Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 23. vasárnap Mt 17; 24-27

„Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” 

(Mt 17, 24-27)

Szeretett Testvérek!

Október hónap, és környéke számomra különös jelentőséggel bír, nem csak azért mert ebben a hónapban születtem, hanem mert az ember szabadság iránti vágya igen sokszor jelenik meg benne, legalábbis a mi magyar világunkban. Hiszen október 6-án emlékezünk meg az aradi tizenháromról, október 23-án az '56-os forradalomról, s így november elején (holnap) november 4-én pedig a szovjet csapatok '56 novemberi bevonulásáról.

De nem csak a magyar, hanem minden nép, s azon belül minden ember vágyik a szabadságra, sőt áldozatot is képes hozni, hogy megszerezze, kivívja azt. Mi lehet az oka ennek? Valahol az emberi lélek mélyén fakad, az ember szabadnak van teremtve. Szabad a saját sorsát illetően, szabad a döntései súlyának mérlegelésében, szabad, hogy felmérje mi a jó az ő számára. Ellenben nem szereti, ha felülről, vagy kívülről valaki, valami keresztezi ezt a szabadságvágyat. Legyen az diktatúra, vagy bármilyen körülmény. Nem szeretjük a kalitkát, ha belekényszerülünk egy keretbe, amelynek a méretét nem mi határozhatjuk meg. Ez ellen időről-időre lázad az ember.

Jézusunk ezt mondja: „a fiak szabadok”. Akik Jézus barátai, akik vele járnak, azoknak a legnagyobb létező szabadság a részük. Erről a szabadságról szól mai igénk is.

Tegnap, az ifjúsági órán feltettem a kérdést, hogy mit jelent egy 12-13 éves fiatal számára a szabadság: a felelet így hangzott: „Nincs suli!” Az elsőre egyszerű válasz bizony igen komoly hátteret rejt. Ugyanis az iskola az a hely, ahol az embernek le kell mondania saját szabadságáról, és alá kell vetnie magát olyasmiknek, amihez meglehet, hogy az adott pillanatban a legkevésbé sincs kedve. Egy zárt rendszerben, szűk szabályok között, önfegyelmet tanúsítva kell helyt állni. S ez így is marad az ember felnőtt korára is, sőt meglehet, hogy akkor még keményebben kell lemondani a személyes szabadságról. Ám ez nem feltétlen rossz dolog. Hiszen a lemondásunkkal, munkánkkal célt érünk el, ha minden jó keretek között történik. A diák szépen megtanulja a leckét, a felnőtt pedig az egész közösség számára hasznos munkát végez. Mindenki meghozza a maga áldozatát, némi lemondással mind önmaga, mind a tágabb közösség gazdagodjon, gyarapodjon az áldozat által.

A gond ott van, ha a keret nem teszi ezt lehetővé, vagy szándékosan van olyan módon kitalálva, hogy csak bizonyos réteg számára legyen hasznos. Az ilyen rendszer sohasem az Isten munkája, hanem mindig valamilyen emberi gyengeség, sőt kimondhatjuk, emberi gonoszság következménye. Az ilyen törekvések ellen egy idő után ösztönösen lázad az ember, s ugyan elbukhat a harcban az ember, sőt az egész forradalom, de az ilyen rendszerek sohasem maradtak fent túl sokáig. Gondoljunk csak a hitleri Németországra, lenini-sztálini Szovjetunióra, vagy akár Kun Béla Tanácsköztársaságára... Előbb utóbb mind összeomlik, hiszen nem az Úrban bízva épülnek, hanem valami egészen másra. S a Gonoszság alaplényegéhez hozzátartozik, hogy újat nem képes létrehozni, csak a meglévőt rombolni. Így lényegileg kódolva van a bukás, s ez nem más mint a Kísértő célja, hogy az ember elbukjon, remény nélkül, örökre.

Az Isten szerinti szabadság azonban más. Ugyanis mindentől függetleníteni magát nem tudja az ember, hiszen az maga az anarchia. Viszont sokkal másabb ha csak attól függünk Akié a teljes mindenség! Akiről ezt tartja az Írás: „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 45b) Isten szabadsága egy valamit kér, hogy Ő legyen az első helyen.

Sokszor éri a keresztyénséget a vád, hogy törvényvallás, pedig pont az ellenkezője igaz: a keresztyénség nem törvénykező, hanem Krisztusra tekintő, Őt követő; ha mégsem, akkor az csak külsőleg keresztyénség. Ahogyan írja Pál: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Igen Testvérek, szabadok vagyunk mindenre, ha Jézust követjük! Mert nem azért nem teszünk rosszat, mert tiltja az Úr, hanem azért nem, mert Jézus sem tett soha rosszat, mert figyelt a Mennyei Atyára. „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.” (1Thessz 5, 15)

Igénkben előkerül az adófizetés kérdése. A templomadót minden zsidó férfinak be kellett fizetnie, minden évben két sékelt, azaz két napi munkabérét. Ebből fedezték a jeruzsálemi templom működtetését. Jézus szava meghökkentő, de – amint szokott – a lényegre tapint. Az Isten fiai szabadok, meg vannak váltva, de az Istenhez tartozásnak ára van, amit maga az Isten fizet meg, mert a „fiak szabadok”.

Ez a történet nem Jézus egyetlen öncélú csodája, ahogyan egyes teológusok állítják, sokkal inkább a bemutatása Jézus küldetésének. Ugyanis Jézusnál van a megoldás arra, hogy az ember ne tartozzon Istennek. Magyarban sajnos nem jön át olyan jól a Miatyánk eme sora: „bocsásd meg vétkeinket”. A vétek tulajdonképpen Istennel szemben összegyűlt adósság, amely nem más, mint mindaz, ahogyan visszaéltünk az ő ajándékaival, nem úgy használtuk, ahogyan azt Ő ránk bízta. De a kegyelem az, hogy Ő csodálatos módon megfizette helyettünk, de mi értünk az adósságot.

Az adósság olyan hatalmas, hogy komoly áldozatot, vért követelt! Mindannyiunk vére helyett azonban Isten vére folyt. A mi szabadságunknak Jézus Urunk vére volt az ára. A mi életünk szabadságharcában nem mi nekünk kell elesnünk, hanem Jézus vállalta a harcot a biztos halállal. Meghalt, de győzött, mi egymagunkban viszont bizonyosan el is buktunk volna. Mert az ellenség nálunk erősebb, a Kísértő könnyen tőrbe csal, de Krisztus legyőzte őt, önmaga mohóságába csalva. Hiszen azt hitte a Sátán, ha megöli Jézust, akkor mindennek vége, ám igazából Krisztus igazi nagy műve épp ezáltal érte el a célját. Jézus így tett bennünket szabaddá minden gonoszságtól, mindentől, ami elválaszt bennünket a mi Mennyei Atyánktól.

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) – írja Pál apostol. Ez a Lélek adatott mindnyájunknak. Október végén ünnepeljük a lélek szabadságharcát, s ez nem más mint a Reformáció ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte a wittembergi vártemplom kapujára híres 95 tételét. Luther nem tett mást, mint ismét felhívta a figyelmet arra, hogy nem juthatunk Isten országába másként, mint egyedül Krisztus által, egyedül a Benne való hit által, egyedül az Ő kegyelméből, egyedül a Szentírás tanúsága szerint. Luther nem tett egyebet, mint amit Pál apostol írt: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni. ” (Róm 1, 17-18)

Szeretett Testvérek! Nem vagyunk többé adósok, idegenek, hanem Isten fiai. Nem saját érdemeinkből hanem egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusért, akiről így jövendöl Ézsaiás: „Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét.” (Ézs 61, 1) Az Ő szabadításának öröme kísérjen bennünket életünk minden napján!

Ámen

Tilapia, avagy Szent Péter hal