ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Szeretettel köszöntünk gyülekezetünk honlapján!

2013. október 20., vasárnap

Igehirdetés - Szentháromság ü, u. 21. vasárnap Lk 22, 31-34

„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.” (Lk 22, 31-34)


Szeretett Testvérek! 

Nem nagyon szeretek vásárolni, s még kevésbé ezt a foglalatoskodásomat egy nagy „A”, illetve „T” betűs üzletláncok valamelyikébe megejteni. Ha mégis a családdal arra vezet utam, én általában az újságos stand felé veszem az irányt. Ott töltöm el az időt, amíg a többiek vásárolnak. Egyrészről nem kell átverekedni magamat az akciós termékek látványától megigézettek között, másrészt sokféle sajtótermékbe nyerhetek egy röpke bepillantást. Ám itt is van egy polc, amelyet igyekszek elkerülni, s ez nem más mint a különféle pletyka-, és botránylapoké. Mindig erős fejcsóválásra késztet az, ha valaki mindenáron címlapra akar kerülni, s még adják alá is a lovat a bulvár sajtó munkatársai. Így lesznek az amúgy meglehetősen közönséges ügyecskékből szaftos pletykák, amiken jókat tudnak hümmögni eme műfaj kedvelői.

Valamilyen különös okból az emberek vonzódnak a botrányokhoz, a meghökkentő eseményekhez. Sokszor hallani efféléket: „hát még ilyet”, „nem is gondoltam volna róla”. S valahol ott motoszkál az emberben a káröröm, hogy valaki lebukott, viszont az én kis takargatnivalómhoz még senki sem nyúlt. 

Amit Jézus tett itt miközöttünk, földi életében az egykoron, kortársai számára bizony botrányos volt. S ma is, ha végiggondoljuk, mit, hogyan tenne Jézus ha ma élne, biztosan állíthatom, hogy telis-tele lenne vele az összes sztár-magazin, persze nem a lényegre, hanem csupán a botrányszagú eseményekre fókuszálva. 

Aki egy botrány szereplője, ahhoz egyszerre kétféle módon viszonyulnak az emberek: egyfelől kíváncsiak, másfelől igyekeznek magukat elhatárolni az illetőtől. Nem szeretnék aktuál-politizálni, de az utóbbi hetekben erre láthattunk elég példát... De ugyanezt figyelhetjük meg Péter történetében. Hiszen mi történik vele (és a többi tanítvánnyal): az utolsó vacsora alkalmával fogadkozik, hogy bármire kész mesteréért, ám már a Gecsemáné kertben magára hagyja, s távolról követi fogoly mesterét, s végül a főpap házában meg is történik, amit Jézus jövendölt: háromszor egymás után tagadta meg, hogy valaha is köze lett volna a Názáreti Jézushoz.

Igénk három gondolatát szeretném kiemelni: 

     1. Jézus szava botrány 
     2. Jézus szava figyelmeztetés 
     3. Jézus szava reménység 

Jézus szava, s mindaz ami történt vele botrányos. Hiszen minden tette, minden szava felpiszkálta korának emberét. Olyan tetteket vitt véghez, amelyek feszegették korának berögződött kereteit, mondhatjuk nyugodtan, hogy Jézus elment a falig. Gondoljunk csak arra, ahogyan kezelte a Törvényt, az emberi kapcsolatokat, ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan csodákat tett. Hiszen szombaton gyógyított, ördögöket űzött, vizet változtatott borrá, tudottan bűnösökkel vállalt közösséget, s mintha kiforgatta volna az Úrral való viszonyt is. Valójában Ő tudta pontosan, hogy milyen is a jó, tökéletes szeretetközösség az Úrral, mint Atyával.

Ehhez a botrányos életúthoz kapcsolódik a keresztút skandaluma. Az igehirdetésünk alapigéje eme út, a Passió kezdete. Az utolsó vacsorán vannak együtt a tanítványok, hogy megüljék mesterükkel a Széder estét, és elfogyasszák a Páska vacsorát, hogy megemlékezzenek arról, milyen csodálatos módon szabadította meg az Úr az Ő népét az egyiptomi szolgaságból. Kovásztalan kenyeret ettek, bort ittak, s közbe elfogyasztották a húsvéti bárányt. Az Úr a bárány vére által szabadította meg a zsidókat a halál angyalától, hiszen akinek az ajtófélfája be volt kenve a bárány vérével, ott nem halt meg az elsőszülött. A tanítványok ekkor még nem sejthették, hogy Isten minden emberre kiáradó szabadítása, pont mesterük halála, vérének ontása által lesz valósággá. A tanítványok az este folyamán majdnem össze is vesztek, hogy ki a nagyobb, s erre jött Jézus figyelmeztetése, igehirdetésünk alapigéje. 

Ahogyan Jézus szava felrázta kora környezetét, Isten különös csodája folytán, úgy rázza fel a Róla szóló tanúságtétel is a ma emberét. Hiszen Jézus szava senkit sem hagy érintetlenül, még ha sokan igyekeznek is úgy tenni, mintha meg sem hallanák. Mégis, mindenkiből valamilyen válaszreakciót kivált. Ahogyan Pál apostol mondta: „És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 23) 

De miért hat ennyire botrányosnak Jézus egész szolgálata? Erre Jézus figyelmeztetésében leljük meg a választ.

Jézus szava figyelmeztet minket: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát”. A kísértőnek az a célja, hogy az ember elbukjon reménység nélkül. Jézus ezt mondja róla: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8, 44) Már a Teremtés után rárontott az első emberpárra, és hazugsággal rászedte őket, hogy inkább a saját fejük, mint az Úr akarata szerint járjanak. 

Még szemléletesebb példa Jób története. Aki kegyes, istenfélő ember volt. Az Úr meg is áldotta, gazdag volt, sok gyermeke született, megbecsült ember volt. Ám a Sátán kikérte őt, mondván: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!” (Jób 1, 9-11) Az Úr átengedte neki, egy valamit nem tehetett a Sátán: meg nem ölhette. Jób attól fogva elveszítette mindenét: gyermekét, jószágát, becsületét, kínzó fekélyek borították el, de meg nem halt. A felesége így szólt hozzá: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2, 9) A barátai is keresték a hibát, s Jób is már elátkozta születése napját. Keresték a választ, hogy hol hibázott Jób, mint ő, mint barátai. Végül maga az Úr szólalt meg: „Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki!” (Jób 40, 2) Bizony Úr az Isten. Jóbnak be kellett látnia, hogy az Úr kezében van, nem tudhatja mi a terve neki, nem tudhatta, hogy az Úr az életét megvédte. Ám Jóbnak az ajkán ott volt a bizonyosság: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött” (Jób 19, 25)

A Sátán célja az, hogy az ember kiábránduljon Istenből, s elbukjon: meghaljon örökre. Jézus tette is azért botrány, mert emberileg bukás. Ám: „ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12, 24) El kellett buknia, meg kellett halnia a Törvény szerint, ahogyan Pál apostol mondja: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” – azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3, 13-14) 

De pont ezáltal lesz reménységgé Jézus halála, hiszen: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg”. Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és botránkozás sziklájává” (1Pt 2, 6-8)

Jézus szava így lesz reménységgé. Mert Ő lett az áldozat, minden vétkünkért, ahogyan Ézsaiás próféta írja:
„Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma? Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53, 1-10) 

Mindez Jézusban teljesedett be, így lett Ő a mi reménységünk, aki miatt együtt vagyunk, s ő egyedül az, aki meg tud bennünket menteni a Gonosz hatalmából. Nincs más közbenjárónk, sem ember, sem angyal. Hanem ahogyan Pál írja ifjú tanítványának, Timóteusnak: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” (1Tim 2, 5-6)

Szeretett Testvérek! Jézus Urunk botránya így lett számunkra mentsvárrá a Kísértő fondorlata ellen. Van reménységünk, amely biztos, hiszen az Úrtól van. Mi is mondhatjuk Pállal egyező lélekkel: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39) Ebben a reménységünkben őrizzen és erősítsen meg bennünket az Atya, Fiú, Szentlélek!

Ámen

A Beskid-i Golgota IX. stációja




2013. október 19., szombat

Evangélikus missziói napok Bócsán


A Bócsa - Tázlári Evangélikus Egyházközség szervezésben missziói, családi napot tartunk.

Program:

Október 26. - szombat
14.00 óra - Gyermek és ifjúsági programok a bócsai evangélikus gyülekezeti 
teremben
16.00 óra - a kiskőrösi Gospel Sasok koncertje a Boróka Általános Iskola 
tornatermében

Október 27. – vasárnap
A tázlári (9.00 óra) és a bócsai (11.00 óra) evangélikus istentiszteleteken igét 
hirdet Deák László, a Déli Evangélikus Egyházkerület missziói lelkésze.

A rendezvények ingyenesek, mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

2013. október 13., vasárnap

Igehirdetés - Szentháromság ü. .u. 20. vasárnap Mt 20, 1-16

Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt 20, 1-16)


Szeretett Testvérek!

„Mi az igazság?” – csattant fel Pilátus egy pénteki napon, amikor is egy furcsa fogoly állt előtte, akit valamilyen zsidó törvény alapján az övéi minden áron el akartak veszejteni az ő segítségével. Ez a fogoly, aki elsőre, de második látásra se tűnt túl ártalmasnak a római joghatóság szempontjából egy perccel korábban ezt találta mondani: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18, 38) „Igazság, ugyan már! Ahány ember annyi igazság... Most mit csináljak vele?”...

Nem csak Pilátus nem tudott mit kezdeni vele, hanem előtte is, s utána is szinte mindenkinek gondja volt, van, lesz az igazsággal. Roppant relatív fogalom az igazság ember és ember viszonyában, s azt is inkább szerencsésebb jognak nevezni, s az igazságszolgáltatás is lényegében nem egyéb, mint jogszolgáltatás. Nem hiába szól a próféta által az Úr: „Pere van az ÚRnak az ország lakóival, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban.” (Hós 4, 1)

Jézus igénkben a valódi igazságról, Isten országának Igazságáról beszél, amely nem az emberi logika, jogfelfogás, vagy tradíció alapján működik. Az igazság az, hogy...
  1. egy Urunk van.
  2. egy utunk van.
  3. egy bérünk van.

Az igazság az, hogy egy Urunk van. Ahogyan írja Pál apostol: „egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4, 6) A szőlő kertnek, Isten országának egy ura van. A Szentírásban sokszor találkozunk a szőlőskert, és a szőlő képével, s mindenütt oly módon, hogy Ő a gazda, a tulajdonosa annak a kertnek. S ez a kert, végső soron mi vagyunk: az Isten népe.

Az Övéi vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy Ő alkotja a szabályokat, s úgy rendelkezik, ahogyan Ő azt Jónak látja. Az a kegyelem jele, hogy kertjének a javát nézi, még ha ez a számunkra, a mi szemünk számára nem is tűnik mindig teljesen világosnak. Jeremiás próféta írja: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (JSir 3, 22)

Emberileg sokszor nehéz követni, amit Urunk tesz. Hányszor kérdezzük Istent, hol szelíden, hol vagdalkozva, hogy „Istenem, ez mire volt jó?” amikor ott állunk egy számunkra érthetetlen, vagy felfoghatatlan eseménynél, ne adja az ég, egy tragédiánál.

Érdekes megfigyelni, hogy az Úr ellen való lázadás a Szentírás tanúsága szerint mindig ott üti fel a fejét, ahol a hit, a bizalom hiányzik. A pusztai vándorlás egyébről sem szól, mint arról, hogy a nép egyszerűen elveszíti a hitét, fellázad, majd az ÚR helyreállítja a viszonyt. Persze ennek meg volt az ára, s meg van ma is... De van, Aki el tudja rendezni, helyre tudja állítani azt, ami megszakadt.

Az Ő szavára vetette ki Péter ismét a hálóját, bár egy hosszú és sikertelen éjszaka után épp akkor szeretett volna kikötni. S mégis, valamit megsejtve így szólt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5, 5) Isten ereje, és fensége számunkra ezekben a „mégis”-ekben ragadható meg. Amikor minden látszat, s minden körülmény azt sugallja, hogy innen tovább már semmi értelme nincs, ahol véget ér az ember, ott lép be az Úr. S ehhez tartozik hozzá, hogy Övé az első és utolsó szó, az alfa és az ómega. Ezt mondja az Úr: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55, 7-8)

Az igazság az, hogy egy utunk van. Mindannyian ugyanazt az elhívást kaptuk, hiszen mindnyájunk ugyanazzal az Úrral találkozott. S Ő mondta egykor: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Ahogyan a szőlősgazda kiment az utcákra, a terekre, úgy talált meg minket is Jézus. Valakit a halászhajó mellől hívott el (Péter, András, Jakab, János), valakit a vámszedő asztaltól (Máté). Volt olyan is, akit aközben szólított meg, hogy éppen pont Őt üldözte, s így lett Saulból egyszerre Pál.

De ez az út, amely minden esetben „damaszkuszi”. Ahogyan Tandori Dezső írja: „amikor mindig ugyanúgy, a legfőbb ideje hogy...” Ennek az útnak van egy különlegessége! Nem te találod meg, hanem Ő talál rád. Ahogyan a példázatban hol reggel, hol délelőtt, hol délben, hol délután, sőt este kint álldogáló emberek várnak, úgy vannak ma is sokan. S ne tévedjünk voltunk, s időnként vagyunk mi is.

Már úgy éreztük, hogy minden utat végigjártunk, s mintha egyik sem vezetett volna sehova, s nem látszik újabb elágazás, akkor nyílik meg ez az út. Életünk egy pontján mind tékozló fiúk, a Mennyei Atya elkóborolt gyermekei vagyunk. De ott van a kegyelem lehetősége a látszólag lehetetlen helyen, a disznóvályú mellett, ahol a Kísértő mintha elérné a célját, hiszen lejjebb már csak a sír van, s mégis. Mégis van vissza út az Atyai házhoz!

A szőlő Ura ad lehetőséget, ad egy új életet mindenkinek. Lehet, hogy már egészen fiatalon, de az is lehet, hogy utolsó perceinkben jutunk el abba a kertbe. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2, 8)

Az igazság az, hogy egy bérünk van. A szőlő kert Ura mindenkinek egységesen, ugyanazt adja. Jézus példázata lényegében válasz a tanítványok kérdésére. Megkérdezték a Mestert, hogy mi lesz a jutalmuk, bérük. Péter ezt kérdezte: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Jézus válasza pedig így hangzott: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első.” (Mt 19, 28-30) Mindenkinek, aki az Úr útján jár, az ő szőlőskertjében munkálkodik a jutalma az örök élet.

A példázat emberileg legigazságtalanabb része valóban az, hogy mindenki ugyanazt kapja: az is aki egy órát, s az is aki az egész napot átdolgozta. De fordítsuk meg a dolgot! Az Úr elhívott minket, s megmondta azt is, mennyi lesz a „bérünk”. Egyik legkedvesebb ószövetségi igém Jeremiás egyik kifakadása: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” (Jer 20, 7) Jeremiásnak jutott talán az egyik legnehezebb prófétai sors, hiszen úgy tűnt számára, értelmetlen az egész prófétasága, s még őrá üt vissza. Ám a többi prófétának sem volt könnyebb dolga. A tizenkét apostol közül is csak János hunyt el természetes halállal. S később is, a keresztyénség első három évszázada igencsak nehéz, és veszedelmes korszak volt. Mondhatni ők hordozták a nap terhét. De ugyancsak lehet különbséget tenni szolgálat és szolgálat között, életút és életút között. Van akinek egyszerűbb pályát ír az Isten, s van, akinek valamiért nehezebbet szán. A miért?-re talán sohasem kapunk választ, de valahol ez így van rendjén.

Hiszen az örök élet bérét nem nekünk kellett „kigazdálkodnunk”, ez az igazság! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Krisztus Urunk vére által: „Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.” (Ef 1, 7)
Az igazság az, hogy mi mind szolgák vagyunk, az Úrnak szolgái, s „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10, 7).

„Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!
Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!
Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk:
az ő népe és legelőjének nyája.
Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!
Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100)


Ámen

Szőlő ültetvény Izraelben


2013. október 6., vasárnap

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 19. vasárnap Jn 5, 1-17

Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5, 1-17)

Szeretett Testvérek!

Találkozni. Mi sem természetesebb esemény ember és ember között. Ma sokan elintézik egy telefonhívással, vagy egy e-maillel, ám mégis az értékes találkozások mindig személyesek. Vannak várt találkozások, sőt várva várt találkozások. Mindannyiunknak volt benne része, vagy ha nem, egészen bizonyosan lesz. Amikor az ember számolja a napokat, az órákat, a perceket: mennyi idő van még hátra? Mikor pillantom már meg azt, akire oly rég óta várok... Ugyanakkor létezik váratlan találkozás is. Amikor nem számítunk arra, hogy épp ott, épp akkor jön velünk szembe, ám egyszerre mégiscsak fontos lesz az a pillanat. Lehet az a valaki egy régen látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről később derül ki, mennyire is fontos a mi számunkra. Így lehet a találkozás ünnep, fontos esemény

A régi emberek számára még jelentőségteljesebb esemény volt a találkozás. Hiszen a távolságok nehezebben voltak leküzdhetők, az üzenetek, hírek is lassabban jutottak el a címzettekhez. A vándort, az úton lévőt ezért aztán minden nép körében nagy szeretettel fogadták: behívták, asztalhoz – vagy legalábbis ételhez – ültették, s beszélgettek.

Igen fontosak tehát az emberi kapcsolatokban a találkozások, amit manapság időhiány ürügyén sokszor a hátrébb sorolunk. Ugyan ilyen fontos a hitünk szempontjából a találkozás Istennel. János apostol soraiban egy ember találkozik Jézussal. Ám Jézussal találkozni más, mert olyankor összeér az ég és a föld. A mi életünkben is úgy találkozhatunk Jézussal, ahogyan ez a 38 éve béna ember, ott a Betesda tavánál. Három kérdés:

  1. Találkozunk-e Jézussal a tónál?
  2. Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen?
  3. Találkozunk-e Jézussal a templomban?


Találkozunk-e Jézussal a tónál? Az a tó, pontosabban medence nem egy egyszerű víztározó volt. A Betesda-tavát – melynek jelentése a Kegyelem háza – egy karszt forrás táplálta. Időszakosan, általában rendszeres, kiszámítható időközönként, felzubogott a forrás vize. Egyfajta gyógyhatású víz volt ez, s a legjobb hatása a feltörő víznek volt, ezért igyekeztek a medence partján állók mihamarabb a bejutni. A gyógyhatású forrást, ahol sokan meggyógyultak, Jézus korában szent helyként tisztelték.

Ott feküdt ez az ember is a medence partján a csodára várva, 38 esztendeje. Reggelente családja vagy rokonai kivihették, este behozhatták, de senki nem volt mellette, ha felkavarodott a víz, hogy bevigye. Nem volt embere. Nem zavart senkit, hogy esélye sem volt közelebb jutni a gyógyuláshoz, nem zavart senkit, hogy évtizedek óta csak nézi a tavat. Senki meg nem szánta őt.

Sokan ma is így vannak: nincs emberük. Emberektől várjuk a csodát, emberekben hiszünk, emberi megoldást keresünk, s várunk. Ám sokszor az emberi helyett, embertelent kapunk. Igénk azonban tovább megy, nem pusztán arról van szó, hogy ennek a szegény emberrel senki sem foglalkozott lényegileg. A kegyelem házában valójában senki sem találkozott a Kegyelemmel. Emberi kegyességgel talán, s attól vártak boldogulást, életre szóló változást.
Ekkor lépett be egy ember, az Emberfia, Jézus. A valódi Kegyelem lépett be, hogy valódi segítség, valódi Embere lehessen az igaz emberségre vágyóknak. Jézussal találkozni tulajdonképpen ezt jelenti, ismét emberré lenni.

Beszédes Jézus és a béna párbeszéde: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” A béna nem tudta még, hogy kivel találkozott. Talán arra számított, hogy ez a kedves idegen majd odaül mellé, és ha felkavarodik a víz, akkor beemeli őt. Viszont Jézus csak annyit mondott: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Milyen módon hullottak le a láthatatlan láncok ennek az embernek a tagjairól ez Jézus titka. De megszabadult béklyójától.

Jézus mitőlünk is kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?” Odalép hozzánk, s mi mit felelünk neki? Vagy mástól, esetleg máskor várunk megoldást? A találkozásban van a kegyelem.

Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen? Nagyon érdekes az, hogy az addig – legjobb esetben is – közömbös szemtanúk, egyszerre felélénkülnek! Hogy lehet, hogy szombaton valaki cipeli az ágyát, holott ez tilós, hiszen az Úr napja van. Az mellékes, hogy itt sokkalta többről van szó, mint az ünnep megszenteléséről. Hiszen valójában találkozás történt! S Jézussal találkozni az nem más mint gyógyulni!

„Emberi, túlontúl emberi” – idézhetnénk Nietzsche-t. Micsoda kontraszt feszül: nincs ember, hogy segítsen, viszont akad jó pár, aki kritizáljon. Mert mennyivel könnyebb a hibát látni, vagy a nem teljesen előírás szerintit észrevenni.

Egy kicsit hasonló esetet szeretnék elmesélni. Egy gyülekezetben, amihez van egy kis kötődésem vita támadt egy leendő presbiterről. Az illető rendszeres templomba járó, amiben tud segít, ha kell, akkor elsők között vesz részt mindenben ami a gyülekezet számára fontos. Felmerült a kérdés, hogy bizony jó presbiter lenne belőle. Ám akadt egy kis „probléma”, ugyanis katolikusnak lett keresztelve és nem konfirmált. Néhány presbiter csóválta a fejét, hogy ha nem konfirmált, akkor hogyan lehetne presbiter?... Igen ám, de hányan vannak akik konfirmáltak, megerősítették személyes hitvallással, hogy őket Isten Krisztusért gyermekévé fogadta, és többet templomba nem teszik a lábukat! S bizony vannak olyanok is, akik lehet, hogy nem a szokás, vagy a törvény szerint jutnak el a gyülekezet közösségébe, hanem valóban az életük „konfirmálja”, erősíti meg, hogy valóban találkoztak Jézussal. Valóban az Úr napja, számukra a találkozás és a gyógyulás napja.

Találkozunk-e Jézussal a templomban? A meggyógyult béna valószínűleg hívő ember lehetett, hiszen a Templomban találkozik nem sokkal később Jézussal. Akkor jön rá, hogy tulajdonképpen ki is volt az, akinek köszönheti gyógyulását. Jézus ezt mondja neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” A templomban ezért kell találkoznunk Jézussal, hogy felismerjük: ami velünk történik életünk során az nem pusztán a sors különös játéka. Ha találkoztunk Jézussal, akkor onnantól kezdve már másképp tekintünk életünkre. Egyik kedves idézetem Ézsaiás próféta könyvéből: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.” (Ézs 49, 15b-16a)

De ez nem olcsó kegyelem! A találkozásnak ára volt. Ahhoz, hogy legyen embere a nyomorultnak, ahhoz Istennek emberré kellett lennie, s elszenvednie az embert, annak nyomorát kiszolgáltatottságát, s a másik ember embertelenségét is.

A templomban nem pusztán a gyógyító Jézussal találkozunk, hanem a megfeszítettel. Akit értünk feszítettek meg!

Igénk utolsó versei arról szólnak, hogy a meggyógyult béna elmondja a zsidóknak, a farizeusoknak, hogy ki gyógyította meg, mire üldözni kezdik Jézust. Hiszen akkor gyógyít, amikor nem szabad. Ám Jézus olajat önt a tűzre: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Jézus munkája az, hogy az elveszettet megkeresse, a vakok szemét, süketek fülét megnyissa, a szegényeknek hirdesse Isten országának evangéliumát. De legfőképpen az, hogy találkozzon vele életében és halálában az ember. Ady Endre így ír Az Úr érkezése című verésben:



Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim, Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.



Szeretett Testvérek! Találkozni jó, találkozni kell. Találkozni Jézussal életünk tavánál, találkozni Jézussal az ünnepen, találkozni vele Isten házában. Ez nem mindennapi találkozás, hanem valóban a Kegyelem! Így adjunk hálát a mi Urunknak!


Ámen

A Betesda-tava ma



2013. október 1., kedd

Keresztelő volt gyülekezetünkben

2013. szeptember 29-én gyülekezetünkben a keresztség szentségében részesült, és egyházunk tagjává fogadtuk Vasali Zsókát, Vasali András és Tóth Anikó gyermekét.


A keresztelési igehirdetés alapigéje: "Az Úréi vagyunk" (Róm 14, 8)


Isten áldását kívánjuk Zsóka és családja életére!


Luther Márton tanítása a keresztségről:

A szent keresztség szentsége.
Ilyetén egyszerűséggel tanítsa reá a családfő házanépét.



Először. 
Mi a keresztség? – Felelet:
A keresztség nem csupán közönséges víz, hanem az Isten parancsolatába foglalt és Isten Igéjével egybekapcsolt víz.
Melyik az Istennek ez az Igéje? – Felelet:
Krisztus Urunk Máté evangéliuma végén ezt mondja: Menjetek el széles e világra, tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.

Másodszor.
Mit ád, vagy mit használ a keresztség? – Felelet:
Eszközli a bűnök bocsánatát, megszabadít a haláltól és az ördögtől, s örök üdvösséget ád mindazoknak, akik hiszik azt, amit Isten Igéje és ígérete mond.
Melyik az Istennek ez az Igéje és ígérete? – Felelet:
Krisztus Urunk Márk evangéliumának végén ezt mondja: Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.
   
Harmadszor.
Hogyan művelhet a víz ilyen nagy dolgokat? – Felelet:
A víz bizonyára nem műveli, hanem Istennek Igéje, mely a vízzel együtt van, és a hit, mely a vízzel kapcsolatos Igében bízik. Mert Isten Igéje nélkül a víz csupán csak víz és nem keresztség, Isten Igéjével együtt azonban keresztség, vagyis az életnek kegyelemben gazdag vize és a Szentlélekben való újjászületésnek fürdője, miként azt Szent Pál Titushoz írt levelének III. részében mondja:
Az újjászületésnek fürdője és a Szentlélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bőséggel a mi Üdvözítőnk, a Jézus Krisztus által, hogy az Ő kegyelméből megigazuljunk és örökösei legyünk az örök életnek, a reménység szerint. Ez minden bizonnyal igaz!

Negyedszer.
Mit jelent az ily vízzel való keresztelés? – Felelet:
Azt jelenti, hogy a bennünk lévő régi ember naponkénti bűnbánat és töredelmesség által vízbe fojtassék és meghaljon minden bűnnel és gonosz kívánsággal együtt, és viszont naponként új ember jöjjön elő és támadjon fel, aki Isten előtt igazságban és tisztaságban örökké éljen.
Hol van ez megírva? – Felelet:
Szent Pál a Rómabeliekhez írt levelének VI. részében ezt mondja: Krisztussal együtt eltemettettünk a keresztség által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.