Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 19. vasárnap Jn 5, 1-17

„Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5, 1-17)

Szeretett Testvérek!

Találkozni. Mi sem természetesebb esemény ember és ember között. Ma sokan elintézik egy telefonhívással, vagy egy e-maillel, ám mégis az értékes találkozások mindig személyesek. Vannak várt találkozások, sőt várva várt találkozások. Mindannyiunknak volt benne része, vagy ha nem, egészen bizonyosan lesz. Amikor az ember számolja a napokat, az órákat, a perceket: mennyi idő van még hátra? Mikor pillantom már meg azt, akire oly rég óta várok... Ugyanakkor létezik váratlan találkozás is. Amikor nem számítunk arra, hogy épp ott, épp akkor jön velünk szembe, ám egyszerre mégiscsak fontos lesz az a pillanat. Lehet az a valaki egy régen látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről később derül ki, mennyire is fontos a mi számunkra. Így lehet a találkozás ünnep, fontos esemény

A régi emberek számára még jelentőségteljesebb esemény volt a találkozás. Hiszen a távolságok nehezebben voltak leküzdhetők, az üzenetek, hírek is lassabban jutottak el a címzettekhez. A vándort, az úton lévőt ezért aztán minden nép körében nagy szeretettel fogadták: behívták, asztalhoz – vagy legalábbis ételhez – ültették, s beszélgettek.

Igen fontosak tehát az emberi kapcsolatokban a találkozások, amit manapság időhiány ürügyén sokszor a hátrébb sorolunk. Ugyan ilyen fontos a hitünk szempontjából a találkozás Istennel. János apostol soraiban egy ember találkozik Jézussal. Ám Jézussal találkozni más, mert olyankor összeér az ég és a föld. A mi életünkben is úgy találkozhatunk Jézussal, ahogyan ez a 38 éve béna ember, ott a Betesda tavánál. Három kérdés:

1. Találkozunk-e Jézussal a tónál?
2. Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen?
3. Találkozunk-e Jézussal a templomban?

Találkozunk-e Jézussal a tónál? Az a tó, pontosabban medence nem egy egyszerű víztározó volt. A Betesda-tavát – melynek jelentése a Kegyelem háza – egy karszt forrás táplálta. Időszakosan, általában rendszeres, kiszámítható időközönként, felzubogott a forrás vize. Egyfajta gyógyhatású víz volt ez, s a legjobb hatása a feltörő víznek volt, ezért igyekeztek a medence partján állók mihamarabb a bejutni. A gyógyhatású forrást, ahol sokan meggyógyultak, Jézus korában szent helyként tisztelték.

Ott feküdt ez az ember is a medence partján a csodára várva, 38 esztendeje. Reggelente családja vagy rokonai kivihették, este behozhatták, de senki nem volt mellette, ha felkavarodott a víz, hogy bevigye. Nem volt embere. Nem zavart senkit, hogy esélye sem volt közelebb jutni a gyógyuláshoz, nem zavart senkit, hogy évtizedek óta csak nézi a tavat. Senki meg nem szánta őt.

Sokan ma is így vannak: nincs emberük. Emberektől várjuk a csodát, emberekben hiszünk, emberi megoldást keresünk, s várunk. Ám sokszor az emberi helyett, embertelent kapunk. Igénk azonban tovább megy, nem pusztán arról van szó, hogy ennek a szegény emberrel senki sem foglalkozott lényegileg. A kegyelem házában valójában senki sem találkozott a Kegyelemmel. Emberi kegyességgel talán, s attól vártak boldogulást, életre szóló változást.

Ekkor lépett be egy ember, az Emberfia, Jézus. A valódi Kegyelem lépett be, hogy valódi segítség, valódi Embere lehessen az igaz emberségre vágyóknak. Jézussal találkozni tulajdonképpen ezt jelenti, ismét emberré lenni.

Beszédes Jézus és a béna párbeszéde: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” A béna nem tudta még, hogy kivel találkozott. Talán arra számított, hogy ez a kedves idegen majd odaül mellé, és ha felkavarodik a víz, akkor beemeli őt. Viszont Jézus csak annyit mondott: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Milyen módon hullottak le a láthatatlan láncok ennek az embernek a tagjairól ez Jézus titka. De megszabadult béklyójától.

Jézus mitőlünk is kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?” Odalép hozzánk, s mi mit felelünk neki? Vagy mástól, esetleg máskor várunk megoldást? A találkozásban van a kegyelem.

Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen? Nagyon érdekes az, hogy az addig – legjobb esetben is – közömbös szemtanúk, egyszerre felélénkülnek! Hogy lehet, hogy szombaton valaki cipeli az ágyát, holott ez tilós, hiszen az Úr napja van. Az mellékes, hogy itt sokkalta többről van szó, mint az ünnep megszenteléséről. Hiszen valójában találkozás történt! S Jézussal találkozni az nem más mint gyógyulni!

„Emberi, túlontúl emberi” – idézhetnénk Nietzsche-t. Micsoda kontraszt feszül: nincs ember, hogy segítsen, viszont akad jó pár, aki kritizáljon. Mert mennyivel könnyebb a hibát látni, vagy a nem teljesen előírás szerintit észrevenni.

Egy kicsit hasonló esetet szeretnék elmesélni. Egy gyülekezetben, amihez van egy kis kötődésem vita támadt egy leendő presbiterről. Az illető rendszeres templomba járó, amiben tud segít, ha kell, akkor elsők között vesz részt mindenben ami a gyülekezet számára fontos. Felmerült a kérdés, hogy bizony jó presbiter lenne belőle. Ám akadt egy kis „probléma”, ugyanis katolikusnak lett keresztelve és nem konfirmált. Néhány presbiter csóválta a fejét, hogy ha nem konfirmált, akkor hogyan lehetne presbiter?... Igen ám, de hányan vannak akik konfirmáltak, megerősítették személyes hitvallással, hogy őket Isten Krisztusért gyermekévé fogadta, és többet templomba nem teszik a lábukat! S bizony vannak olyanok is, akik lehet, hogy nem a szokás, vagy a törvény szerint jutnak el a gyülekezet közösségébe, hanem valóban az életük „konfirmálja”, erősíti meg, hogy valóban találkoztak Jézussal. Valóban az Úr napja, számukra a találkozás és a gyógyulás napja.

Találkozunk-e Jézussal a templomban? A meggyógyult béna valószínűleg hívő ember lehetett, hiszen a Templomban találkozik nem sokkal később Jézussal. Akkor jön rá, hogy tulajdonképpen ki is volt az, akinek köszönheti gyógyulását. Jézus ezt mondja neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” A templomban ezért kell találkoznunk Jézussal, hogy felismerjük: ami velünk történik életünk során az nem pusztán a sors különös játéka. Ha találkoztunk Jézussal, akkor onnantól kezdve már másképp tekintünk életünkre. Egyik kedves idézetem Ézsaiás próféta könyvéből: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.” (Ézs 49, 15b-16a)

De ez nem olcsó kegyelem! A találkozásnak ára volt. Ahhoz, hogy legyen embere a nyomorultnak, ahhoz Istennek emberré kellett lennie, s elszenvednie az embert, annak nyomorát kiszolgáltatottságát, s a másik ember embertelenségét is.

A templomban nem pusztán a gyógyító Jézussal találkozunk, hanem a megfeszítettel. Akit értünk feszítettek meg!

Igénk utolsó versei arról szólnak, hogy a meggyógyult béna elmondja a zsidóknak, a farizeusoknak, hogy ki gyógyította meg, mire üldözni kezdik Jézust. Hiszen akkor gyógyít, amikor nem szabad. Ám Jézus olajat önt a tűzre: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Jézus munkája az, hogy az elveszettet megkeresse, a vakok szemét, süketek fülét megnyissa, a szegényeknek hirdesse Isten országának evangéliumát. De legfőképpen az, hogy találkozzon vele életében és halálában az ember. Ady Endre így ír Az Úr érkezése című verésben:

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim, Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Szeretett Testvérek! Találkozni jó, találkozni kell. Találkozni Jézussal életünk tavánál, találkozni Jézussal az ünnepen, találkozni vele Isten házában. Ez nem mindennapi találkozás, hanem valóban a Kegyelem! Így adjunk hálát a mi Urunknak!

Ámen

A Betesda-tava ma