Igehirdetés - Szentháromság ü. .u. 20. vasárnap Mt 20, 1-16

„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt 20, 1-16)

Szeretett Testvérek!

„Mi az igazság?” – csattant fel Pilátus egy pénteki napon, amikor is egy furcsa fogoly állt előtte, akit valamilyen zsidó törvény alapján az övéi minden áron el akartak veszejteni az ő segítségével. Ez a fogoly, aki elsőre, de második látásra se tűnt túl ártalmasnak a római joghatóság szempontjából egy perccel korábban ezt találta mondani: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18, 38) „Igazság, ugyan már! Ahány ember annyi igazság... Most mit csináljak vele?”...

Nem csak Pilátus nem tudott mit kezdeni vele, hanem előtte is, s utána is szinte mindenkinek gondja volt, van, lesz az igazsággal. Roppant relatív fogalom az igazság ember és ember viszonyában, s azt is inkább szerencsésebb jognak nevezni, s az igazságszolgáltatás is lényegében nem egyéb, mint jogszolgáltatás. Nem hiába szól a próféta által az Úr: „Pere van az ÚRnak az ország lakóival, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban.” (Hós 4, 1)

Jézus igénkben a valódi igazságról, Isten országának Igazságáról beszél, amely nem az emberi logika, jogfelfogás, vagy tradíció alapján működik. Az igazság az, hogy...

1. … egy Urunk van.
2. … egy utunk van.
3. … egy bérünk van.

Az igazság az, hogy egy Urunk van. Ahogyan írja Pál apostol: „egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4, 6) A szőlő kertnek, Isten országának egy ura van. A Szentírásban sokszor találkozunk a szőlőskert, és a szőlő képével, s mindenütt oly módon, hogy Ő a gazda, a tulajdonosa annak a kertnek. S ez a kert, végső soron mi vagyunk: az Isten népe.

Az Övéi vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy Ő alkotja a szabályokat, s úgy rendelkezik, ahogyan Ő azt Jónak látja. Az a kegyelem jele, hogy kertjének a javát nézi, még ha ez a számunkra, a mi szemünk számára nem is tűnik mindig teljesen világosnak. Jeremiás próféta írja: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (JSir 3, 22)

Emberileg sokszor nehéz követni, amit Urunk tesz. Hányszor kérdezzük Istent, hol szelíden, hol vagdalkozva, hogy „Istenem, ez mire volt jó?” amikor ott állunk egy számunkra érthetetlen, vagy felfoghatatlan eseménynél, ne adja az ég, egy tragédiánál.

Érdekes megfigyelni, hogy az Úr ellen való lázadás a Szentírás tanúsága szerint mindig ott üti fel a fejét, ahol a hit, a bizalom hiányzik. A pusztai vándorlás egyébről sem szól, mint arról, hogy a nép egyszerűen elveszíti a hitét, fellázad, majd az ÚR helyreállítja a viszonyt. Persze ennek meg volt az ára, s meg van ma is... De van, Aki el tudja rendezni, helyre tudja állítani azt, ami megszakadt.

Az Ő szavára vetette ki Péter ismét a hálóját, bár egy hosszú és sikertelen éjszaka után épp akkor szeretett volna kikötni. S mégis, valamit megsejtve így szólt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5, 5) Isten ereje, és fensége számunkra ezekben a „mégis”-ekben ragadható meg. Amikor minden látszat, s minden körülmény azt sugallja, hogy innen tovább már semmi értelme nincs, ahol véget ér az ember, ott lép be az Úr. S ehhez tartozik hozzá, hogy Övé az első és utolsó szó, az alfa és az ómega. Ezt mondja az Úr: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55, 7-8)

Az igazság az, hogy egy utunk van. Mindannyian ugyanazt az elhívást kaptuk, hiszen mindnyájunk ugyanazzal az Úrral találkozott. S Ő mondta egykor: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Ahogyan a szőlősgazda kiment az utcákra, a terekre, úgy talált meg minket is Jézus. Valakit a halászhajó mellől hívott el (Péter, András, Jakab, János), valakit a vámszedő asztaltól (Máté). Volt olyan is, akit aközben szólított meg, hogy éppen pont Őt üldözte, s így lett Saulból egyszerre Pál.

De ez az út, amely minden esetben „damaszkuszi”. Ahogyan Tandori Dezső írja: „amikor mindig ugyanúgy, a legfőbb ideje hogy...” Ennek az útnak van egy különlegessége! Nem te találod meg, hanem Ő talál rád. Ahogyan a példázatban hol reggel, hol délelőtt, hol délben, hol délután, sőt este kint álldogáló emberek várnak, úgy vannak ma is sokan. S ne tévedjünk voltunk, s időnként vagyunk mi is.

Már úgy éreztük, hogy minden utat végigjártunk, s mintha egyik sem vezetett volna sehova, s nem látszik újabb elágazás, akkor nyílik meg ez az út. Életünk egy pontján mind tékozló fiúk, a Mennyei Atya elkóborolt gyermekei vagyunk. De ott van a kegyelem lehetősége a látszólag lehetetlen helyen, a disznóvályú mellett, ahol a Kísértő mintha elérné a célját, hiszen lejjebb már csak a sír van, s mégis. Mégis van vissza út az Atyai házhoz!

A szőlő Ura ad lehetőséget, ad egy új életet mindenkinek. Lehet, hogy már egészen fiatalon, de az is lehet, hogy utolsó perceinkben jutunk el abba a kertbe. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2, 8)

Az igazság az, hogy egy bérünk van. A szőlő kert Ura mindenkinek egységesen, ugyanazt adja. Jézus példázata lényegében válasz a tanítványok kérdésére. Megkérdezték a Mestert, hogy mi lesz a jutalmuk, bérük. Péter ezt kérdezte: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Jézus válasza pedig így hangzott: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első.” (Mt 19, 28-30) Mindenkinek, aki az Úr útján jár, az ő szőlőskertjében munkálkodik a jutalma az örök élet.

A példázat emberileg legigazságtalanabb része valóban az, hogy mindenki ugyanazt kapja: az is aki egy órát, s az is aki az egész napot átdolgozta. De fordítsuk meg a dolgot! Az Úr elhívott minket, s megmondta azt is, mennyi lesz a „bérünk”. Egyik legkedvesebb ószövetségi igém Jeremiás egyik kifakadása: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” (Jer 20, 7) Jeremiásnak jutott talán az egyik legnehezebb prófétai sors, hiszen úgy tűnt számára, értelmetlen az egész prófétasága, s még őrá üt vissza. Ám a többi prófétának sem volt könnyebb dolga. A tizenkét apostol közül is csak János hunyt el természetes halállal. S később is, a keresztyénség első három évszázada igencsak nehéz, és veszedelmes korszak volt. Mondhatni ők hordozták a nap terhét. De ugyancsak lehet különbséget tenni szolgálat és szolgálat között, életút és életút között. Van akinek egyszerűbb pályát ír az Isten, s van, akinek valamiért nehezebbet szán. A miért?-re talán sohasem kapunk választ, de valahol ez így van rendjén.

Hiszen az örök élet bérét nem nekünk kellett „kigazdálkodnunk”, ez az igazság! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Krisztus Urunk vére által: „Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.” (Ef 1, 7)

Az igazság az, hogy mi mind szolgák vagyunk, az Úrnak szolgái, s „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10, 7).

„Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk:

az ő népe és legelőjének nyája.

Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100)

Ámen

Szőlő ültetvény Izraelben