ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Szeretettel köszöntünk gyülekezetünk honlapján!

2014. május 25., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 5. vasárnap Lk 11, 5-10

Ki az közületek, akinek van egy barátja, és elmegy hozzá éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert útról érkezett egy barátom, és nincs mit elébe tegyek; – és az így válaszolna belülről: Ne zaklass engem, az ajtó már be van zárva, és velem együtt gyermekeim is ágyban vannak; nem kelhetek fel, hogy adjak neked! Mondom nektek, ha nem is kelne fel, és nem is adna neki azért, mert barátja, tolakodása miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van.” „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” (Lk 11, 5-10)

Szeretett Testvérek!

Olyan sok minden vesz bennünket körül. Lények és alkotások sokasága mindenfelé, amerre csak nézünk. Jó részük jelenlétét természetesnek vesszük, mintha azok mindig is ott, és oly módon lettek volna, s lesznek majd sokára is. Ám akadhat, sokak számára sajnos akad is, olyan helyzet, amikor a biztosnak vélt dolgok megfogyatkoznak, egyikük-másikuk eltűnik. Egyszerre mindaz, ami talán addig fel sem tűnt, hiányozni kezd...

A TV-ben, egyik ismeretterjesztő csatornán futott egy műsor, melynek a címe így hangzott: „Mi lenne, ha...”. Ebben a sorozatban különböző módon mutatták be civilizációnk és az egész bolygó pusztulását, például mi lenne, ha megállna a Föld forgása, eltűnne a Hold, és ehhez hasonló témák. Egyrészről banális, másfelől azonban el is gondolkodtató! Adtunk már hálát azért az Úrnak, hogy olyan módon van kitalálva a világ, hogy élni tudjunk benne? És azért, hogy ezt az állapotot fent is tartja? „Rogate” – az imádkozás vasárnapján jó, ha kicsit átgondoljuk a mi imaéletünket.

Belénk van kódolva az, hogy imádkozunk a „fentiekhez”. Minden kultúrában, minden korban megtalálhatjuk az imádkozó embert. Még a mai, nyugodtan mondhatjuk, szentségtelen világban is, sokan sóhajtanak fel. Az emberiség hajnalán már megjelent mindez, ezt olvassuk az Ószövetség első lapjain, Ádám unokájáról, Sét fiáról: „Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az ÚR nevét.” (1Móz 4, 26)

Ám az igazi ima ennél többnek kell, hogy legyen. Fontos a személyes kapcsolat, a felismerés, és a bizalom, hogy ne csak a felhők közé sóhajtsunk, hanem valóban a Mennyei Atyához szólhassunk. Ahhoz, aki alkotott mindent, így minket is, szeretetéből. A hívő, és Isten után sóvárgó ember azt is átélheti, s bizonyára mindannyiunknak van erről tapasztalata, hogy az imádság nem monológ, hanem dialógus, azaz párbeszéd. Ez a mi nagy reménységünk, hogy van Ki meghallja, és nem engedi el a „füle” mellett... Krisztus Urunk szavai nyomán, amely arra biztat bennünket, hogy bátran forduljunk Istenhez, három kérdést tehetünk fel:

  1. Kihez imádkozunk?
  2. Honnan imádkozunk?
  3. Hogyan imádkozunk?

Kihez imádkozunk? Mert imádkozni mindenki szokott, még ha nem is vallja be az illető. Ahogyan egyik barátom szava járása tartja: zuhanó repülőn nincsen ateista... Egyszerűen így működünk, így lettünk teremtve. De vajon mit ér az égre sóhajtott, vagy épp kiáltott hang, az a bizonyos „Istenem!” Tudjuk, hogy van valaki, de kicsoda? Ismerjük azt, akit segítségül hívunk?
Jézus arra biztat bennünket, hogy bármikor fordulhatunk az Úrhoz, akár egy ismerőshöz, jó baráthoz. Nincs olyan, hogy nem nyit ajtót, nem hajt el, hanem lehet hozzá fordulni, mert Ő megbízható! Nincs várólista, nincs előjegyzés, mindenki számára adott a lehetőség, akár a leglehetetlenebb időpontokban is.

Én is, mint mindannyian hajlandóak vagyunk akár messzire is menni, ha egy jó barátunk, hát még ha rokonunk kér tőlünk valamit, ami lehet, hogy életbe vágó. Ám az élet realitása az, hogy sokszor kevésnek bizonyul a mi lehetőségünk, erőnk, és megeshet, hogy az időnk is, hiába a legnagyobb jó szándékunk... Az Úrhoz azonban bármikor lehet fordulni.

Ordass Lajos evangélikus püspök úrnak van egy könyvecskéje az imádkozásról, amiben összegyűjti mindazt, amit az imádkozásról tudni érdemes. Ebben található egy számomra igen kedves, és elgondolkodtató mondat: „Ha nem tudsz imádkozni, imádkozz!” Első hallásra, fából vaskarikának hat, de valóságosan így működik. Istent még arra is lehet kérni, hogy tanítson meg imádkozni! Teszi ezt azáltal, hogy az imádság olyan a hívő számára, mint a levegővétel, s minél személyesebb, annál nélkülözhetetlenebb és értékesebb. Így lesz az istenségből Úr, majd Mennyei Atya... s ha már az Ő ajtajánál zörgetünk, akkor nem járunk rossz helyen!

Honnan imádkozunk? Fontos kérdés ez is, hiszen fel kell ismernünk saját magunkat, lehetőségeinket, utunkat. Nem a fizikai hely a lényeg, nem kell sem Jeruzsálem, sem Mekka, sem másfelé fordulva imádkozni. Sokkal fontosabb, hogy mi hányadán állunk az életünknek, s hogy hol találkozhatunk Istennel, és hova vezethet bennünket.

Ahogyan a példázatban is hallhattuk, a kopogtató szükségben van, szorult a helyzete, segítségre van szüksége. Könnyű belekerülni kilátástalan helyzetbe, ahonnan magunktól nem látjuk a kivezető utat, maradandó megoldásról nem is beszélve. Annyi minden tudja megijeszteni, elcsüggeszteni az embert, sokszor onnan, ahonnan nem is várnánk. Ilyenkor ott van az ajkunkon a szó: „Uram, segíts!” Ahogyan tette Jónás is, élet és halál között a nagy hal gyomrában, amikor a 120. Zsoltár szavaival is imádkozott: „Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltok, és ő meghallgat engem.” (Zsolt 120, 1)

A legtöbb imánk, ahogyan Jónásé is, kérő imádság, Kérhetjük az Urat segítségért a magunk ügyéért, de kérhetjük, hogy segítsen másokat is, úgy ahogyan velünk is teszi.

Lehet bűnbánattal imádkozni, ahogyan Dávid király teszi az 51. Zsoltárban: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!” (Zsolt 51, 3-4) Dávid felismerte, hogy nagyot vétett Isten és ember ellen, ezért a lehető legjobb helyre menekült, ahonnan bűnbánatára bűnbocsánatot kaphatott.

Hála imádság is fontos, s erre is van sok szép példa. Dávid így imádkozott: „Magasztallak, URam, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. URam, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. URam, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.” (Zsolt 30, 2-4) A megajándékozott, megmentett ember hálaéneke ez, hiszen megtapasztalta az Úr szeretetét! Erről sajnos hajlamosabbak vagyunk elfeledkezni, pedig van ok hálásnak lenni.

Imádságunkban dicsőíteni is lehet az Urat: „Magasztallak téged, Istenem, királyom, áldom nevedet mindörökké. Mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké. Nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan.” (Zsolt 145, 1-3) Amikor semmi mást nem tesz az ember, csak ámul az Úr nagyságán és tettein, nézve a megannyi csodát, amelyet teremtett, s elhalmoz vele bennünket nap mint nap.

Imádkozást sokfelől meg lehet közelíteni, s jó, ha mindegyiket ismerjük, hiszen szükségünk van a bűnbánatra éppúgy, mint a dicsőítésre, a kérésről és a hálaadásról nem is beszélve.

Hogyan imádkozzunk? Ez talán a legegyszerűbb, de talán pont ezért a legnehezebb kérdés: ahogyan Jézus tanított. Aki arra biztat bennünket, hogy bizalommal telten, bátran fordulhatunk a Mennyei Atyához. Mintát is adott a számunkra a Miatyánkban (Mt 6, 9-13).

De az imádságunkban, ahogyan a Miatyánkban is, mindig ott kell lennie a lelkünkben az, hogy „legyen meg a Te akaratod” (Mt 6, 10). Mert az ima nem csereüzlet! Nem úgy működik, hogy amit kérek, azt rövid úton meg is kapom, hanem az Úr meghallgatja a hozzá fordulót, de azt adja meg, ami egyezik az Ő akaratával, s így végső soron a javunkra van. Hiszen a hitünknek ez a lényege, hogy hisszük és meg vagyunk győződve arról, hogy „Mit Isten tesz mind jó nekem”, ahogyan énekeljük énekeskönyvünk 348. énekében. Jézus Urunk is a Gecsemáné kertben tusakodva saját lelkével, és a rá váró keresztútra készülve így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39)

Szeretett Testvérek! A Húsvét üzenetét hallva, s átélve a Feltámadás csodáját különösen is van okunk az imára, mert Jézus Urunkon keresztül megmutatta a Mennyei Atya, mi az Ő akarata, s hogy az ima, amely elhagyja szívünket, az meghallgatásra talál. Pál apostol így biztatja a thesszaloniki gyülekezetet: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5, 16-18) Ebben a reménységünkben erősítsen és őrizzen meg bennünket a gyülekezetek Ura!


Ámen


 „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39)





2014. május 18., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 4. vasárnap Lk 19, 37-40

Mikor pedig már közeledett az Olaj-fák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19, 37-40)

Szeretett Testvérek!

Különös érzés az, amikor az ember saját magát rajta-kapja. Egyfelől letaglózó, hiszen rádöbbenünk, hogy amit mi éppen észrevettünk magunkon, az a kívülállók számára nyilvánvaló, másrészről pont ezért – persze ha van humorérzékünk – lehet komikus is, sőt, rá is lehet játszani. Az utóbbi időben rendszeresen azon kapom magamat, hogy vagy dúdolok, vagy fütyörészek egy veretes evangélikus éneket – „Fel, mert az irgalom percei múlnak...”, „Ki dolgát mind az Úrra hagyja...”, „Erős vár...” – jövet-menet a bócsai imaház és a parókia között. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól visszhangzik mindez a szomszéd ház faláról...

„Cantate”, az éneklés vasárnapján szerte az országban tartanak az evangélikusok vagy kórus-találkozókat, vagy – ahol van – a gyülekezet énekkara készül műsorral. Jó hallgatni a szép éneket, jól esik a fülnek, a fejnek, de a léleknek is. Viszont mintha az éneklés beszorult volna bizonyos helyekre: ilyen a templom, a koncert terem, és az olyan divatos tehetségkutató műsorok. Ha bekapcsoljuk a rádiót, legtöbbször zene szól belőle. Ha körülnézünk egy buszon, vagy vonaton, ott is a legtöbb ember fülében szól a zene, valamilyen lejátszóról. Ha bemegyünk egy nagyobb üzletbe, ott is „atmoszféra” gyanánt szól mindenféle zene. Rengeteg helyről ráad felénk a muzsika. De, mintha a saját, egyéni életünkből kiveszne, mi nem fakadunk dalra. Magamról tudom, hogy én nem szerettem az énekórákat, sőt, 19 éves koromig nem is voltam hajlandó énekelni, s úgy kellett szinte felnőtt fejjel megtanulnom ezt az alapvető emberi képességet. Mi lehet az oka ennek? Miért nem tudjuk azt, ami bennünk van elénekelni?

A Szentírásban rengeteg éneket találunk. A Zsoltárok könyvében 150 ének van, közel fele Dávid királyé. Amikor Isten népe átkelt a Vörös-tengeren, de az őket üldöző egyiptomi sereg belefulladt a tengerbe, a nép Mirjámmal, Mózes és Áron nővérével, együtt hálaéneket énekelt a szabadító Úrnak. A bírák könyvében Debóra, a női bíra hálaénekét énekét találjuk. Ézsaiás próféta is dalt énekel Isten gondoskodó szeretetéről és a nép hűtlenségéről. Jeremiás próféta siralmai is lényegében énekek. S még lehetne sorolni... Az Újszövetségben is találunk jó párat: Zakariás pap éneke, a Benedictus; Mária hálaéneke, a Magnificat; az agg Simeon éneke, a Nunc dimittis; az angyalok Glóriája; a nép hozsannája, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. A Jelenések könyve pedig arról számol be, hogy a mennyei trónusnál az angyalok és az emberek ének szóval magasztalják az Urat.

Egyik gyermekkori hitoktatóm arra tanított, Szent Ágoston nyomán, hogy aki szeret az énekel, és aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Akkor nem igazán értettem még, miért volna több az éneklés, mint a magunkba elmormolt ima. De, ha saját magunkba nézünk, s a Biblia tanúsága alapján is, az ének akkor csendül fel, amikor az emberben túlcsordul hála. Éneket akkor tudunk énekelni, ha arra, ami bennünk van, arra már kevés a szó. Aki megpróbált már éneket írni, az tudja, hogy egy jó, valóban mélyről jövő éneket írni csak úgy nem lehet: érintettnek, ihletettnek kell lenni! Istenes éneket szerezni csak az tud, aki valóban megtapasztalta Isten szabadításának a nagyságát, és tudja, miért ad hálát.

A harminc éves háború idején élt egy német ajkú evangélikus lelkész és énekszerző, Paul Gerhard (1607-1676), akinek számos szebbnél-szebb éneket tulajdonítunk, pl.: „Ó Krisztusfő, sok sebbel...”, „Ím, jászlad mellett térdelek...”, hogy csak a legismertebbeket említsem. Rengeteg szenvedést élt át, háborúkat, járványokat, mészárlásokat, az összes gyermekét eltemette, ő maga is többször volt élet és halál között, s mégis tudott hálát adni, mégis valóságos volt számára mindaz, amit Krisztus jelent: a karácsonyi és a húsvéti üres sír csodája. Hálás volt az ő szíve a szerető Mennyei Atyának, mindannak a nyomorúság ellenére is, amely körülvette őt életében. Mi hogyan állunk a hálaadással?

Van miért hálát adnunk, ha Paul Gerhardt meg tudta tenni, a mi számunkra is nyitva áll! Húsvét tükrében különösen is van oka az örvendező énekre, hiszen akkor és ott, az elhengerített kőnél lett világossá az Úr szabadítása mindentől, amely elválaszt bennünket Istentől. A tanítványi sereg, aki igénkben így énekelt: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!”, bár még előtte voltak a Nagypéntek drámájának, és a Húsvét csodájának, mégis valamit megsejtettek Mesterük útjáról. Áldották a szolga királyt, akiben titokzatos módon volt jelen a Magasságos dicsősége. Tanítványokként mi is ott vagyunk Jézust követve, és bármikor, amikor éneklünk egy istenes éneket, velünk együtt zengedez kétezer év összes tanúja, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvasható: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12, 1)

Még akkor is így van, ha mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ahogyan Jézus korában is voltak. Mert Istennek hangosan hálát adni egyértelmű vallástétel. Ezért van, akit megbotránkoztat, ezért veszélyes, ezért lehet kínos. Kényelmesebb beleolvadni a szürkeségbe, ha kell a világba is, csak meg ne tudják ki vagyok, mi vagyok. Pedig Jézus ezt mondja: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32-33) A farizeusok rendre akarják utasítani az utcabált csináló tanítványokat, ugyanígy ma is sok helyen a világban igyekeznek elfojtani a keresztyének hangját változatos módszerekkel: hol elhallgatják, hol elhallgattatják a testvéreinket. Mert amit Jézus jelent, az a világ számára mindig is a megütközés köve lesz...

Jézus válasza így hangzott a farizeusok felé: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Bármit is tegyen az ember, még ha el is hallgatnia, a teremtett világ minden porcikája dicséri az Urat! Assziszi Szent Ferencről szóló egyik legenda arról számol be, hogy amikor egy réten ment át, így kiáltott fel a virágoknak: Testvéreim, ne dicsérjétek ilyen hangosan az Urat, mert megszakad a szívem! Valóban, az egész világ Isten nagyságáról énekel! Jeruzsálem szempontjából különös hangsúlya van a köveknek, hiszen a Nagyhét eseményei után negyven esztendővel később a rómaiak valóban nem hagytak követ-kövön a Szent városban, s azok a kövek valóban kiáltottak, ahogyan korábban Jézus – igénk folytatásaként – elsiratta a várost. De ott van még egy kő, amely kiált, az elhengerített kő, amely a sírt zárta el, nincs már ott! S ez ad okot a legnagyobb örömre: az Élet győzött a halál felett, halleluja!

Szeretett Testvérek! Pál apostol így biztatja az efézusiakat: „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” (Ef 5, 19) A mi hálaadásunk is az Úr szabadításának nagyságából táplálkozik! Adjon az Úr Lelke bátorságot, hogy valóban zengedezzen a mi személyes énekünk a mi Urunk dicsőségét! Leljük meg saját énekünket!


Ámen

Halleluja!


2014. május 11., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 3. vasárnap Mk 2, 18-22

János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és így szóltak hozzá: „Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek?” Jézus ezt mondta nekik: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak. Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” (Mk 2, 18-22)

Szeretett Testvérek!

Egy ország, egy társadalom teljesítményét többféleképpen lehet meghatározni: egyrészt körülnézhetünk benne, de ez a közgazdászok számára nem meggyőző, így ők mindenféle indexekkel, és mérőszámokkal határozzák meg, hogy hányadán is áll az adott ország. Az egyik ilyen gyakorta idézett adat a GDP, azaz a nemzeti össztermék, amely lényegében a termelés mérőszáma, mutatja az adott terület nemzeti jövedelmét, és durva közelítéssel, de az életszínvonalról is tájékoztathat. Hazánk, Magyarország ebben a tekintetben a világranglista 59. helyén áll. Jócskán vannak előttünk is, de sokkalta többen vannak mögöttünk. Van azonban egy igen szegény ország, tőlünk messze, a Himalája hegyei között fekvő Bhután, ahol teljesen másképp mérik az ország teljesítményét. Ott nemzeti össztermék helyett, GNH-t, azaz nemzeti összboldogságot számítanak. Nem az a lényeg tehát, hogy mennyi mindenre lehet költeni, hanem mennyire is lehetsz boldog. Arról nem is beszélve, hogy kutatások szerint a legboldogabb országok között sok igen nehéz gazdasági helyzetben van, míg a gazdaságilag legfejlettebbek között, mint amilyen akár Dánia, élnek a legboldogtalanabb emberek...

Jubilate, azaz az örvendezés vasárnapján miről is lehetne szó, mint az igazi öröm forrásáról!Gyermekként annyi mindennek tud örülni az ember, akár egy kis virágnak, vagy katica bogárnak is. Ahogyan felnövünk, valahogy elfelejtünk örülni a mindennapos dolgoknak, az apróságoknak Valahogyan belefásulunk, beleszürkülünk a mindennapokban, s aki mégsem, azt szinte kinézi a többség, hóbortosnak gondolva. Mi magyarok különösen is hajlamosak vagyunk effélére: mindannyiunkban van egy kicsi búval béleltség. Hogy mi okozhatja ezt, nem tudom, de bizonyosan közrejátszik ebben az elmúlt fél évezred történelme, a sok megpróbáltatás, nehézség is. Pedig láthatjuk, nálunk sokkal nyomorúságosabb helyzetben élők, még is életvidámabbak, mint mi...

A felolvasott ige egy érdekes vitába enged bepillantást. A farizeusok, akik igen – sőt, olykor túlzottan is – vették a mózesi törvényeket, Keresztelő János tanítványaival közösen számon kérik Jézuson, hogy tanítványai miért nem tartják meg a böjtöt. Egy hithű zsidó hetente kétszer böjtölt, amely nem pusztán egészségi kérdés volt, hanem egyfajta kegyes gyakorlat, amely engesztelést próbált szerezni az Úrnál. Nagy veszedelmek, és megpróbáltatások idején az egész nép böjtölt, hátha megkegyelmez és megmenti őket a Seregek Ura. A bűnbánat egyik gyakorlata tehát a böjt, aminek megvan természetesen a maga haszna, de nem az Isten számára fontos, hanem az egyénnek. A farizeusok azt a következtetést vonták le, hogy a tanítványok nem veszik komolyan önmagukat, és bűnös mivoltukat. Jézus azonban egy visszakérdezéssel válaszol: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” Lehetetlen egy lakodalomban. De miért beszél Jézus menyegzőről?

A Szentírás gyakran beszél úgy a nép és az Úr viszonyáról, mint menyasszonyról és vőlegényről. A lányos ház ünnepel, amikor ott van a vőlegény, hiszen örök szövetségre lépnek, és e szövetség nyomán élet támad.

Egyfelől a farizeusoknak igaza volt, hiszen a nép hűtlensége okán böjtölni kellett, de ugyanakkor nem látták Jézusban a vőlegényt, aki Új Szövetséget köt az emberrel. Mindennek meg van a maga helye, és ideje, így ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk: „Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” (Préd 3, 4)

A tanítványok számára akkor még nem volt ott a böjt ideje, hiszen velük volt a vőlegény, de valóban eljött az az idő is, amikor nem volt már velük. A tanítványok böjtje a Nagypéntek böjtje, és a Nagyszombat csendje. Amikor a fejükre omlott minden, ami azelőtt volt a mindennapjaik része, amikor nem értették többé, hogy mi miért történik. Mindegyikük megküzdött önmagával, gondoljunk csak a múlt héten hallott Péter történetére, aki háromszor tagadta meg Jézust, és amikor rádöbbent mit tett, keservesen magába roskadt, s Jézus feltámadása után háromszor kérdezte meg tőle: „Péter, szeretsz-e engem?” Kellett a Húsvét csodája, hogy ismét öröm költözzön a tanítványok szívébe, amikor a Lélek által világossá lett a számukra, hogy nem az ő böjtjük, hanem a Mester halála és feltámadása az egyszeri és tökéletes engesztelés, az ő személyes, de az egész nép életéért is.

Sokak számára a hit, a keresztyén hit nem tűnik vidámnak. Sokan csak az előírásokat látják, sokan odáig jutnak, hogy a templomba mindig csak az ember füle mögötti vajat keresik. Emlékszem, egyik maglódi ifis szokása volt, hogy mindenféléről megkérdezte, hogy mi arról az egyház tanítása, mit lehet és mit nem, pedig Pál apostol ezt mondja: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Sokak számára azonban nem áll másból a hit, minthogy az ember lelkiismeretét győzködik arról, hogy mennyire is bűnös, és alávaló. Ők azok, akik a Törvényig jutnak, a böjtökig, a parancsolatokig, a büntetésekig, és a haragvó Istenig. Vádol bennünket valaki, de az nem az Isten, hanem saját életünk, és rajta keresztül a Kísértő. Nem csoda, hogy boldogtalan az, aki ebbe a tükörbe néz, nem csoda, ha komorrá lesz, mert ez az egyik legjobb módszere a Gonosznak, hogy eltávolítson minket az Úrtól, azt éreztetve, hogy úgysem vagyok elég szép, elég jó. Péter és Júdás egyformán voltak bűnösök Jézus elárulásában, azonban csak Júdás fordult maga ellen, mert ő csak a haragot és a kilátástalanságot látta.

Azonban ott van az Evangélium, az örömhír, ami Péteré is volt. Van valami, ami csak a Krisztusban hívőké: akik felismerték Jézusban a Vőlegényt, aki új örömöt adhat az embernek! Ő az igaz öröm forrása, amin tényleg lehet örülni! Mert igen, olyanok vagyunk amilyenek, de Jézus, az Élő Isten Fia pont úgy szeret, ahogyan vagyok, az összes hibánkkal, gyengeségünkkel, örömünkkel, mindenünkkel együtt. Tudja, mi van bennünk, mert Ő teremtett minket is, tudja milyen az életünk, mert Ő is átélte és végigjárta mindannyiunk életét. Az Ő szeretetéért nem kell megküzdeni, nem kell kiböjtölni, Őt nem kell kiengesztelni.

Számomra az a legfelszabadítóbb, hogy nem kell Jézusnál szerepet játszani, hanem úgy lehetek vele, ahogyan vagyok! Nincs miért feszengeni, nincs ok arra, hogy visszahúzódjak, mert úgy is tud mindent. Amikor megértettem ezt, hogy Istennek én fontos vagyok, az valóban örömmel töltött el. Nem számon kért, nem kiosztott, nem próbált mássá tenni, hanem hívott és vezet egy úton. Én biztos vagyok benne, hogy a megtérés, a metanoia, azaz a gondolkodás megváltozása nem valami új, hanem az eredeti világlátás, egy Isten szerinti értelem és érzelem visszatérése, amelyet csak Krisztus öröme tud megtenni. Ezért lehet Ő az öröm forrása, ezért nem kell a tanítványnak böjtölni, sanyargatnia magát, mert vele van az Úr.

Így érthetőek meg Jézus szavai, amikor ezt mondja a farizeusoknak: „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” Mert a régi út, ahogyan az ember próbálta Istent kiengesztelni nem ment, új módra volt szükség. S valójában nem Istent kell megbékéltetni magunkkal, hanem magunkat kell megbékéltetni Istennel, s ez az igazán döntő különbség: elhiszem-e, hogy Isten engem a végsőkig szeret, és hajlandó is elmenni a végsőkig. A réginek, a Törvénynek tehát meg van a maga szerepe, megmutatja, mi vagyok, mennyire nem vagyok szeretetre méltó, de az Új Szövetség öröme az, hogy ennek ellenére, mégis a Mennyei Atya szeretetében élek.

Szeretett Testvérek! Régi, a 286. számú énekünk sorait hadd idézzem: „Van örök kincsünk, becsesebb Nincs nála földön, égen. Az arany, ezüst, drágakő Csak por, ha hozzá mérem. Nem múlta felül semmi még, És nincs, ami felérje. Ez örök égi ajándék Az Isten szent igéje.” Isten Igéje testté, és örömünk forrásává lett! Becsüljük meg, és éljünk ezzel a drága kinccsel, mert valódi és örök boldogság forrása!


Ámen

Bhutáni tájkép


2014. május 4., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 2. vasárnap, Konfirmáció Jn 21, 15-19

"Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!” Másodszor is megszólította: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ő ismét így válaszolt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus erre ezt mondta neki: „Őrizd az én juhaimat!” Harmadszor is szólt hozzá: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!” (Jn 21, 15-19)

Szeretett Testvérek!

A híradásokban sokszor hallani, hogy egy bizonyos hírt, információt megerősítenek, vagy épp az ellenkezőjét állítják, esetleg „sem megerősíteni, sem cáfolni” nem tudják az illetékesek. Akkor szokás megerősíteni, ha van valóság alapja, ha van mit megerősíteni... S valljuk meg, van mit megerősíteni bennünk is. Bizonyos vagyok benne, hogy a Konfirmáció nem egy olyan esemény, amelyen egyszer túlesik az ember, mintegy megerősítve a keresztség tényét. Naponkénti konfirmációra van szükségünk, hogy felismerjük és ne feledkezzünk el arról, hogy kin tájékozódik a mi hitünk, ki a mi reménységünk alapja, ki az igaz szeretet forrása!

A felolvasott ige is egy Konfirmációról szól, méghozzá Péter apostoléról. Péter volt a legnagyobb hangú a tizenkettő közül, ő tudott a legszebben hitvallást tenni és fogadkozni. Ő volt az eminens tanítvány. Ám mégis, ő is futott, amikor a többi, sőt fogadkozásával ellentétben valóban háromszor tagadta meg Jézust, mielőtt a kakas megszólalt volna. Péterből, a kősziklából kőtörmelék maradt. Jézus feltámadása után, bár látták, hogy a Mester valóban visszatért, ők is visszatértek a régi életükhöz, a halászhálók mellé.

Megfásulva, gépiesen, kiégve végezték a napi rutint, s még a feltámadt Jézus szavára is úgy vetették ki a hálóikat, mintha azt gondolták volna „ha te mondod...” A sikeres fogás után ott ültek a tűz körül, Jézus is velük. S Jézus megkérdezi Pétert: „Szeretsz-e engem?” Mire Péter: „Szeretlek”. Ám valójában elbeszélnek egymás felett, mert Jézus úgy érti, úgy „szeretsz-e engem, ahogyan én szeretlek, önfeláldozóan, ahogyan a Mennyei Atya szeret, agapéval”; Péter pedig valójában csak annyit mond, hogy „kedvellek”. S ez lejátszódik még egyszer, majd Jézus így szólt Péterhez: „Kedvelsz egyáltalán?” Péter pedig megértette, hogy a háromszori tagadása miatt, kérdezte mindezt Jézus.

Jézus szeret bennünket, hiszen az életét adta miértünk. De vajon mi kedveljük-e egyáltalán? Szimpatizálunk vele? Láttuk, tudjuk milyen Jézus, de mégis, mi hogyan viszonyulunk hozzá? Ezért van szükség a konfirmációra, a megerősítésre, hogy bár mi csak kedveljük Őt, felnézünk Rá, de ez napról-napra több és több legyen, hogy ez meggyőződéssé, hitté váljon, ahhoz kell a konfirmáció.

Nagy öröm, hogy négy fiatal egy éven át erősített, hogy tudatosan is az Úr útján járjon. Hogy kiben, mi csapódott le, azt csak az Isten tudja... Szorgalmas tanulással, sok idő feláldozásával kaptatok egy adag ismeretet, egyfajta tudást, hogy mit kell tudni az evangélikusokról, és az ő hitükről. De, ez csak ismeret! Ahhoz, hogy ez valóban meggyőződéssé válhasson, az életetek részéve lehessen, ahhoz ezt a sok mindent fel kell lelkesíteni, méghozzá naponként!
Jézus azt mondta Péternek: „Kövess engem!” Amilyen utat járt be Jézus, hasonló út várta Pétert is. Sok utazás, sok ember, sok öröm, és igen sok szomorúság, s végül mártír halál. De ezt az utat Péter nem egyedül járta, nem azt mondta neki Jézus, hogy „Amiért ilyen voltál, majd megkapod a magadét!”; hanem azt, hogy „Nem lesz könnyű az életed, de Én veled vagyok, s előtted megyek!”

Ezt ígéri a mi számunkra is Jézus, hogy bárhová is mennél, Ő már járt ott, és most is veled van: nem vagy egyedül! Egy kikötés van: „Kövess engem!” Ne Őelőtte, ne Őnélküle, s ne Őhelyette járjunk életünkben, hanem Őt követve! Mindaz, amiről számot adtatok a vizsgán az az, hogy tudjátok az irányt, tudjátok, ki az aki segít. A többi rajtatok múlik, de egy biztos, az Úr mindig ott lesz veletek!

A konfirmációval nem valami véget ér, hanem valami elkezdődik! Kaptatok egy útravalót, egy irányba állítást, és egy megerősítést, hogy ha ezen az úton jártok, akkor jó irányba megy az életetek! A mai naptól minden a tiétek, ami az Úr Jézusé, beálltok abba a sorba, amely két évezrede vándorol Mesterét követve, hogy itt a földön egy szebb világot építsen, s majd a Mennyei Atyával közösségben, Isten országának polgárai lehessenek. Az a Jézus hív benneteket is követésre, aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Szeretett Gyülekezet, és szeretett konfirmandusaink! Nagy felelősség a miénk, irigy világban élünk, ezért nagy veszély a kiszakadás, és az eltűnés, hiszen annyi minden csábítja az embert! Imádkoznunk kell mindannyiunkért, de különösen is fiataljainkért, hogy a kapott drága kincset megőrizzék, és méltóképpen bánjanak vele! Konfirmandusok, a ti pedig bátran kövessétek Jézust, aki meg tud benneteket is erősíteni: bárhova is vessen az élet, egy valaki örök, és ahol Ő, a feltámadt Krisztus jelen van, ott bizonnyal otthonra is lelhettek! Ebben az igaz hitben, szeretetben, az örök élet reménységére őrizzen meg mindnyájunkat a gyülekezetek ura!


Ámen

Bócsai konfirmandusok