Igehirdetés - Böjt 4. vasárnap Jn 6, 48-59

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymással, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül?” Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.” (Jn 6, 48-59)

Szeretett Testvérek!

Mindig ámulatba ejt – s remélem ez még sokáig így is fog maradni –, hogy mennyire kifejező és képies is a magyar nyelv. Mennyi szín és árnyalat rajzolódik ki az ember szeme előtt akár akkor is, ha egy olyan egyszerű, mindennapi szót hall az ember, mint amilyen a „kenyér”. Érdemes végiggondolni! Jelenti egyrészt a pékárút, a táplálékot, a megélhetést, a munkát, a sorsközösséget, gondviselést, sőt, magát az életet is. Ez az egyszerű, hétköznapi szó mi mindennek a foglalata: a lét kulcsfontosságú szféráit, területeit járja át.

János evangéliumának hatodik fejezete, ahol az igehirdetés igéje is megtalálható, szinte minden vers a kenyér-kérdéssel foglalkozik, méghozzá az Élet kenyerével. Kezdődik az ötezer ember megvendégelésével, ahol Jézus csodája nyomán a kevés étel egyszerre elég lesz a sokaságnak, és még marad is. A nép királlyá akarja tenni, ezért elrejtőzik. Ezután, mintegy köztes részben, Jézus a vízen járva megy tanítványaihoz a Genezáreti-tavon. A sokaság követi őt a túlpartra is, ahol Jézus így szól hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6, 26-27) Innentől kezdve a kenyér kérdése egy szinttel feljebb emelkedik, hiszen többről van már szó, mint jól lakni: itt már az egyedüli üdvösség kerül elő.

A mindennapi kenyér kérdése, mindig aktuális téma. Mindenkit foglalkoztat valamilyen szinten. Élni kell, és az élethez kell táplálék, és még sok-sok egyéb dolog. De egy biztos, ha döntenünk kell, hogy mi az az egy ezek közül, amit választanánk, egészen biztos vagyok, hogy az az étel lenne. Hiszen anélkül az összes többi is értelmét veszti, hiszen az élet alapját tesszük kockára. És mégis, a XXI. században is milliók számára jelent komoly problémát, hogy betevő falathoz jussanak! Ami még szomorúbb, hogy túl messzire nem is kell mennünk. Talán csak néhány házat, vagy utcát... Felmerül a kérdés, hogy mi vajon miként viszonyulunk ahhoz, hogy van mit az asztalra tenni? Ott van-e a szívünkben a hálaadás?

A kenyér Isten gondviselésének a jele, méghozzá az összes létező értelmében. Erre különösen is jó gondolni „Laetare” az öröm vasárnapján. Az Úrnál van kenyér, ami táplál, ami gyarapít, ami megőriz, ami megment. Mi, akik ismerjük ennek a kenyérnek a csodáját, Isten megőrző kegyelmének nagyságát, örömünket leljük-e benne? A böjti időszak tehát nem arról szól, hogy tartózkodjunk attól, ami örömforrás. Épp ellenkezőleg: ismerjük fel az örök öröm tiszta forrását!

Jézus szavaival nem csupán az úrvacsora eseményét vetíti előre, hanem az alapokig néz. „Testvérem, mi az, ami táplál? Mi az, ami éltet?” Mi adja meg a lét örömét számodra?

Hányan vannak úgy – lelki értelemben –, mint az ősember: halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek. Ami körülveszi őket, abból kihalásszák, kivadásszák, kigyűjtögetik azokat a táplálékokat, amelyekről úgy gondolják kielégítik a lelkük éhségét. És az éhség hatalmas! Minden apró morzsára sokak vetődnek, hátha jut belőle, és valamivel teljesebb lesz a kép. Sokan, sokfelé keresgélnek, és időnként találnak is ideig-óráig az éhséget csillapító eledelt. Hogy ezt meglássuk, elég felütni egy életmód magazint, vagy effélét! De ugyanakkor látjuk a végeredményt! Lehet finomkodni de nem érdemes: nyilvánvaló, ha sok mindent összeeszik az ember, annak gyomorrontás a vége. Az a gyakorlat, hogy mindenki magának próbálja összecsipegetni a vallását mindenfelől, annak előbb-utóbb nem lesz jó vége, mert egyszerűen nem így működik. Másra van szükség.

Az Istent félőket egy másik veszély fenyegeti. Erről szólt Jézus is. Ez az a bizonyos manna kérdés, amivel csodálatos módon táplálta az Úr a népet a pusztában. A manna a maga idejében, a maga helyén a lehető legjobb megoldás volt. Ám – ahogyan Jézus is felhívja a figyelmet rá – életet még az égi manna sem adni. Mit jelenthet ez a mi számunkra? Nem az Ószövetség megoldásai a miénk: azaz be kell látnom, hogy a magam erejéből nem tudok életet nyerni, bármennyire is igyekszem. Hallottam egy megdöbbentő véleményt egy evangélikustól: ő nem vesz úrvacsorát, mert ő becsületes ember. Pontosan az itt a probléma, amire Jézus is felhívja a figyelmet, és amiről Pál apostol így ír: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9, 16) Van tehát olyan kenyér, amely kenyér ugyan, de holt. Megvan a maga helye, de se több, se kevesebb. Olyan kenyér kell, ami biztos, ami éltet, amiben az élet maga van benne. Úgy vélem, mindenki ilyen alapot, ilyen kenyeret keres.

Az élet kenyere pedig nem más, mint Krisztus. Egy olyan alap, egy olyan táplálék, amelyet maga az Isten készített, azért, hogy megmentse azt, ami a veszendőségbe tart. Van egy érdekes pillanat a Bűnbeesés történetében: „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen.” (1Móz 3, 22) Az első emberpár evett a jó és a rossz tudásának a fájáról, és ezáltal szakadt el az ember az Úrtól, hiszen maga akarta tudni mi a jó és mi a rossz. Pedig ott volt az a másik fa, az Élet fája, arról is szakíthattak volna gyümölcsöt! De az Úr embert menteni akaró szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Élet fája testté lett. Bár a halál fájának tűnt, s mégis az örök élet gyümölcsét termi. Nem más ez, mint a Golgota keresztje, a keresztfa igazi titka. Aki a keresztre tekint, aki számára a kereszten függő Jézus az egyetlen megmentő, az megtalálta a visszautat a Mennyei Atyához! Milyen érdekes, hogy az a hely, ahol Ábrahám Izsákot akarta föláldozni, de az Úr mégsem engedte, úgy nevezte el: „az Úr hegyén a gondviselés”, a hébert egy kicsit másképp fordítva: „láthatóvá lesz az Úr szabadítása”. A hagyomány szerint ez a hegy, nem más mint, amire Jeruzsálem, és benne a Golgota épült. Így látszik a kereszten át az Úr gondviselése. Ez a reménység a mi mindennapi kenyerünk, és eledelünk az örök életre.

De a kenyér nem pusztán táplálékot jelent, hanem egyben sorsközösséget is. Kivel vagyok egy kenyéren? A mulandóság kenyerében osztozni szinte mindennapos. Ez a mi közös sorsunk, amely részleteiben nagyon különböző lehet, de a kimenetele ugyanaz. Erre mondja Jézus: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak.” Ám ennél sokkal több adatott nekünk Krisztusban: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” Sorsközösséget jelent ez Jézussal, ahogyan ő is sorsközösséget vállalt a mindenkori emberrel. Pontosan ez által lehet miénk is a Mennyek országa, hiszen a Mennyei Atya, ha Krisztusban vagyunk, akkor ránk úgy tekint, mint ahogyan az Emberfia Jézusra. Ezért fontos az úrvacsora, hiszen akkor az Úr testéből és véréből részesül a mi testünk és vérünk, így lesz eggyé a közösség Isten és ember, ember és ember között egyaránt. Olyan jó megtapasztalni így az úrvacsora közösségét! S olyan jó, ha valóban át tudjuk érezni, hogy az úrvacsora során ugyanannyira részünké válik Krisztus, mint amennyire mi is részévé válunk Őneki! Így lehet az Élet kenyere örömforrássá!

Szeretett Testvérek! Örök életünk kenyér-kérdése Jézuson áll vagy bukik. Nem mindegy tehát, mi jelenti az alapot: egy manna, vagy az Élet kenyere? Böjtben fedezzük fel ennek az örömét, és ragaszkodjunk hozzá, mert ha komolyan vesszük, valóban életújító, teremtő ereje van ennek a drága kenyérnek! Hála legyen érte a mi Urunknak, Krisztusnak!

Ámen

Kenyérkérdés...

Igehirdetés - Böjt 2. vasárnap Mt 12, 15-21

„Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat, és meghagyta nekik: ne fedjék fel, kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a népek.” (Mt 12, 15-21)

Szeretett Testvérek!

Gyermekként nagyon szerettem azokat a könyveket, filmeket, ahol valami titkot, vagy titkos dolgot kellett felfedni. Izgalmas kalandozások voltak ezek, amelyeket persze belengett egyfajta romantika is. Mikor pedig már kezdett benőni a fejem lágya, észre kellett vennem, hogy a titok önmagában nem valami olyasmi, amit minden áron fel kell tárni. Hanem a titok egyben védelem, és biztonság is. Az már egy külön kérdés, hogy a titok tárgya jó vagy rossz célt szolgál, ám önmagában ez egy igen fontos intézménye az emberi világnak. Vannak tehát olyasmik, amik nem tartoznak másra.

Furcsa titokról beszélni Isten Igéjével kapcsolatban. Hiszen maga Jézus mondta a tanítványainak a misszói parancsban, hogy menjenek el szerte a világba, hirdessék az evangéliumot, és tegyenek tanítvánnyá minden népet. Az Igét hirdetni kell, akár a háztetőkről is, és most pont az Ige mondja, hogy ne lármázzuk fel a környéket?

Az Úr szava mindig is titokzatos volt, sokszor nem értették, vagy félreértették, vagy egyszerűen rejtve maradt a fülek és a szemek elől. Gondoljunk csak a próféciákra! Ha bármiféle „kulcs” nélkül kezdjük el olvasni őket, akkor nem igazán tudjuk miről is van szó bennük. Olyanok akár egy titkos írás, egy mágikus versike, amelynek titkát, lényegét csak a beavatottak tudják.

Kell tehát az a bizonyos „kulcs”, hogy egyszerre kinyílhasson a szó értelme, világossá váljon a hangok, betűk mögött meghúzódó lényeg. Ebben az imént hallott igében „szerencsénk” van, hiszen Máté evangélista a kezünkbe adja a megoldást. Ézsaiás próféta könyvének talán legszebb verseit idézi, a 42. fejezet elejét. Közismert, gyakran idézett prófécia. Megtalálhatjuk igés lapokon, naptárakon át, hűtőmágnesekig sokfelé. Ahogyan mi is, minden valószínűség szerint a Jézus korabeli zsidóság is nagyon jól ismerhette ezeket a sorokat, melyek a Messiás, az Úr szolgájának tetteiről szól. Ezt a Messiást várták a zsidók, s várják a mai napig is. Máté viszont arról beszél, hogy ez a prófécia egyértelműen Jézusra vonatkozik. Ő tehát a kulcs, ezen, de az össze messiási próféciához is.

De miért kellett Jézusnak, aki azelőtt a nép között járt-kelt illegalitásba vonulnia? Igénk előzményei arról számolnak be, hogy Jézus sorra gyógyítja meg mindazokat, akik hittel fordulnak hozzá, ám olyankor is megteszi ezt, amikor nem volna szabad, jelesül szombaton, ami az Úr napja. Így az írástudók szemében Jézus főbenjáró, halálos bűnt követett el, hiszen nyíltan megszegte a Tízparancsolat harmadik pontját. Jézus így szólt: „az Emberfia ura a szombatnak.” (Mt 12, 8) Ám a nép vezetői el akarták veszejteni őt. Jézus azonban elbújt előlük, mert nem jött még el az ideje. Úgy is mondhatnánk, nem ért a böjti út végére.

Érdekes, amint Isten Igéjében egymásnak feszül a titok és a kinyilatkoztatás, az elrejtőzés és a megjelenés. Ez egy olyan tulajdonság, mint az, hogy a víz iható. A Biblia telis-tele van ilyen szakaszokkal, sőt, valahol minden kinyilatkoztatás titok, és minden titok kinyilatkoztatás. Ahogyan „Az Úr csodásan működik...” kezdetű énekünkben énekeljük: „Ki kétkedőn kutatja őt, Annak választ nem ád, De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát.” Jézus tehát, azoknak fedi fel valódi kilétét, akik hittel követik. Az egyház akkor jár helyes úton, ha őrzi a legnagyobb titkát, de olyan módon, hogy aki vágyódik utána, hiszi, és reméli, annak át tudja adni hitelesen, Krisztus szerinti módon. Jézus a Hegyi beszédben ezt mondja: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7, 6)

Az első évszázadok keresztyénei is rejtőzködtek az üldöztetések elől, bár ha megkérdezték őket hitükről, akkor nyíltan beszéltek. Volt egy jelük, onnan ismerték meg egymást, hogy azt a föld porába, vagy a katakombák (föld alatt, ahol az istentiszteleteket tartották) falába rajzolták. Ez nem volt más, mint a hal, amit most is sok autó hátán láthatunk. Ez tulajdonképen egy szójáték, amelynek a megoldását csak az ismerte, aki tudja, mit kell keresni. Görögül ugyan is így hangzik a hal: ΙΧΘΥΣ. Az első keresztyének pedig a hitvallásukat rejtették el benne: Ιησυς Χριστος Θεου Υιος Σωτηρ – Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Ez a szójáték volt a titok nyitja.

A szomorú az, hogy még mindig, sőt, ahogyan jelenleg áll a világ egyre inkább, vannak olyan országok, ahol keresztyének képletesen, de gyakorlatilag is a föld alá szorulnak, csak titokban gyakorolhatják hitüket. Lehetne sorolni az országokat: Észak-Korea, Szaud-Arábia, Kína... Néhol csupán börtön, másutt egyenesen halál vár azokra, akiknél Bibliát találnak. De itt Európában is rendszeresen támadják a keresztyéneket a hitük miatt. Csak erről nem túl sűrűn nyilatkozik a média.

Krisztus egyházának mindig meg kellett küzdenie ezzel a háttérbe szorultsággal, de ami külön érdekes, és erről tanúskodik az egyháztörténet is: a keresztyénség akkor erősödött leginkább, amikor a legnagyobb elnyomást kellett elszenvednie. Nem véletlen tehát, hogy Kínában évente tíz milliónyian térnek meg, s lesznek Krisztus-hívők.

De miként lehetséges ez? Hogyan lehet Isten szavának ilyen ereje, hogy emberek a végsőkig hajlandóak érte? Úgy hogy Jézus is elment a végsőkig, sőt, túl is lépett rajta: túl ment minden emberi határon, ennek az ünneplésére készülünk böjtben. Mozgató rugó tehát nem más, mint annak a megtapasztalása, hogy Jézus szavának ereje valóság. Csendben, de mégis működik: Jézus szavára gyógyulás, új erő, és új élet támad. „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.” Ezért hivatkozik erre az Ézsaiás könyvi szakaszra Máté apostol.

Jézus Urunk Lelke azóta is működik közöttünk is. S akik valóban keresik meg is lelhetik az Úr szabadítását bárhol, ha ott valóban tisztán hirdetik az Úr evangéliumát. Böjtünk kérdése ezek is lehetnének: Egyrészt, én személy szerint hol keresem az életem forrását? Másfelől, el tudok vezetni mást is oda, ismerem a titkot? Mindkettő olyan fajsúlyos kérdés, amely hitünk lényegét érinti, s most itt a böjti időben lehetőségünk van rá, hogy tisztázzuk magunkban ezeket, hogy mikorra nyilvánvalóvá lesz a most még rejtett Igazság és Dicsőség, mi is az Élet oldalán legyünk, amikor az Úr megítéli a világot!

Wesley Jánossal, az anglikán ébredés, a metodizmus „atyjával”, esett meg a következő eset, amely megmutatja mekkora is a mi titkunk értéke. Wesley sokat járta Angliát, s egyszer megállította egy útonálló, aki a legnagyobb értékét követelte. Nem volt nála semmi értékes, talán csak egy óra. Már épp zsebre vágta volna a rabló az órát, amikor felkiáltott Wesley: „Most jut eszembe! Nálam van a legdrágább kincsem: Jézus értem is meghalt a kereszten!” Erre mérges lett a támadó, fellökte a lelkészt, majd továbbállt. Tíz évvel később Wesley ismét azon a vidéken járt, épp prédikált, amikor egy idegen lépett oda hozzá a templomban, s így szólt: „Tiszteletes uram, bizonyára nem ismer meg. Tíz éve én raboltam és gúnyoltam ki, de amit akkor mondott megmentette az életemet! Jó útra tértem. Istennek legyen hála!” A mi titkunk életet ment, nem csak a mienkét, de a mi hitvallásunk nyomán másét is, hiszen Jézus senkit sem utasít el, aki hozzá fordul reménységgel.

Szeretett Testvérek! Reminiscere, az emlékezés böjti vasárnapján emlékezzünk arra, ki az Akinek módja van az életünket teljessé tenni! Ő a mi igazi titkunk, akit örömmel megoszthatunk mindazokkal, akik szabadítására várnak! Olyan titkos kincs van a birtokunkban, ami nem csak a mi számunkra, hanem mindenki számára a legdrágább kincs! Böjtünkben kerüljön e kincs méltó helyére!

Ámen

Ιησυς Χριστος Θεου Υιος Σωτηρ

Igehirdetés - Böjt 1. vasárnap Lk 9, 38-45

„Egy ember így kiáltott a sokaságból: „Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem. Időnként valami lélek ragadja meg, és hirtelen kiáltozni kezd, rázza őt és tajtékzik, és nehezen távozik tőle, miután meggyötörte. Megkértem tanítványaidat, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Ekkor Jézus így szólt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még titeket? Vezesd ide a fiadat!” Még feléje tartott a fiú, amikor leteperte az ördög és megrázta. Jézus azonban ráparancsolt a tisztátalan lélekre, meggyógyította a gyermeket, és visszaadta az apjának. Ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán. Amikor mindnyájan csodálkoztak azon, amit tett, ezt mondta tanítványainak: „Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezébe adatik!” De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről.” (Lk 9, 38-45)

Szeretett Testvérek!

A Ben Hur című film, bár igen hosszú film, és a mai szemnek talán egy kicsit vontatottnak is hat, de az tagadhatatlan, hogy egy filmtörténeti gyöngyszemről van szó. A film egy Jézus korában, Jeruzsálemben élő előkelő zsidó ifjúról szól, aki egy hamis vád alapján rabszolgasorba kerül, s ezzel együtt mindenféle nehéz helyzetekbe, de végül az utolsó képkockákon találkozik Jézussal – aki egyébként időről-időre felbukkan a film során. Telis-tele híres, és sokat idézett jelenetekkel, mint a fogat-verseny, de én most a gályás jelenetre szeretném emlékeztetni a Testvéreket. Az ókori evezős gályák igazi csúcsfegyvernek számítottak, hiszen gyorsak voltak, erősek, és ha fújt a szél, hanem: be lehetett őket vetni. Ugyanis volt vitorlájuk is, de a hajó fedélközében, több sorban evezők sorakoztak (24-26 db), amiket rabszolgák húztak (4-5 fő/evező), ütemre. Embertelen munka lehetett, olyannyira, hogy még a késő középkorban is még büntetésként alkalmazták a gályarabságot. Gondoljunk csak az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt protestáns lelkipásztorokra. Tehát a gályát hajthatta a szél is, de emberek sokaságának megfeszített ereje is.

De miként kapcsolódik egy római gálya az imént hallott igeszakaszhoz? Vannak dolgok, amihez kevés az emberi „ész, erő, s oly szent akarat” – a Szózat sorait idézve –, amikor hiába minden jó szándék, és praktika, egyszerűen nem úgy működnek a dolgok, ahogyan kellene. Mintha gályáznánk úgy, hogy valaki elfelejtette felhúzni a horgonyt. Feszül az izom, a mellkas, s minden ín, de mind hiába, meg sem mozdul. Ez történt a tanítványokkal is ebben a történetben.

Ám, hogy értsük, s átéljük a helyzet drámai mivoltát, kicsit vissza kell lapozni a Szentírásban, hogy milyen események előzik meg mindezt. Lukács írása szerinti evangélium kilencedik fejezetének elején Jézus kiküldte a tizenkét tanítványt, hogy menjenek el és hirdessék Isten országát és gyógyítsanak Galilea szerte, és ő „erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására” (Lk 9, 1). A tanítványok átélhették milyen nagy és csodálatos hatalom az Úré. Majd ott lehettek az ötezer ember megvendégelésének csodájánál, ahol két halból és 5 kenyérből ötezer ember lakott jól, s még tizenkét teli kosár maradék gyűlt össze. Péter vallástételéről is itt olvasunk. Jézus először szól a reá váró sorsról, s arról mivel jár az, ha Krisztus útját követni kell. De itt olvasunk Jézus megdicsőüléséről is, amely Péter, Jakab, és János szeme láttára történt egy hegyen, ahol megjelent Mózes és Illés, s beszélgettek Jézus életének kimeneteléről. S elhangzott a mennyei szózat: „Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” (Lk 9, 35) A tanítványok csupa jó és felemelő élmény részesei lehettek. Talán magabiztosnak érezték magukat, hiszen felívelő pályán voltak, minden sikerült nekik, sőt. S erre egyszer csak beüt a krach! Megtörténik az, amire nem számítottak. Egy pillanat alatt ott álltak tehetetlenül és értetlenül.

Mi lehetett a hiba? Hol csúszott be a gépezetbe az a bizonyos homokszem? Nem véletlen, hogy böjt első vasárnapján ez az ige kerül, Krisztus mai tanítványai elé. A böjt lényege, hogy meglássam magamban az embert, mint a tökéletlent, az elesettet, a megváltásra szorulót, aki egyedül tehetetlen. Ahogyan a mai vasárnap zsoltára is hangzik: „Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” (Zsolt 91, 15-16) fel kell ismernünk, hogy nyomorúságban vagyunk, de van Aki ki tud ragadni onnan. Ő nem más, mint az emberré lett Isten. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsid 4, 15) – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, ahogyan hallhattuk is az oltár előtt felolvasott óegyházi lectioban (Mt 4, 1-11) Jézus megkísértését.

S itt kapcsolódunk a gályához. A tanítványok elszámolták magukat. A saját erejükből, a saját tehetségükből, a saját jó szándékukból – amihez nem fér kétség – próbálták segíteni azon a szegény ifjún. Gályáztak: emberi észből, erőből, szent akaratból próbálták megoldani azt a problémát, amihez mindez kevés. Keservesen kevés. Jézus csak egy kicsit ment tőlük távol, talán néhány órára csupán, ám ez is elég volt a megszégyenüléshez, a horgony beakadásához. Ezért fakadt ki Jézus nem épp hízelgő szavakkal: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még titeket?” De ne tévedjünk, nem csupán a tizenkettőnek, s nem csupán az ott álldogáló tömegnek szólt ez, hanem a mindenkori embernek, a mindenkori tanítványnak, így minekünk is.

Hányszor vagyunk mi is, mint egyénként, mint gyülekezetként, mint egyházként így! Hányszor akarjuk magunk megoldani olyasvalamit, amiről tudva tudjuk, hogy kevesek vagyunk hozzá, de mégis belevágunk, ahogyan mi látjuk jónak. És mi az eredmény? Tudjuk jól...

Vannak olyan helyzetek, ahol Krisztusra van szükség, ilyen az üdvösségünk kérdése, a szabadulás kérdése: ki az úr az életemben, a kísértő vagy Isten? Az Ige nélkül nem lehet megjavulni, nem lehet szabadulni, nem lehet félelmet űzni, nem lehet sebet kötözni, de még egyházat sem lehet építeni! Mert Isten Igéjét, mint testé lett, most is valóságos, ható ERŐT, ha kiiktatjuk, vagy nem vesszük komolyan, hogy ez valóságos, ez működik, akkor az kudarc. Rossz úton járunk, ha Krisztus-követésünk közepette nem Krisztuson tájékozódunk. Ha magunk erejéből húzzuk az evezőt, akkor csak belefáradni tudunk. De úgy, ha RÁ figyelünk, észrevehetjük, hogy fúj a szél, a Szentlélek szele.

Lehet, hogy sokszor tűnik úgy, hogy nem működik az Ige. Hallgat az Úr, nem küld lelket! Olyanok vagyunk ilyenkor, mintha egy tikkasztó nyári napon állnák a Balaton partján, és a szél meg se rebben. De ha benézünk a vízre, láthatjuk amint mégiscsak van valami szellő, hiszen kis fehér háromszögek futnak keresztül-kasul a tavon: kis vitorlások. Hát, hogy van ez: nincs szél, aztán mégis? Nem mi döntjük el, hogy az isteni szél mikor jön, mikor megy, de arra reménységünk van, hogy jelen van, közöttünk van, fúj, csak kell vitorla! Fel kell húzni a vitorlákat, a megfelelő irányba állítani, hogy a szél belekaphasson és vihessen bennünket. Isten hív, de kell a mi fülünk is, hogy meghalljuk a hívást, és kövessük.

Ezért van a böjt az egyházban. Nem azért, hogy ne bálozgassunk, meg együnk kevesebbet. Hanem azért, hogy megértsük, nem lehet Isten országába önfejűen bejutni. Hanem fel kell ismerni, hogy hányadán vagyunk magunkkal, egymással, de legfőképpen az Úrral. Komolyan vesszük-e, hogy az Úr ad erőt mindenhez, ami csak egy emberre várhat? Ez a böjt nagy kérdése, de egyben egész keresztyén mivoltunk kérdése is.

Mi a bizonyíték? Az, hogy Jézus nem csak beszélt, és ígérgetett, hanem amit mondott, s amit a tanítványok nem értettek igazán, az valóban beteljesedett: az Emberfia valóban emberek kezébe adatott. De azért történt, hogy Isten világossá tegye, hogy sehol máshol nem lelhet az ember szabadulást Krisztuson kívül.

Valahol hihetetlenül drámai ez a mondat: „az Emberfia emberek kezébe adatik!” Az ember, aki erőtlen és gyenge, mert nem tud megszabadítani senkit valójában, az elég erős ahhoz, hogy Istenre kezet emeljen. S mégis, Isten így látta jónak: „ Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 25) Ezt érdemes forgatni a szívünkben.

Szeretett Testvérek! Elindulva a böjti úton Krisztussal a kereszt felé, ne mi akarjunk evezni, hanem lássuk meg a mi erőnk fogytát, s tanuljuk meg befogni, de inkább befogadni Isten Lelkének szelét, hogy ne gályázás legyen a hitünk, hanem valóban egy igazi, életformáló út.

Ámen

Római gálya