Igehirdetés - Húsvét ü. u. 4. vasárnap Lk 19, 37-40

„Mikor pedig már közeledett az Olaj-fák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19, 37-40)

Szeretett Testvérek!

Különös érzés az, amikor az ember saját magát rajta-kapja. Egyfelől letaglózó, hiszen rádöbbenünk, hogy amit mi éppen észrevettünk magunkon, az a kívülállók számára nyilvánvaló, másrészről pont ezért – persze ha van humorérzékünk – lehet komikus is, sőt, rá is lehet játszani. Az utóbbi időben rendszeresen azon kapom magamat, hogy vagy dúdolok, vagy fütyörészek egy veretes evangélikus éneket – „Fel, mert az irgalom percei múlnak...”, „Ki dolgát mind az Úrra hagyja...”, „Erős vár...” – jövet-menet a bócsai imaház és a parókia között. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól visszhangzik mindez a szomszéd ház faláról...

„Cantate”, az éneklés vasárnapján szerte az országban tartanak az evangélikusok vagy kórus-találkozókat, vagy – ahol van – a gyülekezet énekkara készül műsorral. Jó hallgatni a szép éneket, jól esik a fülnek, a fejnek, de a léleknek is. Viszont mintha az éneklés beszorult volna bizonyos helyekre: ilyen a templom, a koncert terem, és az olyan divatos tehetségkutató műsorok. Ha bekapcsoljuk a rádiót, legtöbbször zene szól belőle. Ha körülnézünk egy buszon, vagy vonaton, ott is a legtöbb ember fülében szól a zene, valamilyen lejátszóról. Ha bemegyünk egy nagyobb üzletbe, ott is „atmoszféra” gyanánt szól mindenféle zene. Rengeteg helyről ráad felénk a muzsika. De, mintha a saját, egyéni életünkből kiveszne, mi nem fakadunk dalra. Magamról tudom, hogy én nem szerettem az énekórákat, sőt, 19 éves koromig nem is voltam hajlandó énekelni, s úgy kellett szinte felnőtt fejjel megtanulnom ezt az alapvető emberi képességet. Mi lehet az oka ennek? Miért nem tudjuk azt, ami bennünk van elénekelni?

A Szentírásban rengeteg éneket találunk. A Zsoltárok könyvében 150 ének van, közel fele Dávid királyé. Amikor Isten népe átkelt a Vörös-tengeren, de az őket üldöző egyiptomi sereg belefulladt a tengerbe, a nép Mirjámmal, Mózes és Áron nővérével, együtt hálaéneket énekelt a szabadító Úrnak. A bírák könyvében Debóra, a női bíra hálaénekét énekét találjuk. Ézsaiás próféta is dalt énekel Isten gondoskodó szeretetéről és a nép hűtlenségéről. Jeremiás próféta siralmai is lényegében énekek. S még lehetne sorolni... Az Újszövetségben is találunk jó párat: Zakariás pap éneke, a Benedictus; Mária hálaéneke, a Magnificat; az agg Simeon éneke, a Nunc dimittis; az angyalok Glóriája; a nép hozsannája, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. A Jelenések könyve pedig arról számol be, hogy a mennyei trónusnál az angyalok és az emberek ének szóval magasztalják az Urat.

Egyik gyermekkori hitoktatóm arra tanított, Szent Ágoston nyomán, hogy aki szeret az énekel, és aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Akkor nem igazán értettem még, miért volna több az éneklés, mint a magunkba elmormolt ima. De, ha saját magunkba nézünk, s a Biblia tanúsága alapján is, az ének akkor csendül fel, amikor az emberben túlcsordul hála. Éneket akkor tudunk énekelni, ha arra, ami bennünk van, arra már kevés a szó. Aki megpróbált már éneket írni, az tudja, hogy egy jó, valóban mélyről jövő éneket írni csak úgy nem lehet: érintettnek, ihletettnek kell lenni! Istenes éneket szerezni csak az tud, aki valóban megtapasztalta Isten szabadításának a nagyságát, és tudja, miért ad hálát.

A harminc éves háború idején élt egy német ajkú evangélikus lelkész és énekszerző, Paul Gerhard (1607-1676), akinek számos szebbnél-szebb éneket tulajdonítunk, pl.: „Ó Krisztusfő, sok sebbel...”, „Ím, jászlad mellett térdelek...”, hogy csak a legismertebbeket említsem. Rengeteg szenvedést élt át, háborúkat, járványokat, mészárlásokat, az összes gyermekét eltemette, ő maga is többször volt élet és halál között, s mégis tudott hálát adni, mégis valóságos volt számára mindaz, amit Krisztus jelent: a karácsonyi és a húsvéti üres sír csodája. Hálás volt az ő szíve a szerető Mennyei Atyának, mindannak a nyomorúság ellenére is, amely körülvette őt életében. Mi hogyan állunk a hálaadással?

Van miért hálát adnunk, ha Paul Gerhardt meg tudta tenni, a mi számunkra is nyitva áll! Húsvét tükrében különösen is van oka az örvendező énekre, hiszen akkor és ott, az elhengerített kőnél lett világossá az Úr szabadítása mindentől, amely elválaszt bennünket Istentől. A tanítványi sereg, aki igénkben így énekelt: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!”, bár még előtte voltak a Nagypéntek drámájának, és a Húsvét csodájának, mégis valamit megsejtettek Mesterük útjáról. Áldották a szolga királyt, akiben titokzatos módon volt jelen a Magasságos dicsősége. Tanítványokként mi is ott vagyunk Jézust követve, és bármikor, amikor éneklünk egy istenes éneket, velünk együtt zengedez kétezer év összes tanúja, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvasható: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12, 1)

Még akkor is így van, ha mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ahogyan Jézus korában is voltak. Mert Istennek hangosan hálát adni egyértelmű vallástétel. Ezért van, akit megbotránkoztat, ezért veszélyes, ezért lehet kínos. Kényelmesebb beleolvadni a szürkeségbe, ha kell a világba is, csak meg ne tudják ki vagyok, mi vagyok. Pedig Jézus ezt mondja: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32-33) A farizeusok rendre akarják utasítani az utcabált csináló tanítványokat, ugyanígy ma is sok helyen a világban igyekeznek elfojtani a keresztyének hangját változatos módszerekkel: hol elhallgatják, hol elhallgattatják a testvéreinket. Mert amit Jézus jelent, az a világ számára mindig is a megütközés köve lesz...

Jézus válasza így hangzott a farizeusok felé: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Bármit is tegyen az ember, még ha el is hallgatnia, a teremtett világ minden porcikája dicséri az Urat! Assziszi Szent Ferencről szóló egyik legenda arról számol be, hogy amikor egy réten ment át, így kiáltott fel a virágoknak: „Testvéreim, ne dicsérjétek ilyen hangosan az Urat, mert megszakad a szívem!” Valóban, az egész világ Isten nagyságáról énekel! Jeruzsálem szempontjából különös hangsúlya van a köveknek, hiszen a Nagyhét eseményei után negyven esztendővel később a rómaiak valóban nem hagytak követ-kövön a Szent városban, s azok a kövek valóban kiáltottak, ahogyan korábban Jézus – igénk folytatásaként – elsiratta a várost. De ott van még egy kő, amely kiált, az elhengerített kő, amely a sírt zárta el, nincs már ott! S ez ad okot a legnagyobb örömre: az Élet győzött a halál felett, halleluja!

Szeretett Testvérek! Pál apostol így biztatja az efézusiakat: „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” (Ef 5, 19) A mi hálaadásunk is az Úr szabadításának nagyságából táplálkozik! Adjon az Úr Lelke bátorságot, hogy valóban zengedezzen a mi személyes énekünk a mi Urunk dicsőségét! Leljük meg saját énekünket!

Ámen

Halleluja!