„Emlékezzetek
csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek!
Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs
más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a
jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom:
Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik. Elhívok
napkeletről egy saskeselyűt, tervem végrehajtóját messze
földről. Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris
megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az
igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom
nem késik.” (Ézs 46, 8-13a)
Szeretett
Testvérek!
„Megismersz?”
– kérdezi tőlem egy első látásra idegen illető. Hát mi
tagadás, nem tudom, hova tenni. Kínos ilyenkor a csend. Hiszen az
egyik fél meg van győződve, hogy a másik pontosan tudja, kivel is
áll szemben, míg a másik ennek a pontosan az ellenkezőjében
biztos. Az ilyen helyzeteket nem könnyíti meg, ha valakinek olyan
névmemóriája van, mint nekem. Ahogyan azonban egymást nézi a két
szempár, valahol leghátul elindul egy érzés: „Várjunk csak!”
Elkezdenek előúszni kicsiny emlékfoszlányok: „Hol is?” Majd
egy kicsit több is: „Mikor is?” S egyszerre csak összeáll a
kép: „Hát persze! Ez az! Ő az, akivel egyszer egy nagyon jót
beszélgettem, évekkel ezelőtt! … csak tudnám, hogy hívják...
Nem
egyedi eset, mindannyiunkkal megtörténik ilyesmi. Az ilyen
találkozások a maguk módján örömöt adnak az életnek, hiszen
telis-tele van nem várt fordulatokkal: „Pont ő, pont most, pont
itt?” Lehet, és van is ok örömre, mert ez azt is mutatja, hogy a
másik fél számára fontosak vagyunk, számon tartja azt, hogy
valamikor, valahol létrejött egy kapcsolat, amely lehet, hogy
megszakadt, de a most van lehetőség ismét felvenni.
S
bármily' hihetetlen az Advent is pontosan ilyen, s különösen is
az utolsó adventi vasárnap, mely az Öröm vasárnapja is. A hét
igéje is ezt tükrözi: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét
mondom: örüljetek. […] Az Úr közel!” (Fil 4, 4.5)
Olyasvalaki érkezésére készülünk, akit meglehet, régen nem
láttunk, talán el is feledkeztünk róla, de közeledik a perc,
amikor egyszerre előttünk áll, s megkérdezi: „Megismersz?” S
mi csak állunk zavartan. Ő változatlan, mi viszont változunk.
Benne ismerhető meg az Úr szabadítása.
Soeren
Kierkegaardnak van egy idevágó gondolata, miszerint „az életet
csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni”.
Ézsaiás próféta szavain keresztül az Úr is egy ilyen
visszatekintésre, de annál sokkal többre hívta népét, s hív
most bennünket is.
A
babiloni fogságba hűtlensége miatt került a nép. Mert elhagyták
az Urat, mindenféle bálványokat, istenpótlékokat kezdtek el
követni, melyek eltompították a szívüket, és hamis
biztonságérzetet nyújtottak a számukra. Hatalmas és fájdalmas
kijózanodás volt, amikor a hiedelmek légvára visszaomlott rájuk.
Sokak áldozatul estek Jeruzsálem ostromának, a túlélőket, pedig
elhurcolták Babilóniába. Ott, talajt vesztve, gyökértelenül,
kiszolgáltatottságukban szólt hozzájuk az Úr. Ezért mondja a
nép pirulására: Megismertek? „Emlékezzetek az ősrégi
dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs
hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még
meg nem történteket.”
Három
tanúságot emelek ki ebből a néhány versből:
- Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul
- Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi
- Mert az Úrnak van terve a elkövetkezőkre, amely maradandó
Mert
amit az Úr mond, az mind megvalósul. Emlékezésre hívja az
Isten az Ő népét. „Gondoljatok vissza régi időkre! Megmondtam
nektek előre: „Ha az én rendelkezéseim szerint élsz,
törvényeimet teljesíted, ha megtartod minden parancsolatomat, és
azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígéretemet” (1Kir
6, 12) Hányszor szabadítottalak meg, amikor hozzám menekültél!
Hányszor segítettelek győzelemre! Hányszor óvtalak, vigyáztalak,
én népem! S mégis elfordultatok, szembeszálltok velem,
megígértem, hogy leveszem rólatok a kezem; megéreztétek milyen
nélkülem. Hányszor, hányszor, hányszor...” S úgy is lett. Ha
végig futunk a Szentíráson lépten-nyomon az elveszettségből
megtaláltatással találkozunk.
De
mindez nem csak Izrael népére igaz, hanem mireánk is! A magunk
helyén, a magunk életében mi is ugyanezeket a pályákat futjuk
be. Akár a mágnesek játéka. Egyszer odasimulunk, de máskor
eltaszítjuk magunktól Istent. Mindegy is a dolog előjele, pozitív
vagy negatív, hiszen örömben és bánatban is lehetséges az
odafordulás éppúgy, mint a taszítás.
Bennünket
is kérdez az Úr: „Megismersz? Én vagyok, aki formáltalak, aki
felruházott, aki óvott, védett. Egyszer, másszor elfutottál. Azt
hitted nem látlak, valójában te nem láttál. S most mégis
egymásra leltünk. Elfogadod, hogy én vagyok az Úr, aki véghez is
viszi a tervét?” Advent erre nagyon jó idő, hogy megtaláljuk
életünkben ezeket a pontokat, bizonnyal vannak, amikor összeértünk
Istennel, megtapasztaltuk az ő erejét, szeretetét, nagyságát.
Láthattuk, átérezhettük, hogy amit mond, az a VALÓSÁG.
Mert
amit az Úr ígér, azt meg is teszi! Nem csak beszél, buzdít,
bujtogat, hanem Ő maga lép oda, s közbe, ha a helyzet úgy
kívánja. Ezékiás király idejében, néhány évtizeddel a
fogságba vitel előtt, Jeruzsálem népe megtapasztalhatta ezt. A
babilóniai sereg körülzárta az egész várost, nem volt
lehetőségük kitörni, s mégis az Úr megígérte a szabadulást,
angyalát küldte az ostromló seregre éjszaka, és valamilyen
titokzatos kórban az ellenség jó része ott veszett, a maradék
pedig reggelre elmenekült. Ez persze csak egy epizód. Sok történet
szól arról, hogy az Úr megígéri és meg is cselekszi a
szabadítást.
A
számunkra fontos kérdés az, hogy el tudjuk-e fogadni a segítő
kezet? Megértjük-e, hogy az Úr nem parancsolgatni akar nekünk,
hanem helyreállítani. Úgy is mondhatnám, felszabadítani a rossz
berögződésekből.
Dániel
könyvében olvasunk Sadrak, Misak, és Abednegó történetéről,
akiket a babiloni király tüzes kemencébe akart vetni, mert nem
voltak hajlandóak leborulni a bálvány szobor előtt. De ők így
válaszoltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki
tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud
szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd
meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem
hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!”
(Dán 3, 17-18) Megdöbbentő a válasz egy rövidke része: „de ha
nem is tenné”. Valahol ez az Úr szabadításának komolyan
vétele. Ahogyan Pál apostol mondja. „akik Istent szeretik,
azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28)
Mert
az Úrnak van terve az elkövetkezőkre, ami maradandó. „Alig
szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok
rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól!” –
így szól az Úr. A fogságban élő nép számára Isten egy olyan
szabadítót küldött, e prófécia elhangzását követően néhány
évtizeddel, amilyenre nem is gondoltak: egy másik nagy, és erős
birodalom uralkodójára, Cirus perzsa királyra. A perzsa birodalom
legyőzte a babilonit, átvette annak a helyét, és különös
módon, ez az újabb birodalom teljesen másképp viszonyult a
leigázottakhoz, mint a régi. A perzsák nem kiszakítani és
beolvasztani, hanem helyükön hagyva, visszaengedve régi
életmódjukba akarták a népeket. Persze nem valamiféle ókori
humanizmusból, hanem egy másfajta politikai megfontolástól
vezérelve. Az Úr egy ilyen különös módon juttatta levegőhöz
népét, szabadította ki szorult helyzetéből.
Mi egy
sokkal nagyszerűbb Szabadítót várunk vissza, akiben az Úr terve
öltött testet. Ez a Szabadítás egyszer történt meg, de akkor
mindenkiért. Eljövetelének célja, és értelme volt az, hogy
számunkra botrányosan, felfoghatatlan módon, de mégis megváltást,
és ezzel gyógyulást szerezzen, hiszen így szabadított meg minket
minden halál hatalmától. Ez egy olyan pont a világ életében,
amitől kezdve másként tekinthetünk a múltra, jelenre, de a
jövőre is. Más értelmet kap minden, ha Krisztus keresztjén
keresztül szemléljük a világot. Mert azért jött, hogy minden,
amivel mi Őt oda juttattuk, az egyszerre el legyen hordozva,
megsemmisüljön a gonoszság saját csapdájában. Mert az Úrnak
van hatalma még a gonoszság felett. Méltán mondja tehát a
Zsidókhoz írt levél szerzője: „Jézus Krisztus tegnap, ma és
mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13, 8) Ugyanaz mindenki számára:
ugyanaz a gyógyír mindannyiunk ugyanazon bajára, egyszer s
mindenkorra.
Szeretett
Testvérek! Az idei adventünk utolsó hetébe érkeztünk.
Megismerhettük mi van bennünk, s ki kíván oda belépni. Az Ő
érkezésére készüljünk lélekben, hogy ha belép, s megkérdezi:
„Megismersz?” tudjuk azt mondani, amit Tamás, a hitetlen
tanítvány mondott: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,
28) Legyen a mi számunkra is az egymásra lelés, az Úrral való
találkozás alkalma, a beteljesült karácsonyi várakozás. Így
őrizzen meg Bennünket a Mindenható Isten!
Ámen
Találkozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése