Igehirdetés - Szenteste Mal 3, 20a

„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” (Mal 3,20a)

Szeretett Testvérek!

Olyan szép ilyenkor, karácsony környékén sétálgatni az estében. Sok ház falán, ablakán van fényfüzér, sőt az utcák némelyike is kap ilyenkor díszkivilágítást. Sok kicsiny fény pislákol, akármerre is néz az ember. Sok kicsiny sugár töri meg az éjszaka sötétjét, amely ilyenkor télvíz idején olyan nyomasztóan borul mindannyiunkra. Ösztönösen igyekszünk a világosság felé, hiszen, ahol fény van, ott lehet csak igazi élet.

De mennyi helyen van sötét. Ahol hiába minden mécses, lámpa, mégis a sötétség az úr, mintha valami állandóan elnyelni akarná a világosságot. A komor félhomály borul sokakra, ami szürkévé és feketévé változtat mindent. Annyi minden tud közénk és a fény közé állni, felsorolni is nehéz volna. Gond, bánat, gyengeség, fáradtság, fájdalom, jó volna ha tűnne.

Az első karácsony estéjén, két évezrede azonban valami történt. Egy távoli provinciában, egy kicsiny poros városka, egyik istállónak használt barlangjába apró fény gyúlt. Valami egészen kis jelentéktelen, egészen nyomorult helyen. De fény támadt. Sokaknak egy átlagos este volt az csupán, olyan mint a többi, de mégis néhány ember számára igazi világosság lett az éjszaka. Kiknek is? Pásztoroknak és távoli vidékekről érkező bölcseknek. Mind olyanok voltak, akik ott és akkor nem számítottak, hiszen a pásztorok kirekesztettségben éltek, a bölcsek pedig messzi vidékről jöttek. Mégis a Fény azok számára jelent meg, akik a legtávolabb voltak minden más fénytől.

Az Úr nem tett mást, mint egy apró mécset gyújtott, amely azonban teljesen más, mint bármely másik. Mert az Ő fénye valóban el tudja űzni a sötétséget, mert az Ő fénye valóban világosság, mert az Ő fénye valóban gyógyít. Mert az Isten Igéje pontosan ezt teszi: világosságot gyújt, megment, meggyógyít. És ez az Ige lett testé, azon a régi éjszakán.

Isten Igéje világosság, hiszen az első szava is ez volt az Úrnak: „Legyen világosság!” (1Móz 1, 3) A kezdet-kezdetén felragyogott a világosság, amely az Isten világossága. Amely elűzi a sötétséget, rendet teremt, láthatóvá teszi a világot. Ez az Ige, lett testé, és ezt mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8, 12) Ez fény űzi el a sötétet. Mert oszlatja a homályt, tünteti az árnyakat, bevilágítja az addig láthatatlant. Átragyog életen, s halálon. Egészen más megvilágításba helyez mindent! Többé nem a sötétségé, a kiszolgáltatottságé, az ármányé az utolsó szó, mert az Ő fénye felfedi mindezt. Jézus szavára szertefoszlik a Gonosz munkája.

Isten Igéje megment. Ahogyan eloszlatja a sötétet, ahol bármi könnyen ránk törhet, úgy lesz világossá az akarata: „Nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 33, 11) S erre az Úr az életével esküdött meg. Ezért jött igazsága a földre, hogy élete árán életet adjon nekünk, akik vágyódunk az Ő világosságába. Isten Igéje ezért lett testé, hogy megmentsen ilyen önfeláldozó módon, mert szereti az embert. Jézus már születésekor olyanok számára lett fontos, akik kint rekedtek a sötétben, a pusztaságban, a messziségben. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18, 11) Hiszen mindnyájan elveszettek vagyunk, nem leljük a fényt, valahol messze, távol vagyunk a fénytől, de az Ő szava fényességre vezet, ahol oltalom vár ránk.

Isten Igéje meg is gyógyít. A világosságban látszik csak igazán, hogy miért kell bennünket megmenteni, mert rengeteg seb van rajtunk, amiket be kell gyógyítani, különben a vesztünket okozzák. Ezért gyógyít a világosság. Mert erre van talán a legnagyobb szükségünk. „Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (Zsolt 34, 19) Az adventi váradalmunk beteljesülése ez, közel van, már itt van aki bekötözi a sebeinket. Orvos kell nekünk, aki tisztában az igazsággal: halálos a betegségünk! De van gyógymód, ha úgy tetszik fény terápia, az Isten szeretetének fénye, amely beragyogta egykor a betlehemi éjszakát, s azóta is tündököl, hogy világosságával gyógyítson. Mert a Messiás nem pusztán egy hős, aki megment, hanem hűséges gyógyító is.

Isten igazsága így gyújtott világosságot! Mert az Ő igazsága nem vádló, hanem szerető, megmentő, gyógyító. Ez az, amiért van okunk ünnepre, amiért hálát adhatunk az Úrnak! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Az örök élet fénye ragyog fel számunkra Szenteste, hogy a mi szívünk világosságba jusson.

Puszta Sándor Örökké karácsony című versében így ír a karácsony lényegéről:

Amikor elhallgat az angyalok éneke,

Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.

Isten testé lett Igéje ezért gyúlt fel. Ez a fény ragyogja be most a mi szívünket lelkünket! Vigyük haza az Ő fényét, ragyogja be ne csak ezt a pár előttünk álló napot, hanem legyen gyógyító fényforrássá egész életünkben! Így őrizzen meg bennünket a betlehemi gyermekben közénk jött Szeretet!

Ámen

Gyógyító világosság

Igehirdetés - Advent II. vasárnap Mal, 3, 13-19

„Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az ÚR. Ezt kérdezitek: Mit beszéltünk ellened? – Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek. Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az URat, az ÚR figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az őt nem tisztelők között. Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap – mondja a Seregek URa –, nem marad sem gyökerük, sem águk.” (Mal 3, 13-19)

Szeretett Testvérek!

Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy már kampány-időszakban vagyunk. A politikai paletta valamennyi tagja ilyenkor igyekszik beférkőzni az emberek hétköznapjaiba, gondolataiba, hogy valami kis bogarat becsempésszen. Teszik mindezt azért, hogy meggyőzzék a választópolgárt, hogy ők, s egyedül ők tudnak választ adni az ember mindennapos életének a kérdéseire éppúgy, mint a hosszú távú célok megoldásaira. Ezzel nincs is semmi baj, ez a politika része, így tud egymásra találni a nép és az elit elképzelése. A gond ott van, amikor a politika formálói mindezt nem veszik komolyan, hanem csak egy eszköznek arra, hogy vezető szerephez, hatalomhoz jussanak. Így lesznek a hangzatos ígéretek, a szenzációs programok, ország megváltó gondolatok üres szócsépléssé, amelyekről mindenki, kitaláló és célközönség, egyaránt tudja, hogy csak felfújt lufi az egész. És mégis, nap mint nap ígéretek tucatjai zúdulnak ránk.

„Ígéretekkel teli van a padlás” – tartja a népi bölcsesség. Nem csak a politikában, hanem közöttünk, egyszerű emberek között is. Könnyű mondani szép, bátorító, megnyugtató szavakat. Könnyű hitet csiholni a másikban. Könnyű meggyőzni mást a saját igazunkról, ha értjük a módját. Gyorsan száll a szó, de mintha egy másik bölcsességről megfeledkeznénk, úgy általában mindannyian: „az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”. Ha e szerint szeretnénk megszólalni, már korán sincs oly' egyszerű dolgunk. Mert ilyen esetben komolyan kell vennünk az adott szó súlyát, a mondottak felelősségét, hogy valóban komoly a szándék az ígéret mögött... Így lesz súlytalanná a szó, s általa az ember is. Valahol ez a tragédiája a korunknak: rengeteg szó árad felénk, de melyiknek van ereje? Így fásulunk bele az ígéretekbe, a nagy szavakba. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, – Shakespeare szavaival élve – „színház az egész világ”.

Isten szavához is sokszor így viszonyulunk. Már rég óta. Erről szól az imént elhangzott prófétai üzenet is. Mintha az isteni szóban olyan mélyen rejtőzködne az Isten, hogy nem is látszik, nincs foganatja, nincs hatása. Nem tudunk vele mit kezdeni, mert a tapasztalat, a mindennapok nem tükröznék vissza Isten ígéretének erejét.

Vakmerően beszélünk mi is az Úrral, amikor számon kérjük ígéreteit, tetteit. Igen, rossz látni, ha az igaznak rosszul megy a sora. Igen, rossz megtapasztalni, hogy a „jó elnyeri méltó büntetését”. Akik ellenben messziről kerülik még az isten-félelem látszatát is, azokon mintha nem lenne fogás, utolérhetetlenek, sőt, szinte legyőzhetetlenek. Mi is sokszor kifakadunk, ahogyan a nép is: „Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek.” Nem csak a babiloni fogság utáni Júdeában, hanem mi is, kis magyar valóságunkban is átéljük ugyanezt. Hol van Isten? Hol vannak az ígéretek?

Isten ígéretei kétfélék. Egy részük beteljesült, a másik részük pedig be fog teljesülni. Efelől ne legyen senkinek kétsége. Isten szava, ígérete valóság. Az egész Szentírás Ádámtól kezdve Ábrahámon keresztül, minden egyes oldalon arról tesz bizonyságot, hogy amit Isten eltervez, az úgy is lesz. Ábrahám vajon maga mögött hagyta volna egész addigi életét, ha nem hitt volna az Úr szavának? Elindult öregen, utód nélkül egy ismeretlen útra, amiről nem tudott semmit, főleg nem bizonyosat, csak egyetlen dolgot: az Úr ígérete bizonyosság. Gedeon se bocsátotta volna el katonái többségét, ha nem hitt volna az Istennek, hogy elég háromszáz vitéz, hogy megszabaduljon Izrael a midjániaktól... s még sorolhatnánk a példákat. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11, 1) A hit tehát nem más, mint az Úr ígéreteinek komolyan vétele.

Advent második vasárnapjának üzenete ez: „Ítélet előtt – Kegyelem alatt”. Mindkét ígéret egyszerre igaz, bármennyire is ellentmondani látszik ennek a jelen. Ám az ígéret beteljesülése nem késik, hanem vár! S ez döntő különbség. Ezt írja Jeremiás „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (Jsir 3, 22) Ennek a kegyelemnek az idejét éljük. S ez a kegyelem egyaránt vonatkozik az igazakra, és a gonoszokra. Még vár az Úr, még van lehetőség mindenkinek felismernie azt, hogy hányadán áll az Istennel. De nem tudhatjuk sem az időt, sem az órát, hogy ez meddig tart. Afelől se legyen kétségünk, hogy egyszer bekövetkezik az, amit az Úr napjának nevezünk. Amikor megjelenik teljes dicsőségében, hogy megítélje a világot. „Megnyílik a könyv, amiből Tett, szándék kiviláglik, Mentségek vára romba dől, Bűn vak mélysége ásít. Akkor mindenki tisztán lát, Megérti vétkes önmagát, Hogy mit tett életében.” (EÉ 502/3) – írja a középkori énekszerző, Celanói Tamás. Advent második vasárnapján a kegyelemben megjelenő Úrra emlékezünk, aki jön, úton van. Ez az ígéret.

Sokszor kérdőn tekintünk az égre, miérteket keresve, de valódi bizonyosság az, hogy az Őt félőkre az Úrnak gondja van. Nehéz mindvégig hű maradni az ígérethez, megállni a viharokban, kitartani, hiszen Jézus is megmondta Péternek, és nekünk is: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22, 31) Komolyan kell venni, hogy vannak erők, amelyek eltántorítani akarják az embert. Ezek igyekeznek erőtlennek mutatni az Isten ígéreteit, hogy az ember belefásuljon, eltántorodjon, s feladja a reménykedést. Így próbálja a Gonosz kampány-ígéretekké silányítani az Úr szavát. Ám Jézus ezt is mondta: „de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lk 22, 32)

Kegyelem az, hogy van közbenjárónk, aki könyörög értünk, nehogy elfogyjon az a mustármagnál is kevéskébb hitünk. Ezt az Urat várjuk vissza: aki megítél, de könyörög is érted! Ő az, aki által, akiért be vagyunk írva az Élet könyvébe. Erre van ígéretünk Krisztusban!

Reményik Sándor híres verse ide kívánkozik:

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Szeretett Testvérek! A mi Urunk szava bizonyosság, nem puszta ígérgetés, s szava erejének nagyságát pont a leggyengédebb helyen a kegyelemben láthatjuk meg. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2, 10) Az adventben élő hívőnek ez a küldetése, hű maradni a kegyelemben. Ebben őrizzen meg minket a gyülekezetek Ura!

Ámen

Kampány-ígéretek?

Igehirdetés - Örök élet vasárnap Mal 3, 22-24

„Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3, 22-24)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján rendre nehéz igék hangzanak el. Kemény szavak, súlyos gondolatok, melyek mind e világ elmúlásáról, az idők beteljesedéséről szólnak. Az ítéletet hirdető szavak mögött azonban mindig ott van Isten kegyelmes, és féltő szeretete is!

Most, Örök élet vasárnapján az Ószövetség utolsó három versén keresztül szól hozzánk a Mindenható Isten. Bár ezzel a vasárnappal zárul az egyházi esztendő, s jövő héten már az adventi kalendárium első ablakocskáit nyitjuk, mégsem zárul le minden, s kezdődik elölről. Itt a földön az idő múlását körforgásként éljük meg. Hiszen egymást követő, s ismétlődő évszakokon, hónapokon, ünnepeken, szokásokon keresztül éljük meg az idő múlását, végességét. De a mai vasárnap távlatot nyit a végtelenbe. Ilyenkor kicsit beleshetünk Isten tervébe, mint amikor a kisgyermekek meglesik az ajándékokat csomagoló szüleiket.

De mi ez az ajándék? A legnagyobb kincs, az örök élet. Amelyet itt a földön oly' sokan, oly' keservesen igyekeznek elérni, hiszen érzik, bizony az időnk fogy. Mi mindent meg nem teszünk, hogy akárcsak egy nappal tovább élhessünk. Valahol mindannyiunk érzi belül, hogy nem lehet, hogy az élet az ennyi. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zs 90,10) – ahogy a Mózesnek tulajdonított zsoltár énekli. Tudjuk, s érezzük, hogy ez az igazán nagy baja az embernek. A halál, az elmúlás az, ami megmérgez mindent, s átkozza magában Ádámot és Évát, hogy miért nem az Örök Élet fájáról ettek... Az ok az, hogy az ember elfordult Istentől, s ami az övé volt azt mind elveszítve, elszakadt teremtő Urától.

Malakiás próféta nem sejthette, hogy szavai fogják zárni az Ótestamentumot, de így szavai még különösebb hangsúlyt kapnak. Lelkileg hasonló időben szólt ő is a néphez, mint amilyenben mi is élünk. A babiloni fogság után, kiszolgáltatva, belefásulva éltek az emberek szegénységben, s meghasonlásban. Napról-napra éltek, s a dicső múlt szinte végtelen távolságba veszett. Egy ilyen időszakban akarja a próféta az emlékezés tüzét meggyújtani. Miért nem figyeltek Mózesre? Miért nem figyeltek Illésre? Ugyanazokat a köröket futjátok, mint az ősök idején! Vegyétek észre, van megoldás! Kivezetett az Úr a szolgaság földjéről. Világos utat mutatott a pusztában, ahol nem hagyta elveszni a népet. Megmutatta mit kíván, a próféták által: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6,6)

S van a mi számunkra is megoldás. Számunkra is Létfontosságú az, amire figyelmeztet a próféta. Meg kell békülnünk, egymással, magunkkal, s legfőképpen Istennel. Isten országával nem fér össze a viszálykodás pártoskodás, vádaskodás, és még ki tudja milyen szemrehányások sora. Mennyire könnyű címkézni, miközben titkon tudjuk magunkról, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk... Mennyire könnyű hibáztatni mást... Hibát keresni a másikban... Ezek mind olyasmiik, amik a saját fejünk után való sántikálás következményei. De ez a sántikálás nem vezet sehova.

Mire van tehát szükség? A szívek megtérítésére! „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz.” Ami egykoron megszakadt, ami azóta is minden összetűzés forrása, az Úrral való közösségnek kell megvalósulnia. Ehhez nem elég pusztán erkölcsösnek, tisztelettudónak lenni, hanem újjá kell születni! Ez a megbékélésben valósulhat meg. Az angolban van egy nagyon szép kifejezés a megbékélésre: atonement. Újra eggyé lenni. Eggyé válni Isten akaratával, benne élni, s belőle élni. Úgy, ahogyan eredetileg meg lett teremtve az ember.

Egység. Erre hív bennünket az ige. De ne legyen kétségünk, ez Isten nélkül soha sem valósulhat meg. Az újjáteremtett életé az örök élet. Az egész egyházi esztendő a bennünk, számunkra megjelenő, meghaló, feltámadó, s újjáteremtő Isten munkájára, s annak alapjára irányítja a lelkünket. Mert mindaz, amit Isten tesz velünk, az lénye legmélyéről fakad, „...mert Isten szeretet.” (1Jn 4,8) Az Úr maga adja meg a lehetőséget, a megújulásra, mert ez a legfőbb vágya, hogy ismét egység legyen a világban. Az Ő világában.

Utat is készített az Úr. Keresztelő János, akiben az a tűz égett ami Illésben is, megmutatta kit kell követnünk, ki az aki az egységbe tud bennünket vezetni. Akiben egymásra talál újra Isten és ember. Isten megmutatja magát, az ember pedig rátalál. S ennél a találkozásnál találjuk meg az örök élet forrását.

A találkozás pedig ott történt azon a pénteki napon, Jeruzsálem mellett, két lator között. Halála előtti éjjelen Krisztus urunk így imádkozott: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,1-3) Jézusnak, ott a kereszten ki kellett állnia az „ÚRnak nagy és félelmetes napját”, a teljes megsemmisülést, amikor elfordul Isten. Akkor járta meg a poklok-poklát. Helyettünk hordozta el azt a keresztet, amelyikre a mi nevünk van írva. S tette ezt azért, mert mi elbuktunk volna. Nem volna más sorsunk, mint végképp elszakadni Istentől.

De a Mennyei Atya nem a vesztünket akarja mert Krisztusunk „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik az Atya akaratának, de az önfeláldozó szeretet véghez vitte a lehetetlent. Amikor az önfeláldozásból élet fakad. Ez a Krisztus-esemény, mely nem csak egy pont a történelem fonalán, hanem annak a közepe. Mert attól kezdve nem az elmúlásé az utolsó szó.

Pál apostol így kezdi híres himnuszát, amiből az imént is elhangzott néhány sor: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,4) E nélkül nincs egység, nincs megbékélés, s nincs örök élet sem. Ha számomra Krisztus nem halt meg a kereszten, akkor csak ítélet, és hiábavalóság vár, nem pedig élet, s Isten országa. Mert Krisztusban meghalunk a halálnak, s feltámadunk az életre. Ez az új teremtés, melyet többé semmi sem szakít el Istentől, mert benne él, belőle él.

Az örök élet forrásánál találkozni. Ez igazi örömhír. Krisztusban megtapasztalni, hogy mit jelent Isten jó teremtésének lenni. Ebben a reménységünkben emlékezhetünk azokra, aki fontosak nekünk, de már előre mentek. Nem elmentek, hanem előre, hogy ismét találkozzunk ott, ahol, s amit megígért nekünk az Úr. Ahol elsimul minden feszültség, minden szomorúság, minden gát, akadály, s valósággá lesz, hogy „az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz”. Amikor helyreáll a világ, legyen az számunkra az Úr fenséges napja., a Kegyelem napja, s nem az ítéleté.

Amikor elindulunk majd az új esztendőben, éljük át azt, mit jelent számunkra az Élet távlata, a születés ígéretétől a Golgotán át, egészen az örök élet ígéretéig, melynek állomásai mellett évről-évre megállunk. Biztos cél felé haladunk, s olyan vezet bennünket, aki tudja, mi a legfontosabb a mi számunkra. Így gondolhatunk vissza az elmúlt, s előre az eljövendőkre, hála telt szívvel a Mindenható Urunk által.

Ámen  

Örök élet ajándéka