Igehirdetés - Advent IV. vasárnap Ézs 46, 8-13

„Emlékezzetek csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek! Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik. Elhívok napkeletről egy saskeselyűt, tervem végrehajtóját messze földről. Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.” (Ézs 46, 8-13a)

Szeretett Testvérek!

„Megismersz?” – kérdezi tőlem egy első látásra idegen illető. Hát mi tagadás, nem tudom, hova tenni. Kínos ilyenkor a csend. Hiszen az egyik fél meg van győződve, hogy a másik pontosan tudja, kivel is áll szemben, míg a másik ennek a pontosan az ellenkezőjében biztos. Az ilyen helyzeteket nem könnyíti meg, ha valakinek olyan névmemóriája van, mint nekem. Ahogyan azonban egymást nézi a két szempár, valahol leghátul elindul egy érzés: „Várjunk csak!” Elkezdenek előúszni kicsiny emlékfoszlányok: „Hol is?” Majd egy kicsit több is: „Mikor is?” S egyszerre csak összeáll a kép: „Hát persze! Ez az! Ő az, akivel egyszer egy nagyon jót beszélgettem, évekkel ezelőtt! … csak tudnám, hogy hívják...

Nem egyedi eset, mindannyiunkkal megtörténik ilyesmi. Az ilyen találkozások a maguk módján örömöt adnak az életnek, hiszen telis-tele van nem várt fordulatokkal: „Pont ő, pont most, pont itt?” Lehet, és van is ok örömre, mert ez azt is mutatja, hogy a másik fél számára fontosak vagyunk, számon tartja azt, hogy valamikor, valahol létrejött egy kapcsolat, amely lehet, hogy megszakadt, de a most van lehetőség ismét felvenni.

S bármily' hihetetlen az Advent is pontosan ilyen, s különösen is az utolsó adventi vasárnap, mely az Öröm vasárnapja is. A hét igéje is ezt tükrözi: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. […] Az Úr közel!” (Fil 4, 4.5) Olyasvalaki érkezésére készülünk, akit meglehet, régen nem láttunk, talán el is feledkeztünk róla, de közeledik a perc, amikor egyszerre előttünk áll, s megkérdezi: „Megismersz?” S mi csak állunk zavartan. Ő változatlan, mi viszont változunk. Benne ismerhető meg az Úr szabadítása.

Soeren Kierkegaardnak van egy idevágó gondolata, miszerint „az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni”. Ézsaiás próféta szavain keresztül az Úr is egy ilyen visszatekintésre, de annál sokkal többre hívta népét, s hív most bennünket is.

A babiloni fogságba hűtlensége miatt került a nép. Mert elhagyták az Urat, mindenféle bálványokat, istenpótlékokat kezdtek el követni, melyek eltompították a szívüket, és hamis biztonságérzetet nyújtottak a számukra. Hatalmas és fájdalmas kijózanodás volt, amikor a hiedelmek légvára visszaomlott rájuk. Sokak áldozatul estek Jeruzsálem ostromának, a túlélőket, pedig elhurcolták Babilóniába. Ott, talajt vesztve, gyökértelenül, kiszolgáltatottságukban szólt hozzájuk az Úr. Ezért mondja a nép pirulására: Megismertek? „Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket.”

Három tanúságot emelek ki ebből a néhány versből:

1. Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul
2. Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi
3. Mert az Úrnak van terve a elkövetkezőkre, amely maradandó

Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul. Emlékezésre hívja az Isten az Ő népét. „Gondoljatok vissza régi időkre! Megmondtam nektek előre: „Ha az én rendelkezéseim szerint élsz, törvényeimet teljesíted, ha megtartod minden parancsolatomat, és azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígéretemet” (1Kir 6, 12) Hányszor szabadítottalak meg, amikor hozzám menekültél! Hányszor segítettelek győzelemre! Hányszor óvtalak, vigyáztalak, én népem! S mégis elfordultatok, szembeszálltok velem, megígértem, hogy leveszem rólatok a kezem; megéreztétek milyen nélkülem. Hányszor, hányszor, hányszor...” S úgy is lett. Ha végig futunk a Szentíráson lépten-nyomon az elveszettségből megtaláltatással találkozunk.

De mindez nem csak Izrael népére igaz, hanem mireánk is! A magunk helyén, a magunk életében mi is ugyanezeket a pályákat futjuk be. Akár a mágnesek játéka. Egyszer odasimulunk, de máskor eltaszítjuk magunktól Istent. Mindegy is a dolog előjele, pozitív vagy negatív, hiszen örömben és bánatban is lehetséges az odafordulás éppúgy, mint a taszítás.

Bennünket is kérdez az Úr: „Megismersz? Én vagyok, aki formáltalak, aki felruházott, aki óvott, védett. Egyszer, másszor elfutottál. Azt hitted nem látlak, valójában te nem láttál. S most mégis egymásra leltünk. Elfogadod, hogy én vagyok az Úr, aki véghez is viszi a tervét?” Advent erre nagyon jó idő, hogy megtaláljuk életünkben ezeket a pontokat, bizonnyal vannak, amikor összeértünk Istennel, megtapasztaltuk az ő erejét, szeretetét, nagyságát. Láthattuk, átérezhettük, hogy amit mond, az a VALÓSÁG.

Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi! Nem csak beszél, buzdít, bujtogat, hanem Ő maga lép oda, s közbe, ha a helyzet úgy kívánja. Ezékiás király idejében, néhány évtizeddel a fogságba vitel előtt, Jeruzsálem népe megtapasztalhatta ezt. A babilóniai sereg körülzárta az egész várost, nem volt lehetőségük kitörni, s mégis az Úr megígérte a szabadulást, angyalát küldte az ostromló seregre éjszaka, és valamilyen titokzatos kórban az ellenség jó része ott veszett, a maradék pedig reggelre elmenekült. Ez persze csak egy epizód. Sok történet szól arról, hogy az Úr megígéri és meg is cselekszi a szabadítást.

A számunkra fontos kérdés az, hogy el tudjuk-e fogadni a segítő kezet? Megértjük-e, hogy az Úr nem parancsolgatni akar nekünk, hanem helyreállítani. Úgy is mondhatnám, felszabadítani a rossz berögződésekből.

Dániel könyvében olvasunk Sadrak, Misak, és Abednegó történetéről, akiket a babiloni király tüzes kemencébe akart vetni, mert nem voltak hajlandóak leborulni a bálvány szobor előtt. De ők így válaszoltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dán 3, 17-18) Megdöbbentő a válasz egy rövidke része: „de ha nem is tenné”. Valahol ez az Úr szabadításának komolyan vétele. Ahogyan Pál apostol mondja. „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28)

Mert az Úrnak van terve az elkövetkezőkre, ami maradandó. „Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól!” – így szól az Úr. A fogságban élő nép számára Isten egy olyan szabadítót küldött, e prófécia elhangzását követően néhány évtizeddel, amilyenre nem is gondoltak: egy másik nagy, és erős birodalom uralkodójára, Cirus perzsa királyra. A perzsa birodalom legyőzte a babilonit, átvette annak a helyét, és különös módon, ez az újabb birodalom teljesen másképp viszonyult a leigázottakhoz, mint a régi. A perzsák nem kiszakítani és beolvasztani, hanem helyükön hagyva, visszaengedve régi életmódjukba akarták a népeket. Persze nem valamiféle ókori humanizmusból, hanem egy másfajta politikai megfontolástól vezérelve. Az Úr egy ilyen különös módon juttatta levegőhöz népét, szabadította ki szorult helyzetéből.

Mi egy sokkal nagyszerűbb Szabadítót várunk vissza, akiben az Úr terve öltött testet. Ez a Szabadítás egyszer történt meg, de akkor mindenkiért. Eljövetelének célja, és értelme volt az, hogy számunkra botrányosan, felfoghatatlan módon, de mégis megváltást, és ezzel gyógyulást szerezzen, hiszen így szabadított meg minket minden halál hatalmától. Ez egy olyan pont a világ életében, amitől kezdve másként tekinthetünk a múltra, jelenre, de a jövőre is. Más értelmet kap minden, ha Krisztus keresztjén keresztül szemléljük a világot. Mert azért jött, hogy minden, amivel mi Őt oda juttattuk, az egyszerre el legyen hordozva, megsemmisüljön a gonoszság saját csapdájában. Mert az Úrnak van hatalma még a gonoszság felett. Méltán mondja tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13, 8) Ugyanaz mindenki számára: ugyanaz a gyógyír mindannyiunk ugyanazon bajára, egyszer s mindenkorra.

Szeretett Testvérek! Az idei adventünk utolsó hetébe érkeztünk. Megismerhettük mi van bennünk, s ki kíván oda belépni. Az Ő érkezésére készüljünk lélekben, hogy ha belép, s megkérdezi: „Megismersz?” tudjuk azt mondani, amit Tamás, a hitetlen tanítvány mondott: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20, 28) Legyen a mi számunkra is az egymásra lelés, az Úrral való találkozás alkalma, a beteljesült karácsonyi várakozás. Így őrizzen meg Bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

Találkozni...

Igehirdetés - Advent III. vasárnap Ézs, 51, 1-6

„Hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek, és az URat keresitek! Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok, és a kút üregére, melyből kiásattatok! Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam. Bizony, megvigasztalja Siont az ÚR, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az ÚR kertje. - Boldog örvendezés lesz majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének. Figyeljetek rám, ti népek, hallgassatok rám, nemzetek! Mert tanítás származik tőlem, és törvényemet a népek világosságává teszem hamarosan. Közel van igazságom, jön már szabadításom, és karommal népeket ítélek. Bennem reménykednek a szigetek, és az én karomra várnak. Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” (Ézs 51, 1-6)

Szeretett Testvérek!

Kis gyermekként szüleim sokszor kivittek Budapesten a Margit-szigetre. Szerettem ott lenni. Nagyon szép a Japán-kert, szerettem meglesni ott a mindenféle halakat és békákat, átszaladni a kis hidacskákon. Gyönyörű szép a zenélő kút dallama. Gyermekként lenyűgözött a nagy szökőkút ég felé kitörő vízsugara. Ott vannak a szigeten egy középkori kolostornak a romjai is, amely egykoron domonkos rendi volt, amikor még Nyulak-szigetének hívták azt a helyet. Ebben a kolostorban élt Árpád-házi Szent Margit is. Erről a helyről írt Gárdonyi Géza az Isten rabjaiban. A kolostor azért került a szigetre, hogy az ott lévőket elzárja a külvilágtól. Hiszen a Duna széles, és a sodrása is jelentős, így valójában csak az tudott átjutni, aki ismerte a módját, hogyan, s hol tud kikötni a sziget partján.

„Én elmegyek/Szólt a kisgyerek

Neked elmondom

Másnak senkinek

Majd addig megyek

Míg lesz egy kis sziget

Ahol boldog leszek.”

– csendült fel bennem az Omega együttes egyik régi száma, amelyet igencsak kedvelek, mert nagyon emberi. A szigeteket mi emberek arra használjuk, hogy elvonuljunk, kivonjuk magunkat a nagy egészből, hogy egy kicsit egymagunkba lehessünk: egyedül, csendben, figyelve, és várva.

Régen a szigeteket arra is használták, hogy oda olyanokat száműzzenek, akik jelenléte terhes volt az adott társadalomra, vagy annak a vezetőinek számára. Ilyen okból került János apostol is Pathmosz szigetére, ahol látta a Jelenések könyve látomásait. De hogy ne menjünk olyan messzire a történelemben, pontosan ilyen indokkal indultak fegyenchajók Ausztráliába.

Az izraeliták számára a szigetek egészen furcsák lehettek. Hiszen országukban nem nagyon voltak szigetek, legfeljebb part menti sziklácskák, és mivel nem is voltak hajós nép, így önszántukból csak igen kevesek láthattak szigeteket. Számukra bizonyára szörnyű élmény lehetett, ha valamilyen okból egy sziget foglyai maradtak. Mindenütt a víz veszi körül, s bár talán a szigeten szabadon lehet járni-kelni, ám mindez csak rövid szabadság lehet, hiszen onnan út csak a vízen keresztül vezet. A sziget képe Ézsaiás idejében, amikor Isten népe Babilon fogságában élt, távol az őshazától, kisebbségben, szétszóratásban, egyet jelentett a rabsággal. A véges lehetőségek között vártak, s vágytak a végtelenre, a szabadulás lehetőségére, amelyet meg is ígért számukra az Úr a prófétai szóban.

Amit a sziget ilyen értelme takar, az a mi számukra is valóság, mind távolról nézve, mind egészen közelről, a saját helyzetünket nézve. Ha körülnézünk kis hazánkban, akkor lépten-nyomon tapasztaljuk a véges lehetőségeket, a korlátok közé zártságot. Elszigetelve érezzük magunkat, s sokan igencsak vágyakozva tekintenek a Lajtán túlra, mintha az egy valóságos óceán volna, amely elválaszt egy jobbnak gondolt, vagy inkább csak hitt világtól. Akik ott vannak, túl az „Óperencián”, azok is bizonyára ugyanígy tekintenek valamely csücskére a világnak. Milyen jó is lett volna oda születni, vagy oda kerülni! Pedig az is csak egy sziget, a maga módján.

S mi a helyzet velünk, egyenként, személy szerint? Dubaiban, az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városában, ahol csak úgy sorakoznak az egymást lekőrözni igyekvő beruházások, tervek, felhő-karcolok, gondoltak egy nagyot, elkezdtek a tengeren építkezni. Először pálmafa alakú sziget építettek, majd egy még nagyobb pálmát. Aztán elkezdték a Föld országainak kicsinyített hasonmását megépíteni az Arab-öböl vizére. Így aztán, akinek elég pénze van, megveheti akár egész Kanadát, Spanyolországot, vagy Egyiptomot, és mondjuk a gízai piramisok helyett, valami egészen mást építhet rá. A kicsinyített országok között a határt a tenger jelenti, hiszen mind egy-egy különálló kis szigetecske. Ezen a nagyszabású terven gyönyörűen megmutatkozik az ember állapota. Hiszen mindannyian ilyen kis szigetek vagyunk, ahová mi azt építhetünk, amit csak akarunk, ám mégis vannak korlátok, határok, amin túl már nem a miénk a fennhatóság, hanem másé, vagy a természeté. Végesek a lehetőségeink, még ha látszólag nincs is az ember előtt akadály.

Benne van az emberben a szigetről való szabadulás vágya, mert meglehet, egy darabig nagyon jó, sőt időnként hasznos elzárkózni, de amikor már feszítenek a korlátok, akkor jó volna szabadulni. Az irodalomban sokszor találkozunk ezzel a kérdéssel, Robinson Crusotól, Monte Cristo grófján át, a Pillangó főhősén, Henri Charrieren keresztül, hiszen emberi lényünkről tanúskodik. Jó volna, ha meg lehetne szökni a szigetről. Jó volna szabadulni.

De milyen tenger az, amely minket így körülzár, hogy a szabadulás sokak számára csak vágy marad, és várakozás? A kezdő liturgiában (1/II.) így énekeltünk: „Én Istenem, én bűnös ember, Itt állok szent színed előtt. Bűneim árja, mint a tenger, Hullámaival elfödött. Én Istenem, én Istenem, Könyörülj árva lelkemen.” Kitörni egymagunk nem tudunk, a végtelennek gátat szab végességünk. Ezt a végességet egy valami okozta, az, hogy elszakadtunk az Istentől, s ennek a következményeit szenvedi el azóta is minden nép, minden nemzedék, s benne mindenki személy szerint a maga életében. Száműzöttek vagyunk, pedig valaha szabadnak születtünk, de fogva tart bennünket a magunk korbácsolta tenger.

Van szabadulás? Van a száműzetésnek vége? Az Úr Igéje szerint igen! „Az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” Az Úr elkészítette a szabadulás útját, s azon jött el közénk, s fog majd ismét érkezni, ez az Advent lényege. Ennek az ígéretnek a beteljesüléséről szól igénk is. Bár csak képileg kapcsolódik ide, de a szigetek szemszögéből, ahonnan most mi is keressük Istent, különös fénye van annak, hogy Jézus járt a tengeren, a genezáreti tavon (Mt 14, 22kk). A tengeren hánykolódó hajón, küzdöttek a tanítványok az ellenszéllel, s Jézus odament hozzájuk a vízen járva, s ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14, 27) Az az Úr, akinek a visszajövetelére várunk ezt üzeni a mi számunkra is: Ne féljetek, mert ami az embernek lehetetlen az az Istennek lehetséges!

Így lesz számunkra a véges végtelenné. Hiszen mindannyian átéljük létünk végességét, behatároltságát. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90, 10) – írja a zsoltáros. De, ahol a mi lehetőségeink véget érnek, ott lép közbe a Teremtő Isten, s nyit új utat, amely szabadságot ad. Advent harmadik vasárnapján, amikor az emberi élet végességében megjelenő Urat várjuk, aki a végtelenséget adja, ez lehet számunkra az igazi evangélium! Az oltár előtt hallhattuk, hogy Keresztelő János kérdésére, miszerint Jézus e a megígért szabadító, Ő így válaszolt: „vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.” (Mt 11, 5) Jézus az, aki leküzdi értünk, bennünk mindazt, ami gátol, visszatart az Atya közelségétől. S milyen jó, hogy Krisztus egyházának, a Benne való hitnek az egyik jelképe a hajó! A hajó, amely meg tudja tartani az élet tengerén hajótöröttet, partra vetettet, az elszigeteltet pedig felszabadítja. Visszajuttatja őket, minket, az Úr földjére, az Édenbe, ahonnan kiűzetettünk.

Szeretett Testvérek! Minden, ami körül vesz bennünket mulandó, s ítélet vár rá, véges körülöttünk minden, akárcsak egy sziget fövenye. De az Úr szabadítása örök, maradandó, végtelen, s aki az Úrra tekint, Őt keresi, Benne hisz, remél, annak egyszerre kitárul a szabadulás útja, amelyen egészen közel jött hozzánk a mi szerető Urunk!

Ámen

Világ-szigetek Dubai partjainál

Igehirdetés - Advent II. vasárnap Mal, 3, 13-19

„Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az ÚR. Ezt kérdezitek: Mit beszéltünk ellened? – Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek. Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az URat, az ÚR figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az őt nem tisztelők között. Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap – mondja a Seregek URa –, nem marad sem gyökerük, sem águk.” (Mal 3, 13-19)

Szeretett Testvérek!

Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy már kampány-időszakban vagyunk. A politikai paletta valamennyi tagja ilyenkor igyekszik beférkőzni az emberek hétköznapjaiba, gondolataiba, hogy valami kis bogarat becsempésszen. Teszik mindezt azért, hogy meggyőzzék a választópolgárt, hogy ők, s egyedül ők tudnak választ adni az ember mindennapos életének a kérdéseire éppúgy, mint a hosszú távú célok megoldásaira. Ezzel nincs is semmi baj, ez a politika része, így tud egymásra találni a nép és az elit elképzelése. A gond ott van, amikor a politika formálói mindezt nem veszik komolyan, hanem csak egy eszköznek arra, hogy vezető szerephez, hatalomhoz jussanak. Így lesznek a hangzatos ígéretek, a szenzációs programok, ország megváltó gondolatok üres szócsépléssé, amelyekről mindenki, kitaláló és célközönség, egyaránt tudja, hogy csak felfújt lufi az egész. És mégis, nap mint nap ígéretek tucatjai zúdulnak ránk.

„Ígéretekkel teli van a padlás” – tartja a népi bölcsesség. Nem csak a politikában, hanem közöttünk, egyszerű emberek között is. Könnyű mondani szép, bátorító, megnyugtató szavakat. Könnyű hitet csiholni a másikban. Könnyű meggyőzni mást a saját igazunkról, ha értjük a módját. Gyorsan száll a szó, de mintha egy másik bölcsességről megfeledkeznénk, úgy általában mindannyian: „az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”. Ha e szerint szeretnénk megszólalni, már korán sincs oly' egyszerű dolgunk. Mert ilyen esetben komolyan kell vennünk az adott szó súlyát, a mondottak felelősségét, hogy valóban komoly a szándék az ígéret mögött... Így lesz súlytalanná a szó, s általa az ember is. Valahol ez a tragédiája a korunknak: rengeteg szó árad felénk, de melyiknek van ereje? Így fásulunk bele az ígéretekbe, a nagy szavakba. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, – Shakespeare szavaival élve – „színház az egész világ”.

Isten szavához is sokszor így viszonyulunk. Már rég óta. Erről szól az imént elhangzott prófétai üzenet is. Mintha az isteni szóban olyan mélyen rejtőzködne az Isten, hogy nem is látszik, nincs foganatja, nincs hatása. Nem tudunk vele mit kezdeni, mert a tapasztalat, a mindennapok nem tükröznék vissza Isten ígéretének erejét.

Vakmerően beszélünk mi is az Úrral, amikor számon kérjük ígéreteit, tetteit. Igen, rossz látni, ha az igaznak rosszul megy a sora. Igen, rossz megtapasztalni, hogy a „jó elnyeri méltó büntetését”. Akik ellenben messziről kerülik még az isten-félelem látszatát is, azokon mintha nem lenne fogás, utolérhetetlenek, sőt, szinte legyőzhetetlenek. Mi is sokszor kifakadunk, ahogyan a nép is: „Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek.” Nem csak a babiloni fogság utáni Júdeában, hanem mi is, kis magyar valóságunkban is átéljük ugyanezt. Hol van Isten? Hol vannak az ígéretek?

Isten ígéretei kétfélék. Egy részük beteljesült, a másik részük pedig be fog teljesülni. Efelől ne legyen senkinek kétsége. Isten szava, ígérete valóság. Az egész Szentírás Ádámtól kezdve Ábrahámon keresztül, minden egyes oldalon arról tesz bizonyságot, hogy amit Isten eltervez, az úgy is lesz. Ábrahám vajon maga mögött hagyta volna egész addigi életét, ha nem hitt volna az Úr szavának? Elindult öregen, utód nélkül egy ismeretlen útra, amiről nem tudott semmit, főleg nem bizonyosat, csak egyetlen dolgot: az Úr ígérete bizonyosság. Gedeon se bocsátotta volna el katonái többségét, ha nem hitt volna az Istennek, hogy elég háromszáz vitéz, hogy megszabaduljon Izrael a midjániaktól... s még sorolhatnánk a példákat. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11, 1) A hit tehát nem más, mint az Úr ígéreteinek komolyan vétele.

Advent második vasárnapjának üzenete ez: „Ítélet előtt – Kegyelem alatt”. Mindkét ígéret egyszerre igaz, bármennyire is ellentmondani látszik ennek a jelen. Ám az ígéret beteljesülése nem késik, hanem vár! S ez döntő különbség. Ezt írja Jeremiás „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (Jsir 3, 22) Ennek a kegyelemnek az idejét éljük. S ez a kegyelem egyaránt vonatkozik az igazakra, és a gonoszokra. Még vár az Úr, még van lehetőség mindenkinek felismernie azt, hogy hányadán áll az Istennel. De nem tudhatjuk sem az időt, sem az órát, hogy ez meddig tart. Afelől se legyen kétségünk, hogy egyszer bekövetkezik az, amit az Úr napjának nevezünk. Amikor megjelenik teljes dicsőségében, hogy megítélje a világot. „Megnyílik a könyv, amiből Tett, szándék kiviláglik, Mentségek vára romba dől, Bűn vak mélysége ásít. Akkor mindenki tisztán lát, Megérti vétkes önmagát, Hogy mit tett életében.” (EÉ 502/3) – írja a középkori énekszerző, Celanói Tamás. Advent második vasárnapján a kegyelemben megjelenő Úrra emlékezünk, aki jön, úton van. Ez az ígéret.

Sokszor kérdőn tekintünk az égre, miérteket keresve, de valódi bizonyosság az, hogy az Őt félőkre az Úrnak gondja van. Nehéz mindvégig hű maradni az ígérethez, megállni a viharokban, kitartani, hiszen Jézus is megmondta Péternek, és nekünk is: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22, 31) Komolyan kell venni, hogy vannak erők, amelyek eltántorítani akarják az embert. Ezek igyekeznek erőtlennek mutatni az Isten ígéreteit, hogy az ember belefásuljon, eltántorodjon, s feladja a reménykedést. Így próbálja a Gonosz kampány-ígéretekké silányítani az Úr szavát. Ám Jézus ezt is mondta: „de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lk 22, 32)

Kegyelem az, hogy van közbenjárónk, aki könyörög értünk, nehogy elfogyjon az a mustármagnál is kevéskébb hitünk. Ezt az Urat várjuk vissza: aki megítél, de könyörög is érted! Ő az, aki által, akiért be vagyunk írva az Élet könyvébe. Erre van ígéretünk Krisztusban!

Reményik Sándor híres verse ide kívánkozik:

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Szeretett Testvérek! A mi Urunk szava bizonyosság, nem puszta ígérgetés, s szava erejének nagyságát pont a leggyengédebb helyen a kegyelemben láthatjuk meg. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2, 10) Az adventben élő hívőnek ez a küldetése, hű maradni a kegyelemben. Ebben őrizzen meg minket a gyülekezetek Ura!

Ámen

Kampány-ígéretek?

Igehirdetés - Advent I. vasárnap Hós 14, 2-10

„Térj meg, Izráel, Istenedhez, az ÚRhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva. Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet. Aki bölcs, belátja ezeket, aki értelmes, az megérti. Mert egyenesek az ÚR útjai, az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk.” (Hós 14, 2-10)

Szeretett Testvérek!

Szeretek utazni, úton lenni, valamilyen érdekes, különleges úti cél felé haladni. Külön ajándék, ha az útvonal is valamilyen festői vidéken vezet keresztül. Még viszonylag friss volt a jogosítványom, szüleimmel elkirándultunk Lillafüredre. Nem is gondolná az ember, hogy Miskolctól néhány kilométerre, ilyen szép hely található: egy meseszép tó, a dombok között, kacskaringós kis utcácskák. Miután szépen körbejártuk a helyi nevezetességeket, arra gondoltam, mi volna, ha hazafelé nem az autópályán mennénk, hanem a Bükk fennsíkján keresztül, a szerpentinen. Így is történt. A meseszép hegyi úton, a sok kanyar kihozta belőlem a rally-versenyzőt, élveztem az utat, élveztem a kocsit, a sebességet, s mi tagadás, az ezzel együtt járó adrenalint is. Miután Eger környékén leértünk a hegyekből, persze megkaptam a szülőktől a magamét. Hiszen ők korántsem élvezték annyira, számukra csak egy nagy rohanás volt az egész, nem tudták kiélvezni a táj gyönyörűségét. Az igazat megvallva, ha visszagondolok, valóban nem sok maradt meg belőlem az útról. Nem maradt belőle semmi, csak a rohanás.

Így vagyunk sokszor a belső útjainkkal is, az életünkkel is. Rohanunk, hajmeresztő sebességgel, idegeskedünk, előzünk, csikorgunk, szinte keresztül vágtatunk az éveken-évtizedeken, s közben talán észre sem vesszük, milyen az út amin járunk.

Advent első vasárnapja is útra hív bennünket: az Úr útjára. Ez az út, mint ahogyan mind, nem csupán a végcélról szól, hanem magáról a folyamatról: eljutni valahonnan-valahová, s mindarról, ami ez alatt történik az úton, az úttal, és az úton levővel. Hóseás próféta egy adventi zarándoklatra hív bennünket: a gyógyulás útjára.

Így jutunk el a különböző állomásokig:

1. Betegségből
2. A terápián át
3. A gyógyulásig

Betegen indulni. Nem a legjobb állapot arra, hogy felkerekedjen az ember, ám vannak esetek, amikor meg kell tenni. Hóseás prófétáról annyit tudunk, amennyit a könyve elmond. Apja neve Beéri volt. Felesége Gómer, Diblaim leánya, akitől három gyermeke született. Az asszony parázna nő volt, ami érthető úgy is, hogy a kánaáni vallásban, a Baal-kultuszban otthonos kultuszi prostituáltak közül való volt, vagy esetleg később keveredhetett közéjük. Hóseás azonban mindenek ellenére szerette a feleségét, képes volt őt áron is kiváltani rossz környezetéből. Miközben gyógyítgatni próbálta szerencsétlen házaséletének sebeit, rádöbbent, hogy sorsa kicsiben példázza az Úrnak és népének, Izráelnek a kapcsolatát. A nép pedig igencsak beteg volt, saját feje után ment, elhagyta az Úr útját, s ennek az lett a következménye, hogy fokozatosan a darabjaira hullott, morzsolódott a nép, mind testileg, mind lelkileg. Egyrészről pusztult az ország, láthatóan nőtt a nyomor, a pusztulás, másrészről a szívekben a hűtlenkedés nyomán a fásultság, a közöny, az egymás semmibe vétele. Pusztulásra volt ítélve az ország, ami a prófétai szó után néhány évtizeddel be is következett.

Érdekes olvasni, és egy kicsit eljátszani gondolatban, lélekben a Biblia prófétáinak szavaival. Lehet, hogy 2-3000 éves eseményekről szólnak, ám a betegség tünetei, mintha mit sem változtak volna az idővel. Hiszen mit látunk magunk körül? Nem ugyanazt, vagy legalábbis nagyon hasonlót, mint Hóseás?

Mindenütt ott van a nyoma annak, hogy a bűne miatt bukott el a nép. Az átkok átka, amely megmérgezi mind az egyszeri embert, a mind az egész teremtett világot. A Biblia világosan beszél a bűnről: a bűn az, ami elválaszt Istentől. Bármi lehet ez, de leginkább az, hogy az ember a saját feje után szeretne menni, pedig tudja mi volna a helyes, mégis képtelen rá. Miért is? Mert Istent nem tudjuk a magunk erejéből félni és szeretni. Ugyanakkor nem szeretjük, ha vádolnak minket, hogy bűnösök vagyunk. Mentegetőzünk, „Kérem én becsületes ember vagyok.” S itt ismét tetten vagyunk érve: emberek vagyunk. Élünk, hibázunk, megbántunk, megbántanak, ütnek, ütünk. S mindeközben próbálunk előre jutni, de Istentől csak távolabbra kerülünk. Persze a Sátán, akinek a neve „vádlót” jelent mutogat ránk: „Ügye, ennyire vagy jó ember, igaz?!” Ám érezzük, hogy nagy szükségünk volna arra, hogy gyógyírt találjon erre az átokra. A könyörgő Ady Endre szavai:

„Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

[…]

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.

Beteg vagyok, beteg.”

Az út, amelyre a próféta szava hív, azzal kezdődik, hogy felismerjük a betegséget, s belássuk, valamilyen megoldásra van szükség, hogy egészséges legyen a viszony újra Isten és az ember között, és ennek folyományaként az emberiségen belül is.

A gyógyuláshoz minden esetben egy terápián át vezet az út. Kezelni kell a bajt. De mi lehet a gyógymód? Hol található megfelelő szer, módszer erre a halálos mételyre, amely nap-mint-nap körülveszi, és átjárja ez embert? Keressük, kutatjuk, csak lehet, hogy nem ott tesszük, ahol rálelhetnénk. Mert a kiváltó okot másban leljük, holott bennünk is ugyanúgy, és ugyanannyira jelen van. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) Gyönyörű szép az Úr szava: „Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! [...] Csak nálad talál irgalmat az árva.” Erről van szó: Isten Igéje, amit mutat nekünk, abból van gyógyulás, abból van bűnbocsánat! Advent lényege ez, hogy felismerjük azt, aki eljön, aki hozza számunkra a gyógyulást; felismerni a kórt, s felismerni a szabadulás lehetőségét!

Bizony kell erő ahhoz, hogy az ember szembe tudjon nézni saját magával, fájdalmával, nyomorával, tehetetlenségével! Nem könnyű szembesülni a valós állapottal, amely mindenki esetében egyet jelent az elveszettséggel. Sokakat taszít cinizmusba, fásultságba, mondhatni: „hát ilyen az ember”. De a felismerés nélkül, a szembesülés nélkül nem lehet gyógyulás.

Jó, hogy a felismerés nem zúz össze örökre. Jó, hogy van, aki odahajol ilyenkor, s az Ő önön erejét adja: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19, 10) Hiszen: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9, 12) Az Úr testé lett Igéje ilyen. Ott hat, ahol a legnagyobb gond van, azok számára fontos, akik a legmélyebben vannak. Ezért vállalt közösséget Jézus olyanokkal, akiket a többség megvetett, lenézett, holott ők sem voltak különbek, vagy szebbek, vagy jobbak.

Akik Isten szavát befogadták, azok a gyógyulás útjára léptek, gyógyszert kaptak a végztettel szemben. De mit jelent a gyógyulás?

A gyógyulás nem más mint az Élet részévé lenni. Ezt mondja az Úr: „Harmat leszek Izráelnek.” Hihetetlen mélysége van ennek a képnek. Milyen is a harmat? Számunkra talán csak egyszerű hajnali csodácska. Ám ott, azon a vidéken, ahol Hóseás élt, ahol forrón tűz a nap, ritka a csapadék, száraz minden, ott a harmat jelenti az életet. Hiszen minden reggel egyszerre csak ott van, és az a kis hajnali pára életet ad, erőt ad a perzselő hőség elviselésére. Az Úr által kinált élet is pontosan ilyen: valami olyan egyszerű, ám életbe vágó csoda, amely mintha nem is látszana, de a lényeget megadja.

Megrendítő Jézus egyik utolsó szava, amikor a Golgota felé menő úton az őt sirató asszonyoknak ezt mondja: „Ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23, 31) Ez a különbség az Úr által kínált élet, és az ember önmaga által járt élete között. Az egyik csak létezik, de valójában már rég elszáradt, ám a másik zöldell az Élettől. Ebben az utóbbiban van részünk, ha az Úrban járunk, és élünk. Akkor valóban gyógyulunk, valóban Élünk. Úgy, ahogyan azt Isten eredendően szánta. Egységben, szentségben, szeretetben.

Szeretett Testvérek! A gyógyulás útja lépett közénk, aki maga az Út, akin, s akivel járnunk kell. Őt várjuk, s Őt áldjuk szeretete nagyságáért. Advent kezdetén a gyógyulás útjára indít bennünket az Élet Istene. Adventus Domini! Jövel Uram!

Ámen

A gyógyulás útja