ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Szeretettel köszöntünk gyülekezetünk honlapján!

2013. november 18., hétfő

Igehirdetés - Reménység vasárnap 1Jn 2, 23-29

Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.” (1Jn 2, 23-29)

Szeretett Testvérek!

Olaszországban, az Adria partján, két folyó találkozik: egyik a Pó, a másik a Piave. Találkozásuk között pedig egy gyönyörű lagúna fekszik, amely egy igazi kis ékszerdobozt rejt. Ezt helyet úgy hívják Velence. Csodálatos hely, nem véletlenül szerepel annyi regényben, filmben. Turisták milliói látogatják évente, köztük sok honfitársunk is. Nekem is volt szerencsém egyszer eljutni oda, épp a Velencei Karnevál idejére. Ott már közel 1500 éve élnek a lagúna szigetein emberek, akik először csupán el akartak rejtőzni a Római Birodalom maradékát prédáló barbár törzsek elől, majd volt idő, amikor velencei családok irányították szinte a teljes kereskedelmet a középkori Európában. Mivel gyorsan fejlődött a város, kezdett kevés lenni a hely, így elkezdtek építkezni látszólag lehetetlen módon: a vízre. A sekély lagúna iszapjába rengeteg cölöpöt vertek, majd arra építették fel a város jó részét. Igen figyelemreméltó teljesítmény, ám évről-évre az a veszély fenyegeti ezt a csodálatos várost, hogy elnyeli a víz. Mintha vissza akarná foglalni a természet azt, ami az övé. A tenger vízszintje folyamatosan emelkedik, de a város is folyamatosan süllyed. Miért is? Mert hiába a mérnöki találékonyság, ingoványra, szilárd alap nélkül nem lehet építkezni, következmények nélkül semmiképp.

Van természetesen más példa is arra, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent: alaptalan, vagy alkalmatlan alapra építeni. A mérnök világában persze ez maga a kihívás, hiszen lenyűgöző olyasvalamit létrehozni, felépíteni, amelynek józan ésszel szemlélve nem volna szabad léteznie. Ám ilyenkor mindig ott van a katasztrófa kockázata, hiszen ez nem más, mint táncolni annak a bizonyos penge élén: elég egy rossz mozdulat, ami azonnal a vesztünket okozhatja.

A mai vasárnap, Reménység vasárnapján Isten igéje arra biztat bennünket, hogy van alapja a Krisztusban való reménységnek, amelyet nem lehet mással kipótolni, felcserélni. A technika világával ellentétben az üdvösség tekintetében nincs alternatíva: az életedet vagy biztos alapra építed, vagy csupán légvárban reménykedsz. Nincs más lehetőség, vagy Isten kegyelme, vagy az Ő ítélete, s csak az egyiket van remény megállni. Azt sem egyedül magunkban, hanem egyedül Krisztusért! Ahogyan Pál apostol írja: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3, 11)

Három gondolatot szeretnék megosztani veletek:
  1. Reménység-pótlékokról
  2. A biztos reménységről
  3. Krisztusban maradva miénk a Reménység


Reménység-pótlékok. Ugyan nem tudom létezik-e ilyen szó a magyar nyelvben, de meglehet, érdemes volna bevezetni, vagy talán valamilyen cizelláltabb formába kifejezni ennek a szónak a lényegét. Képzeljük el úgy őket, mintha pirulák volnának. Nézzük meg a dobozukat, vegyük ki a kis tájékoztató papírkát. Vajon mit olvasnánk rajtuk?

„Hol találhatók reménység-pótlékok hatóanyagai? Talán nagyon keresni sem kell, hiszen azok számára, akik tudják mit keresnek, lépten-nyomon bele lehet botlani egybe. Nem kell hozzá az erdő sűrűjébe, sem a tenger mélyébe hatolni, hiszen mind itt van körülöttünk, s bennünk. Sőt, mondhatnánk úgy is, hogy ahányan vagyunk, mindannyiunknak van, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ott vannak az otthonunkban, családunkban, munkánkban, újságban, TV-ben, reklámokban, a hírekben, a bankszámla-kivonatunkban, s még lehetne sorolni. Ha nem szúrnánk ki elsőre őket az csak azért lehet, mert számunkra az talán nem reménység-pótlék.

Mire jók a reménység-pótlékok? Igazából mindenre (és igazából semmire). Kényelmet és biztonságot sugallnak, akár hosszú futamidőre. Megoldást kínálnak az összes létező problémára, legyen az anyagi, vagy lelki eredetű.

Hogyan alkalmazzuk a reménység-pótlékokat? A használatuk roppant egyszerű, s lényegében nem is kell megtanulni. Ez benne a legszebb, szinte ösztönösen működnek. A megfelelő hatás érdekében nem is kell mást tenni, mint a megfelelő időben, a megfelelő helyen mindösszesen nevén kell nevezni. Ez általános recept, s mindegyiknél működik. Legalábbis az ember lelkiismeretével kapcsolatban bizonyosan, egyéb esetekben erről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre annyi leszögezhető, hogy a lelkiismeret olajozott működéséhez, azaz ne nagyon kopogjon, csörögjön, az egyik legjobb adalékanyagok ezek a bizonyos reménység-pótlékok.”
Egyetlen apró hiba van csak ezekkel a reménység-pótlékokkal, s már nevén is neveztük a probléma lényegét: ezek mind csak pótlékok. Mind az „olyan mintha” érzését nyújtják a lényegi hatás nélkül. Drog? Igen. Könnyű rászokni? Igen. Le lehet szokni? Nagyon nehezen. Mellékhatásuk az, hogy az ember elhiszi, hogy ezek nem csupán pótlékok, hanem maga a valóság.

Az igazság az, hogy az a reménység, amelynek nincsen alapja, az nem más mint a Kísértő csapdája. Van olyan, amelyről messziről látszik alaptalansága, viszont van olyan is, amely akkor omlik az ember fejére, amikor nem is gondol rá. Ilyen az a bizonyos közmondásos „csalfa remény”. Elhiteti magáról, hogy ez a megoldás, elhiszed, beépíted, ráépítesz, s amikor valami komoly behatás éri, valamilyen nem várt ütés, egy szempillantás alatt tönkretesz mindent, amit addig építgettél.

Van e biztos reménység? Jézus ezt mondja a Hegyi beszédben: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7, 24-27) A valódi és a pótlék között ez a különbség: melyik állja ki a végső próbát. A végső próba pedig nem más, mint Isten ítélete. Minden utat megítél az Isten, megvizsgál, s amelyik nem hozzá visz, az veszendő, s az ember kárára van. Egy út van, s ez nem más, mint amit maga az Úr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Sokszor az ember szinte behúzza a nyakát, szeretné titkolni a többi ember elől, hogy tud a biztos remény forrásáról, hallotta azt. Ám mégis szégyelli, gyengének tartja azt. Így van ez, nem érezzük elég bizonyosnak, hatásosnak, sőt, sokszor kellőképp valóságosnak. Különösképp igaznak tűnik ez a reménység-pótlékok látványától vakítva.

Pedig ez „a reménység nem szégyenít meg” (Róm 5, 5) – így biztat Krisztus apostola. Mert ennek a reménységnek van valóságalapja, van bizonyítéka. Ott találjuk a Húsvét üres sírjában, hiszen nincs ott az, akinek ott kellene lennie. S amikor az asszonyok döbbenten álltak az üres sír előtt az angyal ezt mondta nekik: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 5-6) A húsvéti hit az alapja a mi reménységünknek, amelyet senki el nem vehet mitőlünk, mert nekünk adta azt a Mennyei Atya. Ő a forrása, ő adja az alap súlyát.

Krisztusban maradva miénk a Reménység. Senki másban nem lehet valódi reményt lelni. Annyi mindennel próbálkozunk, hátha találunk más megoldást, amely lehet könnyebb, csillogóbb, jobban az egonkhoz passzoló. Krisztus „lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12)

Minden más reménység csupán megcsalni tud, megmenteni, valódi alapot egyik sem tud adni. Nem véletlenül nyugszik Péter hitének alapján az egyház, aki így vallott Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 16) Nem Péteren, nem Pálon, nem szenteken, nem különféle embereken, hanem egyedül Krisztus Urunkon, s az Őbenne, Őreá tekintő hit adja az alapot. Nincs ok félelemre, rettegésre bármi is álljon előttünk, akár az Isten ítélőszéke is, ha Pál apostollal együtt mi is vallani tudjuk „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1, 21), ahogyan szép 504. számú énekünkben is énekeltük. Ez az egy számít igazán, hogy Krisztusban vagy megőrizve, vagy sem!

Szeretett Testvérek! Az egyházi esztendő végén, s elején készülünk a mi Urunk visszajövetelére, de ne csak ez a hét vasárnap, hanem egész életünk várja Őt vissza. Mert ha Őbenne vagyunk, s Ő is mibennünk, akkor nincs okunk félelemre, viszont sokkalta inkább a reménységre, mellyel várhatjuk, s tekinthetünk az eljövendőre. Ebben a hitben, Krisztus Urunk szeretetében, az örök élet reménységre őrizzen meg bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

"Reménység-pótlékok"


2013. november 10., vasárnap

Igehirdetés - Ítélet vasárnap Jak 2, 8-13

Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – helyesen cselekesztek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket. Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg. Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2, 8-13)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi évnek van egy igen szép íve, mely tulajdonképpen az élet útjának a leképeződése is egyben. Az év első fele mintegy visszaemlékezés a Krisztus-eseményre, a második felének témája, hogy mindez milyen hatást gyakorol mireánk, Krisztus-követőkre Adventben visszavárjuk az Emberfiát, karácsonykor megünnepeljük születését. A vízkereszti időben pedig szépen bontakozik ki Jézus földi szolgálata. Böjtben elindulunk a Golgota felé, majd a Nagyhét folyamán el is jutunk odáig. Az ív csúcspontja nem más, mint a húsvét. Ezután a mennybemenetel, és pünkösd, majd az utána a szentháromság ünnepét követő vasárnapok következnek. Innentől kezdve tehát a mi életünkben megjelenő Jézusról, mint feltámadottról van szó. Ehhez tartozik hozzá az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának is az üzenete, úgy mint ítélet-, reménység-, és örök élet vasárnapja. A mai vasárnappal, ítélet vasárnapjával kezdődik el a karácsony böjtje.

Jakab apostol szavai figyelmeztetnek, de ugyanakkor bátorítanak is bennünket:

  1. A Törvény megítél
  2. A Törvény betöltése a szeretet – a Törvény megszegése a szeretetlenség
  3. A Törvény szabadsága az irgalmasság

A Törvény megítél. Nem tudjuk mikor kerül rá sor, de a teremtett világra ítélet vár. Mert királyi törvény, az Úr törvénye kormányozza azt. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet a maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért?

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „ Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17)

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél...

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Az apostolok idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen. Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. De látjuk, hogy a törvényt nem tudjuk betartani, hanem be kell azt tölteni.

A Törvény betöltése a szeretet, megszegése a szeretetlenség. Mert Isten önfeláldozó szeretete által kaptunk szabadulást. Pál apostol csodálatosan ír erről az 1Kor 13-ban: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor 13, 1-3) Pál és Jakab nem pusztán az emberi szeretetről beszélnek, nem valami felvilágosult humanizmusról. Annál sokkal többről, arról a szeretetről, amellyel bennünket szeret az Atya, ez az agapé. Ennek a mélységét átélni nem lehet a Passió drámája és a húsvét csodája nélkül. Ez az isteni, önmagát teljességgel odaadó szeretet tudja csak betölteni a törvényt!

A mi tetteink tehát önmagukban nem érnek semmit, ha az alapja nem ez a fajta ős-szeretet. Ahogyan Augustinus, a késő-ókori egyházatya mondta: „Szeress, és tégy amit akarsz.” Mert aki részesült benne az nem fordul önmagába, hanem „örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14b) A világ többé már nem lesz ugyanolyan, hanem meglátjuk a másikban is a megváltásra szorulót, az elveszettet, akinek szüksége van arra, hogy megtalálja őt is a Jó pásztor.

Épp ezért figyelmeztet az apostol, hogy Istent féljük és szeressük, ahogyan ő félt és szeret bennünket. Akkor élünk az Ő tetszésének megfelelően. Ahogyan felüti a fejét az önzőség, a saját magam előtérbe helyezése, már borul a szeretet, s máris ítéletet hozunk a saját fejünkre. Jó volna az apostol szavait meghallani mindenkinek, aki csak a saját előmenetelét, saját érdekeit nézi. Hiszen az ige világosan megmutatja: ha csak egy törvény ellen vétkezünk, már megszegtük valamennyit. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) De az Úr irgalmából van esély, hogy ne az ítélet törvénye, hanem a szabadság törvénye szerint mérjen meg bennünket a Mindenható.

A Törvény szabadsága az irgalmasság.Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” Itt nem pusztán a mi irgalmasságunkról van szó, hanem annak a gyökeréről, ami Krisztus Urunk irgalma. „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (Jsir 3, 22) Sokkal nagyobb ereje van az Úr irgalmának, mint ítéletének. Így aztán nem a megmérettetésé az utolsó szó, hanem a szereteté, mely közel hajol mindannyiunkhoz.

Egyrészről „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31), másrészről ugyanez a kéz formált bennünket, s tart meg nap mint nap mindenféle baj között. Ez az Ő irgalmának biztos jele. De a legfőbb az a két kitárt tenyér, amely a kereszten feszült felénk! Feltámadott Urunk irgalmából nyertünk szabadságot mindentől, ami itt bennünket leláncol, hogy már ne a Törvénynek, hanem Krisztusnak éljünk, s vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2, 19-20)

Szeretett Testvérek! Szabadságra vagyunk elhívva, arra, amelyet az Irgalom Atyja készített számunkra. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2Kor 1, 3-5)

Ámen



Michelangelo Buonarroti - Ádám teremtése (részlet)




2013. november 3., vasárnap

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 23. vasárnap Mt 17; 24-27

Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” 
(Mt 17, 24-27)

Szeretett Testvérek!

Október hónap, és környéke számomra különös jelentőséggel bír, nem csak azért mert ebben a hónapban születtem, hanem mert az ember szabadság iránti vágya igen sokszor jelenik meg benne, legalábbis a mi magyar világunkban. Hiszen október 6-án emlékezünk meg az aradi tizenháromról, október 23-án az '56-os forradalomról, s így november elején (holnap) november 4-én pedig a szovjet csapatok '56 novemberi bevonulásáról.

De nem csak a magyar, hanem minden nép, s azon belül minden ember vágyik a szabadságra, sőt áldozatot is képes hozni, hogy megszerezze, kivívja azt. Mi lehet az oka ennek? Valahol az emberi lélek mélyén fakad, az ember szabadnak van teremtve. Szabad a saját sorsát illetően, szabad a döntései súlyának mérlegelésében, szabad, hogy felmérje mi a jó az ő számára. Ellenben nem szereti, ha felülről, vagy kívülről valaki, valami keresztezi ezt a szabadságvágyat. Legyen az diktatúra, vagy bármilyen körülmény. Nem szeretjük a kalitkát, ha belekényszerülünk egy keretbe, amelynek a méretét nem mi határozhatjuk meg. Ez ellen időről-időre lázad az ember.

Jézusunk ezt mondja: „a fiak szabadok”. Akik Jézus barátai, akik vele járnak, azoknak a legnagyobb létező szabadság a részük. Erről a szabadságról szól mai igénk is.

Tegnap, az ifjúsági órán feltettem a kérdést, hogy mit jelent egy 12-13 éves fiatal számára a szabadság: a felelet így hangzott: „Nincs suli!” Az elsőre egyszerű válasz bizony igen komoly hátteret rejt. Ugyanis az iskola az a hely, ahol az embernek le kell mondania saját szabadságáról, és alá kell vetnie magát olyasmiknek, amihez meglehet, hogy az adott pillanatban a legkevésbé sincs kedve. Egy zárt rendszerben, szűk szabályok között, önfegyelmet tanúsítva kell helyt állni. S ez így is marad az ember felnőtt korára is, sőt meglehet, hogy akkor még keményebben kell lemondani a személyes szabadságról. Ám ez nem feltétlen rossz dolog. Hiszen a lemondásunkkal, munkánkkal célt érünk el, ha minden jó keretek között történik. A diák szépen megtanulja a leckét, a felnőtt pedig az egész közösség számára hasznos munkát végez. Mindenki meghozza a maga áldozatát, némi lemondással mind önmaga, mind a tágabb közösség gazdagodjon, gyarapodjon az áldozat által.

A gond ott van, ha a keret nem teszi ezt lehetővé, vagy szándékosan van olyan módon kitalálva, hogy csak bizonyos réteg számára legyen hasznos. Az ilyen rendszer sohasem az Isten munkája, hanem mindig valamilyen emberi gyengeség, sőt kimondhatjuk, emberi gonoszság következménye. Az ilyen törekvések ellen egy idő után ösztönösen lázad az ember, s ugyan elbukhat a harcban az ember, sőt az egész forradalom, de az ilyen rendszerek sohasem maradtak fent túl sokáig. Gondoljunk csak a hitleri Németországra, lenini-sztálini Szovjetunióra, vagy akár Kun Béla Tanácsköztársaságára... Előbb utóbb mind összeomlik, hiszen nem az Úrban bízva épülnek, hanem valami egészen másra. S a Gonoszság alaplényegéhez hozzátartozik, hogy újat nem képes létrehozni, csak a meglévőt rombolni. Így lényegileg kódolva van a bukás, s ez nem más mint a Kísértő célja, hogy az ember elbukjon, remény nélkül, örökre.

Az Isten szerinti szabadság azonban más. Ugyanis mindentől függetleníteni magát nem tudja az ember, hiszen az maga az anarchia. Viszont sokkal másabb ha csak attól függünk Akié a teljes mindenség! Akiről ezt tartja az Írás: „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 45b) Isten szabadsága egy valamit kér, hogy Ő legyen az első helyen.

Sokszor éri a keresztyénséget a vád, hogy törvényvallás, pedig pont az ellenkezője igaz: a keresztyénség nem törvénykező, hanem Krisztusra tekintő, Őt követő; ha mégsem, akkor az csak külsőleg keresztyénség. Ahogyan írja Pál: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Igen Testvérek, szabadok vagyunk mindenre, ha Jézust követjük! Mert nem azért nem teszünk rosszat, mert tiltja az Úr, hanem azért nem, mert Jézus sem tett soha rosszat, mert figyelt a Mennyei Atyára. „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.” (1Thessz 5, 15)

Igénkben előkerül az adófizetés kérdése. A templomadót minden zsidó férfinak be kellett fizetnie, minden évben két sékelt, azaz két napi munkabérét. Ebből fedezték a jeruzsálemi templom működtetését. Jézus szava meghökkentő, de – amint szokott – a lényegre tapint. Az Isten fiai szabadok, meg vannak váltva, de az Istenhez tartozásnak ára van, amit maga az Isten fizet meg, mert a „fiak szabadok”.

Ez a történet nem Jézus egyetlen öncélú csodája, ahogyan egyes teológusok állítják, sokkal inkább a bemutatása Jézus küldetésének. Ugyanis Jézusnál van a megoldás arra, hogy az ember ne tartozzon Istennek. Magyarban sajnos nem jön át olyan jól a Miatyánk eme sora: „bocsásd meg vétkeinket”. A vétek tulajdonképpen Istennel szemben összegyűlt adósság, amely nem más, mint mindaz, ahogyan visszaéltünk az ő ajándékaival, nem úgy használtuk, ahogyan azt Ő ránk bízta. De a kegyelem az, hogy Ő csodálatos módon megfizette helyettünk, de mi értünk az adósságot.

Az adósság olyan hatalmas, hogy komoly áldozatot, vért követelt! Mindannyiunk vére helyett azonban Isten vére folyt. A mi szabadságunknak Jézus Urunk vére volt az ára. A mi életünk szabadságharcában nem mi nekünk kell elesnünk, hanem Jézus vállalta a harcot a biztos halállal. Meghalt, de győzött, mi egymagunkban viszont bizonyosan el is buktunk volna. Mert az ellenség nálunk erősebb, a Kísértő könnyen tőrbe csal, de Krisztus legyőzte őt, önmaga mohóságába csalva. Hiszen azt hitte a Sátán, ha megöli Jézust, akkor mindennek vége, ám igazából Krisztus igazi nagy műve épp ezáltal érte el a célját. Jézus így tett bennünket szabaddá minden gonoszságtól, mindentől, ami elválaszt bennünket a mi Mennyei Atyánktól.

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) – írja Pál apostol. Ez a Lélek adatott mindnyájunknak. Október végén ünnepeljük a lélek szabadságharcát, s ez nem más mint a Reformáció ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte a wittembergi vártemplom kapujára híres 95 tételét. Luther nem tett mást, mint ismét felhívta a figyelmet arra, hogy nem juthatunk Isten országába másként, mint egyedül Krisztus által, egyedül a Benne való hit által, egyedül az Ő kegyelméből, egyedül a Szentírás tanúsága szerint. Luther nem tett egyebet, mint amit Pál apostol írt: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni. ” (Róm 1, 17-18)

Szeretett Testvérek! Nem vagyunk többé adósok, idegenek, hanem Isten fiai. Nem saját érdemeinkből hanem egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusért, akiről így jövendöl Ézsaiás: „Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét.” (Ézs 61, 1) Az Ő szabadításának öröme kísérjen bennünket életünk minden napján!


Ámen

File:Oreochromis-niloticus-Nairobi.JPG
Tilapia, avagy Szent Péter hal


2013. november 2., szombat

Misszió nap volt Bócsán

2013. október 26-án, szép napos időben gyültünk össze, hogy egy kicsit együtt legyünk. Volt vendégünk is, Deák László lelkész testvérünk személyében, aki egyházkerületünk missziói lelkésze. A délután 2-kor kezdődő gyülekezeti délutánunkon a gyermekeknek külön programjuk volt Deák László vezetésével, a felnőttek pedig László Lajos, helyi lelkész áhitata után beszélgethettek, találkozhattak egymással. A szeretetvendégségen tartottunk egy jó ízű virslipartit. :)


Délután 4-től, a bócsai Boróka Általános Iskola tornatermében az idősek napjával egybekötve a kiskőrösi Gospel Sasok kórus koncertjét hallgathattuk meg.




Az igen jó hangulatú koncert után, amilyet még korábban Bócsán nem láttak, meghívtuk a kórus tagjait, hogy legyenek a vendégeink.


Vasárnap, október 27-én mind Tázláron, mind Bócsán Deák László hirdette Isten igéjét, amelynek alapigéje az etióp kincstárnok története volt (ApCsel 8, 26-38).

Ezúton mondunk köszönetet Deák Lászlónak, a kiskőrösi Gospel Sasoknak, és minden kedves testvérünknek, akik részt vettek, és segítettek gyülekezetünknek az alkalom szervezésében!