úréi vagyunk 

Jézus azonban nem csak a külvilághoz szól, hanem a gyülekezethez is, hiszen ezek közöttünk is megjelenhetnek, s bizony meg tudják mérgezni az egész közösséget.

A Törvényt be kell tartani, de nem képmutató módon. Fogalom, mi is használjuk a „farizeusi” jelzőt a képmutatásra. Jézusnak sokszor volt vitája a farizeusokkal, akik egy zsidó párt tagjai voltak abban az időben. Ők igyekeztek a lehető legkegyesebb, a lehető legjobban Istennek tetsző életet élni. Szigorúan megtartották a mózesi törvényeket. Sőt, hogy biztosan ne szegjenek meg egyetlen egyet sem, ezért egy 617 előírásból álló Tóra-kerítést írtak. Minden előírásnak, minden rendelkezésnek igyekeztek jobban és jobban megfelelni, mint a többi ember. Ahogyan hallhattuk is: vastagabb imaszíjakat, és nagyobb bojtokat hordtak, köztiszteletben álltak. A baj az volt, hogy másoktól is elvárták, hogy olyan módon tartsák meg a Törvényt, ahogyan ők. Amíg azonban az egyszerűbb népek lelkiismeretét terhelték, ők maguk megtalálták a kiskapukat, s bizony ezeket ki is használták. Egy példa: szombat napon nem lehet dolgozni, hiszen azon a napon pihent meg az ÚR is, ezért csak annyi munkát lehet végezni, amennyi gyakorlatilag a létfenntartáshoz elegendő. De mondjuk egy vizes vödörrel már nem lehet átlépni a küszöböt. Mi tehát a teendő? Mielőtt átlépnénk a küszöböt megállunk, az ajtón belülre tesszük a vödröt, elengedjük, s átlépünk a küszöbön, bent a házban fölvesszük a vödröt, s vihetjük is tovább. Így aztán pontosan látták, hogy ki?-miben?-hol? mulasztott, a saját ügyükben pedig megfelelően tudtak ügyeskedni. Ismerjük Jézus mondását a Hegyi beszédből: „vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Mt 7, 5)

A mi életünkre is igaz, amit Sámuelnek mondott az Úr, amikor Isai fiai között kereste Izrael királyát, és végül a fiatal Dávidra került a sor: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16, 7b) Istent nem lehet becsapni semmilyen alakítással: pontosan tudja mi van legbelül. A Törvénnyel szemben pedig nem véd meg az, amit mi tudunk letenni. Csakis az, amit Isten kegyelmébe bízva adunk át.

A Törvényt be kell tartani, de nem feltűnési vágyból. Nem attól lesz valaki jobb hívő, ha mindent látványosan csinál. Látványosan imádkozik, látványosan böjtöl, és sorolhatnánk. Jézus itt is, és sokszor szólt ennek a viselkedésnek a hamisságáról. 

Nagyon szép példázata Jézusnak a farizeusról és a vámszedőről: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18, 10-14)

Bennünket is hányszor környékez meg a Kísértő azzal, hogy „kelts feltűnést!” „keresd a nagy nyilvánosságot!” Hány élet ment tönkre abba, hogy hajszolta a reflektor fényt! S amikor már érdektelenné vált a közönség számára, akkor jött az idegösszeomlás, vagy rosszabb esetben a halálba menekülés. S a Gonosznak ez a célja, hogy égj el, semmisülj meg. 

Keresztyének, kegyes emberek között ez kiválóan működik a Törvénnyel. Nem véletlenül írja Pál: „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3, 6b) Az ifjú Luther is majdnem beleőrült abba, hogy nem tud az Istennek eléggé jót tenni. S ahogyan ott vergődött, szinte gyűlölve az Istent, egyszer csak megvilágosodott számára az Úr kegyelme: „Az igaz ember hitből fog élni” (Róm 1, 18)

A Törvényt be kell tartani, de nem rangszerzésért. Isten országában lenni nem rang kérdés, hanem szolgálat! Jézus tanítványai is beleestek ebbe a hibába, amikor azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb a Mennyek országában. Akkor Jézus odahívott egy gyermeket és ezt mondta: „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy.” (Lk 9, 48)

Nem egy helyen lehet sajnos hallani, hogy bizonyos gyülekezeti tagok, akik valamilyen feladatot ellátnak, elkezdik azt rangként felfogni. A tisztségük, vagy feladatuk mintegy jogalapot adnak arra, hogy a másik gyülekezeti tagot kioktassa, sőt néhol, lenézze. Pedig Jézus szava egyértelmű: „Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” (Mt 23, 8-11)

Azzal, hogy azt tesszük, amit az Úr ránk bíz, nem teszünk mást, mint ami a dolgunk volna, ahogyan az egy Istent félő emberhez illik. Jézus mondja: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (LK 17,10)

A Törvényt be kell tartani, mert az Úréi vagyunk. Itt van azonban a jó hír! Különben nem volna más a keresztyén élete, mint egyfajta önkéntes rabszolgasors, alávetve egy több ezer éves törvénynek. Ám Isten akarata a Törvényben eredetileg kicsit másabb volt, mint, ahogyan azt mi ma használjuk. Eredeti nyelvhez hűen a Tízparancsolat így kezdődne: „Én vagy az Úr a Te Istened ezért, nem lesz más istened, nem fogod hiába szádra venni az Én nevemet, meg fogod szentelni az ünnepnapot...” és így tovább, mert Ő féltőn szerető Isten: „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézs 42, 3).

Mert Jézusért hívhatjuk a Teremtő Urat a mi Atyánknak! Nem kell többnek látszódni, nem kell elismerést hajszolni, nem kell látványosan jobbnak, többnek, szebbnek látszani! Valójában csak egyetlen egy valami kell: hinni Jézusban, mint Urunkban és Megváltónkban, mesterünkben és gyógyítónkban. 

Ámen

Képmutat-ó-méter

Ifjúság hírei

Szeptember 22-én, vasárnap megkezdődik a Konfirmációra való felkészülés, addig lehet még jelentkezni, aki szeretne benne részt venni. Feltétel: legyen 6. osztályos vagy idősebb.

Idáig három fiatal testvérünk jelezte, hogy szeretne 2014 tavaszán konfirmálni.
A felkészítő alkalmak minden vasárnap, az istentisztelet után, 12.00-13.00 között lesznek

Október 5-től, szombat esténként 18.00-tól ifjúsági alkalmat tartunk, ahol minden konfirmált (de azért jöhetnek a most konfirmálók is) tizenéves fiatalt szeretettel hívunk és várunk.
Az alkalmak kötetlenek lesznek, de egy kis igei útravaló, egy kis zene, egy kis játék mindenféleképp jutni fog mindenkinek.

Alkalmainkra mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

Igehirdetés- Szentháromság ü. u. 15. vasárnap Mt 19, 16-26

„Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.” Sőt azt is mondom nektek: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19, 16-26)

Szeretett Testvérek!

Elkezdődött egy újabb tanév, az országban közel 1,5 millió diák ült be először, vagy ismét az iskolapadba. Szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valaki, aki ebben a cipőben járna. Számomra, többek között azért érdekes ez a szeptember, mert húsz évvel ezelőtt kezdtem az iskolát, s mint tudjuk, a jó pap holtig tanul... 

E két évtized epizódjai közül szeretnék egy velem megesett történetet elmesélni. Nyolc osztályos gimnáziumba mentem negyedik után, a Fasorba, ahol bizony latint is kellett tanulni. Nem igazán lopta be a szívembe magát ez a nyelv, nem is ment igazán. A latin szavaknak szép, cirkalmas szótári alakja van, amikkel együtt kell megtanulni őket, pl.: agricola, -ae, (m); laudo, -are, -avi, -atum. Történt egyszer, hogy az egyik igének, egyik alakját bizony félreértettem, s tovább bonyolította a helyzetet, hogy az a bizonyos alak létezett ugyan, csak épp egy hasonló, de más igéhez tartozott, és persze más coniugatioval, ragozással... Nekem persze sikerült – nagy nehezen – rosszul megtanulnom. Jött a dolgozat, természetesen a ragozandó ige az a bizonyos rosszul megtanult szó volt... A jutalom sem maradt el: szép piros hullámvonalak, meg egy katonás érdemjegy... Igénkben szereplő gazdag ifjú is bizony félreértette a tanultakat, nem jól tanulta meg a leckét, s bizony így érte őt a csalódás.

Isten országának iskolájában három lépésből áll a tanulás: 

1. Kérdezni 
2. Meghallani 
3. Követni 

Minden tanulás kérdéssel kezdődik. Aki kérdez, abban ott bujkál valahol a kíváncsiság. Kisgyermekként minden érdekes, minden új és új kérdést vet fel. Egy három esztendős gyermek úgy tűnhet szülei, és a külvilág számára, mintha soha se fogyna ki a kérdésekből: minden válaszra egy találó „miért?”-tel kérdez vissza. Aztán, ahogyan felnövünk, mintha tényleg kikopnának a kérdőjelek belőlünk. Egyre kevesebb akad, amire felkapjuk a fejünket, amire rá akarunk kérdezni, amit tényleg végig akarunk gondolni. S bizony akad néhány olyan is, amelyre talán sosem kapunk választ.

A hittan óra, bár nem tartozik talán a „presztízs” tantárgyak közé, ám végső soron az élet legfontosabb kérdéseivel foglalkozik. „Mi az élet értelme?” „Mi az én életem értelme?” „Mi a jó?” „Hogyan legyek jó?” „Miért van a rossz, a szenvedés, a gonoszság a világban?” Lehetne sorolni tovább. Ezekre a válasz mind ott van a Bibliában, Isten Igéjében. 

Ez a gazdag ifjú is felteszi a kérdését, méghozzá nem is akármilyet: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézustól, a rabbitól, a tanítótól kérdezett. Ez a tanulás része, ami mára sajnos mintha kiveszne. Ezt mondja Mózes a népnek, miután megkapták a Törvényt, a Tízparancsolatot a két kőtáblán: „Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és döntések ezek, amelyeket megparancsolt nektek Istenetek, az ÚR, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott bennünket az ÚR Egyiptomból erős kézzel.” (5Móz 6, 20-21) Jób, a sokat szenvedett igaz életű ember, így fakadt ki az Úrnak, miután Ő megjelent neki: „Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem!” (Jób 42, 4)

Az ifjú a „jó” iránt érdeklődött, s jótól kérdezte. Bár a kérdése igazából önmagát cáfolja. Ugyanis a JÓ állt vele szembe, s azt nem tenni kell, hanem hinni Benne. Ha hiszünk Őbenne, akkor leszünk jóvá, s tudunk mi is jót tenni egymással. 

Ám választ meg is kell hallani. A válasznak célba kell érnie, ha hasznát is akarjuk venni. Az ifjú azonban félreértette Jézust, és tovább kérdezte. Bizony megesik, hogy amit hallunk, amit Isten akar mondani nekünk, azt nem értjük, nem úgy értjük, vagy nem akarjuk érteni. Nem bitzos, hogy a válasz elsőre szimpatikus lesz! De a válasz egyértelmű: ezt mondja az Úr: „Életemre mondom, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 33, 11) 

Nem véletlenül írja Luther Márton a Kis Kátéban, ami maga is kérdezz-felelek módszerrel dolgozik, a Tízparancsolat magyarázatánál, hogy egy módon lehet őket betartani, ha Istent féljük és szeretjük. Hogyan lehetséges ez? Úgy ha hiszünk benne. „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm 10, 17)

A hitet nem lehet tanulni, hanem Isten lelkének ajándéka. Az, hogy Isten csodálatos dolgairól szó esik az iskolában, vagy otthon, vagy bárhol, az sokkalta több, mint egy puszta ismeret átadása. Kicsit olyan – persze ez is, mint minden hasonlat sántít – mint amikor a ceruzát kihegyezzük, hogy írjon, úgy kell fülünket, s azon keresztül a szívünket-lelkünket is „kihegyezni” arra, hogy jól értsük Jézus szavát, Isten Igéjét. Ez a dolga a lelkésznek, de a tanárnak, tanárnőnek is, sőt, otthon a szülőknek is. Mit felelünk a gyermekünknek, ha megkérdezi azt, amit ez a gazdag ifjú? 

Az ifjú jó helyen keresgélt, kérdezett, de mintha nem azt a választ kapta volna, amire titkon vágyott. Vállon-veregetés helyett, bizony hideg-zuhanyt kapott, hiszen Jézus szava az elevenére tapintott. Ne tévedjünk, nem az volt a baj, hogy gazdag, hanem az, hogy a pénzét fontosabbnak tartotta, mint Isten szavát.

Nem elég kérdezni, meghallani, hanem követni is kell. Követni a JÓT, Krisztust. (Nem véletlenül énekeltük a „Ki dolgát mind az Úrra hagyja...” /EÉ 331/ éneket!) Az ifjúnak ezen ponton szakadt el a cérnája. A kezdeti nagy lelkesedésből, bizony lehorgasztott fej lett. 

Konfirmandus koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne, hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket. Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam felőle... Ahogyan a gazdag ifjúnak a pénz, ennek a leánynak a lova volt az „istene”. De mindannyiunknak megvannak a maga „házi-bálványai”, bőséges a kínálat. Ám Isten országában nincs kettős állampolgárság. 

Jézus semmit nem akar tőlünk elvenni, valójában mindent, de legfőképp önmagát adta értünk. Őt követni, az Ő útján járni valóban az út a teljesség felé. Egyedül sikerülhet ezen az úton járni? Aligha. A tanítványok kérdésére, miszerint, akkor ki üdvözülhet, ki lehet Isten előtt feddhetetlen, Jézus ezt válaszolja: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” Én ezt szeretném nagyon vastagon aláhúzni számotokra: Istennél minden lehetséges. Nála van a megoldás, nála van a kulcs az Isten országába! Ezért jövünk össze vasárnapról-vasárnapra, hittanóráról-hittanórára, hogy együtt kérdezzünk, együtt hallgassuk, s együtt kövessük a mi pásztorunkat, mesterünket, Jézust. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9, 16) A mi Istenünk könyörülő, féltőn szerető.

Szeretett Testvérek, kicsik és nagyok! Útnak indulunk egy új tanévben, de már járunk mind egy úton, s velünk vándorol Jézus is. Kérdezzük Őt bátran, mert nem hallgat. Hallgassunk szavára, mert az Életet adó Ige. Kövessük őt, mert Ő tudja célt. „Dicsérjétek az URat! Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsolt 106, 1)

Ámen

Igehirdetés - Szentháromság ünnepe utáni 14. vas. (Mt 12, 22-30) 2013-09-01

„Akkor odavittek hozzá egy vak és néma megszállottat, és ő meggyógyította, úgyhogy a néma beszélt és látott. Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: „Csak nem ez a Dávid Fia?” A farizeusok azonban, amikor ezt meghallották, kijelentették: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével.” Ő pedig, ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, meghasonlott önmagával, és akkor hogyan maradhat fenn az országa? És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor azonban kirabolhatja a házát. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” (Mt 12, 22-30)

Szeretett Testvérek! 

Közhelynek hat, de igaz: életünket jelek között éljük le. Mindent, amit csak látunk, azt az agyunk elraktározza, s hozzá köt egy jellemző képet: egy jelet. Így tanulunk, így fogjuk fel a minket körülvevő világot. Sőt, olyannyira így van ez, hogy bizonyos előjelekből, sejtésekből, utalásokból is ki tudjuk találni azt, amit épp szemlélünk. Bár néha lehet ez becsapós is. A kis herceg című könyv elején találkozunk egy képpel, ami egy nagy barna kalap szerű dolgot ábrázol, ám – ahogyan a szerző felvilágosít minket – az nem más, mint egy óriáskígyó, aki lenyelt egy elefántot... Aki autót vezet, az is jelekből tudja, hogy az előtte álló útszakaszon mire számíthat, mire kell vigyáznia. Ha felszállunk a vonatra, buszra, ott is jelek mutatják, hogy mit szabad, és mit nem. Vannak olyan jelek is, amelyek túlmutatnak magukon. Ilyenek a népi bölcsességek, pl.: ha piros az ég alja, akkor szeles napra ébredünk; ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esik... stb.

Régen, s Izrael földjén különösen is, fontos szerepe volt a jeleknek. Az Úr jeleket, csodákat tett, hogy Izrael népe rájöjjön, hogy valóban velük van (égő csipkebokor, tenger kettéválasztása, visszafele haladó árnyék...). Próféták is jelekkel, jelképes cselekedetekkel tolmácsolták a népnek Isten üzenetét (igát magára vevő Jeremiás, Hóseás különös házassága...). Jézustól, akire rabbiként, tanítóként tekintettek kortársai szintén sokszor kérdezték egy-egy tette után, hogy azzal milyen jelet mutat. Mai igénk is, ami elsőre egy gyógyításnak tűnik, az valójában egy jel: Isten országának jele.

Vannak jelek. Igénkben tehát ez a jel az a szegény vak és néma megszállott gyógyulása. Nem pusztán gyógyulás volt a része, hanem megszabadulás. Ezt az embert egy démonikus erő kerítette hatalmába, amely gyötörte, s megfosztotta őt látásától és hangjától. Jézus azonban meg tudta őt szabadítani a megkötözöttségétől. Mert ez a Messiás küldetésének a lényege, hiszen a messiás szabadítót, megváltót jelent. 

Talán a mi korunkban már fel sem figyelünk az ilyen esetekre, nem tekintjük őket jelnek, talán észre sem vesszük őket. Betudjuk ezeket az orvostudomány csodájának, vagy filozofikusan: mégiscsak változhat az ember. Pedig ma is vannak jelek, Isten szabadításának jelei.

Kis országunkban igen sok bajjal, nyomorúsággal kell együtt élnünk. Vannak olyan részekis, ahol ez hatványozottan igaz. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van egy kis falu az ukrán határ mellett. Úgy hívják ezt a falut, hogy Uszka. Bócsa, vagy Tázlár legalább háromszor, vagy négyszer nagyobb mint ez a falu. Közel ötszáz lélek lakja, nagyobbrészt cigányok... Nem biztos, hogy elsőre odakötöznénk... Ám mégis, ebben a faluban nincs bűnözés, sőt a szomszédos falvakban sem számottevő! Békében él ott minden ember egymás mellett. Mi lehet az ok? Van ott egy gyülekezet, egy karizmatikus közösség, ami árnyalja a képet. A lelkészük egy börtönviselt cigány ember, a presbitérium nagyobb része is, a zenészeik szintén, sok gyülekezeti tag is. Isten valami csodálatosat vitt véghez ott, azokkal az emberekkel: Jézus szavára megváltoztak, olyannyira, hogy velük változott a falu is. Én határozottan hiszem, és biztos vagyok benne, hogy ez annak a jele: „bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” 

Mindenfelé, ahol Krisztus megjelenik, lehetséges a változás, a megtérés. Így tanúskodik erről Márk: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22) A jelnek, Isten életújító Igéjének hatása van.

A jelnek hatása van. Igénkben senki sem maradt érintetlen, bár két táborra szakadt a sokaság. Az egyik részük – a nép – csodálkozott és hitt; a másik részük, mások ugyan csodálkoztak – a farizeusok –, de nem hittek. Isten Igéje mindenkit valamilyen választásra késztet.

Amikor Jézust először felvitte Mária és József Jeruzsálembe, ahogyan Törvény elrendelte – minden fiúgyermeket be kellett mutatni a Templomba, és áldozatot bemutatni érte. Volt ott egy kegyes életű ember, név szerint Simeon, aki megörült a gyermeknek és így szólt Máriának: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak” (Lk 2, 34b). 

Ám ma is csak kétféle reakció létezik Krisztussal kapcsolatban: a hit és az ellene mondás. Sokan hiszik, tapasztalják, átélik Isten Igéjének szabadítását, nem csak Uszkán, hanem itt is. De megdöbbentő az elutasítás erőssége is. Nem csak a farizeusok voltak, akik tudatosan nem akartak hinni a szemüknek, nem akarták tudomásul venni a jelet. Krisztus Urunk működésének hányan mondanak ma is ellent! Hányan vonják kétségbe egyáltalán azt, hogy valaha is élt, nemhogy bármit is tett volna. Mennyire könnyű mítosznak, legendának, jobb esetben egy szép történetnek tartani mindazt, amit Jézus tett közöttünk kétezer évvel ezelőtt... Sőt bizonyos – főleg nagyvárosi társaságokban – kifejezetten kínos keresztyénnek lenni. De tapasztalhatjuk azt is, hogy az emberek furcsán néznek ránk, ha a vasárnapi programunkról van szó.

Az előző állításommal kicsit ellenkezve, de mintha lenne egy harmadik út is. Igazából tartalmilag ez is elutasítás, de a megnyilvánulása egészen más: ez nem más mint a közöny. Régen is volt, de mintha mostanra öltött volna hihetetlen méreteket. A közönyösség határozza meg nem csak az ember-Isten viszonyt, hanem az ember-ember kapcsolatát is. S bizony, az egyik a másikból következik. 

Jézus azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy egy út van, amely az Atyának tetszik: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.”

A jel egy irányba mutat. Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Nincs más út a szabadulásba, mint amit Jézus mutat, ha úgy tetszik jelez. Viszont ebben bizonyosak lehetünk. A farizeusokhoz intézett szavai az ördögről, és annak hatalmáról egyértelműek. Ha Jézus Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űz ki démonokat, akkor az Ördög maga ellen hatna. Képtelenség tehát a farizeusok vádja, olyannyira, hogy végeredményben saját gyakorlatuk, tanításuk cáfolja meg őket, hiszen zsidó papok is űztek ki tisztátalan lelkeket Isten szavával. Jézus szava meg tudja kötözni a ház erős emberét, hogy elvegye hatalmát. Isten Igéje le tudja törni a Gonosz munkáit.

Milyen érdekes, hogy az a szegény ördöngős, ugyan nem látott és meg sem tudott szólalni, mert a Sátán elvette tőle ezeket, mégis meghallotta Jézus szavát. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.” (Jn 10, 14-16) Vagy ahogyan Pál írja: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm 10, 17) 

Isten Igéje, amely Krisztusban testé lett, jelenti szabadulást. Jézus szava olyan jel, amelyre mindenki felkapja a fejét, de sokan ellene mondanak. Viszont aki végtelenül rá van szorulva, éhezi a szíve-lelke az meghallja szavát, és meg is gyógyul élete Jézus szavára.

Ámen

 Kalap vagy óriáskígyó? :)

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)