Igehirdetés - Hetvened vasárnap 1Móz 22, 1-13

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22, 1-13)

Szeretett Testvérek!

Mi emberek alapvetően – még aki tagadja is – játékosak vagyunk. Szeretünk játszani, szeretjük, ha valami játékos, ha valami kicsit másképpen működik, mint a mindennapi gyakorlat, de valahol mégiscsak a mindennapokra mutatnak. Mindenütt megtalálhatjuk ezt a játékosságot, sőt van olyasmi is, ami csakis játékosan tud működni: ilyen a zene, de az udvarlás is, és még lehetne sorolni... Bár szeretünk játszani, azt már nem igazán szoktuk élvezni ha velünk játszanak. Értem ezt úgy, hogy a játék eszközei vagyunk, elszenvedői, nem pedig alakítói. Nem mindegy, hogy a játékban mik vagyunk: a játékos vagy a bábú, esetleg a kocka. A játék lehet veszélyes is, nem mindegy tehát, hogy kivel, mit játszunk, s mit játszunk el.

Amivel talán a legjobban vigyázni kell, ám mégis sokszor könnyelműek vagyunk, azok az érzelmek. Nem jó játszani más szeretetével, bizalmával, mert olyan sebeket ejthetünk, amelyek tán sohasem hegednek be. Van egy érdekes játék, egyfajta bizalom teszt. A lényege az, hogy kell két ember, az egyik háttal áll a másiknak és a feladat az, hogy dőljön hanyatt, azaz rá meri e bízni magát a másikra: elkapja-e vagy sem? Higgyék el a testvérek, érdekes végeredmények születnének, hogy kik merik megtenni, vagy sem, egy próbát szerintem megér... Játék a bizalommal, látszólag nem szép dolog, de mégis időnként szükséges próbára tenni, megmérni a bizalmat.

Jól ismert ószövetségi szakaszunk is mintha valami baljós érzelmi játékról szólna. Ábrahám igen idős korában kapott ígéretet az Úrtól, hogy annyi gyermeke lesz, mint égen a csillag, illetve mint homok szem a tenger fövenyén. S valóban az Úr állta a szavát, Sárától – aki szintén jócskán idős volt már – fia született, akit Izsáknak nevezett el. Ábrahámnak igen nagy örömet jelenthetett ez a gyermek: bizonyíték volt, nem is akármilyen, hogy az Úr hűséges, állja a szavát, meg lehet benne bízni. Ami egykoron egy ígéret, és ahhoz kapcsolódó reménység volt, az vált valósággá Izsákban Ábrahám számára. Ám mintha az Úr visszakozna: vissza akarja kérni a fiút, a bizonyosság jelét, hogy áldozza föl Izsákot, ahogyan az áldozati állatokat volt szokás akkoriban. Isten mintha játszana Ábrahám bizalmával. Mintha csak kérdezni: van-e még bátorságod bennem bízni?

Értette-e Ábrahám az Urat? Nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás. Annyi bizonyos, hogy elindult rögvest, a következő reggelen, a fiával ahhoz a bizonyos hegyhez. Nem sok mindent árul el a szöveg, de így van ez rendjén, hiszen így mi is jobban bele tudjuk képzelni magunkat mind Ábrahám, mind Izsák helyébe. A magam részéről nem szeretnék lenni egyikük bőrében sem, de mégis időnként vagyunk mi is így. Botránkoztatott már meg az Úr? Kért már olyat, amely látszólag homlok egyenest mást mutat, mint amilyennek ismerjük? Miért teszi ezt? Miért hoz ilyen lehetetlen helyzetbe: miért kér tőlem olyan áldozatot, amelyet nem hozhatok meg? S még számtalan hasonló kérdés merülhet fel. Szörnyű vihar dúlhatott Ábrahám lelkében: szorongás, düh, értetlenség, fájdalom, remény, bizalom, tehetetlenség bizarr forgataga. Mintha Isten valami kegyetlen játékot akarna űzni vele. Mi vajon mit tettünk volna?

Isten időnként próbára tesz bennünket. Kérdés, felismerjük-e, s ha igen, mit teszünk? Az igazság az, hogy nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk időnként próbatételekre, hogy megláthassuk magunkat, s hogy hányadán állunk az Istennel. A jót el tudjuk fogadni, bár időnként a hálaadás elmarad; ha az Úr kér valamit, akkor mit válaszolunk?

Ábrahám számára a kihívás az volt, hogy ki van az első helyen: az Úr vagy a szeretett fia? Konfirmandus koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne, hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket. Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam felőle... Ábrahámnak arról kellett tehát döntenie, hogy az Úr az első, vagy a kapott ajándék. Vagy az ajándékot, vagy az Úrral való kapcsolatot és az ígéretet áldozza fel. Még úgy is, hogy látszólag mindkét esetben az ígéret megsemmisül, hiszen vagy az utód, az ígéret hordozója, vagy az Úr, az ígéret adója esik ki.

De most kicsit fordítsuk ki a történetet, mert nem csak Ábrahám vállalt áldozatot. Hanem bizony az Úr is! Miért? Mert Ábrahám mondhatott volna „nemet” is. S ha megteszi, akkor az Úr elveszíti a leghűségesebb embert, akit barátjának hívott. Kiszolgáltatta magát az Isten az emberi döntésnek, s vállalta annak súlyát is. Az Úr talán ezt kérdezhette magában: Kész így is hinni bennem?

Számunkra ismerős lehet ez. Hiszen az Úr megtette még egyszer azt, hogy kiszolgáltatta magát az embernek. Az Úr valóban gondoskodott áldozatról, s nem is kímélte magát. Azt a helyet, Morijja hegyét, amelyet Ábrahám „Az Úr gondoskodik”-nak nevezett el, „Az Úr hegyén a gondviselés” héber eredetiben így hangzik: „Az Örökkévaló hegyén látható lesz”. Ábrahámnak meg kellett látnia az Úr gondviselését, de ehhez egy hosszú utat kellett megtennie, telis-tele kínzó kérdésekkel. Az külön érdekesség, hogy három napig ment Ábrahám ahhoz a hegyhez, amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk! Ez is ismerős lehet nekünk, hiszen Jeruzsálemben három napig tartott az út Nagypéntektől Húsvét hajnaláig, hogy az áldozat, Krisztus Urunk által megláthassuk az Úr gondviselő szeretetét.

Ábrahámnak lehetősége volt átélni az élet-halál-feltámadás drámáját. Hiszen a fiatal fia, aki telve volt élettel, egyszerre halálra adatott, de feltámadt, nem kellett meghalnia, mert az Úr gondoskodott az áldozatról, hiszen ott termett az a kos a bokorba akadt szarvakkal. Ezért mondta Jézus: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (Jn 8, 56). Ott Morijja hegyén látta meg Ábrahám az Úr napját, és szabadításának csodáját.

De még, hogyan volt képes megtenni mindezt Ábrahám? Mi volt az, ami minden józan érv, és körülmény ellenére rávette őt erre az útra? Mi adott neki bizodalmat? A Zsidókhoz írt levélben ezt írja Pál apostol, aki igen járatos volt a zsidó Szentírástudományban: „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni”. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11, 17-19) Ábrahám a lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy Isten úr élet és halál felett, és fel tudja támasztani azt is, aki az ember számára elveszett. Ezt jelenit az, hogy: „Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15, 6)

Ábrahám így a mi atyánk is a hitben, hiszen nekünk is ez az egyetlen reménységünk! Ő kicsit beleshetett a színfalak mögé, hogy mi az Úr terve ővele, és a neki tett ígérettel. Hiszen Jézus is Ábrahám leszármazottja, az ő családjába született. Így teljesült be az Úr ígérete: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12, 3) Ábrahám kész lett volna feláldozni a fiát, de az Úr gondoskodott róla, hogy ne kelljen meghalnia. A Mennyei Atya azonban „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8, 32) végső áldozatul, hogy magához vonzzon bennünket! Ezért van a szívünk főhelye Krisztusnak fenntartva, mert ő az, aki áldozat lett miértünk!

Szeretett Testvérek! Látszólag ez a történet egy bizalmi játéknak tűnhet sokak számára, de látnunk kell, hogy ennek meg kellett történnie, hogy az ember egyszer s mindenkorra megértse az Úr akaratát, aki meg akarja menteni az embert a bűn, a halál, és a félelem hatalmától! Az Úr hegyén a gondviselés Jézus Urunk keresztjén a miénk is lehet, ahogyan a római százados mondta megrendülten, Nagypénteken az Úr áldozata napján: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15, 39)

Ámen

Marc Chagall - Izsák feláldozása

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. utolsó vasárnap 1Kor 2, 6-10

„A tökéletesek között azonban mi is bölcsességet szólunk, de nem e világnak, sem e világ múlandó fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 6-10)

Szeretett Testvérek!

Régen szólaltam már meg latinul a szószéken, s most ismét van rá lehetőség, hogy a görög-római bölcsesség, amely oly' jól meg tudja ragadni, gyakorlatiasan, s mégis frappánsan a valóságot. A mai „latin- lecke” a következő: „verba volant, scripta manent”, azaz a szó elszáll, de az írás örök. Vagyis, amit mond az ember, ami elhagyja az ajkát, nem ér semmit, nincs értéke, le lehet tagadni, de ha valami írásba van foglalva, az már makacsabb, az teremt jogalapot a hivatkozásra, hiszen látható jele van, kézbe lehet venni, el lehet olvasni. Már évezredekkel ezelőtt jól látták, mennyit ér az esetek többségében az emberi szó: mint az a bizonyos borsó.... S mindez nem változott azóta sem.

Közhely tehát, de igaz, az emberi szó elveszíti, elveszítette erejét. A szavak elkopnak, elhasználódnak, így elértéktelenednek, súlyukat vesztik. Ismert a történet a fiatal bojtárról, aki a kelleténél többször kiáltott farkast, s mikor valóban megjelent az ordas, senki sem figyelt rá, aminek meg is lett a következménye... Elhasználta, s ezáltal hiteltelenné tette a fiú a szót. Mindez a mai világunkban különösen nagy veszély! Olyan könnyen dobálózunk szavakkal, talán nem is gondoljuk végig, hogy mit, miért, és hogyan mondunk. Mennyire elkopott például az a szó, hogy „szeretlek”, s ennek módosulatai. Annyiszor halljuk, mondjuk, hogy e szép szónak a mélységét valójában elfedi, betemeti mindaz a könnyelműség, ami rárakódott. Bevallom őszintén, amióta erre rájöttem, háromszor is meggondolom, mikor mondjam, vagy csak akkor, amikor tényleg igazán a lélek mélyéről fakad ez a szó: „szeretlek”. Természetesen napokig lehetne sorolni azon szavakat, amelyek jócskán felpuhultak, tudva, vagy tudatlanul. Mivel a gondolataink, mondataink is szavakból állnak, így váltak, válhatnak könnyűvé a szavaink, mindaz, amely elhagy bennünket. Immúnissá válunk bizonyos szavakra, elengedjük a fülünk mellett, csak legyintünk rájuk. Barátság? Tisztesség? Szabadság? Demokrácia? Nincsenek ezek mind a szikláig gyalulva? Ezért is ér oly' keveset az adott szó...

Ám mégis, az Úrnak úgy tetszett, hogy ezt a könnyen kopó, sérülékeny valamit, amit emberi nyelvnek hívunk, ezt használja arra, hogy az emberhez forduljon. Hogyan lehetséges ez? Miért nem „kopik el” Isten szava? Mert az Úr Igéje, amit nyugodtan érthetünk „szónak” is, teremtő erővel bír. Erre a szóra, hogy „legyen” jött létre minden, ami létrejött: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (Jn 1, 1) De ezt az Igét, amely Krisztusban lett testté „a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1, 10-11)

Ez az a titok, amiről Pál apostol beszél. Isten titkos bölcsessége, tehát nem más, mint akit mi Jézus Krisztusban ismertünk meg. „Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 22-24) Isten tehát, olyan módon dicsőíti meg Krisztust, ami az emberi felfogás alapján minimum bolondság, de sokaknak megütközés. Ezért is írja a bölcs a Példabeszédek könyvében: „A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9, 10) Valódi látáshoz, valódi megismeréshez, amely túl van a teremtett világ korlátain, és esendőségén, s ide tartozik az emberi filozófia, bölcselet, amelyet, Pál apostol nemes egyszerűséggel okoskodásnak és fecsegésnek bélyegez. Ha számunkra mégoly' káprázatos is, nem több töredékes gagyogásnál, ha az Úr bölcsességéhez mérjük. Mert a Szent, az Isten szerinti tökéletes ismerete nélkül nem látjuk át a világot. S ez a Szent Krisztusban ismerhető meg.

Ez az igehirdetés célja. Ahogyan Pál apostol ír az első Korinthusi levél imént idézet része előtt: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1, 21) Isten szava adja meg tehát az igehirdetés hitelét és létjogosultságát. Ugyan sokak számára nem más az igehirdetés mint egyszerű beszéd, egyesek számára talán retorikai élmény, szép szavak csokra, ám valójában – amint arról szó volt az imént – nem puszta emberi szó, okoskodás, szép közhelyek egymásutánja.

A köznapi életben persze forog néhány vicc a prédikációról. Egyik személyes kedvencem eképpen hangzik:

Hazamegy Pistike az istentiszteletről, s otthon megkérdezi őt a nagypapa:

– Mi volt a templomban?

– Istentisztelet, meg beszélt a pap.

– Miről beszélt a pap?

– A bűnről.

– És mit mondott a bűnről?

– Elítélte....

Sokak számára sajnos valóban ennyit jelent az igehirdetés. Sőt vannak akik még hozzá kapcsolják a „bort iszik, és vizet prédikál” mondását is...

Az igehirdetés az, hogy Isten Igéjén keresztül találkozhasson egymással Isten és ember. Mert nem egy monológ a prédikáció, amit a gyülekezet csendben – időnként bóbiskolva – végighallgat, nem. Az Úr szól, s a gyülekezet, a lelkésszel együtt válaszol rá. Ennek egyik megjelenési formája az igehirdetés, ami szól a gyülekezet minden tagjának, így a papnak is. Van azonban más, nem látható jele is, s ez ott a szívünk-lelkünk táján keresendő. Isten a lelkünkhöz szól és a mi lelkünk Neki felel. Vagy mi kérdezünk és Ő válaszol.

Hogyan lehetséges, hogy nem puszta beszéd az igehirdetés? Honnan van a forrás? A Szentlélek által vagyunk egyedül képesek megtenni. Isten Lelke az ami átjárja az Urat, s át tud bennünket is, így általa talál egymásra a két hang, s teremti meg az összeköttetést. Jézus így tanított erről: „Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok,mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12, 11-12) Nem magunktól szólunk tehát, hanem a Lélek indít mindnyájunkat szólásra, hitvallásra.

Ez a pünkösd, az egyház születésnapjának a csodája is. Jézus Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor a zsidók a „Sabuot”-ot – görögül Pentékoszté, azaz ötvened –, a kinyilatkoztatás (nem véletlenül ott és akkor!!!) nagy sátoros ünnepét ülték, Jeruzsálemben egy szobában együtt volt a tizenkét tanítvány. Már ötven napja, hogy a Mestert kivégezték, de még negyven napig velük maradt. Aztán egyszer csak felemelkedett és eltűnt, s még egyszer ígéretet tett arra, hogy elküldi egy pártfogót, aki majd segít nekik. Ennek már tíz napja, s ők ott kuporogtak abban a szobában, szinte „csengő-frászban”, hogy mikor törik rájuk az ajtót a zsidók... Nem tudom, mi járhatott a fejükben, de az biztos, hogy egymaguk voltak: gyengék, elesettek, elhagyottak, akikre súlyos igaként nehezedett a múlt és az eljövendő. Elküldte őket a Mester, de hova? Miért? Minek? … S egyszer csak mintha a szél zúgott volna, megteltek Lélekkel! De nem akármilyennel, hanem Istenével! Kijöttek abból a kis zugból és bátran, szinte önkéntelenül szóltak mindenkihez. A nem sokkal korábban bebábozódott tanítványi csapatból, gyönyörű pillangók módjára kiszabadult apostolok lettek. Péter és többiek hirdették Isten önmagát sem kímélő szeretetét, s nyomukban még aznap háromezer lélek keresztelkedett meg, bűneik bocsánatára.

Ez a Lélek, a Pártfogó lélek munkálkodik az egyházban, az igehirdetőkben, és az igehallgatókban egyaránt: „mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.”. Ő tesz bennünket alkalmassá a hallásra, és a szólásra. Ő világosítja meg azt, ami rejtve van a világ szeme elől. A Szentlélek által ismerjük fel Jézusban a Krisztust. Ő nyitja meg a szívünket, hogy áldjuk és dicsérjük az Urat, aki Krisztusban megdicsőítette magát, és általa mi is szentek lehetünk, ahogyan Ő is az. Ezért hangzik a szószékekről az Igében megdicsőült Krisztusról szóló bizonyságtétel már két évezrede.

Szeretett Testvérek! Valóban, ahogyan Pál apostol mondja: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” A megdicsőült Krisztusban nem egy nagy vallás alapítót ünneplünk csupán, hanem Isten önmagát sem kímélő szeretetének diadalát minden gonosz felett. Akinek a szava nem elszáll, hanem testté lett, közöttünk lakozott, és megmarad mindörökre, amíg a világ Ura újra el nem jön immár látható, nyilvánvaló dicsőségében.

Ámen

"Isten titkos bölcsességét szóljuk"