„János
tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek
Jézushoz, és így szóltak hozzá: „Miért böjtölnek János
tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid
pedig miért nem böjtölnek?” Jézus ezt mondta nekik: „Vajon
böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg
velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az a nap,
amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon
böjtölni fognak. Senki sem varr foltot új posztóból régi
ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még
csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi
tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor
is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.”
(Mk 2, 18-22)
Szeretett Testvérek!
Egy ország, egy társadalom teljesítményét többféleképpen
lehet meghatározni: egyrészt körülnézhetünk benne, de ez a
közgazdászok számára nem meggyőző, így ők mindenféle
indexekkel, és mérőszámokkal határozzák meg, hogy hányadán is
áll az adott ország. Az egyik ilyen gyakorta idézett adat a GDP,
azaz a nemzeti össztermék, amely lényegében a termelés
mérőszáma, mutatja az adott terület nemzeti jövedelmét, és
durva közelítéssel, de az életszínvonalról is tájékoztathat.
Hazánk, Magyarország ebben a tekintetben a világranglista 59.
helyén áll. Jócskán vannak előttünk is, de sokkalta többen
vannak mögöttünk. Van azonban egy igen szegény ország, tőlünk
messze, a Himalája hegyei között fekvő Bhután, ahol teljesen
másképp mérik az ország teljesítményét. Ott nemzeti össztermék
helyett, GNH-t, azaz nemzeti összboldogságot számítanak. Nem az a
lényeg tehát, hogy mennyi mindenre lehet költeni, hanem mennyire
is lehetsz boldog. Arról nem is beszélve, hogy kutatások szerint a
legboldogabb országok között sok igen nehéz gazdasági helyzetben
van, míg a gazdaságilag legfejlettebbek között, mint amilyen akár
Dánia, élnek a legboldogtalanabb emberek...
Jubilate, azaz az örvendezés vasárnapján miről is lehetne szó,
mint az igazi öröm forrásáról!Gyermekként annyi mindennek tud
örülni az ember, akár egy kis virágnak, vagy katica bogárnak is.
Ahogyan felnövünk, valahogy elfelejtünk örülni a mindennapos
dolgoknak, az apróságoknak Valahogyan belefásulunk, beleszürkülünk
a mindennapokban, s aki mégsem, azt szinte kinézi a többség,
hóbortosnak gondolva. Mi magyarok különösen is hajlamosak vagyunk
effélére: mindannyiunkban van egy kicsi búval béleltség. Hogy mi
okozhatja ezt, nem tudom, de bizonyosan közrejátszik ebben az
elmúlt fél évezred történelme, a sok megpróbáltatás, nehézség
is. Pedig láthatjuk, nálunk sokkal nyomorúságosabb helyzetben
élők, még is életvidámabbak, mint mi...
A
felolvasott ige egy érdekes vitába enged bepillantást. A
farizeusok, akik igen – sőt, olykor túlzottan is – vették a
mózesi törvényeket, Keresztelő János tanítványaival közösen
számon kérik Jézuson, hogy tanítványai miért nem tartják meg a
böjtöt. Egy hithű zsidó hetente kétszer böjtölt, amely nem
pusztán egészségi kérdés volt, hanem egyfajta kegyes gyakorlat,
amely engesztelést próbált szerezni az Úrnál. Nagy veszedelmek,
és megpróbáltatások idején az egész nép böjtölt, hátha
megkegyelmez és megmenti őket a Seregek Ura. A bűnbánat egyik
gyakorlata tehát a böjt, aminek megvan természetesen a maga
haszna, de nem az Isten számára fontos, hanem az egyénnek. A
farizeusok azt a következtetést vonták le, hogy a tanítványok
nem veszik komolyan önmagukat, és bűnös mivoltukat. Jézus
azonban egy visszakérdezéssel válaszol: „Vajon
böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg
velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.”
Lehetetlen egy lakodalomban. De miért beszél Jézus menyegzőről?
A Szentírás gyakran beszél úgy a nép és az Úr viszonyáról,
mint menyasszonyról és vőlegényről. A lányos ház ünnepel,
amikor ott van a vőlegény, hiszen örök szövetségre lépnek, és
e szövetség nyomán élet támad.
Egyfelől
a farizeusoknak igaza volt, hiszen a nép hűtlensége okán böjtölni
kellett, de ugyanakkor nem látták Jézusban a vőlegényt, aki Új
Szövetséget köt az emberrel. Mindennek meg van a maga helye, és
ideje, így ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk: „Megvan
az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az
ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” (Préd
3, 4)
A tanítványok számára akkor még nem volt ott a böjt ideje,
hiszen velük volt a vőlegény, de valóban eljött az az idő is,
amikor nem volt már velük. A tanítványok böjtje a Nagypéntek
böjtje, és a Nagyszombat csendje. Amikor a fejükre omlott minden,
ami azelőtt volt a mindennapjaik része, amikor nem értették
többé, hogy mi miért történik. Mindegyikük megküzdött
önmagával, gondoljunk csak a múlt héten hallott Péter
történetére, aki háromszor tagadta meg Jézust, és amikor
rádöbbent mit tett, keservesen magába roskadt, s Jézus
feltámadása után háromszor kérdezte meg tőle: „Péter,
szeretsz-e engem?” Kellett a Húsvét csodája, hogy ismét öröm
költözzön a tanítványok szívébe, amikor a Lélek által
világossá lett a számukra, hogy nem az ő böjtjük, hanem a
Mester halála és feltámadása az egyszeri és tökéletes
engesztelés, az ő személyes, de az egész nép életéért is.
Sokak
számára a hit, a keresztyén hit nem tűnik vidámnak. Sokan csak
az előírásokat látják, sokan odáig jutnak, hogy a templomba
mindig csak az ember füle mögötti vajat keresik. Emlékszem, egyik
maglódi ifis szokása volt, hogy mindenféléről megkérdezte, hogy
mi arról az egyház tanítása, mit lehet és mit nem, pedig Pál
apostol ezt mondja: „Minden
szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne
váljak semminek a rabjává.”
(1Kor 6, 12) Sokak számára azonban nem áll másból a hit,
minthogy az ember lelkiismeretét győzködik arról, hogy mennyire
is bűnös, és alávaló. Ők azok, akik a Törvényig jutnak, a
böjtökig, a parancsolatokig, a büntetésekig, és a haragvó
Istenig. Vádol bennünket valaki, de az nem az Isten, hanem saját
életünk, és rajta keresztül a Kísértő. Nem csoda, hogy
boldogtalan az, aki ebbe a tükörbe néz, nem csoda, ha komorrá
lesz, mert ez az egyik legjobb módszere a Gonosznak, hogy
eltávolítson minket az Úrtól, azt éreztetve, hogy úgysem vagyok
elég szép, elég jó. Péter és Júdás egyformán voltak bűnösök
Jézus elárulásában, azonban csak Júdás fordult maga ellen, mert
ő csak a haragot és a kilátástalanságot látta.
Azonban ott van az Evangélium, az örömhír, ami Péteré is volt.
Van valami, ami csak a Krisztusban hívőké: akik felismerték
Jézusban a Vőlegényt, aki új örömöt adhat az embernek! Ő az
igaz öröm forrása, amin tényleg lehet örülni! Mert igen,
olyanok vagyunk amilyenek, de Jézus, az Élő Isten Fia pont úgy
szeret, ahogyan vagyok, az összes hibánkkal, gyengeségünkkel,
örömünkkel, mindenünkkel együtt. Tudja, mi van bennünk, mert Ő
teremtett minket is, tudja milyen az életünk, mert Ő is átélte
és végigjárta mindannyiunk életét. Az Ő szeretetéért nem kell
megküzdeni, nem kell kiböjtölni, Őt nem kell kiengesztelni.
Számomra az a legfelszabadítóbb, hogy nem kell Jézusnál
szerepet játszani, hanem úgy lehetek vele, ahogyan vagyok! Nincs
miért feszengeni, nincs ok arra, hogy visszahúzódjak, mert úgy is
tud mindent. Amikor megértettem ezt, hogy Istennek én fontos
vagyok, az valóban örömmel töltött el. Nem számon kért, nem
kiosztott, nem próbált mássá tenni, hanem hívott és vezet egy
úton. Én biztos vagyok benne, hogy a megtérés, a metanoia, azaz a
gondolkodás megváltozása nem valami új, hanem az eredeti
világlátás, egy Isten szerinti értelem és érzelem visszatérése,
amelyet csak Krisztus öröme tud megtenni. Ezért lehet Ő az öröm
forrása, ezért nem kell a tanítványnak böjtölni, sanyargatnia
magát, mert vele van az Úr.
Így
érthetőek meg Jézus szavai, amikor ezt mondja a farizeusoknak:
„Senki sem varr
foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle,
az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki
sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a
tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új
tömlőbe való.”
Mert a régi út, ahogyan az ember próbálta Istent kiengesztelni
nem ment, új módra volt szükség. S valójában nem Istent kell
megbékéltetni magunkkal, hanem magunkat kell megbékéltetni
Istennel, s ez az igazán döntő különbség: elhiszem-e, hogy
Isten engem a végsőkig szeret, és hajlandó is elmenni a végsőkig.
A réginek, a Törvénynek tehát meg van a maga szerepe, megmutatja,
mi vagyok, mennyire nem vagyok szeretetre méltó, de az Új
Szövetség öröme az, hogy ennek ellenére, mégis a Mennyei Atya
szeretetében élek.
Szeretett
Testvérek! Régi, a 286. számú énekünk sorait hadd idézzem:
„Van
örök kincsünk, becsesebb Nincs nála földön, égen. Az arany,
ezüst, drágakő Csak por, ha hozzá mérem. Nem múlta felül semmi
még, És nincs, ami felérje. Ez örök égi ajándék Az Isten
szent igéje.”
Isten Igéje testté, és örömünk forrásává lett! Becsüljük
meg, és éljünk ezzel a drága kinccsel, mert valódi és örök
boldogság forrása!
Ámen
Bhutáni tájkép
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése