„Egy
ember így kiáltott a sokaságból: „Mester, kérlek, tekints a
fiamra, mert ő az én egyetlenem. Időnként valami lélek ragadja
meg, és hirtelen kiáltozni kezd, rázza őt és tajtékzik, és
nehezen távozik tőle, miután meggyötörte. Megkértem
tanítványaidat, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Ekkor Jézus
így szólt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek
még veletek, és meddig szenvedlek még titeket? Vezesd ide a
fiadat!” Még feléje tartott a fiú, amikor leteperte az ördög
és megrázta. Jézus azonban ráparancsolt a tisztátalan lélekre,
meggyógyította a gyermeket, és visszaadta az apjának. Ekkor
mindnyájan elámultak az Isten nagyságán. Amikor mindnyájan
csodálkoztak azon, amit tett, ezt mondta tanítványainak:
„Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek
kezébe adatik!” De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el
volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És féltek őt
megkérdezni a kijelentés értelméről.” (Lk 9, 38-45)
Szeretett
Testvérek!
A Ben
Hur című film, bár igen hosszú film, és a mai szemnek talán egy
kicsit vontatottnak is hat, de az tagadhatatlan, hogy egy
filmtörténeti gyöngyszemről van szó. A film egy Jézus korában,
Jeruzsálemben élő előkelő zsidó ifjúról szól, aki egy hamis
vád alapján rabszolgasorba kerül, s ezzel együtt mindenféle
nehéz helyzetekbe, de végül az utolsó képkockákon találkozik
Jézussal – aki egyébként időről-időre felbukkan a film során.
Telis-tele híres, és sokat idézett jelenetekkel, mint a
fogat-verseny, de én most a gályás jelenetre szeretném
emlékeztetni a Testvéreket. Az ókori evezős gályák igazi
csúcsfegyvernek számítottak, hiszen gyorsak voltak, erősek, és
ha fújt a szél, hanem: be lehetett őket vetni. Ugyanis volt
vitorlájuk is, de a hajó fedélközében, több sorban evezők
sorakoztak (24-26 db), amiket rabszolgák húztak (4-5 fő/evező),
ütemre. Embertelen munka lehetett, olyannyira, hogy még a késő
középkorban is még büntetésként alkalmazták a gályarabságot.
Gondoljunk csak az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt
protestáns lelkipásztorokra. Tehát a gályát hajthatta a szél
is, de emberek sokaságának megfeszített ereje is.
De
miként kapcsolódik egy római gálya az imént hallott
igeszakaszhoz? Vannak dolgok, amihez kevés az emberi „ész, erő,
s oly szent akarat” – a Szózat sorait idézve –, amikor hiába
minden jó szándék, és praktika, egyszerűen nem úgy működnek a
dolgok, ahogyan kellene. Mintha gályáznánk úgy, hogy valaki
elfelejtette felhúzni a horgonyt. Feszül az izom, a mellkas, s
minden ín, de mind hiába, meg sem mozdul. Ez történt a
tanítványokkal is ebben a történetben.
Ám,
hogy értsük, s átéljük a helyzet drámai mivoltát, kicsit
vissza kell lapozni a Szentírásban, hogy milyen események előzik
meg mindezt. Lukács írása szerinti evangélium kilencedik
fejezetének elején Jézus kiküldte a tizenkét tanítványt, hogy
menjenek el és hirdessék Isten országát és gyógyítsanak
Galilea szerte, és ő „erőt és hatalmat adott nekik minden
ördög felett, és a betegségek gyógyítására” (Lk 9, 1).
A tanítványok átélhették milyen nagy és csodálatos hatalom az
Úré. Majd ott lehettek az ötezer ember megvendégelésének
csodájánál, ahol két halból és 5 kenyérből ötezer ember
lakott jól, s még tizenkét teli kosár maradék gyűlt össze.
Péter vallástételéről is itt olvasunk. Jézus először szól a
reá váró sorsról, s arról mivel jár az, ha Krisztus útját
követni kell. De itt olvasunk Jézus megdicsőüléséről is, amely
Péter, Jakab, és János szeme láttára történt egy hegyen, ahol
megjelent Mózes és Illés, s beszélgettek Jézus életének
kimeneteléről. S elhangzott a mennyei szózat: „Ez az én
Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” (Lk 9, 35) A
tanítványok csupa jó és felemelő élmény részesei lehettek.
Talán magabiztosnak érezték magukat, hiszen felívelő pályán
voltak, minden sikerült nekik, sőt. S erre egyszer csak beüt a
krach! Megtörténik az, amire nem számítottak. Egy pillanat alatt
ott álltak tehetetlenül és értetlenül.
Mi
lehetett a hiba? Hol csúszott be a gépezetbe az a bizonyos
homokszem? Nem véletlen, hogy böjt első vasárnapján ez az ige
kerül, Krisztus mai tanítványai elé. A böjt lényege, hogy
meglássam magamban az embert, mint a tökéletlent, az elesettet, a
megváltásra szorulót, aki egyedül tehetetlen. Ahogyan a mai
vasárnap zsoltára is hangzik: „Ha kiált hozzám,
meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és
megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet
szabadításomban.” (Zsolt 91, 15-16) fel kell ismernünk, hogy
nyomorúságban vagyunk, de van Aki ki tud ragadni onnan. Ő nem más,
mint az emberré lett Isten. „Mert nem olyan főpapunk van, aki
ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk
hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.”
(Zsid 4, 15) – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, ahogyan
hallhattuk is az oltár előtt felolvasott óegyházi lectioban
(Mt 4, 1-11) Jézus megkísértését.
S itt
kapcsolódunk a gályához. A tanítványok elszámolták magukat. A
saját erejükből, a saját tehetségükből, a saját jó
szándékukból – amihez nem fér kétség – próbálták
segíteni azon a szegény ifjún. Gályáztak: emberi észből,
erőből, szent akaratból próbálták megoldani azt a problémát,
amihez mindez kevés. Keservesen kevés. Jézus csak egy kicsit ment
tőlük távol, talán néhány órára csupán, ám ez is elég volt
a megszégyenüléshez, a horgony beakadásához. Ezért fakadt ki
Jézus nem épp hízelgő szavakkal: „Ó, hitetlen és elfajult
nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még
titeket?” De ne tévedjünk, nem csupán a tizenkettőnek, s
nem csupán az ott álldogáló tömegnek szólt ez, hanem a
mindenkori embernek, a mindenkori tanítványnak, így minekünk is.
Hányszor
vagyunk mi is, mint egyénként, mint gyülekezetként, mint
egyházként így! Hányszor akarjuk magunk megoldani olyasvalamit,
amiről tudva tudjuk, hogy kevesek vagyunk hozzá, de mégis
belevágunk, ahogyan mi látjuk jónak. És mi az eredmény? Tudjuk
jól...
Vannak
olyan helyzetek, ahol Krisztusra van szükség, ilyen az üdvösségünk
kérdése, a szabadulás kérdése: ki az úr az életemben, a
kísértő vagy Isten? Az Ige nélkül nem lehet megjavulni, nem
lehet szabadulni, nem lehet félelmet űzni, nem lehet sebet kötözni,
de még egyházat sem lehet építeni! Mert Isten Igéjét, mint
testé lett, most is valóságos, ható ERŐT, ha kiiktatjuk, vagy
nem vesszük komolyan, hogy ez valóságos, ez működik, akkor az
kudarc. Rossz úton járunk, ha Krisztus-követésünk közepette nem
Krisztuson tájékozódunk. Ha magunk erejéből húzzuk az evezőt,
akkor csak belefáradni tudunk. De úgy, ha RÁ figyelünk,
észrevehetjük, hogy fúj a szél, a Szentlélek szele.
Lehet,
hogy sokszor tűnik úgy, hogy nem működik az Ige. Hallgat az Úr,
nem küld lelket! Olyanok vagyunk ilyenkor, mintha egy tikkasztó
nyári napon állnák a Balaton partján, és a szél meg se rebben.
De ha benézünk a vízre, láthatjuk amint mégiscsak van valami
szellő, hiszen kis fehér háromszögek futnak keresztül-kasul a
tavon: kis vitorlások. Hát, hogy van ez: nincs szél, aztán mégis?
Nem mi döntjük el, hogy az isteni szél mikor jön, mikor megy, de
arra reménységünk van, hogy jelen van, közöttünk van, fúj,
csak kell vitorla! Fel kell húzni a vitorlákat, a megfelelő
irányba állítani, hogy a szél belekaphasson és vihessen
bennünket. Isten hív, de kell a mi fülünk is, hogy meghalljuk a
hívást, és kövessük.
Ezért
van a böjt az egyházban. Nem azért, hogy ne bálozgassunk, meg
együnk kevesebbet. Hanem azért, hogy megértsük, nem lehet Isten
országába önfejűen bejutni. Hanem fel kell ismerni, hogy hányadán
vagyunk magunkkal, egymással, de legfőképpen az Úrral. Komolyan
vesszük-e, hogy az Úr ad erőt mindenhez, ami csak egy emberre
várhat? Ez a böjt nagy kérdése, de egyben egész keresztyén
mivoltunk kérdése is.
Mi a
bizonyíték? Az, hogy Jézus nem csak beszélt, és ígérgetett,
hanem amit mondott, s amit a tanítványok nem értettek igazán, az
valóban beteljesedett: az Emberfia valóban emberek kezébe adatott.
De azért történt, hogy Isten világossá tegye, hogy sehol máshol
nem lelhet az ember szabadulást Krisztuson kívül.
Valahol
hihetetlenül drámai ez a mondat: „az Emberfia emberek kezébe
adatik!” Az ember, aki erőtlen és gyenge, mert nem tud
megszabadítani senkit valójában, az elég erős ahhoz, hogy
Istenre kezet emeljen. S mégis, Isten így látta jónak: „
Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor
1, 25) Ezt érdemes forgatni a szívünkben.
Szeretett
Testvérek! Elindulva a böjti úton Krisztussal a kereszt felé, ne
mi akarjunk evezni, hanem lássuk meg a mi erőnk fogytát, s
tanuljuk meg befogni, de inkább befogadni Isten Lelkének szelét,
hogy ne gályázás legyen a hitünk, hanem valóban egy igazi,
életformáló út.
Ámen
Római gálya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése