„Gondoljatok
szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és
a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek
a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát,
mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja. Az atyák
szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz,
hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal
3, 22-24)
Szeretett Testvérek!
Az
egyházi esztendő utolsó három vasárnapján rendre nehéz igék
hangzanak el. Kemény szavak, súlyos gondolatok, melyek mind e világ
elmúlásáról, az idők beteljesedéséről szólnak. Az ítéletet
hirdető szavak mögött azonban mindig ott van Isten kegyelmes, és
féltő szeretete is!
Most,
Örök élet vasárnapján az Ószövetség utolsó három versén
keresztül szól hozzánk a Mindenható Isten. Bár ezzel a
vasárnappal zárul az egyházi esztendő, s jövő héten már az
adventi kalendárium első ablakocskáit nyitjuk, mégsem zárul le
minden, s kezdődik elölről. Itt a földön az idő múlását
körforgásként éljük meg. Hiszen egymást követő, s ismétlődő
évszakokon, hónapokon, ünnepeken, szokásokon keresztül éljük
meg az idő múlását, végességét. De a mai vasárnap távlatot
nyit a végtelenbe. Ilyenkor kicsit beleshetünk Isten tervébe, mint
amikor a kisgyermekek meglesik az ajándékokat csomagoló szüleiket.
De
mi ez az ajándék? A legnagyobb kincs, az örök élet. Amelyet itt
a földön oly' sokan, oly' keservesen igyekeznek elérni, hiszen
érzik, bizony az időnk fogy. Mi mindent meg nem teszünk, hogy
akárcsak egy nappal tovább élhessünk. Valahol mindannyiunk érzi
belül, hogy nem lehet, hogy az élet az ennyi. „Életünk
ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és
nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik,
mintha repülnénk.” (Zs
90,10) – ahogy a Mózesnek tulajdonított zsoltár énekli. Tudjuk,
s érezzük, hogy ez az igazán nagy baja az embernek. A halál, az
elmúlás az, ami megmérgez mindent, s átkozza magában Ádámot és
Évát, hogy miért nem az Örök Élet fájáról ettek... Az ok az,
hogy az ember elfordult Istentől, s ami az övé volt azt mind
elveszítve, elszakadt teremtő Urától.
Malakiás
próféta nem sejthette, hogy szavai fogják zárni az
Ótestamentumot, de így szavai még különösebb hangsúlyt kapnak.
Lelkileg hasonló időben szólt ő is a néphez, mint amilyenben mi
is élünk. A babiloni fogság után, kiszolgáltatva, belefásulva
éltek az emberek szegénységben, s meghasonlásban. Napról-napra
éltek, s a dicső múlt szinte végtelen távolságba veszett. Egy
ilyen időszakban akarja a próféta az emlékezés tüzét
meggyújtani. Miért nem figyeltek Mózesre? Miért nem figyeltek
Illésre? Ugyanazokat a köröket futjátok, mint az ősök idején!
Vegyétek észre, van megoldás! Kivezetett az Úr a szolgaság
földjéről. Világos utat mutatott a pusztában, ahol nem hagyta
elveszni a népet. Megmutatta mit kíván, a próféták által:
„Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten
ismeretét, és nem égőáldozatokat.”
(Hós 6,6)
S
van a mi számunkra is megoldás. Számunkra is Létfontosságú az,
amire figyelmeztet a próféta. Meg kell békülnünk, egymással,
magunkkal, s legfőképpen Istennel. Isten országával nem fér
össze a viszálykodás pártoskodás, vádaskodás, és még ki
tudja milyen szemrehányások sora. Mennyire könnyű címkézni,
miközben titkon tudjuk magunkról, hogy mi is ugyanolyanok
vagyunk... Mennyire könnyű hibáztatni mást... Hibát keresni a
másikban... Ezek mind olyasmiik, amik a saját fejünk után való
sántikálás következményei. De ez a sántikálás nem vezet
sehova.
Mire
van tehát szükség? A szívek megtérítésére! „Az
atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az
atyákhoz.” Ami egykoron
megszakadt, ami azóta is minden összetűzés forrása, az Úrral
való közösségnek kell megvalósulnia. Ehhez nem elég pusztán
erkölcsösnek, tisztelettudónak lenni, hanem újjá kell születni!
Ez a megbékélésben valósulhat meg. Az angolban van egy nagyon
szép kifejezés a megbékélésre: atonement. Újra eggyé lenni.
Eggyé válni Isten akaratával, benne élni, s belőle élni. Úgy,
ahogyan eredetileg meg lett teremtve az ember.
Egység.
Erre hív bennünket az ige. De ne legyen kétségünk, ez Isten
nélkül soha sem valósulhat meg. Az újjáteremtett életé az örök
élet. Az egész egyházi esztendő a bennünk, számunkra megjelenő,
meghaló, feltámadó, s újjáteremtő Isten munkájára, s annak
alapjára irányítja a lelkünket. Mert mindaz, amit Isten tesz
velünk, az lénye legmélyéről fakad, „...mert Isten
szeretet.” (1Jn 4,8) Az Úr
maga adja meg a lehetőséget, a megújulásra, mert ez a legfőbb
vágya, hogy ismét egység legyen a világban. Az Ő világában.
Utat is készített az Úr. Keresztelő János, akiben az a tűz
égett ami Illésben is, megmutatta kit kell követnünk, ki az aki
az egységbe tud bennünket vezetni. Akiben egymásra talál újra
Isten és ember. Isten megmutatja magát, az ember pedig rátalál. S
ennél a találkozásnál találjuk meg az örök élet forrását.
A
találkozás pedig ott történt azon a pénteki napon, Jeruzsálem
mellett, két lator között. Halála előtti éjjelen Krisztus urunk
így imádkozott: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd
meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel
hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket
neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy
ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a
Jézus Krisztust.” (Jn 17,1-3)
Jézusnak, ott a kereszten ki kellett állnia az „ÚRnak
nagy és félelmetes napját”,
a teljes megsemmisülést, amikor elfordul Isten. Akkor járta meg a
poklok-poklát. Helyettünk hordozta el azt a keresztet, amelyikre a
mi nevünk van írva. S tette ezt azért, mert mi elbuktunk volna.
Nem volna más sorsunk, mint végképp elszakadni Istentől.
De
a Mennyei Atya nem a vesztünket akarja mert Krisztusunk „Isten
formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő
Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel,
emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek
bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.” (Fil
2,6-8) Megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik az Atya akaratának,
de az önfeláldozó szeretet véghez vitte a lehetetlent. Amikor az
önfeláldozásból élet fakad. Ez a Krisztus-esemény, mely nem
csak egy pont a történelem fonalán, hanem annak a közepe. Mert
attól kezdve nem az elmúlásé az utolsó szó.
Pál
apostol így kezdi híres himnuszát, amiből az imént is elhangzott
néhány sor: „Az az indulat legyen bennetek, ami
Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil
2,4) E nélkül nincs egység, nincs megbékélés, s nincs örök
élet sem. Ha számomra Krisztus nem halt meg a kereszten, akkor csak
ítélet, és hiábavalóság vár, nem pedig élet, s Isten országa.
Mert Krisztusban meghalunk a halálnak, s feltámadunk az életre. Ez
az új teremtés, melyet többé semmi sem szakít el Istentől, mert
benne él, belőle él.
Az
örök élet forrásánál találkozni. Ez igazi örömhír.
Krisztusban megtapasztalni, hogy mit jelent Isten jó teremtésének
lenni. Ebben a reménységünkben emlékezhetünk azokra, aki
fontosak nekünk, de már előre mentek. Nem elmentek, hanem előre,
hogy ismét találkozzunk ott, ahol, s amit megígért nekünk az Úr.
Ahol elsimul minden feszültség, minden szomorúság, minden gát,
akadály, s valósággá lesz, hogy „az atyák szívét a
gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz”. Amikor
helyreáll a világ, legyen az számunkra az Úr fenséges napja., a
Kegyelem napja, s nem az ítéleté.
Amikor
elindulunk majd az új esztendőben, éljük át azt, mit jelent
számunkra az Élet távlata, a születés ígéretétől a Golgotán
át, egészen az örök élet ígéretéig, melynek állomásai
mellett évről-évre megállunk. Biztos cél felé haladunk, s olyan
vezet bennünket, aki tudja, mi a legfontosabb a mi számunkra. Így
gondolhatunk vissza az elmúlt, s előre az eljövendőkre, hála
telt szívvel a Mindenható Urunk által.
Ámen
Örök élet ajándéka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése