Igehirdetés - Hetvened vasárnap 1Móz 22, 1-13

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22, 1-13)

Szeretett Testvérek!

Mi emberek alapvetően – még aki tagadja is – játékosak vagyunk. Szeretünk játszani, szeretjük, ha valami játékos, ha valami kicsit másképpen működik, mint a mindennapi gyakorlat, de valahol mégiscsak a mindennapokra mutatnak. Mindenütt megtalálhatjuk ezt a játékosságot, sőt van olyasmi is, ami csakis játékosan tud működni: ilyen a zene, de az udvarlás is, és még lehetne sorolni... Bár szeretünk játszani, azt már nem igazán szoktuk élvezni ha velünk játszanak. Értem ezt úgy, hogy a játék eszközei vagyunk, elszenvedői, nem pedig alakítói. Nem mindegy, hogy a játékban mik vagyunk: a játékos vagy a bábú, esetleg a kocka. A játék lehet veszélyes is, nem mindegy tehát, hogy kivel, mit játszunk, s mit játszunk el.

Amivel talán a legjobban vigyázni kell, ám mégis sokszor könnyelműek vagyunk, azok az érzelmek. Nem jó játszani más szeretetével, bizalmával, mert olyan sebeket ejthetünk, amelyek tán sohasem hegednek be. Van egy érdekes játék, egyfajta bizalom teszt. A lényege az, hogy kell két ember, az egyik háttal áll a másiknak és a feladat az, hogy dőljön hanyatt, azaz rá meri e bízni magát a másikra: elkapja-e vagy sem? Higgyék el a testvérek, érdekes végeredmények születnének, hogy kik merik megtenni, vagy sem, egy próbát szerintem megér... Játék a bizalommal, látszólag nem szép dolog, de mégis időnként szükséges próbára tenni, megmérni a bizalmat.

Jól ismert ószövetségi szakaszunk is mintha valami baljós érzelmi játékról szólna. Ábrahám igen idős korában kapott ígéretet az Úrtól, hogy annyi gyermeke lesz, mint égen a csillag, illetve mint homok szem a tenger fövenyén. S valóban az Úr állta a szavát, Sárától – aki szintén jócskán idős volt már – fia született, akit Izsáknak nevezett el. Ábrahámnak igen nagy örömet jelenthetett ez a gyermek: bizonyíték volt, nem is akármilyen, hogy az Úr hűséges, állja a szavát, meg lehet benne bízni. Ami egykoron egy ígéret, és ahhoz kapcsolódó reménység volt, az vált valósággá Izsákban Ábrahám számára. Ám mintha az Úr visszakozna: vissza akarja kérni a fiút, a bizonyosság jelét, hogy áldozza föl Izsákot, ahogyan az áldozati állatokat volt szokás akkoriban. Isten mintha játszana Ábrahám bizalmával. Mintha csak kérdezni: van-e még bátorságod bennem bízni?

Értette-e Ábrahám az Urat? Nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás. Annyi bizonyos, hogy elindult rögvest, a következő reggelen, a fiával ahhoz a bizonyos hegyhez. Nem sok mindent árul el a szöveg, de így van ez rendjén, hiszen így mi is jobban bele tudjuk képzelni magunkat mind Ábrahám, mind Izsák helyébe. A magam részéről nem szeretnék lenni egyikük bőrében sem, de mégis időnként vagyunk mi is így. Botránkoztatott már meg az Úr? Kért már olyat, amely látszólag homlok egyenest mást mutat, mint amilyennek ismerjük? Miért teszi ezt? Miért hoz ilyen lehetetlen helyzetbe: miért kér tőlem olyan áldozatot, amelyet nem hozhatok meg? S még számtalan hasonló kérdés merülhet fel. Szörnyű vihar dúlhatott Ábrahám lelkében: szorongás, düh, értetlenség, fájdalom, remény, bizalom, tehetetlenség bizarr forgataga. Mintha Isten valami kegyetlen játékot akarna űzni vele. Mi vajon mit tettünk volna?

Isten időnként próbára tesz bennünket. Kérdés, felismerjük-e, s ha igen, mit teszünk? Az igazság az, hogy nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk időnként próbatételekre, hogy megláthassuk magunkat, s hogy hányadán állunk az Istennel. A jót el tudjuk fogadni, bár időnként a hálaadás elmarad; ha az Úr kér valamit, akkor mit válaszolunk?

Ábrahám számára a kihívás az volt, hogy ki van az első helyen: az Úr vagy a szeretett fia? Konfirmandus koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne, hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket. Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam felőle... Ábrahámnak arról kellett tehát döntenie, hogy az Úr az első, vagy a kapott ajándék. Vagy az ajándékot, vagy az Úrral való kapcsolatot és az ígéretet áldozza fel. Még úgy is, hogy látszólag mindkét esetben az ígéret megsemmisül, hiszen vagy az utód, az ígéret hordozója, vagy az Úr, az ígéret adója esik ki.

De most kicsit fordítsuk ki a történetet, mert nem csak Ábrahám vállalt áldozatot. Hanem bizony az Úr is! Miért? Mert Ábrahám mondhatott volna „nemet” is. S ha megteszi, akkor az Úr elveszíti a leghűségesebb embert, akit barátjának hívott. Kiszolgáltatta magát az Isten az emberi döntésnek, s vállalta annak súlyát is. Az Úr talán ezt kérdezhette magában: Kész így is hinni bennem?

Számunkra ismerős lehet ez. Hiszen az Úr megtette még egyszer azt, hogy kiszolgáltatta magát az embernek. Az Úr valóban gondoskodott áldozatról, s nem is kímélte magát. Azt a helyet, Morijja hegyét, amelyet Ábrahám „Az Úr gondoskodik”-nak nevezett el, „Az Úr hegyén a gondviselés” héber eredetiben így hangzik: „Az Örökkévaló hegyén látható lesz”. Ábrahámnak meg kellett látnia az Úr gondviselését, de ehhez egy hosszú utat kellett megtennie, telis-tele kínzó kérdésekkel. Az külön érdekesség, hogy három napig ment Ábrahám ahhoz a hegyhez, amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk! Ez is ismerős lehet nekünk, hiszen Jeruzsálemben három napig tartott az út Nagypéntektől Húsvét hajnaláig, hogy az áldozat, Krisztus Urunk által megláthassuk az Úr gondviselő szeretetét.

Ábrahámnak lehetősége volt átélni az élet-halál-feltámadás drámáját. Hiszen a fiatal fia, aki telve volt élettel, egyszerre halálra adatott, de feltámadt, nem kellett meghalnia, mert az Úr gondoskodott az áldozatról, hiszen ott termett az a kos a bokorba akadt szarvakkal. Ezért mondta Jézus: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (Jn 8, 56). Ott Morijja hegyén látta meg Ábrahám az Úr napját, és szabadításának csodáját.

De még, hogyan volt képes megtenni mindezt Ábrahám? Mi volt az, ami minden józan érv, és körülmény ellenére rávette őt erre az útra? Mi adott neki bizodalmat? A Zsidókhoz írt levélben ezt írja Pál apostol, aki igen járatos volt a zsidó Szentírástudományban: „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni”. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11, 17-19) Ábrahám a lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy Isten úr élet és halál felett, és fel tudja támasztani azt is, aki az ember számára elveszett. Ezt jelenit az, hogy: „Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15, 6)

Ábrahám így a mi atyánk is a hitben, hiszen nekünk is ez az egyetlen reménységünk! Ő kicsit beleshetett a színfalak mögé, hogy mi az Úr terve ővele, és a neki tett ígérettel. Hiszen Jézus is Ábrahám leszármazottja, az ő családjába született. Így teljesült be az Úr ígérete: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12, 3) Ábrahám kész lett volna feláldozni a fiát, de az Úr gondoskodott róla, hogy ne kelljen meghalnia. A Mennyei Atya azonban „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8, 32) végső áldozatul, hogy magához vonzzon bennünket! Ezért van a szívünk főhelye Krisztusnak fenntartva, mert ő az, aki áldozat lett miértünk!

Szeretett Testvérek! Látszólag ez a történet egy bizalmi játéknak tűnhet sokak számára, de látnunk kell, hogy ennek meg kellett történnie, hogy az ember egyszer s mindenkorra megértse az Úr akaratát, aki meg akarja menteni az embert a bűn, a halál, és a félelem hatalmától! Az Úr hegyén a gondviselés Jézus Urunk keresztjén a miénk is lehet, ahogyan a római százados mondta megrendülten, Nagypénteken az Úr áldozata napján: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15, 39)

Ámen

Marc Chagall - Izsák feláldozása