Igehirdetés - Örök élet vasárnap Mal 3, 22-24

„Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3, 22-24)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján rendre nehéz igék hangzanak el. Kemény szavak, súlyos gondolatok, melyek mind e világ elmúlásáról, az idők beteljesedéséről szólnak. Az ítéletet hirdető szavak mögött azonban mindig ott van Isten kegyelmes, és féltő szeretete is!

Most, Örök élet vasárnapján az Ószövetség utolsó három versén keresztül szól hozzánk a Mindenható Isten. Bár ezzel a vasárnappal zárul az egyházi esztendő, s jövő héten már az adventi kalendárium első ablakocskáit nyitjuk, mégsem zárul le minden, s kezdődik elölről. Itt a földön az idő múlását körforgásként éljük meg. Hiszen egymást követő, s ismétlődő évszakokon, hónapokon, ünnepeken, szokásokon keresztül éljük meg az idő múlását, végességét. De a mai vasárnap távlatot nyit a végtelenbe. Ilyenkor kicsit beleshetünk Isten tervébe, mint amikor a kisgyermekek meglesik az ajándékokat csomagoló szüleiket.

De mi ez az ajándék? A legnagyobb kincs, az örök élet. Amelyet itt a földön oly' sokan, oly' keservesen igyekeznek elérni, hiszen érzik, bizony az időnk fogy. Mi mindent meg nem teszünk, hogy akárcsak egy nappal tovább élhessünk. Valahol mindannyiunk érzi belül, hogy nem lehet, hogy az élet az ennyi. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zs 90,10) – ahogy a Mózesnek tulajdonított zsoltár énekli. Tudjuk, s érezzük, hogy ez az igazán nagy baja az embernek. A halál, az elmúlás az, ami megmérgez mindent, s átkozza magában Ádámot és Évát, hogy miért nem az Örök Élet fájáról ettek... Az ok az, hogy az ember elfordult Istentől, s ami az övé volt azt mind elveszítve, elszakadt teremtő Urától.

Malakiás próféta nem sejthette, hogy szavai fogják zárni az Ótestamentumot, de így szavai még különösebb hangsúlyt kapnak. Lelkileg hasonló időben szólt ő is a néphez, mint amilyenben mi is élünk. A babiloni fogság után, kiszolgáltatva, belefásulva éltek az emberek szegénységben, s meghasonlásban. Napról-napra éltek, s a dicső múlt szinte végtelen távolságba veszett. Egy ilyen időszakban akarja a próféta az emlékezés tüzét meggyújtani. Miért nem figyeltek Mózesre? Miért nem figyeltek Illésre? Ugyanazokat a köröket futjátok, mint az ősök idején! Vegyétek észre, van megoldás! Kivezetett az Úr a szolgaság földjéről. Világos utat mutatott a pusztában, ahol nem hagyta elveszni a népet. Megmutatta mit kíván, a próféták által: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6,6)

S van a mi számunkra is megoldás. Számunkra is Létfontosságú az, amire figyelmeztet a próféta. Meg kell békülnünk, egymással, magunkkal, s legfőképpen Istennel. Isten országával nem fér össze a viszálykodás pártoskodás, vádaskodás, és még ki tudja milyen szemrehányások sora. Mennyire könnyű címkézni, miközben titkon tudjuk magunkról, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk... Mennyire könnyű hibáztatni mást... Hibát keresni a másikban... Ezek mind olyasmiik, amik a saját fejünk után való sántikálás következményei. De ez a sántikálás nem vezet sehova.

Mire van tehát szükség? A szívek megtérítésére! „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz.” Ami egykoron megszakadt, ami azóta is minden összetűzés forrása, az Úrral való közösségnek kell megvalósulnia. Ehhez nem elég pusztán erkölcsösnek, tisztelettudónak lenni, hanem újjá kell születni! Ez a megbékélésben valósulhat meg. Az angolban van egy nagyon szép kifejezés a megbékélésre: atonement. Újra eggyé lenni. Eggyé válni Isten akaratával, benne élni, s belőle élni. Úgy, ahogyan eredetileg meg lett teremtve az ember.

Egység. Erre hív bennünket az ige. De ne legyen kétségünk, ez Isten nélkül soha sem valósulhat meg. Az újjáteremtett életé az örök élet. Az egész egyházi esztendő a bennünk, számunkra megjelenő, meghaló, feltámadó, s újjáteremtő Isten munkájára, s annak alapjára irányítja a lelkünket. Mert mindaz, amit Isten tesz velünk, az lénye legmélyéről fakad, „...mert Isten szeretet.” (1Jn 4,8) Az Úr maga adja meg a lehetőséget, a megújulásra, mert ez a legfőbb vágya, hogy ismét egység legyen a világban. Az Ő világában.

Utat is készített az Úr. Keresztelő János, akiben az a tűz égett ami Illésben is, megmutatta kit kell követnünk, ki az aki az egységbe tud bennünket vezetni. Akiben egymásra talál újra Isten és ember. Isten megmutatja magát, az ember pedig rátalál. S ennél a találkozásnál találjuk meg az örök élet forrását.

A találkozás pedig ott történt azon a pénteki napon, Jeruzsálem mellett, két lator között. Halála előtti éjjelen Krisztus urunk így imádkozott: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,1-3) Jézusnak, ott a kereszten ki kellett állnia az „ÚRnak nagy és félelmetes napját”, a teljes megsemmisülést, amikor elfordul Isten. Akkor járta meg a poklok-poklát. Helyettünk hordozta el azt a keresztet, amelyikre a mi nevünk van írva. S tette ezt azért, mert mi elbuktunk volna. Nem volna más sorsunk, mint végképp elszakadni Istentől.

De a Mennyei Atya nem a vesztünket akarja mert Krisztusunk „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik az Atya akaratának, de az önfeláldozó szeretet véghez vitte a lehetetlent. Amikor az önfeláldozásból élet fakad. Ez a Krisztus-esemény, mely nem csak egy pont a történelem fonalán, hanem annak a közepe. Mert attól kezdve nem az elmúlásé az utolsó szó.

Pál apostol így kezdi híres himnuszát, amiből az imént is elhangzott néhány sor: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,4) E nélkül nincs egység, nincs megbékélés, s nincs örök élet sem. Ha számomra Krisztus nem halt meg a kereszten, akkor csak ítélet, és hiábavalóság vár, nem pedig élet, s Isten országa. Mert Krisztusban meghalunk a halálnak, s feltámadunk az életre. Ez az új teremtés, melyet többé semmi sem szakít el Istentől, mert benne él, belőle él.

Az örök élet forrásánál találkozni. Ez igazi örömhír. Krisztusban megtapasztalni, hogy mit jelent Isten jó teremtésének lenni. Ebben a reménységünkben emlékezhetünk azokra, aki fontosak nekünk, de már előre mentek. Nem elmentek, hanem előre, hogy ismét találkozzunk ott, ahol, s amit megígért nekünk az Úr. Ahol elsimul minden feszültség, minden szomorúság, minden gát, akadály, s valósággá lesz, hogy „az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz”. Amikor helyreáll a világ, legyen az számunkra az Úr fenséges napja., a Kegyelem napja, s nem az ítéleté.

Amikor elindulunk majd az új esztendőben, éljük át azt, mit jelent számunkra az Élet távlata, a születés ígéretétől a Golgotán át, egészen az örök élet ígéretéig, melynek állomásai mellett évről-évre megállunk. Biztos cél felé haladunk, s olyan vezet bennünket, aki tudja, mi a legfontosabb a mi számunkra. Így gondolhatunk vissza az elmúlt, s előre az eljövendőkre, hála telt szívvel a Mindenható Urunk által.

Ámen  

Örök élet ajándéka