Igehirdetés - Advent I. vasárnap Hós 14, 2-10

„Térj meg, Izráel, Istenedhez, az ÚRhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva. Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet. Aki bölcs, belátja ezeket, aki értelmes, az megérti. Mert egyenesek az ÚR útjai, az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk.” (Hós 14, 2-10)

Szeretett Testvérek!

Szeretek utazni, úton lenni, valamilyen érdekes, különleges úti cél felé haladni. Külön ajándék, ha az útvonal is valamilyen festői vidéken vezet keresztül. Még viszonylag friss volt a jogosítványom, szüleimmel elkirándultunk Lillafüredre. Nem is gondolná az ember, hogy Miskolctól néhány kilométerre, ilyen szép hely található: egy meseszép tó, a dombok között, kacskaringós kis utcácskák. Miután szépen körbejártuk a helyi nevezetességeket, arra gondoltam, mi volna, ha hazafelé nem az autópályán mennénk, hanem a Bükk fennsíkján keresztül, a szerpentinen. Így is történt. A meseszép hegyi úton, a sok kanyar kihozta belőlem a rally-versenyzőt, élveztem az utat, élveztem a kocsit, a sebességet, s mi tagadás, az ezzel együtt járó adrenalint is. Miután Eger környékén leértünk a hegyekből, persze megkaptam a szülőktől a magamét. Hiszen ők korántsem élvezték annyira, számukra csak egy nagy rohanás volt az egész, nem tudták kiélvezni a táj gyönyörűségét. Az igazat megvallva, ha visszagondolok, valóban nem sok maradt meg belőlem az útról. Nem maradt belőle semmi, csak a rohanás.

Így vagyunk sokszor a belső útjainkkal is, az életünkkel is. Rohanunk, hajmeresztő sebességgel, idegeskedünk, előzünk, csikorgunk, szinte keresztül vágtatunk az éveken-évtizedeken, s közben talán észre sem vesszük, milyen az út amin járunk.

Advent első vasárnapja is útra hív bennünket: az Úr útjára. Ez az út, mint ahogyan mind, nem csupán a végcélról szól, hanem magáról a folyamatról: eljutni valahonnan-valahová, s mindarról, ami ez alatt történik az úton, az úttal, és az úton levővel. Hóseás próféta egy adventi zarándoklatra hív bennünket: a gyógyulás útjára.

Így jutunk el a különböző állomásokig:

1. Betegségből
2. A terápián át
3. A gyógyulásig

Betegen indulni. Nem a legjobb állapot arra, hogy felkerekedjen az ember, ám vannak esetek, amikor meg kell tenni. Hóseás prófétáról annyit tudunk, amennyit a könyve elmond. Apja neve Beéri volt. Felesége Gómer, Diblaim leánya, akitől három gyermeke született. Az asszony parázna nő volt, ami érthető úgy is, hogy a kánaáni vallásban, a Baal-kultuszban otthonos kultuszi prostituáltak közül való volt, vagy esetleg később keveredhetett közéjük. Hóseás azonban mindenek ellenére szerette a feleségét, képes volt őt áron is kiváltani rossz környezetéből. Miközben gyógyítgatni próbálta szerencsétlen házaséletének sebeit, rádöbbent, hogy sorsa kicsiben példázza az Úrnak és népének, Izráelnek a kapcsolatát. A nép pedig igencsak beteg volt, saját feje után ment, elhagyta az Úr útját, s ennek az lett a következménye, hogy fokozatosan a darabjaira hullott, morzsolódott a nép, mind testileg, mind lelkileg. Egyrészről pusztult az ország, láthatóan nőtt a nyomor, a pusztulás, másrészről a szívekben a hűtlenkedés nyomán a fásultság, a közöny, az egymás semmibe vétele. Pusztulásra volt ítélve az ország, ami a prófétai szó után néhány évtizeddel be is következett.

Érdekes olvasni, és egy kicsit eljátszani gondolatban, lélekben a Biblia prófétáinak szavaival. Lehet, hogy 2-3000 éves eseményekről szólnak, ám a betegség tünetei, mintha mit sem változtak volna az idővel. Hiszen mit látunk magunk körül? Nem ugyanazt, vagy legalábbis nagyon hasonlót, mint Hóseás?

Mindenütt ott van a nyoma annak, hogy a bűne miatt bukott el a nép. Az átkok átka, amely megmérgezi mind az egyszeri embert, a mind az egész teremtett világot. A Biblia világosan beszél a bűnről: a bűn az, ami elválaszt Istentől. Bármi lehet ez, de leginkább az, hogy az ember a saját feje után szeretne menni, pedig tudja mi volna a helyes, mégis képtelen rá. Miért is? Mert Istent nem tudjuk a magunk erejéből félni és szeretni. Ugyanakkor nem szeretjük, ha vádolnak minket, hogy bűnösök vagyunk. Mentegetőzünk, „Kérem én becsületes ember vagyok.” S itt ismét tetten vagyunk érve: emberek vagyunk. Élünk, hibázunk, megbántunk, megbántanak, ütnek, ütünk. S mindeközben próbálunk előre jutni, de Istentől csak távolabbra kerülünk. Persze a Sátán, akinek a neve „vádlót” jelent mutogat ránk: „Ügye, ennyire vagy jó ember, igaz?!” Ám érezzük, hogy nagy szükségünk volna arra, hogy gyógyírt találjon erre az átokra. A könyörgő Ady Endre szavai:

„Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

[…]

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.

Beteg vagyok, beteg.”

Az út, amelyre a próféta szava hív, azzal kezdődik, hogy felismerjük a betegséget, s belássuk, valamilyen megoldásra van szükség, hogy egészséges legyen a viszony újra Isten és az ember között, és ennek folyományaként az emberiségen belül is.

A gyógyuláshoz minden esetben egy terápián át vezet az út. Kezelni kell a bajt. De mi lehet a gyógymód? Hol található megfelelő szer, módszer erre a halálos mételyre, amely nap-mint-nap körülveszi, és átjárja ez embert? Keressük, kutatjuk, csak lehet, hogy nem ott tesszük, ahol rálelhetnénk. Mert a kiváltó okot másban leljük, holott bennünk is ugyanúgy, és ugyanannyira jelen van. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) Gyönyörű szép az Úr szava: „Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! [...] Csak nálad talál irgalmat az árva.” Erről van szó: Isten Igéje, amit mutat nekünk, abból van gyógyulás, abból van bűnbocsánat! Advent lényege ez, hogy felismerjük azt, aki eljön, aki hozza számunkra a gyógyulást; felismerni a kórt, s felismerni a szabadulás lehetőségét!

Bizony kell erő ahhoz, hogy az ember szembe tudjon nézni saját magával, fájdalmával, nyomorával, tehetetlenségével! Nem könnyű szembesülni a valós állapottal, amely mindenki esetében egyet jelent az elveszettséggel. Sokakat taszít cinizmusba, fásultságba, mondhatni: „hát ilyen az ember”. De a felismerés nélkül, a szembesülés nélkül nem lehet gyógyulás.

Jó, hogy a felismerés nem zúz össze örökre. Jó, hogy van, aki odahajol ilyenkor, s az Ő önön erejét adja: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19, 10) Hiszen: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9, 12) Az Úr testé lett Igéje ilyen. Ott hat, ahol a legnagyobb gond van, azok számára fontos, akik a legmélyebben vannak. Ezért vállalt közösséget Jézus olyanokkal, akiket a többség megvetett, lenézett, holott ők sem voltak különbek, vagy szebbek, vagy jobbak.

Akik Isten szavát befogadták, azok a gyógyulás útjára léptek, gyógyszert kaptak a végztettel szemben. De mit jelent a gyógyulás?

A gyógyulás nem más mint az Élet részévé lenni. Ezt mondja az Úr: „Harmat leszek Izráelnek.” Hihetetlen mélysége van ennek a képnek. Milyen is a harmat? Számunkra talán csak egyszerű hajnali csodácska. Ám ott, azon a vidéken, ahol Hóseás élt, ahol forrón tűz a nap, ritka a csapadék, száraz minden, ott a harmat jelenti az életet. Hiszen minden reggel egyszerre csak ott van, és az a kis hajnali pára életet ad, erőt ad a perzselő hőség elviselésére. Az Úr által kinált élet is pontosan ilyen: valami olyan egyszerű, ám életbe vágó csoda, amely mintha nem is látszana, de a lényeget megadja.

Megrendítő Jézus egyik utolsó szava, amikor a Golgota felé menő úton az őt sirató asszonyoknak ezt mondja: „Ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23, 31) Ez a különbség az Úr által kínált élet, és az ember önmaga által járt élete között. Az egyik csak létezik, de valójában már rég elszáradt, ám a másik zöldell az Élettől. Ebben az utóbbiban van részünk, ha az Úrban járunk, és élünk. Akkor valóban gyógyulunk, valóban Élünk. Úgy, ahogyan azt Isten eredendően szánta. Egységben, szentségben, szeretetben.

Szeretett Testvérek! A gyógyulás útja lépett közénk, aki maga az Út, akin, s akivel járnunk kell. Őt várjuk, s Őt áldjuk szeretete nagyságáért. Advent kezdetén a gyógyulás útjára indít bennünket az Élet Istene. Adventus Domini! Jövel Uram!

Ámen

A gyógyulás útja