„Amikor
Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a
pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy
szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz
egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik:
„Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony
mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian
fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt
beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mk 12,
41-44)
Szeretett Testvérek!
Néhány évtizede történt... Afrikában, egy város templomában
adományokat gyűjtöttek a távoli, még szegényebb vidékek
gyülekezetei számára. Mivel pénzük nekik sem volt, mindenki azt
hozott amit tudott. Volt aki gabonát, volt aki banánt, volt aki egy
marmon-kanna vizet, s ki tudja még, ki-mifélét dolgot hozott. Volt
ott egy kislány is, aki látta miket tesznek a kosarakba, ládákba.
Gondolkodóba esett, hogy ő mit is adhatna. Rá kellett jönnie,
hogy tulajdonképpen semmije sincs, s ezen igen elszomorodott. Ám
egyszer csak felcsillant a szeme, gondolt egy nagyot, és beült az
adományok közé... Megtörtént 2000 évvel ezelőtt, megtörtént
néhány évtizede, s megtörténik ez újra és újra...
Jézus szavai nem korának kapitalistáit ostorozza, nem is a
szegény néprétegek melletti kiállásról van szó. Még csak nem
is arról, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten”
(2Kor 9, 7). Nem pénzről, nem is annak mennyiségéről beszél
nekünk, hanem az indulatról. Arról az indulatról, ami
megkülönbözteti az Istenben hívő embert a vallásostól; az igaz
kegyességet, a látszat kegyességtől.
Aki kézbe veszi a Márk szerinti evangéliumot az a 12. fejezetben
egy érdekes „kérdezz-felekbe” csöppen. A farizeusok, írástudók
veszélyes kérdésekkel bombázzák Jézust:
az
adózással (12,13-17),
a
feltámadással (12,18-27)
és a
legfőbb parancsolattal (12,28-34)
kapcsolatban, majd Jézus válaszaitól elnémulnak. Ezután Jézus
kérdezi őket: a Krisztus-titok felől – u.i. Hogy lehet, hogy
Krisztus Dávid fia, s mégis Ura – (12, 35-37a), majd szól a
hamis kegyességről (12,37b-40),
végül rámutat az
igaz kegyességre, amiről szól a mai igénk.
Milyen
az Isten szerinti igaz kegyesség? Három gondolatot szeretnék
kiemelni:
Mennyiség
helyett minőség
Odaszánás
Áldozatkészség
Az
igaz kegyesség a mennyiség
helyett a minőség
jellemzi. A jeruzsálemi templom, amelynek csodájára jártak az
emberek, volt az a hely, ahol a zsidók az Urat imádták. Ott
mutattak be áldozatot, és oda vitték adományaikat is. A templom
területén tizennyolc, trombita alakú persely volt. Az egyik
ilyennel szemben ült le Jézus is, és figyelte az embereket. Sokan
megfordultak ott, sokan kész vagyonokat tehettek a perselyekbe, ám
mégis Jézus ezt a bizonyos szegény özvegyasszonyt, a két
fillérjével szemelte ki, s állítja példaképül elénk is.
Az
idősebbek még emlékeznek, hogy nálunk is volt fillér. Én is
emlékszem rá, bár még eléggé kisgyermek voltam, amikor kivonták
a forgalomból. De egy biztos, a fillér semmiképpen nem jelent nagy
összeget. Jézus korában egy lepton, azaz fillér, egy napszámos
napi bérének 1/64-e volt. Mondhatnánk, mintha ma valaki két 5
Ft-ost szorongatna.
Ám
mégis, ennek az asszonynak ez volt az összes vagyona: két apró
pénzérme. Az egyiket megtarthatta volna, de ő mindkettőt
beledobta a perselybe, pedig az volt mindene. A MINDEN-en van a
hangsúly, mert ez az özvegyasszony nem a feleslegét, hanem egész
életét, ami a megélhetése volt, azt adta oda Istennek. Ez
minőségi különbség, mert teljesen Isten kezébe teszi le az
eljövendőt. Ezt mondja az Úr: „Mert
szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem
égőáldozatokat.” (Hós
6, 6) Ahogyan Luther Márton írja a Kis Kátéjában az első
parancsolat magyarázatánál: „Istent félnünk és szeretnünk
kell”, s ebből következik utána minden. A valóban igaz,
Istennek tetsző kegyesség az, ha tényleg le tudjuk tenni az Úr
elé a teljes életünket, minden hiányával és szükségével
együtt. Ahogyan az az özvegyasszony tette.
Tehetjük
ezt bátran, hittel, bizalommal, mert – ahogyan Jakab apostol írja
– „minden
jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a
világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem
fénynek és árnyéknak váltakozása.”
(Jak 1, 17) Mindenünk, ami van, az az Isten ajándéka, amit azért
adott, hogy használjuk, éljünk velük, DE nem értük. Istennek
nem kell a pénzünk, nincs rá szüksége, hiszen végső soron
minden az övé. De ami fontosabb, nem akar tőlünk elvenni semmit,
viszont általunk, a mi adományunkon, odaszánásunkon, rajtunk
keresztül tud hatni ebben a világban. Tudna másképp is? Persze.
De így von be minket Isten országának építésébe (amiről múlt
vasárnap volt szó).
Ebből
következik a második gondolat: az igaz kegyesség odaszánó.
Az özvegyasszony odaszánta mindenét az Úrnak, tudva, hogy Isten
nem feledkezik el róla, s küld majd valakit, aki segít neki
életben maradni, új életet adni. Pál apostol írja: „Az
Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos
istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent
áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz,
hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy
megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki
tetsző és tökéletes.” (Róm
12, 1-2)
Istennek
szánt életet élni, vagyis úgy élni, hogy egész életünk
istentisztelet legyen. Nem csak a lelkész dolga az istentisztelet,
hanem mindenkinek a maga helyén, hivatásában kell úgy lennünk,
hogy azzal az Urat dicsőítjük. Ám ennél is egy kicsit tovább
megy Jézus, amikor ezt az özvegyasszonyt állítja elénk példa
gyanánt.
Úgy
lehet az ember jó híve, – s hadd használjam így – eszköze,
ha odaszánja magát Isten ügyének, ha arra van szükség.
Odaszánom az időmet, energiámat, szeretetemet, nem csak
feltétlenül a pénzemet, arra, hogy a másik testvéren segítsek.
Nem azért, hogy valamit kapjak cserébe, hanem azért, mert aki
Istennel jár, az odahajol a másikhoz, ahogyan Krisztusban is közel
hajolt hozzánk az Isten. Jó érzés az önzetlenség, amikor valami
olyasmit teszek, amiért lehet, hogy sosem kapok viszonzást, de
tudom azt, hogy így volt helyes, ezt várta tőlem az én Uram.
Ha
példát keresnék nem kellene messzire mennem, hiszen itt Bócsán
és Tázláron is kézzel fogható az odaszánás eredménye. Hiszen
hatvan éve, önerőből, idejüket, energiájukat, pénzüket, sőt
szabadságukat sem kímélve, gyülekezetünk alapítói odaszánva,
elszánva építették föl mindkét templomot. S hitből fakadó
munkájukat megáldotta a Gyülekezetek Ura, hiszen ma is itt
vagyunk. Most sem kisebb a feladat: odaszánásra van szükség, hogy
láthatóvá válhasson Isten munkája általunk, bennünk,
közöttünk.
Intő
példa lehet, s kell hogy legyen számunkra az amit az Úr Jézus
mond a laodíceai gyülekezetnek a Jelenések könyvében: „Tudok
cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak
hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró,
sem pedig hideg: kiköplek a számból.”
(Jel 3, 15-16) Isten nem alamizsnát vár, hanem teljes odaszánást
tőlünk. Mi kellünk neki, hogy megmenthessen bennünket, nem
részlegesen, mintegy az alamizsna fejében, hanem teljesen:
áldozatra van szükség!
Így
jutunk el a harmadik gondolatig: az igaz kegyesség áldozatkész.
Minden vallásban az emberek áldozatot mutatnak be Istennek, hogy
kiengeszteljék, hiszen belülről mindenki érzi: igen messze
vagyunk attól, amilyennek lennünk kellene. Az özvegyasszony is
meghozta a maga áldozatát, hiszen az életét dobta bele a
perselybe. Ám a legnagyobb áldozatot mégis Isten tette meg, nem
csak az asszonyért, hanem érted s értem is.
Pál
apostol Filippi levelében található egy csodálatos
Krisztus-himnusz (Fil 2, 5,11), amely így kezdődik: „Az
az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.”
(Fil 2, 5). Az az indulat, hogy bár Isten, de nem élt vele vissza,
sőt, épp ellenkezőleg, megüresítette magát, és emberré lett.
Miért? Hogy Jézus valóban mindenki Krisztusa, megváltója
lehessen. Aki Krisztus útján jár, az már nem a maga boldogulását
keresi, hanem Isten tenyerébe teszi a kezét.
Micsoda
kegyelem, hogy nekünk azt az áldozatot már nem kell meghoznunk,
amit Krisztus Urunk tett értünk, mert az Ő áldozata egyszeri és
tökéletes. Olyan áldozat, amely áthidalja azt a számunkra
végtelen távolságot a Kereszten kifeszített karjával, ami a
Mennyei Atya és mi köztünk van. Ezért vallhatjuk Pál apostollal
együtt: „Ellenben
azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt
most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram
ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam,
és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.”
(Fil 3, 7-8) A mi áldozatunk, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, ami
röghöz köt, ami gátol. Az Úr ismerete sokszorosan felülhaladja
mindet!
Luther Márton utolsó leírt szavai ezek voltak: „Koldusok
vagyunk, ez az igazság.”
S valóban semmink sincs, ami nem az Istentől volna. Ám minden a
miénk lehet Krisztusért. Az özvegyasszony két fillérje példája
annak, milyen a hívő ember igaz kegyessége: teljesen odaszánó és
áldozatkész. De nem azért mert Isten ezt várja el, hanem mert
Isten szeretete erre vezet mindnyájunkat.
Ámen
Két lepton, azaz fillér