„Bevitték,
és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte
kihallgatásukat: "Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok
hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok
így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint
az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti
fára függesztve kivégeztetek. Az Isten őt fejedelemmé és
üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és
bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az
eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az
Isten, akik engedelmeskednek neki.” (ApCsel 5, 27-32)
Szeretett Testvérek!
Boldog születésnapot! Pünkösdkor – az egyház születésnapján – bátran mondhatjuk hálaadással, hogy Urunk eddig megtartott, s éltessen bennünket ezután is. Jó belépni ilyenkor a templomba. A polgári naptárban talán ez az egyetlen nap, ami csak a mi számunkra, a gyülekezethez tartozóknak mond valamit. Így aztán van Pünkösdnek egy különös exkluzivitása, bensőségessége, amely közös ünneppé, közös élménnyé teszi azt. Az otthoni gyülekezetemben – s gondolom máshol is –, Lőrincen, ma van a Konfirmáció, amikor a gyülekezet ifjai befogadást nyernek az Úrvacsora közösségébe. Elmondható tehát, hogy nagyon a mi, saját ünnepünk ez.
Mindezek nagyon fontos, és szép értékek, melyekre nagyon kell vigyáznunk. Ám mindezek mellett nem mehetünk el a Pünkösdünk lényege mellett: A tanítványokból apostolok, küldöttek lesznek, akiket vezet a Paraklétosz, a Pártfogó, Isten megígért Lelke. Igazából Őt, a Szentlelket kell ma ünnepelnünk, hiszen Ő segít bennünket arra, hogy most is itt legyünk, s ahogyan teszi ezt évezredek óta. Bizony, ma a fő ünnepelt a megszólító és megindító Lélek.
A Szentlélek kiáradását, a pünkösdi történetet valamennyien jól ismerjük. Jézus Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor a zsidók a „Sabuot”-ot – görögül Pentékoszté, azaz ötvened –, a kinyilatkoztatás nagy sátoros ünnepét ülték, Jeruzsálemben (nem véletlenül ott és akkor!!!) egy szobában együtt volt a tizenkét tanítvány. Már ötven napja, hogy a Mestert kivégezték, de még negyven napig velük maradt. Aztán egyszer csak felemelkedett és eltűnt, s még egyszer ígéretet tett arra, hogy elküldi egy pártfogót, aki majd segít nekik. Ennek már tíz napja, s ők ott kuporogtak abban a szobában, szinte „csengő-frászban”, hogy mikor törik rájuk az ajtót a zsidók... Nem tudom, mi járhatott a fejükben, de az biztos, hogy egymaguk voltak: gyengék, elesettek, elhagyottak, akikre súlyos igaként nehezedett a múlt és az eljövendő. Elküldte őket a Mester, de hova? Miért? Minek? … S egyszer csak mintha a szél zúgott volna, megteltek Lélekkel! De nem akármilyennel, hanem Istenével! Kijöttek abból a kis zugból és bátran, szinte önkéntelenül szóltak mindenkihez. Ahogy Jézus megmondta nekik: „ne aggódjatok amiatt hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12, 11-12) A nem sokkal korábban bebábozódott tanítványi csapatból, gyönyörű pillangók módjára kiszabadult apostolok lettek. Péter és többiek hirdették Isten önmagát sem kímélő szeretetét, s nyomukban még aznap háromezer lélek keresztelkedett meg, bűneik bocsánatára.
Mindezeket
nem sokkal később követte a felolvasott igeszakasz eseményei is.
A tanítványokra rá sem lehetett ismerni, s mindazt, ami erre
magyarázatot ad, azt Pál apostolnál találjuk, aki szeretett
tanítványának, Timóteusnak ezt írta: „Mert nem a félelemnek
lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a
józanság lelkét.” (2Tim 1, 7) Így az apostolok nem maguk
erejéből, hanem Isten szent Lelke segítségével lettek erőssé,
bátorrá, bölcsé, de legfőképp szerető tanúkká. S ma is
ugyanezek a jelenségek figyelhetők meg, ahol a Lélek megjelenik.
Hiszen Isten Lelke az a döntő plusz, mondhatni kis szójátékkal,
a „spiritusza” az egyháznak, a gyülekezetnek, ami
megkülönböztet bennünket egy klubtól, civil szervezettől,
vallási mozgalomtól.
Mert
ahol a Lélek munkálkodik ott különös dolgok történnek.
Egyszerre eltűnnek a falak, a határok, a korlátok, mintha nem
állhatná semmi sem az útját az evangéliumnak. S valóban,
Pünkösdkor, a Szentlélek bezárt ajtón-ablakon keresztül szállt
a tanítványokra. A tanítványok ezután prédikálni kezdtek, s
csodálatos módon minden jelenlévő saját nyelvén értette,
mindenki számára szívhez szóló volt. S imént is azt hallhattuk,
hogy hiába veretik meg az apostolokat és zárják börtönbe,
akárhány lakat alá, a Lélek számára az sem jelent akadályt. A
Szentlélek bizony ostromolja a világot, s annak minden falát, s
mindenhova el is jut, ahová csak akar. Ahová pedig bejut, ott
maradandó nyomot hagy, és képes arra is, hogy megváltoztassa
mindazt, amit mi maradandónak gondolunk.
Így
tudnak lehullani az egymás közti falak, vagy épp a saját lelkünk
hideg kövei. Így gyógyulhatnak Isten Lelkének segítségével a
magunk é s egymás okozta sebek. Innen meríthetünk, ha már úgy
érezzük, teljesen lemerültünk, és magunkba roskadtunk.
De ami
még ennél is érdekesebb: megmutatja mindannyiunk számára, hogy
mennyire is gyengék, elesettek, és – valljuk meg őszintén –
szerencsétlenek vagyunk. Mert Isten nélkül valóban ennyi a
létünk. Ám a Pünkösd tanúsága a mindenkori tanítványok
számára, hogy ami bennünk alkalmatlanság, azt az Úr Lelke mégis
fel tudja használni, alkalmassá tudja tenni. Hiszen milyenek is
voltak az első tanítványok? Egyszerű, hétköznapi emberek, akik
között ott volt a hirtelen természetű Péter, az akadékoskodó
András, a hitetlenkedő Tamás, a lázadó Simon (Taddeus fia), a
gyenge János, és még lehetne sorolni. Egy közös tulajdonságuk
volt: mindahányan elárulták Mesterüket. Pál apostol is még
Saulként gyűlölettel telten üldözte az első keresztyéneket. S
mégis, ezekből az emberekből hű és bátor tanúk, sőt mártírok
lettek, hiszen csak János halt meg természetes halállal, míg a
többieket mind kivégezték a hitükért.
A Lélek
tette őket alkalmassá arra, hogy egyszerű, tanulatlan emberként
mégiscsak úgy szóljanak, ahogyan Mesterük, hogy vádlóik is
csodálkozzanak értelmükön. Jézus megígérte: „A Pártfogó
pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít
majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én
mondtam nektek.” (Jn 14, 26) Ennek nyomán tarthatjuk kezünkben
a Szentírást is.
Ugyanakkor
a Lélek működésének vannak másodlagos jelei is: ezeket az
ellenreakciókban ragadhatjuk meg. Ahol kiárad a Lélek, ott bizony
nő az ellenállók hangja is. Ez, ha úgy tetszik, a lelkiség
fizikája. Hiszen az apostolok igehirdetésén, ekképpen fanyalogtak
a farizeusok: „édes bortól részegedtek meg”. S később
is, minden elkövetett a Kísértő, hogy embereket rászedve ellene
hasson a Szentlélek munkájának: szóval, korbáccsal, kővel,
börtönnel, halállal, minden lehetséges eszközzel; ezekről tesz
tanúbizonyságot az Apostolok Cselekedetei. Fékevesztett düh és
harag kíséri a Lelket, mert érzi a gonosz, hogy nincs esélye az
Úrral szemben.
Luther
Márton is mindezt átélhette, amikor igyekezett kiállni igaza
mellett, s mégis micsoda ellenállással került szembe. Ennek
nyomát őrzi evangélikus himnuszunk, az „Erős vár a mi
Istenünk” is. Így ír a reformátor a harmadik versszakban: „E
világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene,
Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje
már, Reá ítélet vár, Az ige porba dönti.”
(EÉ
254./3.)
Ma
is, mindenki, aki tanúja Jézus Krisztus Urunk feltámadásának, az
bizony megtapasztalja ezt a dühödt ellenállást. Hazánkban talán
csak szóban, sértésekkel, szóbeli vagdalkozásokkal, de vannak
olyan részei is a világnak, ahol szó szerint veszélyben van a
keresztyének élete. S mégis, pont a legszorongattatottabb helyeken
terjed leginkább a Krisztusra tekintő hit. Ez a Lélek munkája,
amely bátorít jelenlétével, erejével, bölcsességével
mindannyiunkat.
Isten
Szent Lelke, az Atya és a Fiú Lelke a kapocs Isten és mi
közöttünk, a megígért Pártfogó, akinek a révén nem vagyunk
többé egyedül, magunkra hagyva, ez az egyház igazi kincse, titka,
és lényege, amelyet
teljes egészében mi itt a földön teljességében megragadni nem
tudunk, de ismerhetjük, és részünké lehet. Jézus ezt mondta
Nikodémusnak: „A
szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod,
honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől
született.”
(Jn 3, 8) Mert mi
mindnyájan, ha még nem is tudatosan, azért gyűlünk össze Isten
Igéje körül, mert a Szentlélek erre indít bennünket.
Szeretett
Testvérek! Ha a Pünkösdre gondolunk, jusson eszünkbe a
„Lelkesedés”, amely az Úrtól van. A Teremtő Lélek erejét,
bölcsességét, szeretetét keressük, és érjük tetten, s
hallgassunk az Ő szavára, amikor bennünket is tanítványnak hív,
s küld apostolokul oda, ahová jónak látja. Karinthy Frigyes
szavaival:
„A
szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.”
Így adja Lelkét a mi számunkra is
a gyülekezetek Ura!
Ámen
"Vegyetek Szentlelket..." (Jn 20, 22)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése