Igehirdetés - Advent IV. vasárnap Ézs 46, 8-13

„Emlékezzetek csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek! Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik. Elhívok napkeletről egy saskeselyűt, tervem végrehajtóját messze földről. Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.” (Ézs 46, 8-13a)

Szeretett Testvérek!

„Megismersz?” – kérdezi tőlem egy első látásra idegen illető. Hát mi tagadás, nem tudom, hova tenni. Kínos ilyenkor a csend. Hiszen az egyik fél meg van győződve, hogy a másik pontosan tudja, kivel is áll szemben, míg a másik ennek a pontosan az ellenkezőjében biztos. Az ilyen helyzeteket nem könnyíti meg, ha valakinek olyan névmemóriája van, mint nekem. Ahogyan azonban egymást nézi a két szempár, valahol leghátul elindul egy érzés: „Várjunk csak!” Elkezdenek előúszni kicsiny emlékfoszlányok: „Hol is?” Majd egy kicsit több is: „Mikor is?” S egyszerre csak összeáll a kép: „Hát persze! Ez az! Ő az, akivel egyszer egy nagyon jót beszélgettem, évekkel ezelőtt! … csak tudnám, hogy hívják...

Nem egyedi eset, mindannyiunkkal megtörténik ilyesmi. Az ilyen találkozások a maguk módján örömöt adnak az életnek, hiszen telis-tele van nem várt fordulatokkal: „Pont ő, pont most, pont itt?” Lehet, és van is ok örömre, mert ez azt is mutatja, hogy a másik fél számára fontosak vagyunk, számon tartja azt, hogy valamikor, valahol létrejött egy kapcsolat, amely lehet, hogy megszakadt, de a most van lehetőség ismét felvenni.

S bármily' hihetetlen az Advent is pontosan ilyen, s különösen is az utolsó adventi vasárnap, mely az Öröm vasárnapja is. A hét igéje is ezt tükrözi: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. […] Az Úr közel!” (Fil 4, 4.5) Olyasvalaki érkezésére készülünk, akit meglehet, régen nem láttunk, talán el is feledkeztünk róla, de közeledik a perc, amikor egyszerre előttünk áll, s megkérdezi: „Megismersz?” S mi csak állunk zavartan. Ő változatlan, mi viszont változunk. Benne ismerhető meg az Úr szabadítása.

Soeren Kierkegaardnak van egy idevágó gondolata, miszerint „az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni”. Ézsaiás próféta szavain keresztül az Úr is egy ilyen visszatekintésre, de annál sokkal többre hívta népét, s hív most bennünket is.

A babiloni fogságba hűtlensége miatt került a nép. Mert elhagyták az Urat, mindenféle bálványokat, istenpótlékokat kezdtek el követni, melyek eltompították a szívüket, és hamis biztonságérzetet nyújtottak a számukra. Hatalmas és fájdalmas kijózanodás volt, amikor a hiedelmek légvára visszaomlott rájuk. Sokak áldozatul estek Jeruzsálem ostromának, a túlélőket, pedig elhurcolták Babilóniába. Ott, talajt vesztve, gyökértelenül, kiszolgáltatottságukban szólt hozzájuk az Úr. Ezért mondja a nép pirulására: Megismertek? „Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket.”

Három tanúságot emelek ki ebből a néhány versből:

1. Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul
2. Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi
3. Mert az Úrnak van terve a elkövetkezőkre, amely maradandó

Mert amit az Úr mond, az mind megvalósul. Emlékezésre hívja az Isten az Ő népét. „Gondoljatok vissza régi időkre! Megmondtam nektek előre: „Ha az én rendelkezéseim szerint élsz, törvényeimet teljesíted, ha megtartod minden parancsolatomat, és azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígéretemet” (1Kir 6, 12) Hányszor szabadítottalak meg, amikor hozzám menekültél! Hányszor segítettelek győzelemre! Hányszor óvtalak, vigyáztalak, én népem! S mégis elfordultatok, szembeszálltok velem, megígértem, hogy leveszem rólatok a kezem; megéreztétek milyen nélkülem. Hányszor, hányszor, hányszor...” S úgy is lett. Ha végig futunk a Szentíráson lépten-nyomon az elveszettségből megtaláltatással találkozunk.

De mindez nem csak Izrael népére igaz, hanem mireánk is! A magunk helyén, a magunk életében mi is ugyanezeket a pályákat futjuk be. Akár a mágnesek játéka. Egyszer odasimulunk, de máskor eltaszítjuk magunktól Istent. Mindegy is a dolog előjele, pozitív vagy negatív, hiszen örömben és bánatban is lehetséges az odafordulás éppúgy, mint a taszítás.

Bennünket is kérdez az Úr: „Megismersz? Én vagyok, aki formáltalak, aki felruházott, aki óvott, védett. Egyszer, másszor elfutottál. Azt hitted nem látlak, valójában te nem láttál. S most mégis egymásra leltünk. Elfogadod, hogy én vagyok az Úr, aki véghez is viszi a tervét?” Advent erre nagyon jó idő, hogy megtaláljuk életünkben ezeket a pontokat, bizonnyal vannak, amikor összeértünk Istennel, megtapasztaltuk az ő erejét, szeretetét, nagyságát. Láthattuk, átérezhettük, hogy amit mond, az a VALÓSÁG.

Mert amit az Úr ígér, azt meg is teszi! Nem csak beszél, buzdít, bujtogat, hanem Ő maga lép oda, s közbe, ha a helyzet úgy kívánja. Ezékiás király idejében, néhány évtizeddel a fogságba vitel előtt, Jeruzsálem népe megtapasztalhatta ezt. A babilóniai sereg körülzárta az egész várost, nem volt lehetőségük kitörni, s mégis az Úr megígérte a szabadulást, angyalát küldte az ostromló seregre éjszaka, és valamilyen titokzatos kórban az ellenség jó része ott veszett, a maradék pedig reggelre elmenekült. Ez persze csak egy epizód. Sok történet szól arról, hogy az Úr megígéri és meg is cselekszi a szabadítást.

A számunkra fontos kérdés az, hogy el tudjuk-e fogadni a segítő kezet? Megértjük-e, hogy az Úr nem parancsolgatni akar nekünk, hanem helyreállítani. Úgy is mondhatnám, felszabadítani a rossz berögződésekből.

Dániel könyvében olvasunk Sadrak, Misak, és Abednegó történetéről, akiket a babiloni király tüzes kemencébe akart vetni, mert nem voltak hajlandóak leborulni a bálvány szobor előtt. De ők így válaszoltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dán 3, 17-18) Megdöbbentő a válasz egy rövidke része: „de ha nem is tenné”. Valahol ez az Úr szabadításának komolyan vétele. Ahogyan Pál apostol mondja. „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28)

Mert az Úrnak van terve az elkövetkezőkre, ami maradandó. „Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem. Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól!” – így szól az Úr. A fogságban élő nép számára Isten egy olyan szabadítót küldött, e prófécia elhangzását követően néhány évtizeddel, amilyenre nem is gondoltak: egy másik nagy, és erős birodalom uralkodójára, Cirus perzsa királyra. A perzsa birodalom legyőzte a babilonit, átvette annak a helyét, és különös módon, ez az újabb birodalom teljesen másképp viszonyult a leigázottakhoz, mint a régi. A perzsák nem kiszakítani és beolvasztani, hanem helyükön hagyva, visszaengedve régi életmódjukba akarták a népeket. Persze nem valamiféle ókori humanizmusból, hanem egy másfajta politikai megfontolástól vezérelve. Az Úr egy ilyen különös módon juttatta levegőhöz népét, szabadította ki szorult helyzetéből.

Mi egy sokkal nagyszerűbb Szabadítót várunk vissza, akiben az Úr terve öltött testet. Ez a Szabadítás egyszer történt meg, de akkor mindenkiért. Eljövetelének célja, és értelme volt az, hogy számunkra botrányosan, felfoghatatlan módon, de mégis megváltást, és ezzel gyógyulást szerezzen, hiszen így szabadított meg minket minden halál hatalmától. Ez egy olyan pont a világ életében, amitől kezdve másként tekinthetünk a múltra, jelenre, de a jövőre is. Más értelmet kap minden, ha Krisztus keresztjén keresztül szemléljük a világot. Mert azért jött, hogy minden, amivel mi Őt oda juttattuk, az egyszerre el legyen hordozva, megsemmisüljön a gonoszság saját csapdájában. Mert az Úrnak van hatalma még a gonoszság felett. Méltán mondja tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13, 8) Ugyanaz mindenki számára: ugyanaz a gyógyír mindannyiunk ugyanazon bajára, egyszer s mindenkorra.

Szeretett Testvérek! Az idei adventünk utolsó hetébe érkeztünk. Megismerhettük mi van bennünk, s ki kíván oda belépni. Az Ő érkezésére készüljünk lélekben, hogy ha belép, s megkérdezi: „Megismersz?” tudjuk azt mondani, amit Tamás, a hitetlen tanítvány mondott: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20, 28) Legyen a mi számunkra is az egymásra lelés, az Úrral való találkozás alkalma, a beteljesült karácsonyi várakozás. Így őrizzen meg Bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

Találkozni...