„Térj
meg, Izráel, Istenedhez, az ÚRhoz, mert bűnöd miatt buktál el!
Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz,
ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen,
ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg
minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek
kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva.
Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket,
mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik
majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai
szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a
Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát
termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a
libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én
meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő
ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet. Aki bölcs, belátja ezeket,
aki értelmes, az megérti. Mert egyenesek az ÚR útjai, az igazak
járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk.” (Hós 14, 2-10)
Szeretett
Testvérek!
Szeretek
utazni, úton lenni, valamilyen érdekes, különleges úti cél felé
haladni. Külön ajándék, ha az útvonal is valamilyen festői
vidéken vezet keresztül. Még viszonylag friss volt a
jogosítványom, szüleimmel elkirándultunk Lillafüredre. Nem is
gondolná az ember, hogy Miskolctól néhány kilométerre, ilyen
szép hely található: egy meseszép tó, a dombok között,
kacskaringós kis utcácskák. Miután szépen körbejártuk a helyi
nevezetességeket, arra gondoltam, mi volna, ha hazafelé nem az
autópályán mennénk, hanem a Bükk fennsíkján keresztül, a
szerpentinen. Így is történt. A meseszép hegyi úton, a sok
kanyar kihozta belőlem a rally-versenyzőt, élveztem az utat,
élveztem a kocsit, a sebességet, s mi tagadás, az ezzel együtt
járó adrenalint is. Miután Eger környékén leértünk a
hegyekből, persze megkaptam a szülőktől a magamét. Hiszen ők
korántsem élvezték annyira, számukra csak egy nagy rohanás volt
az egész, nem tudták kiélvezni a táj gyönyörűségét. Az
igazat megvallva, ha visszagondolok, valóban nem sok maradt meg
belőlem az útról. Nem maradt belőle semmi, csak a rohanás.
Így
vagyunk sokszor a belső útjainkkal is, az életünkkel is.
Rohanunk, hajmeresztő sebességgel, idegeskedünk, előzünk,
csikorgunk, szinte keresztül vágtatunk az éveken-évtizedeken, s
közben talán észre sem vesszük, milyen az út amin járunk.
Advent
első vasárnapja is útra hív bennünket: az Úr útjára. Ez az
út, mint ahogyan mind, nem csupán a végcélról szól, hanem
magáról a folyamatról: eljutni valahonnan-valahová, s mindarról,
ami ez alatt történik az úton, az úttal, és az úton levővel.
Hóseás próféta egy adventi zarándoklatra hív bennünket: a
gyógyulás útjára.
Így
jutunk el a különböző állomásokig:
- Betegségből
- A terápián át
- A gyógyulásig
Betegen
indulni. Nem a legjobb állapot arra, hogy felkerekedjen az
ember, ám vannak esetek, amikor meg kell tenni. Hóseás prófétáról
annyit tudunk, amennyit a könyve elmond. Apja neve Beéri volt.
Felesége Gómer, Diblaim leánya, akitől három gyermeke született.
Az asszony parázna nő volt, ami érthető úgy is, hogy a kánaáni
vallásban, a Baal-kultuszban otthonos kultuszi prostituáltak közül
való volt, vagy esetleg később keveredhetett közéjük. Hóseás
azonban mindenek ellenére szerette a feleségét, képes volt őt
áron is kiváltani rossz környezetéből. Miközben gyógyítgatni
próbálta szerencsétlen házaséletének sebeit, rádöbbent, hogy
sorsa kicsiben példázza az Úrnak és népének, Izráelnek a
kapcsolatát. A nép pedig igencsak beteg volt, saját feje után
ment, elhagyta az Úr útját, s ennek az lett a következménye,
hogy fokozatosan a darabjaira hullott, morzsolódott a nép, mind
testileg, mind lelkileg. Egyrészről pusztult az ország, láthatóan
nőtt a nyomor, a pusztulás, másrészről a szívekben a
hűtlenkedés nyomán a fásultság, a közöny, az egymás semmibe
vétele. Pusztulásra volt ítélve az ország, ami a prófétai szó
után néhány évtizeddel be is következett.
Érdekes
olvasni, és egy kicsit eljátszani gondolatban, lélekben a Biblia
prófétáinak szavaival. Lehet, hogy 2-3000 éves eseményekről
szólnak, ám a betegség tünetei, mintha mit sem változtak volna
az idővel. Hiszen mit látunk magunk körül? Nem ugyanazt, vagy
legalábbis nagyon hasonlót, mint Hóseás?
Mindenütt
ott van a nyoma annak, hogy a bűne miatt bukott el a nép. Az átkok
átka, amely megmérgezi mind az egyszeri embert, a mind az egész
teremtett világot. A Biblia világosan beszél a bűnről: a bűn
az, ami elválaszt Istentől. Bármi lehet ez, de leginkább az, hogy
az ember a saját feje után szeretne menni, pedig tudja mi volna a
helyes, mégis képtelen rá. Miért is? Mert Istent nem tudjuk a
magunk erejéből félni és szeretni. Ugyanakkor nem szeretjük, ha
vádolnak minket, hogy bűnösök vagyunk. Mentegetőzünk, „Kérem
én becsületes ember vagyok.” S itt ismét tetten vagyunk érve:
emberek vagyunk. Élünk, hibázunk, megbántunk, megbántanak,
ütnek, ütünk. S mindeközben próbálunk előre jutni, de Istentől
csak távolabbra kerülünk. Persze a Sátán, akinek a neve „vádlót”
jelent mutogat ránk: „Ügye, ennyire vagy jó ember, igaz?!” Ám
érezzük, hogy nagy szükségünk volna arra, hogy gyógyírt
találjon erre az átokra. A könyörgő Ady Endre szavai:
„Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
[…]
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.
Beteg vagyok, beteg.”
Az út,
amelyre a próféta szava hív, azzal kezdődik, hogy felismerjük a
betegséget, s belássuk, valamilyen megoldásra van szükség, hogy
egészséges legyen a viszony újra Isten és az ember között, és
ennek folyományaként az emberiségen belül is.
A
gyógyuláshoz minden esetben egy terápián át vezet az út.
Kezelni kell a bajt. De mi lehet a gyógymód? Hol található
megfelelő szer, módszer erre a halálos mételyre, amely
nap-mint-nap körülveszi, és átjárja ez embert? Keressük,
kutatjuk, csak lehet, hogy nem ott tesszük, ahol rálelhetnénk.
Mert a kiváltó okot másban leljük, holott bennünk is ugyanúgy,
és ugyanannyira jelen van. „Mindenki vétkezett, és híjával
van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) Gyönyörű szép
az Úr szava: „Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor
megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt,
és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! [...]
Csak nálad talál irgalmat az árva.” Erről van szó: Isten
Igéje, amit mutat nekünk, abból van gyógyulás, abból van
bűnbocsánat! Advent lényege ez, hogy felismerjük azt, aki eljön,
aki hozza számunkra a gyógyulást; felismerni a kórt, s felismerni
a szabadulás lehetőségét!
Bizony
kell erő ahhoz, hogy az ember szembe tudjon nézni saját magával,
fájdalmával, nyomorával, tehetetlenségével! Nem könnyű
szembesülni a valós állapottal, amely mindenki esetében egyet
jelent az elveszettséggel. Sokakat taszít cinizmusba, fásultságba,
mondhatni: „hát ilyen az ember”. De a felismerés nélkül, a
szembesülés nélkül nem lehet gyógyulás.
Jó,
hogy a felismerés nem zúz össze örökre. Jó, hogy van, aki
odahajol ilyenkor, s az Ő önön erejét adja: „Mert az
Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
(Lk 19, 10) Hiszen: „Nem az egészségeseknek van szükségük
orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9, 12) Az Úr testé lett
Igéje ilyen. Ott hat, ahol a legnagyobb gond van, azok számára
fontos, akik a legmélyebben vannak. Ezért vállalt közösséget
Jézus olyanokkal, akiket a többség megvetett, lenézett, holott ők
sem voltak különbek, vagy szebbek, vagy jobbak.
Akik
Isten szavát befogadták, azok a gyógyulás útjára léptek,
gyógyszert kaptak a végztettel szemben. De mit jelent a gyógyulás?
A
gyógyulás nem más mint az Élet részévé lenni. Ezt mondja
az Úr: „Harmat leszek Izráelnek.” Hihetetlen
mélysége van ennek a képnek. Milyen is a harmat? Számunkra talán
csak egyszerű hajnali csodácska. Ám ott, azon a vidéken, ahol
Hóseás élt, ahol forrón tűz a nap, ritka a csapadék, száraz
minden, ott a harmat jelenti az életet. Hiszen minden reggel
egyszerre csak ott van, és az a kis hajnali pára életet ad, erőt
ad a perzselő hőség elviselésére. Az Úr által kinált élet is
pontosan ilyen: valami olyan egyszerű, ám életbe vágó csoda,
amely mintha nem is látszana, de a lényeget megadja.
Megrendítő
Jézus egyik utolsó szava, amikor a Golgota felé menő úton az őt
sirató asszonyoknak ezt mondja: „Ha a zöldellő fával
ezt teszik, mi történik a szárazzal?”
(Lk 23, 31) Ez a különbség az Úr által kínált élet, és az
ember önmaga által járt élete között. Az egyik csak létezik,
de valójában már rég elszáradt, ám a másik zöldell az
Élettől. Ebben az utóbbiban van részünk, ha az Úrban járunk,
és élünk. Akkor valóban gyógyulunk, valóban Élünk. Úgy,
ahogyan azt Isten eredendően szánta. Egységben, szentségben,
szeretetben.
Szeretett
Testvérek! A gyógyulás útja lépett közénk, aki maga az Út,
akin, s akivel járnunk kell. Őt várjuk, s Őt áldjuk szeretete
nagyságáért. Advent kezdetén a gyógyulás útjára indít
bennünket az Élet Istene. Adventus Domini! Jövel Uram!
Ámen
A gyógyulás útja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése