Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 2. vasárnap 1Tim 2, 1-7

„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hírnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok -, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.”

(1Tim 2, 1-7)

Szeretett Testvérek!

Nem szeretek politikáról beszélni a szószéken, és ha van rá mód igyekszem is kerülni a témát. Olykor megesik, hogy megteszem. Történhet azért, mert valamely esemény, vagy társadalmi vonulat, életjelenség megérint, vagy épp felháborít; esetleg jól használható illusztrációként. De van olyan eset is, amikor maga az ige nyitja meg ezt az utat. Természetesen Pál apostol szavaival nem fogok egyik, vagy másik oldal mellett állást foglalni – azt mindenki döntse el maga, nem tartozik másra –, hanem egy lehetőségre és egyben kötelességre szeretném felhívni a testvérek figyelmét. A mai vasárnap fő üzenete, így minden ige és imádság is erről tanúskodik, Isten akaratát állítja elénk.

Mi az Úr akarata? Jézus ezt mondja: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 40) Ennyivel le is zárhatnánk, és örvendezve haza is térhetnénk. Nem mintha Isten akarata ennél bonyolultabb volna, hiszen Ő pontosan ezt szeretné! Rólunk van szó: mit kezdünk Isten akaratával? Sőt, mi egyezünk-e Isten akaratával?

Mindjárt nem olyan egyszerű a kérdés, ha a például politikára, és annak művelőire gondolunk. Talán nem mondok nagy hamisságot, ha úgy szólván nincs nagy becsülete általában a politikának. Sokan szeretnének közel kerülni az államigazgatáshoz, hiszen minél jobb a tűz közelében lenni. Sokan ezért sok mindent képesek megtenni, s a másik oldalon is vannak sokan, akik hajlandóak is mindezeket elfogadni. Természetesen tisztelet a kivételnek. Látjuk, mi megy, s sokszor azt is, hogy hogyan, elég hozzá bekapcsolni a TV-t, vagy a rádiót. Ingoványos talaj, ahol könnyű hibázni, de látványosan lehet feltörni is, s van akinek ez megéri a kockázatot. Az egyszerű ember számára pedig marad a fejcsóválás...

Nem tudom, hányan vagyunk, akik imádkoznak a falu, a megye, az ország, sőt akár az Európai Unió vezetőiért, tisztviselőiért. Gondolunk-e rájuk? Kérjük-e az Urat, hogy adjon bölcsességet nekik? Pedig fontos, hogy így tegyünk, különösen is manapság. Nem csupán azért, hogy a kisemberek békében és nyugalomban élhessenek – persze ez is nagyon fontos –, hanem azért is, mert őnáluk van a hatalom, amivel lehet jól, és lehet rosszul élni. Azért kell imádkozni, hogy ne essenek kísértésbe, ne szálljon a fejükbe a hatalom; hogy felismerjék azt, nem az ő érdemük az, ha ott vannak ahol, hanem az Úr küldetését hordozzák, s annak a felelősségét, még ha nem is akarnak sokan erről tudomást venni. Ezt mondja Pál apostol: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” (Róm 13, 1) Ezért kell imádkozni őértük, de velük együtt mindannyiunkért, naponként! „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.”

Mi az igazság? Ezt sokan, sokszor, sokféleképpen feltették már, Pilátus is, mikor Jézust faggatta. A mi igazságunk az, hogy híján vagyunk az Igazságnak. Mert mi, emberségünk, Istentől való távolságunk okán, legfeljebb a jogosságig látunk, ám igazságot nem tehetünk. Hiszen nem látjuk át az egészet. Láthatjuk magunk körül, hogy nem igazság-szolgáltatás van, hanem csupán jog-szolgáltatás, akárki akármit is mondjon. Ennyire képes az ember, még ha a teljes tisztesség és jóindulat is vezeti. „Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 22-23)

De Isten igazsága, amely megmentő igazság, nem végrehajtó, nyilvánvalóvá lett, méghozzá Krisztusban! Mert ha az Úr a jog szerint járna el, s itt nyugodtan gondoljunk a Tízparancsolatra, mind egy szálig elvesznénk, akár kicsik, akár nagyok vagyunk. Hiszen nincs a birtokunkban az igazság, azt elvette tőlünk a Kísértő.

Az igazság az tehát, hogy Isten üdvözíteni akarja az embert. Megmenteni, megóvni a pusztulástól, mind az embert, mind a teremtettséget. Jézus viselte ennek a terhét, Isten egyszülött Fia. Őt sújtotta a Törvény szigora, hogy ne minekünk kelljen. Az önmagát nem kímélő akarat mutatja meg, hogy mi áll az isteni akarat hátterében: Isten nem tud belenyugodni abba, hogy az ember, az Ő számára oly' kedves alkotás a vesztébe rohan. Teszi mindezt az ember úgy, hogy bizonygatja a maga igazát, és akaratának jogát. S mégis, ennek ellenére az Úr az ember után nyúl, s visszarántja a szakadék széléről.

Mi a megoldás? Nem igazán szeretem az amerikai típusú, „öröm-keresztyén” stílusú megközelítéseket, mert a nagy felbuzdulásukban elfeledkeznek arról, hogy ugyan megváltottak, de emberek, és ugyanúgy kegyelemre szorulnak. De annyiból igaz ez a fajta „egyszerűsített” hitvilág, hogy: Jézus a megoldás! De fontos, nem az ember megoldása, hanem az Istené; és nem az emberi élet problémáira, napi gondjaira, a szenvedésre, hanem az ember életének célját illetően jelent megoldást.

Az életet nem „spórolhajtuk” meg, még úgy sem ha Krisztus van a szívünk közepén. Hiszen Jézus is végigélte az élet minden magasságát és mélységét, így nekünk is el kell hordozni a magunk életét. Erőt kaphatunk hozzá, de a saját pályánkat nekünk is be kell futnunk. Krisztussal azonban a pálya nem hiábavalóság, hanem célba érkezés! És ez az igazán fontos!

Egyetlen egy valaki van, akivel célt ér az emberi élet. Nem a mi erőnkből, hanem egyedül Krisztus által: ő az egyedüli közbenjáró! „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1, 19-21) Ez egyedül benne, a mi Urunkban, Jézusban, valósult meg, öltött testet. „Mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) A valóságos Isten, aki valóságos emberré lett, Ő egyedül a mi közbenjárónk az Atyánál. Sem szentek, sem angyalok, sem senki más, hanem egyedül Krisztus! Mert ránézve vagyunk mi is Isten fiai! Ő az aki a kereszten a tőle jobbra lévő latornak ezt mondta: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)

„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” (ApCsel 2, 37) – kérdezte Pétert a jeruzsálemi sokaság, akik pünkösdkor hallották az evangéliumot, s velük kérdezzük most mi is. Ismerjük fel Isten akaratát: Isten üdvösségünkért emberé lett! Ennek az örömhírnek vagyunk mi is az apostolai, ahogyan Pál is az volt! A mi dolgunk a bennünk levő fényt, Krisztust elvinni oda, ahol szükség van rá! Ha kell, hát oda is, ahová nem is gondolnánk! Ezért is tanítja így Pál kedves tanítványát, Timóteust: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4, 2) Ehhez tartozik hozzá, hogy imádkozunk egymásért, és a feljebbvalóinkért is! Hiszen mind megváltásra szorulók vagyunk, akik kevésnek bizonyulnak Isten előtt ha csak a saját igazuk van Isten igazsága helyett.

Szeretett Testvérek! Isten üdvözítő akarata megjelent számunkra, közöttünk volt, van és lesz! Szüntelenül kérjük Őt, adja meg a bölcsességet, és a hitet, hogy felismerjük és tegyük azt, ami az Úr előtt valóban kedves! Így hordozzuk egymást Krisztus iránti bizalommal és szeretettel.

Ámen

Isten akarata: célba érni

Ökumenikus imahét 2014

Idén is részt vesz gyülekeztünk az Ökumenikus Imahét alkalmain, mint Bócsán, mint Tázláron!
Idén az imahét témáját a Kanadában élő keresztyének választották: "Hát részekre osztható-e Krisztus?" (1Kor 1, 1-17 alapján)

Tázláron, január 20-23., esténként 6 órától:
-jan. 20. reformátusoknál Mezei Ferenc (r. kat) -jan. 21. evangélikusoknál (a ref. templomban) Beke László (bapt.) -jan. 22. katolikusoknál Ulakcsai Zoltán (ref.) -jan. 23. baptistáknál László Lajos (ev.)

Bócsán, január 27-29., esténként 5 órától:
- jan. 27. evangélikusoknál (ev. imaház) Ulakcsai Zoltán (ref.) - jan 28. reformátusoknál (ev. imaház) Ruskó Norbert (r. kat.) - jan. 29. katolikusoknál László Lajos (ev.)

Az imahét alkalmaira minden kedves érdeklődőt nagy szeretettel hívunk és várunk!

2014

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 1. vasárnap Róm 1, 18-25

„Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.”

(Róm 1, 18-25)

Szeretett Testvérek!

Septem artes liberales – a hét szabad művészet. Az ókori rómaiak hét részre osztották a művelődést, amely egy szabad – értsd: nem rabszolga – emberhez illő foglalatosság. Ezt a rendszert később, mint oly sok mindent, átvette a középkori latin iskola is. Ezt a hetet két nagyobb csoportra osztották: 1. trivium: grammatika, retorika, dialektika (az írás, beszéd, érvelés-vitatkozás szabályai, eljárásai, előírásai), azaz az alaki képzést szolgáló tárgyak; ezekkel foglalkozott az alsóbb fokú iskola. 2. quadrivium: aritmetika, geometria, asztronómia, musica (a számvetés, mértan, csillagászat és zene szabályai, törvényei, eljárásai), melyeket csak magasabb fokú intézetekben tanítottak. Mindkét csoportot magában foglalta a középkori egyetem előkészítő fakultása (facultas artium; a mai bölcsészeti kar őse), melynek elvégzői magister artium liberalium, azaz a „szabad művészetek tanítómestere” címet nyertek.

Ennek a hét szabad művészetnek az alapjára épült fel mindaz, amit mi európai műveltségnek, tudománynak ismerünk. Ezek alapján vizsgáljuk, értjük, s ítéljük meg a minket körülvevő valóságot. Bármit is teszünk, vagy gondolunk, az valahol kapcsolatban van ezzel a több évezredes iskolával. Mi is mondhatjuk Bernard de Chartresszel, a XII. századi szerzetes-tudóssal: „Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebb nézhetünk, és többet láthatunk, mint az elődeink.” Ez az évezredes felismerés, is jól mutatja, mire képes az emberi elme, ha tanul az elődöktől, s maga is hozzáépíti a saját részét. Így fejlődik a civilizáció fokról fokra, egyre nagyobb ütemben. S ahol most állunk, talán az emberi tudomány jelenlegi csúcsánál: sok mindent tudva, sok mindent látva, megállapíthatjuk, hogy rengeteg mindent tudunk a bennünket körülvevő világról. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy még rengeteg felfedezni való vár arra, aki ki akarja fürkészni a Teremtés összes titkát.

Pál apostol szavai is a maga korában, egy igen fejlett világban szólaltak meg. A görög-római bölcselet nagyságát nem érdemes tagadni, hiszen láthattuk az imént, mi is az ő alapjaikon állunk. Sőt, mindez visszafelé is igaz. Amit Pál apostol mond, az ma is aktuális, sőt elevenbe vág. Kemény szavak, amelyek meg sem kísérelnek tekintettel lenni a különféle érzékenységekre. De ez így van rendjén, Isten igéjének a tekintélyt nem a politikailag korrekt megfogalmazás, hanem maga az Úr adja meg. S legyen bármilyen kemény üzenet is, az az Isten szava, amely számunkra is üzen, figyelmeztet.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – ismerjük Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének első sorát. S valóban, a sok tudomány mintha nem érne célt, és nem jutottunk volna közelebb az igazság megismeréséhez. Sőt, mintha egyre távolabbra kerülnénk tőle. S valóban, mintha feltartóztatnánk az igazságot, ahogyan Pál mondja. Mert van ami nyilvánvaló, s mégsem tanulunk belőle.

A Szentírás, főleg az Ószövetség Istenről, mint a minden hatalom és dicsőség Uráról tanúskodik. Aki mindent megtehet, és meg is tesz, ha azt Ő úgy látja jónak. Nem hiába mondja az apostol: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31) Az Úrral való találkozás, az Ő dicsőségével való szembesülés végzetes. Hiszen a Tökéletes találkozik a tökéletlennel, s az utóbbi össze roppanna a találkozástól. Itt nem pusztán egy nagyobb erő hatásáról, hanem a Szent és a közönséges, a Teremtő, és a teremtmény különbségéről van szó. Mózes, fent a Hóreben, ahol a Törvényt kapta, így kérte az Urat: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” (2Móz 33, 18) Az Úr pedig így felelt: „Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.” (2Móz 33, 19-23) A bűnbeesés óta az ember a haragvó, dicső Istent látja. Mert érzi, nyomasztja a hatalma, és mégsem dicsőíti az ember.

Vizsgáljuk a világot, amióta csak ember van a földön. S mégsem dicsőítjük az Istent! Nézzük a földet, a vizet, az eget, s mégsem jutunk az igazság nyomára. Legfeljebb a saját igazunkat keressük, s véljük felfedezni. Pedig „az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható”. S valójában hiábavalóságokra jutunk, ha nem az Isten dicsőségét kutatjuk. Hányan vonták kétségbe már a teremtettséget? Hányan keresték már a saját, vagy a fajtánk dicsőségét, a valódi dicsőség helyet? Hajszolja az ember a maga dicsőségét, s mennyi mindent képes érte megtenni. Pedig ezek a babérkoszorúk nem hervadhatatlanok, sőt az utánuk vágyódókra is csak veszedelmet hozhatnak, méghozzá az Úr haragját.

Nem ma kezdődött, mert már Ézsaiás által is így szólt az Úr: „vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” (Ézs 29, 14b) De fontos azt is tudni, hogy „az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 25)

Így lett valójában tragédiává az emberi kutatás: „megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek.”

Olyan szomorú nézni a TV-ben, vagy olvasni valahol a mai, kvázi felvilágosult tudósok, kutatók egyes véleményeit, persze tisztelet a kivételnek. Sokan nem tudnak mit kezdeni Isten létével, ezért mindenfélét kitalálnak, hogy valahogyan ki tudják zárni az Urat az elméleteikből, s ha lehet az életükből is. De miért is? Szerintem ők is pontosan tudják, hogy egy olyan hatalommal állnak szemben, aki előtt nincs lehetőség talpon maradni. S a Kísértő azzal vakítja el őket, hogyha nem beszélnek róla, vagy ha tagadják, az olyan, mintha nem is volna. Így lehet kifordítani a világot, amihez legjobban ért a Sátán, aki semmit nem tud teremteni, de ami van, azt viszont kiválóan össze tudja gubancolni.

Így történt, hogy az ember a Teremtő helyett a teremtményt kezdte imádni. „A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett.” Ahogyan a pusztában a nép egy aranyborjú után tudott sóvárogni, úgy vagyunk mi is. Könnyű elkápráztatni bennünket mindenféle varázslatos elméletekkel, sőt konkrét bizonyítékokkal is: Íme az Isten! De ott van a felkiáltó jel: minden, ami itt körül vesz bennünket, még ha tízmilliárd fényévnyire is van, az is csak a teremtett világ része, az is csak alkotás, s nem az alkotó! Így ezek üdvösséget nem, hanem csakis kárt, pusztulást, és halált hozhatnak, ahogyan Pál apostol is mondta.

Ám Isten dicsősége megjelent egy egészen más formában. Közénk jött, halandó emberré, akit meg lehetett, s meg lehet ma is ismerni. „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1, 15-16) Ő az igazság! Őbenne ismerhető meg az Úr igazi arca! Őnélküle valóban csak haragvó, hatalmas Isten látszik! De Krisztusban megmutatta, hogy Ő nem elveszejteni, hanem megmenteni akarja az embert. Az Ő dicsősége, szentsége kiáradt általa mireánk is, hogy mi is szentek legyünk, ahogyan Ő is az! Ismerjük fel Őt, a Krisztust!

Szeretett Testvérek! Ez az igazi bölcsesség forrása! Jó a világot megismerni, sőt kötelességünk ez, s minél jobban vigyázni is rá. De lényeget ne a teremtményekben, hanem a teremtőben keressük! S Ő megismerhető, megtapasztalható, hiszen köztünk élt, velünk van, és velünk is marad a világ végezetéig! „Én vagyok az Alfa és az Ómega így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1, 8) Az Ő bölcsessége, és ismerete növekedjen bennünk, hogy megláthassuk Isten országának örök dicsőségét!

Ámen

Septem artes liberales – a hét szabad művészet

Igehirdetés - Újév első vasárnapja Mt 3, 13-17

„Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Jézus így válaszolt: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot.” Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”

(Mt 3, 13-17)

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt napokban otthon voltam, igyekeztem sokat együtt lenni a szeretteimmel. Az ilyen otthon töltött napok sajátossága, hogy az ember elkezdi nézegetni az otthon maradt fiókjait, dobozait. Ahogyan bogarásztam a cókmókjaim között megtaláltam a keresztelésem néhány emlékét. Így találkoztam a keresztelési kendőmmel, néhány fényképpel, sőt meg lett az a kicsiny ruha is, amiben megkeresztelt 1986. november 30-án, a fasori templomban, Szirmai Zoltán tisztelendő úr.

A keresztség nem csupán a család öröme, amikor összegyűl a rokonság, hanem legalább annyira a gyülekezeté is. Ezért keresztelünk, mi evangélikusok, de a reformátusok is, mindig a vasárnapi istentiszteleten. Hiszen a gyülekezet ilyenkor egy új, bár még igen fiatal taggal gyarapodik. Külsőleg valójában ennyi történik, ha valaki mintegy az utcáról betérve látná, mi történik. Ám nem véletlenül szentség a keresztség.

A teológián már az elején belenevelik a hallgatókba, hogy mi az a három dolog, aminek teljesülnie kell, hogy egy bizonyos rítust, szokást, gyakorlatot szentségnek nevezzünk: 1) látható jele van; 2) Jézus rendelte el; 3) az üdvösség ígérete kapcsolódik hozzá. Így dönti el az egyház már két évezrede, hogy mi szentség és mi nem az. Így van a protestánsoknál két szentség: a keresztség, és az úrvacsora.

Most, Vízkereszt ünnepéhez igen közel, az evangélium imént hallott soraiban megtalálhatjuk mindhárom kritériumot, így keressük a választ Keresztelő János kérdésére, „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Miért is fontos a keresztség? Miért is fontos, hogy Jézus is megkeresztelkedett? Vízkeresztkor ennek a tényét ünnepeljük.

Tehát, a keresztség-nek/-t/-hez:

1. Látható jele van
2. Jézus rendelte el
3. Üdvösség ígérete kapcsolódik hozzá

A keresztségnek látható jele van, méghozzá a víz. Keresztelő János, ahogyan a Szentírás beszámol róla, aki prófétánál is nagyobb, aki az Úr ösvényét készítí, aki a kiáltónak a hangja a pusztában, Zakariás pap, és Erzsébet (Szűz Mária unokatestvére) gyermeke a pusztában élt, puritán módon, és a Jordán folyóba merítette mindazokat, akik meg szerettek volna térni az Úrhoz. János figyelmeztette a népet, hogy közeleg a Messiás, aki elé nem lehet csak úgy járulni, hanem bizony meg kell szabadulni mindattól, ami nem kedves az Istennek. Külső szemlélőnek, a mai utcáról beleső ókori megfelelőjének, mindez nem lehetett más, mint egyfajta kultikus fürdés, amelyet egy fura szekta gyakorol a folyó partján. Ám mégis, Jánoshoz tódultak az emberek, mert Isten üzenetét hirdette. Így beszélt az őhozzá fordulókhoz, igen keményen: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (Mt 3, 7-10) Azzal, hogy a víz alá merítette azokat, akik bűnbánatot gyakoroltak, és ezután az Úr szerint akartak élni, szimbolikusan megfulladtak a bűnnek, és feltámadtak megújulva, megtisztulva.

A keresztségben a víznek ma is ez a jelentése. A víz egyúttal életet ad, megtisztít, de meg is lehet tőle fulladni, bele lehet halni a vízbe. Az ember életét születésétől fogva mérgezi a bűn, mert a Gonosznak a célja az, hogy meghaljunk, s bizony a Gonosz minálunk erősebb. Elérte a célját, hogy Istentől elszakítva éljünk, s haljunk meg. A keresztség azonban gyógymód, ahogyan Pál apostol írja: „Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban.” (Róm 6, 9-11) A keresztségben is lényegében ez történik: meghalunk a víz alatt, de a bűnnek, nem Istennek; s feltámadunk, megtisztulva, új élet reménységével az Istennek.

Mi ugyan csak szimbolikusan, három öntéssel keresztelünk, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, de az ortodoxok háromszor teljesen alámerítik gyermeket a vízben. Persze ez csupán külsőség, a lényeg, a titok nem a vízben van, hanem Isten Igéjében: „nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.” (Tit 3, 5-7) Ezért fontos számunkra a gyermekek megkeresztelése, és ezért igazi öröm mind a rokonoknak, mind az egész gyülekezet számára

A keresztséget Jézus Krisztus rendelte el. Bár Keresztelő János kezdte el a bemerítést a bűnök bocsánatára, de ő ezt mondja: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3, 11-12) Azzal, hogy Jézus megkeresztelkedett víz által, úgy vált valósággá, hogy Őáltala, Őérte, Őbenne a benne reménykedők a Lélek által legyenek megkeresztelve. Amikor rászállt az Úr Lelke Jézusra úgy, ahogyan a galamb szokott az emberre, úgy történik meg a Lélek keresztsége, s szerez szabadulást. Ahogyan az apostol mondja: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) A szabadulás útja nem a víz, és az emberi tett, hanem Isten Lelkének mentő szeretete!

Jól mondta János: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” (Mt 3, 14) De ennek azért kellett így történnie, hogy megláthassa mindenki, hogy Jézus, az Isten egyszülött fia, valóban ember, és valóban közösséget vállal mindenkor, és mindenhol az emberrel. Neki nem lett volna szüksége rá, de a mi számunkra létfontosságú, hogy ne csak a víz, hanem a Lélek elevenítsen meg bennünket.

Jézus pedig feltámadása után ezt mondta tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 18-20)

Tehát a keresztséghez az üdvösség ígérete kapcsolódik. A Szentírás egyik legszebb mondata az isteni szózat, ami a mennyből hangzott, amikor Jézus feljött a víz alól, s mikor rászállt a Lélek: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3, 17) A keresztség, és egyben a Vízkereszt ünnepének lényege ebben a rövid kis mondatocskában ragadható meg. Mert a Mennyei Atya gyönyörködik a Fiúban, mert a Fiú tökéletes, mert a Fiú engedelmes, mert a Fiút szereti, végtelenségig.

A keresztségben a gyermeket nem csupán a választott névre, Annára, Zsoltra kereszteljük, hanem Jézus nevére is. Ahogyan Péter apostol vall: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 12) Így leszünk mi is a Mennyei Atya gyermekeivé! Jézus az első zsenge az üdvözültek végtelen sorában, mert aki az Ő nevét viseli az az Isten gyermeke, s benne is gyönyörködik az Atya! Amit az első Ádám elrontott, azt az új Ádám, Krisztusunk helyrehozta! Az első ember átkát összetörte, s így semmisítette meg a gonoszság örvényét! Mert az Atya többé nem a mi kisiklásainkat nézi, hanem a Tökéletes Fiút, aki bennünket is tökéletessé tud tenni. Mert az Úr ezt kívánja az övéitől: „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” (3Móz 11, 44)

Szeretett Testvérek! A Vízkereszt csodája ez: Krisztusért gyönyörködik bennünk is a Mennyei Atya! Jézus köztünk, és értünk végzett szolgálata azzal indult, hogy megkeresztelkedett, hogy általa mi is szentekké lehessünk. Egész földi útja, halála, és feltámadása ezt mutatja meg a mi számunkra. Jó ezt az új évet ezzel a vízkereszti üzenettel elkezdeni, jó tudni, hogy minden botlásunk és hibánk ellenére az Isten örömét leli bennünk, mert szeretete nem csupán az égig ér, hanem le a földig, egészen a mi szívünk mélyéig! Így töltse be, és őrizze meg szívünket, lelkünket a Fiú, aki által, és akire nézve lettünk teremtve!

Ámen

Jézus megkeresztelése

Igehirdetés - Óév este Zsid 13, 8.9.14

„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tetszetős idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert jó, ha kegyelemtől erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. [ … ] Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13, 8.9.14)

Szeretett Testvérek!

Az Óév estéje, az esztendő végének utolsó órái legalább annyira szólnak az elmúlt évről, mint amennyire az eljövendőről. Ilyenkor mindenki egy kicsit elgondolkozik, mennyi minden történt velünk, a családban, az egész világban! Számtalan esemény, élmény amelyekre jó visszatekinteni, s bizony olyanok is, amelyeket talán jobb elfeledni. Mi lesz velünk jövőre? Van olyasmi, amit sejtünk, szinte bizonyos, hogy lesz jó pár dolog, amire nem számítottunk, nem számíthatunk. Az év egyik napján sem érezhető ennyire a feszültség a múlt és a jövő között, mint ilyenkor az esztendő utolsó napján.

Sokszor halljuk, változó világban élünk. S amikor hátrapillantunk, láthatjuk is magunk körül a rengeteg változást. Az ember csak kapkodja a fejét, mire, merre figyeljen, hiszen egyik pillanatról a másikra nagyon mássá lehet körülöttünk a világ. Felpörgetve, vagyis inkább felhergelve élünk, idegesen telnek napjaink, hiszen egyre ritkább az, ami az állandóság biztonságát meg tudja adni. Érződik ez mindenütt, éppúgy otthon, mint a munkahelyen, vagy épp a közlekedésben.

Egyvalami – igazából Egyvalaki – van, azonban kétezer éve egészen bizonyosan változatlan: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Ez a tény a Szentírás egyik olyan titka, amely felett megannyiszor átsiklunk. Pedig most, így a múlt s jövő határán még különösebb hangsúlyt kap a mi folyton-folyvást változó, izgő-mozgó világunkban. Ha más nem is, egyvalami örökre megmarad, a Mennyei Atya szeretete. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16)

Micsoda ajándék az, hogy Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra érvényes! Nem számít az, hogy ki, mikor s hol él. Még az sem, hogy hogyan él, hanem egyedül az, hogy hova tekint: a saját kis boldogulására vagy az Isten fiára. Jézus Krisztus ma nekünk ugyanazt jelenti, mint egykor a vámszedő Lévinek, a szintén hasonló mesterséget űző alacsony Zákeusnak, Mária Magdolnának, az etióp kincstárnoknak és még sorolhatnánk a neveket a Szentírásból, akik élete Isten testté lett Igéje által vett gyökeres fordulatot. A golgotai keresztfa áldozata összeköt bennünket mindazokkal, akik Krisztusban élő szívvel éltek. S pont ez a kapocs az, amely előre is mutat, hiszen a kereszt üzenete az utánunk következőknek is ugyanezt fogja jelenteni.

Krisztus az a biztos alap, amelyre bátran építhetjük életünket. Péter apostol így tett erről bizonyságot vádlói füle hallatára, a nagytanács előtt minderről: „Ez az a kő, melyet ti, az építők megvetettetek, amely szegletkővé lett; és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embernek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12) A Megvetett által menekülhetünk csak meg a megvetéstől. De nem az emberek megvetésétől, hanem az isteni törvénytől, amelyet megtartani lehetetlen, hiszen emberek vagyunk. De mivel Jézus betöltötte, az ő neve által érhet nyugodt, biztos kikötőbe az életünk, ahol tudhatjuk, jó helyen, védelemben, gondoskodásban lehetünk. Mi másra, ha nem az ilyen biztonságra vágyik minden ember! „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Isten kegyelmének állandósága az, amely erőt ad. Erre hívja fel figyelmünket az Ige is: kegyelemből erősödni. Mindannyian érezhettük már, hogy az állandó megfelelni-akarás mennyire nem tudja elérni a célját. Igazából két végletes eset lehetséges, s egyik sem erősíti meg az ember lelkét.

Az első esetben, a nagy igyekezetben teljesen felőrlődik a lélek: hiába minden igyekezet, bárhogyan is törekszek, nem érzem azt, hogy jobb lennék. Ez játszódott le Lutherben is szerzetes korában, akinek szinte az élete ment rá arra, hogy kiengesztelje a haragvó Istent. S hányan vannak ma is, akik kiégnek, pedig lelkiismeretesen próbálnak megjavulni, Istennek tetsző életet élni, de csak azt látják, hogy Isten haragszik rájuk.

A második út sem sokkal fényesebb. Látva a kiégett, meghasonlott embereket, már meg sem próbálja törni magát, hogy változzon, inkább feladja az egészet, s nem törődik sem Istennel, sem emberrel. De látni kell, hogy ez a hedonista hozzáállás sem vezet sehova, legfeljebb a pogányságba.

Ezzel szemben a kegyelemből erősödni azt jelenti, hogy komolyan vesszük azt, hogy Istennek van kegyelme. Igen, mi ennyire vagyunk képesek, összeveszni Istennel, de fontos, hogy nem Ő haragszik miránk, hanem mi duzzogunk Őellene. Ha fordítva lenne, Jézus sohasem született volna meg. Sokszor hallani tragédiák után, hogy: ha van Isten miért engedte, hol van az a csuda nagy szeretet?! De biztos, hogy a személyes és világban látható tragédiák mögött Isten áll? Nem lehet, hogy az emberi önzés, nemtörődömség, gőg, harag okozza mindezeket? …

Hajlamos az ember arra, hogy megszabja mindazt, amit az Isten elvár az embertől, látunk erre is ezer példát, úgy is szoktuk ezt hívni, hogy „farizeusi” magatartás. De tudnunk kell, hogy Istennek egyszerűbb az elvárása, bár sokszor nem könnyebb a mi számunkra. Miért is? Mert le kell mondanunk a saját fejünk után való sántikálásról, s ez bizony meghasonlást vált ki. Meg kell tagadni az addigi életfelfogásunkat, ami nehéz. De mennyivel többet jelenthet az a tudat, hogy Isten kegyelmében élek! Mennyire jó volna úgy végigélni a 2014-es esztendőt, hogy elmondhassuk személy szerint: Isten kegyelmében megerősödve élek.

Ha a kegyelemből él az ember, akkor óhatatlanul megnyílik a szeme, s új horizontot lát meg maga előtt. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” A zsidókhoz írt levél szerzője arra biztat, hogy előre tekintsünk. Lássuk meg, merre tart az életünk, mi az a cél, amelyet Krisztus mutat nekünk. „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát.” (Mt 6, 33) Valódi távlatot itt találhatunk. Isten országa az, ami felé tartunk, bár már most is megtapasztalható, annak mi is részesei, ha úgy tetszik polgárai vagyunk. Ez az ország túlmutat minden földi hatalmasságokon, rendszereken, emberi alkotmányokon. S bizony ezért irigy is rá a világ, nem véletlenül tör a keresztyénségre minden diktatúra, és elnyomó rendszer. Mert akik Isten országában vannak, azok más szemmel néznek az emberek hatalmára, tudván, hogy minden hatalom és dicsőség az Istené.

Isten országának keresése nem más, mint életünk adventje, várni az eljövendőt, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik kié az utolsó szó a világ ügyében. Egyedül a Mennyei Atya tudja, meddig tart a világ folyása. Minekünk az a fontos, hogy tudjuk azt, hogy Istennek gondja van a világra. Keressük hát ezt!

Óév estéjén, amikor átlépünk egy új esztendőbe, ahol új események, új lehetőségek várnak ránk, nagyon jó arra gondolni, amivel Igénk bátorít bennünket. Van ami örök, Jézus Krisztus áldozata, amely megmutatta azt a kegyelmet, mellyel megerősödve tekinthetünk azt előttünk álló időkre.

Kívánom mindnyájunknak azt, hogy a következő esztendőben is Isten szeretetében megnyugodva keressük Isten eljövendő országát!

Ámen

Határon

Igehirdetés - Karácsony Jn 1, 1-13

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie. Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1, 1-13)

Szeretett Testvérek!

Kisgyermekként szerettem rajzolni, ugyan embereket nem, de mindenféle autót, repülőt, hajót, s efféle dolgokat egész ügyesen tudtam papíron megőrizni. Külön élmény volt a számomra, amikor nem csak oldalról tudtam megrajzolni a kívánt tárgyat, hanem képes voltam azt térben is látni, és aszerint megalkotni. Egészen másképp fest minden, ha kiemelkedik a környezetéből, nem csupán elterülve fekszik. Ilyenkor lehetőség van szinte körbejárni, szinte az ember mögé lát a képnek, elképzelni, milyen is lenne, ha az valóban egy szempillantás alatt itt teremne előtte. Erre képes egy másik perspektíva, azaz nézőpont. A történészek szava-járása az, hogy egy forrás nem forrás: egy esemény, vagy személy annál hitelesebb, minél több egymástól független forrás megemlékezik róla, mintegy más nézőpontból láttatva azt. Számunkra is így van, ha valamit meg szeretnénk vizsgálni, azt nem csak szemből tesszük, hanem megnézzük az oldalait, egyiket a másik után, ha van rá lehetőség megnézzük felülről is, sőt megesik – ha tudunk –, hogy akár alá is belesünk. Tesszük mindezt azért, hogy minél teljesebb képet alkothassunk több nézőpont segítségével.

János apostol sem tesz mást, mint Jézus életét egy másik nézőpontból tárja gyülekezet elé. János másik utat választott, mint Máté, Márk, és Lukács, akik egy húron pendülnek, ezért is hívják őket „szinoptikusoknak”, azaz együtt látóknak. Mindhárom evangéliumi leírás a földre jött ember Jézust állítják elénk, emberi szempontból, emberi szemszögből, mondhatni „földhözragadtan” szemlélik, s tesznek bizonyságot Isten Fiának közöttünk végzett szolgálatáról. János azonban egészen más megvilágításba helyezi az evangéliumot. Ő ugyanis felülről szemlél, és az isten Jézus szempontjából indul ki. Sokkal magasröptűbb, elvontabb, de egyúttal mélyebb módon beszéli el, hogy kicsoda a Krisztus.

Jól látszik mindez, az imént felolvasott jánosi szakaszból is, amely egy híres szakasz, az ún. Prológus, azaz előszó. Ez János apostol karácsonyi története!

Reményik Sándor, evangélikus költőnk így írja le mindezt János evangéliuma című versében:

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttire fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek -- mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen őrvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

János számára ez a karácsony lényege, hogy az „Ige testté lett”! Jól tudjuk nyelvtanórákról, hogy mi az ige: olyan szó, amely cselekvést, történést, létezést, állapotot fejez ki. Isten Igéje pedig pontosan ez, hiszen Jézusban mindezek testet öltöttek. Isten szava, amely a világot alkotta, hiszen minden, ami létrejött az az Ő szavára lett, született meg ebben a világban, a mi számunkra, a mi megmentésünkre. Ahogyan Pál apostol írja a Kolossé levélben: „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1, 15-17) Így ez az Ige a világosságtól kezdve minden, ami körül vesz bennünket, sőt, mi magunk is így a részei vagyunk, hiszen ugyanez az Ige teremtett minket is. Az Élet teljessége van Isten Igéjébe, amely az igazi világosság (amelyről tegnap este szólt az igehirdetés). Ez az Ige jött le közénk, saját világába.

Máté és Lukács írja, hogy József és Mária számára nem volt hely Betlehemben, hogy biztonságban világra jöhessen az Isten Fia, ezért kellett egy istállóban megszületnie Jézusnak. S ez lényegében így is maradt Jézus egész földi életében. János ezért írja: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” Isten Igéjét kezdetektől fogva az elutasítás kíséri. Nem csak akkor, kétezer évvel ezelőtt, hanem azóta is minden nemzedék elutasítja, eltussolja, vagy legalábbis igyekszik kifordítani Isten emberré lételének tényét. Nem hiába lett karácsonyból, fenyő ünnep, tél ünnep, és hasonló erőltetett ünnepfélék. Manapság is lehet hallani mindenfélét a karácsony lényegéről. Az egyik reklám szerint például a karácsony az otthonról szól... Az általánosabb vélekedés szerint ez a szeretet ünnepe, ez a felfogás egy fokkal közelebb áll az igazsághoz.

De ez a szeretet nem csupán a mi, gyarló, emberi szeretetünk, hanem annak a szeretetnek az ünnepe, amellyel szereti a Mennyei Atya az Ő gyermekeit. Olyannyira, hogy emberré született, a legkiszolgáltatottabb formába, kicsiny csecsemővé. S olyan életutat járt be, amely során minden szeretet nélküliséget elszenvedő ember sorsát vállalta, egészen a halálos bűnösökig. Azért gyúlt az Ő világossága számunkra, hogy amit mi sötétnek ismerünk, az világossá legyen. Így lesz a kérlelhetetlen Isten szerető Apává, a mi Atyánkká is. Ezt a tényt nem tudja a világ elfogadni, mert a gonoszságnak nem célja, hogy világosság legyen, de Istennek hála, nem a Kísértőé az utolsó szó. Mert ez a szeretet, az agapé, a teljességet adja, s teljességgel adja magát.

Mert akik minden kísértés ellenére be tudják fogadni a betlehemi gyermeket, azok magát az Élő Igét helyezik a szívükbe. Ahová Jézus belép, ott helyreáll, ami összedőlt; összeforr, ami eltörött; begyógyul, ami sebes. Hiszen az az Ige, amely alkotta a világot, hogy ne tudná mindezt bennünk is, rajtunk is elvégezni. Ezért írja János apostol: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” Nem a mi szorgoskodásunk, kedvességünk, szeretetünk tesz képessé arra, hogy Isten gyermekei lehessünk, hanem egyedül azon valaki által, aki egy istállóban született két évezrede. Ha ő nem jön közénk ilyen formában, nem lenne számunkra más, mint a sötét éjszaka, fényesség nélkül. De az Úr kegyelme a karácsony csodája: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2, 8) – írja Pál apostol.

Szeretett Testvérek! Komoly ajándékot kaptunk azzal, hogy az Ige testté lett. Ezért emlékezünk Rá évről-évre. Ez az ajándék nem csak János apostol számára helyezte új megvilágításba a világot, hanem a mi számunkra is. Jézus Urunk által mi is másképp lehetünk a minket körülvevő világgal. Hiszen felülről, Isten szemével láthatjuk azt. És az Ő szeme szeretettel tekint le most is ránk! Ennek az isteni szeretetnek a fénye ragyogja be a mi hálás ünnepünket, karácsonyunkat! Ne engedjük kihunyni a karácsonyi fényeket, hadd világítsanak számunkra és általunk sokak számára is, legalább a következő karácsonyig! Így kívánok minden kedves Testvérnek a mi Urunk áldásában gazdag, békés karácsonyt!

Ámen

  

Logos - Ige (görögül)

Igehirdetés - Szenteste Mal 3, 20a

„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” (Mal 3,20a)

Szeretett Testvérek!

Olyan szép ilyenkor, karácsony környékén sétálgatni az estében. Sok ház falán, ablakán van fényfüzér, sőt az utcák némelyike is kap ilyenkor díszkivilágítást. Sok kicsiny fény pislákol, akármerre is néz az ember. Sok kicsiny sugár töri meg az éjszaka sötétjét, amely ilyenkor télvíz idején olyan nyomasztóan borul mindannyiunkra. Ösztönösen igyekszünk a világosság felé, hiszen, ahol fény van, ott lehet csak igazi élet.

De mennyi helyen van sötét. Ahol hiába minden mécses, lámpa, mégis a sötétség az úr, mintha valami állandóan elnyelni akarná a világosságot. A komor félhomály borul sokakra, ami szürkévé és feketévé változtat mindent. Annyi minden tud közénk és a fény közé állni, felsorolni is nehéz volna. Gond, bánat, gyengeség, fáradtság, fájdalom, jó volna ha tűnne.

Az első karácsony estéjén, két évezrede azonban valami történt. Egy távoli provinciában, egy kicsiny poros városka, egyik istállónak használt barlangjába apró fény gyúlt. Valami egészen kis jelentéktelen, egészen nyomorult helyen. De fény támadt. Sokaknak egy átlagos este volt az csupán, olyan mint a többi, de mégis néhány ember számára igazi világosság lett az éjszaka. Kiknek is? Pásztoroknak és távoli vidékekről érkező bölcseknek. Mind olyanok voltak, akik ott és akkor nem számítottak, hiszen a pásztorok kirekesztettségben éltek, a bölcsek pedig messzi vidékről jöttek. Mégis a Fény azok számára jelent meg, akik a legtávolabb voltak minden más fénytől.

Az Úr nem tett mást, mint egy apró mécset gyújtott, amely azonban teljesen más, mint bármely másik. Mert az Ő fénye valóban el tudja űzni a sötétséget, mert az Ő fénye valóban világosság, mert az Ő fénye valóban gyógyít. Mert az Isten Igéje pontosan ezt teszi: világosságot gyújt, megment, meggyógyít. És ez az Ige lett testé, azon a régi éjszakán.

Isten Igéje világosság, hiszen az első szava is ez volt az Úrnak: „Legyen világosság!” (1Móz 1, 3) A kezdet-kezdetén felragyogott a világosság, amely az Isten világossága. Amely elűzi a sötétséget, rendet teremt, láthatóvá teszi a világot. Ez az Ige, lett testé, és ezt mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8, 12) Ez fény űzi el a sötétet. Mert oszlatja a homályt, tünteti az árnyakat, bevilágítja az addig láthatatlant. Átragyog életen, s halálon. Egészen más megvilágításba helyez mindent! Többé nem a sötétségé, a kiszolgáltatottságé, az ármányé az utolsó szó, mert az Ő fénye felfedi mindezt. Jézus szavára szertefoszlik a Gonosz munkája.

Isten Igéje megment. Ahogyan eloszlatja a sötétet, ahol bármi könnyen ránk törhet, úgy lesz világossá az akarata: „Nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 33, 11) S erre az Úr az életével esküdött meg. Ezért jött igazsága a földre, hogy élete árán életet adjon nekünk, akik vágyódunk az Ő világosságába. Isten Igéje ezért lett testé, hogy megmentsen ilyen önfeláldozó módon, mert szereti az embert. Jézus már születésekor olyanok számára lett fontos, akik kint rekedtek a sötétben, a pusztaságban, a messziségben. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18, 11) Hiszen mindnyájan elveszettek vagyunk, nem leljük a fényt, valahol messze, távol vagyunk a fénytől, de az Ő szava fényességre vezet, ahol oltalom vár ránk.

Isten Igéje meg is gyógyít. A világosságban látszik csak igazán, hogy miért kell bennünket megmenteni, mert rengeteg seb van rajtunk, amiket be kell gyógyítani, különben a vesztünket okozzák. Ezért gyógyít a világosság. Mert erre van talán a legnagyobb szükségünk. „Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (Zsolt 34, 19) Az adventi váradalmunk beteljesülése ez, közel van, már itt van aki bekötözi a sebeinket. Orvos kell nekünk, aki tisztában az igazsággal: halálos a betegségünk! De van gyógymód, ha úgy tetszik fény terápia, az Isten szeretetének fénye, amely beragyogta egykor a betlehemi éjszakát, s azóta is tündököl, hogy világosságával gyógyítson. Mert a Messiás nem pusztán egy hős, aki megment, hanem hűséges gyógyító is.

Isten igazsága így gyújtott világosságot! Mert az Ő igazsága nem vádló, hanem szerető, megmentő, gyógyító. Ez az, amiért van okunk ünnepre, amiért hálát adhatunk az Úrnak! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Az örök élet fénye ragyog fel számunkra Szenteste, hogy a mi szívünk világosságba jusson.

Puszta Sándor Örökké karácsony című versében így ír a karácsony lényegéről:

Amikor elhallgat az angyalok éneke,

Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.

Isten testé lett Igéje ezért gyúlt fel. Ez a fény ragyogja be most a mi szívünket lelkünket! Vigyük haza az Ő fényét, ragyogja be ne csak ezt a pár előttünk álló napot, hanem legyen gyógyító fényforrássá egész életünkben! Így őrizzen meg bennünket a betlehemi gyermekben közénk jött Szeretet!

Ámen

Gyógyító világosság

Igehirdetés - Advent IV. vasárnap Ézs 46, 8-13

„Emlékezzetek csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek! Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik. Elhívok napkeletről egy saskeselyűt, tervem végrehajtóját messze földről. Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.” (Ézs 46, 8-13a)

Szeretett Testvérek!

„Megismersz?” – kérdezi tőlem egy első látásra idegen illető. Hát mi tagadás, nem tudom, hova tenni. Kínos ilyenkor a csend. Hiszen az egyik fél meg van győződve, hogy a másik pontosan tudja, kivel is áll szemben, míg a másik ennek a pontosan az ellenkezőjében biztos. Az ilyen helyzeteket nem könnyíti meg, ha valakinek olyan névmemóriája van, mint nekem. Ahogyan azonban egymást nézi a két szempár, valahol leghátul elindul egy érzés: „Várjunk csak!” Elkezdenek előúszni kicsiny emlékfoszlányok: „Hol is?” Majd egy kicsit több is: „Mikor is?” S egyszerre csak összeáll a kép: „Hát persze! Ez az! Ő az, akivel egyszer egy nagyon jót beszélgettem, évekkel ezelőtt! … csak tudnám, hogy hívják...

Nem egyedi eset, mindannyiunkkal megtörténik ilyesmi. Az ilyen találkozások a maguk módján örömöt adnak az életnek, hiszen telis-tele van nem várt fordulatokkal: „Pont ő, pont most, pont itt?” Lehet, és van is ok örömre, mert ez azt is mutatja, hogy a másik fél számára fontosak vagyunk, számon tartja azt, hogy valamikor, valahol létrejött egy kapcsolat, amely lehet, hogy megszakadt, de a most van lehetőség ismét felvenni.

S bármily' hihetetlen az Advent is pontosan ilyen, s különösen is az utolsó adventi vasárnap, mely az Öröm vasárnapja is. A hét igéje is ezt tükrözi: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. […] Az Úr közel!” (Fil 4, 4.5) Olyasvalaki érkezésére készülünk, akit meglehet, régen nem láttunk, talán el is feledkeztünk róla, de közeledik a perc, amikor egyszerre előttünk áll, s megkérdezi: „Megismersz?” S mi csak állunk zavartan. Ő változatlan, mi viszont változunk. Benne ismerhető meg az Úr szabadítása.

Soeren Kierkegaardnak van egy idevágó gondolata, miszerint „az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni”. Ézsaiás próféta szavain keresztül az Úr is egy ilyen visszatekintésre, de annál sokkal többre hívta népét, s hív most bennünket is.

A babiloni fogságba hűtlensége miatt került a nép. Mert elhagyták az Urat, mindenféle bálványokat, istenpótlékokat kezdtek el követni, melyek eltompították a szívüket, és hamis biztonságérzetet nyújtottak a számukra. Hatalmas és fájdalmas kijózanodás volt, amikor a hiedelmek légvára visszaomlott rájuk. Sokak áldozatul estek Jeruzsálem ostromának, a túlélőket, pedig elhurcolták Babilóniába. Ott, talajt vesztve, gyökértelenül, kiszolgáltatottságukban szólt hozzájuk az Úr. Ezért mondja a nép pirulására: Megismertek? „Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket.”

Három tanúságot emelek ki ebből a néhány versből:

1. Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul
2. Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi
3. Mert az Úrnak van terve a elkövetkezőkre, amely maradandó

Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul. Emlékezésre hívja az Isten az Ő népét. „Gondoljatok vissza régi időkre! Megmondtam nektek előre: „Ha az én rendelkezéseim szerint élsz, törvényeimet teljesíted, ha megtartod minden parancsolatomat, és azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígéretemet” (1Kir 6, 12) Hányszor szabadítottalak meg, amikor hozzám menekültél! Hányszor segítettelek győzelemre! Hányszor óvtalak, vigyáztalak, én népem! S mégis elfordultatok, szembeszálltok velem, megígértem, hogy leveszem rólatok a kezem; megéreztétek milyen nélkülem. Hányszor, hányszor, hányszor...” S úgy is lett. Ha végig futunk a Szentíráson lépten-nyomon az elveszettségből megtaláltatással találkozunk.

De mindez nem csak Izrael népére igaz, hanem mireánk is! A magunk helyén, a magunk életében mi is ugyanezeket a pályákat futjuk be. Akár a mágnesek játéka. Egyszer odasimulunk, de máskor eltaszítjuk magunktól Istent. Mindegy is a dolog előjele, pozitív vagy negatív, hiszen örömben és bánatban is lehetséges az odafordulás éppúgy, mint a taszítás.

Bennünket is kérdez az Úr: „Megismersz? Én vagyok, aki formáltalak, aki felruházott, aki óvott, védett. Egyszer, másszor elfutottál. Azt hitted nem látlak, valójában te nem láttál. S most mégis egymásra leltünk. Elfogadod, hogy én vagyok az Úr, aki véghez is viszi a tervét?” Advent erre nagyon jó idő, hogy megtaláljuk életünkben ezeket a pontokat, bizonnyal vannak, amikor összeértünk Istennel, megtapasztaltuk az ő erejét, szeretetét, nagyságát. Láthattuk, átérezhettük, hogy amit mond, az a VALÓSÁG.

Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi! Nem csak beszél, buzdít, bujtogat, hanem Ő maga lép oda, s közbe, ha a helyzet úgy kívánja. Ezékiás király idejében, néhány évtizeddel a fogságba vitel előtt, Jeruzsálem népe megtapasztalhatta ezt. A babilóniai sereg körülzárta az egész várost, nem volt lehetőségük kitörni, s mégis az Úr megígérte a szabadulást, angyalát küldte az ostromló seregre éjszaka, és valamilyen titokzatos kórban az ellenség jó része ott veszett, a maradék pedig reggelre elmenekült. Ez persze csak egy epizód. Sok történet szól arról, hogy az Úr megígéri és meg is cselekszi a szabadítást.

A számunkra fontos kérdés az, hogy el tudjuk-e fogadni a segítő kezet? Megértjük-e, hogy az Úr nem parancsolgatni akar nekünk, hanem helyreállítani. Úgy is mondhatnám, felszabadítani a rossz berögződésekből.

Dániel könyvében olvasunk Sadrak, Misak, és Abednegó történetéről, akiket a babiloni király tüzes kemencébe akart vetni, mert nem voltak hajlandóak leborulni a bálvány szobor előtt. De ők így válaszoltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dán 3, 17-18) Megdöbbentő a válasz egy rövidke része: „de ha nem is tenné”. Valahol ez az Úr szabadításának komolyan vétele. Ahogyan Pál apostol mondja. „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28)

Mert az Úrnak van terve az elkövetkezőkre, ami maradandó. „Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól!” – így szól az Úr. A fogságban élő nép számára Isten egy olyan szabadítót küldött, e prófécia elhangzását követően néhány évtizeddel, amilyenre nem is gondoltak: egy másik nagy, és erős birodalom uralkodójára, Cirus perzsa királyra. A perzsa birodalom legyőzte a babilonit, átvette annak a helyét, és különös módon, ez az újabb birodalom teljesen másképp viszonyult a leigázottakhoz, mint a régi. A perzsák nem kiszakítani és beolvasztani, hanem helyükön hagyva, visszaengedve régi életmódjukba akarták a népeket. Persze nem valamiféle ókori humanizmusból, hanem egy másfajta politikai megfontolástól vezérelve. Az Úr egy ilyen különös módon juttatta levegőhöz népét, szabadította ki szorult helyzetéből.

Mi egy sokkal nagyszerűbb Szabadítót várunk vissza, akiben az Úr terve öltött testet. Ez a Szabadítás egyszer történt meg, de akkor mindenkiért. Eljövetelének célja, és értelme volt az, hogy számunkra botrányosan, felfoghatatlan módon, de mégis megváltást, és ezzel gyógyulást szerezzen, hiszen így szabadított meg minket minden halál hatalmától. Ez egy olyan pont a világ életében, amitől kezdve másként tekinthetünk a múltra, jelenre, de a jövőre is. Más értelmet kap minden, ha Krisztus keresztjén keresztül szemléljük a világot. Mert azért jött, hogy minden, amivel mi Őt oda juttattuk, az egyszerre el legyen hordozva, megsemmisüljön a gonoszság saját csapdájában. Mert az Úrnak van hatalma még a gonoszság felett. Méltán mondja tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13, 8) Ugyanaz mindenki számára: ugyanaz a gyógyír mindannyiunk ugyanazon bajára, egyszer s mindenkorra.

Szeretett Testvérek! Az idei adventünk utolsó hetébe érkeztünk. Megismerhettük mi van bennünk, s ki kíván oda belépni. Az Ő érkezésére készüljünk lélekben, hogy ha belép, s megkérdezi: „Megismersz?” tudjuk azt mondani, amit Tamás, a hitetlen tanítvány mondott: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20, 28) Legyen a mi számunkra is az egymásra lelés, az Úrral való találkozás alkalma, a beteljesült karácsonyi várakozás. Így őrizzen meg Bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

Találkozni...

Igehirdetés - Advent III. vasárnap Ézs, 51, 1-6

„Hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek, és az URat keresitek! Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok, és a kút üregére, melyből kiásattatok! Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam. Bizony, megvigasztalja Siont az ÚR, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az ÚR kertje. - Boldog örvendezés lesz majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének. Figyeljetek rám, ti népek, hallgassatok rám, nemzetek! Mert tanítás származik tőlem, és törvényemet a népek világosságává teszem hamarosan. Közel van igazságom, jön már szabadításom, és karommal népeket ítélek. Bennem reménykednek a szigetek, és az én karomra várnak. Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” (Ézs 51, 1-6)

Szeretett Testvérek!

Kis gyermekként szüleim sokszor kivittek Budapesten a Margit-szigetre. Szerettem ott lenni. Nagyon szép a Japán-kert, szerettem meglesni ott a mindenféle halakat és békákat, átszaladni a kis hidacskákon. Gyönyörű szép a zenélő kút dallama. Gyermekként lenyűgözött a nagy szökőkút ég felé kitörő vízsugara. Ott vannak a szigeten egy középkori kolostornak a romjai is, amely egykoron domonkos rendi volt, amikor még Nyulak-szigetének hívták azt a helyet. Ebben a kolostorban élt Árpád-házi Szent Margit is. Erről a helyről írt Gárdonyi Géza az Isten rabjaiban. A kolostor azért került a szigetre, hogy az ott lévőket elzárja a külvilágtól. Hiszen a Duna széles, és a sodrása is jelentős, így valójában csak az tudott átjutni, aki ismerte a módját, hogyan, s hol tud kikötni a sziget partján.

„Én elmegyek/Szólt a kisgyerek

Neked elmondom

Másnak senkinek

Majd addig megyek

Míg lesz egy kis sziget

Ahol boldog leszek.”

– csendült fel bennem az Omega együttes egyik régi száma, amelyet igencsak kedvelek, mert nagyon emberi. A szigeteket mi emberek arra használjuk, hogy elvonuljunk, kivonjuk magunkat a nagy egészből, hogy egy kicsit egymagunkba lehessünk: egyedül, csendben, figyelve, és várva.

Régen a szigeteket arra is használták, hogy oda olyanokat száműzzenek, akik jelenléte terhes volt az adott társadalomra, vagy annak a vezetőinek számára. Ilyen okból került János apostol is Pathmosz szigetére, ahol látta a Jelenések könyve látomásait. De hogy ne menjünk olyan messzire a történelemben, pontosan ilyen indokkal indultak fegyenchajók Ausztráliába.

Az izraeliták számára a szigetek egészen furcsák lehettek. Hiszen országukban nem nagyon voltak szigetek, legfeljebb part menti sziklácskák, és mivel nem is voltak hajós nép, így önszántukból csak igen kevesek láthattak szigeteket. Számukra bizonyára szörnyű élmény lehetett, ha valamilyen okból egy sziget foglyai maradtak. Mindenütt a víz veszi körül, s bár talán a szigeten szabadon lehet járni-kelni, ám mindez csak rövid szabadság lehet, hiszen onnan út csak a vízen keresztül vezet. A sziget képe Ézsaiás idejében, amikor Isten népe Babilon fogságában élt, távol az őshazától, kisebbségben, szétszóratásban, egyet jelentett a rabsággal. A véges lehetőségek között vártak, s vágytak a végtelenre, a szabadulás lehetőségére, amelyet meg is ígért számukra az Úr a prófétai szóban.

Amit a sziget ilyen értelme takar, az a mi számukra is valóság, mind távolról nézve, mind egészen közelről, a saját helyzetünket nézve. Ha körülnézünk kis hazánkban, akkor lépten-nyomon tapasztaljuk a véges lehetőségeket, a korlátok közé zártságot. Elszigetelve érezzük magunkat, s sokan igencsak vágyakozva tekintenek a Lajtán túlra, mintha az egy valóságos óceán volna, amely elválaszt egy jobbnak gondolt, vagy inkább csak hitt világtól. Akik ott vannak, túl az „Óperencián”, azok is bizonyára ugyanígy tekintenek valamely csücskére a világnak. Milyen jó is lett volna oda születni, vagy oda kerülni! Pedig az is csak egy sziget, a maga módján.

S mi a helyzet velünk, egyenként, személy szerint? Dubaiban, az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városában, ahol csak úgy sorakoznak az egymást lekőrözni igyekvő beruházások, tervek, felhő-karcolok, gondoltak egy nagyot, elkezdtek a tengeren építkezni. Először pálmafa alakú sziget építettek, majd egy még nagyobb pálmát. Aztán elkezdték a Föld országainak kicsinyített hasonmását megépíteni az Arab-öböl vizére. Így aztán, akinek elég pénze van, megveheti akár egész Kanadát, Spanyolországot, vagy Egyiptomot, és mondjuk a gízai piramisok helyett, valami egészen mást építhet rá. A kicsinyített országok között a határt a tenger jelenti, hiszen mind egy-egy különálló kis szigetecske. Ezen a nagyszabású terven gyönyörűen megmutatkozik az ember állapota. Hiszen mindannyian ilyen kis szigetek vagyunk, ahová mi azt építhetünk, amit csak akarunk, ám mégis vannak korlátok, határok, amin túl már nem a miénk a fennhatóság, hanem másé, vagy a természeté. Végesek a lehetőségeink, még ha látszólag nincs is az ember előtt akadály.

Benne van az emberben a szigetről való szabadulás vágya, mert meglehet, egy darabig nagyon jó, sőt időnként hasznos elzárkózni, de amikor már feszítenek a korlátok, akkor jó volna szabadulni. Az irodalomban sokszor találkozunk ezzel a kérdéssel, Robinson Crusotól, Monte Cristo grófján át, a Pillangó főhősén, Henri Charrieren keresztül, hiszen emberi lényünkről tanúskodik. Jó volna, ha meg lehetne szökni a szigetről. Jó volna szabadulni.

De milyen tenger az, amely minket így körülzár, hogy a szabadulás sokak számára csak vágy marad, és várakozás? A kezdő liturgiában (1/II.) így énekeltünk: „Én Istenem, én bűnös ember, Itt állok szent színed előtt. Bűneim árja, mint a tenger, Hullámaival elfödött. Én Istenem, én Istenem, Könyörülj árva lelkemen.” Kitörni egymagunk nem tudunk, a végtelennek gátat szab végességünk. Ezt a végességet egy valami okozta, az, hogy elszakadtunk az Istentől, s ennek a következményeit szenvedi el azóta is minden nép, minden nemzedék, s benne mindenki személy szerint a maga életében. Száműzöttek vagyunk, pedig valaha szabadnak születtünk, de fogva tart bennünket a magunk korbácsolta tenger.

Van szabadulás? Van a száműzetésnek vége? Az Úr Igéje szerint igen! „Az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” Az Úr elkészítette a szabadulás útját, s azon jött el közénk, s fog majd ismét érkezni, ez az Advent lényege. Ennek az ígéretnek a beteljesüléséről szól igénk is. Bár csak képileg kapcsolódik ide, de a szigetek szemszögéből, ahonnan most mi is keressük Istent, különös fénye van annak, hogy Jézus járt a tengeren, a genezáreti tavon (Mt 14, 22kk). A tengeren hánykolódó hajón, küzdöttek a tanítványok az ellenszéllel, s Jézus odament hozzájuk a vízen járva, s ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14, 27) Az az Úr, akinek a visszajövetelére várunk ezt üzeni a mi számunkra is: Ne féljetek, mert ami az embernek lehetetlen az az Istennek lehetséges!

Így lesz számunkra a véges végtelenné. Hiszen mindannyian átéljük létünk végességét, behatároltságát. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90, 10) – írja a zsoltáros. De, ahol a mi lehetőségeink véget érnek, ott lép közbe a Teremtő Isten, s nyit új utat, amely szabadságot ad. Advent harmadik vasárnapján, amikor az emberi élet végességében megjelenő Urat várjuk, aki a végtelenséget adja, ez lehet számunkra az igazi evangélium! Az oltár előtt hallhattuk, hogy Keresztelő János kérdésére, miszerint Jézus e a megígért szabadító, Ő így válaszolt: „vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.” (Mt 11, 5) Jézus az, aki leküzdi értünk, bennünk mindazt, ami gátol, visszatart az Atya közelségétől. S milyen jó, hogy Krisztus egyházának, a Benne való hitnek az egyik jelképe a hajó! A hajó, amely meg tudja tartani az élet tengerén hajótöröttet, partra vetettet, az elszigeteltet pedig felszabadítja. Visszajuttatja őket, minket, az Úr földjére, az Édenbe, ahonnan kiűzetettünk.

Szeretett Testvérek! Minden, ami körül vesz bennünket mulandó, s ítélet vár rá, véges körülöttünk minden, akárcsak egy sziget fövenye. De az Úr szabadítása örök, maradandó, végtelen, s aki az Úrra tekint, Őt keresi, Benne hisz, remél, annak egyszerre kitárul a szabadulás útja, amelyen egészen közel jött hozzánk a mi szerető Urunk!

Ámen

Világ-szigetek Dubai partjainál