Igehirdetés - Húsvét ü. u. 1. vasárnap Ez 37, 1-14

„Az ÚR megragadott engem; elvitt engem az ÚR lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, URam, te tudod! Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR. Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük. Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az ÚR: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt. Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR, meg is teszem, amit megmondtam - így szól az ÚR.”

(Ez 37, 1-14)

Szeretett Testvérek!

A tavasznál szebb dolog kevés van. Ahol mi élünk, itt Magyarországon, talán nem is becsüljük meg kellőképpen. Hiszen a tél sem túl hosszú, és maga a tavasz igen hamar átcsap nyárba. Hallottam olyan véleményt éghajlat kutató ismerősömtől, hogy gyakorlatilag a Kárpát-medencében csupán három évszak van: nyár, ősz, tél. De mégis, ez a látszólag semmi időszak hozza vissza az „életet” a természetbe!

Finnországban szerettem bele a tavaszba, sőt állítom, hogy a legszebb tavasz bizony ott északon található. A téli hónapok után már nagyon nyomasztóvá vált számomra, hogy még április közepén is több mint fél méter hó állt az utcákon. Ám egyszer csak elkezdett minden olvadni, kezdte a higanyszál a pluszokat ostromolni. Két hét alatt, ami szinte egy szempillantásnak tűnt a hosszú télhez képest, eltűnt a fél méter hó, és minden zöldbe és virágba borult. Ami korábban fagyos volt, szinte halott, egyszerre ismét megtelt élettel. Levetette a természet a fehér leplet, és feltámadt új tavaszra, frissen, üdén, virágzóan. Átélhettem teljes valójában szép énekünk sorait: „Az én időm, mint a szép nyár, Menten eljár, És eljön a hosszú tél. Ámde az Úr szebb tavaszra Feltámasztja Azt, ki benne hisz, remél.” (EÉ 516/1) Bevallom őszintén, nem reméltem akkor, hogy valaha megláthatom a tavaszt, s valóban szebb tavaszt mutatott nekem, mintsem azt valaha is képzeltem. Olyan pezsdülést azóta sem láttam.

Húsvét utáni első vasárnapon, amelyet „Fehér vasárnapnak” is hívunk, az új élet Teremtőjét ünnepeljük, aki túljutott a sír sötétjén és örök tavaszt ígér az Őt szeretőknek. Az előző héten megrendülten állhattunk az Úr szabadításának csodájánál, az üres sírnál, s most egy új káprázat áll előttünk, hogy aki nincs ott a sírban, az nagyon is él! Ezt mondja az Úr: „Örökké élek én!” (5Móz 32, 40)

Bár a felolvasott versek Ezékiel könyvéből elsőre igen lázálom szerűnek tűnnek, valójában az Úr élet feletti hatalmát mutatja be, aki tavaszt tud adni a pusztulásra. Ezékiel próféta Isten népének egyik legnehezebb idejében szólta az Úr üzenetét. Papi családból származott, maga is készült a templomi szolgálatra, ám a babiloni sereg Jeruzsálem Kr. e. 597-es ostromakor, a nép nagy részével együtt elhurcolták Babilóniába. A fogság ötödik esztendejétől kezdve élt át jelenéseket, melyek által szólt hozzá Isten.

Az Úr elvitte Ezékielt a halál árnyékának völgyébe, egy olyan helyre, ahol rengeteg csont borította a tájat, amelyek már hosszú ideje lehettek ott. Valami szörnyűség, hatalmas mészárlás mehetett ott végbe. Amerre csak nézett a próféta a pusztulás nyomait láthatta reménytelen csendben. A Teremtőjétől elszakadt ember munkája az, amit lát a próféta, pusztítás és halál, amely éppúgy nem kíméli a csatában a győztest és a vesztest. A hidegháborúval kapcsolatban, amely közel fél évszázadig fenyegette atomháborúval az egész bolygót, járta ez a mondás, ha kitörne valóban a háború a győztes halna meg másodjára. S valóban, ha ma is szétnézünk bármelyik harcmezőn nem látunk győztest, csak szenvedést, nyomort, és káoszt. Még aki a győztes oldalon állt, és esetleg túlélte, az is rengeteg szenvedést és fájdalmat hurcol magával, mind fizikai, mind lelki értelemben. Az emberi harc, emberi eszközökkel nem tud szabadulást kivívni, csak halált és borzalmat, vérfürdőt és csonthalmokat. Ahol az ember harcol, ott csak bukás lehet a végeredmény... S ha Jézus földi útját nézzük, és csak Nagypéntekig jutunk, ugyanezt láthatjuk. Tavasznak nyoma sincs.

Annyira szemléletes a magyar nyelv, amikor ugyanazt a szót használja a hidegre és a szörnyűségekre adott testbeszédre, miszerint ilyenkor megborzong az ember. Milyen érdekes, hogy ez a két dolog valóságosan is összekapcsolódik, hiszen az ember elhűl a látványtól. Személyes is volt alkalmam átélni, milyen az, amikor elhűl az ember. Nem jó érzés, amikor napokig fázunk, legyen kint akár 25-30 °C, de belül valahogy minden télbe borult.

Nagyon eleven bennem az érzés, amikor a kutyánkat kellett elaltatni, és én voltam egyedül otthon, nekem kellett fognom a kutyát, miközben az orvos beadta azt a bizonyos injekciót... Három napig fáztam belülről, mert annyira megviselt az, hogy akihez nagyon kötődtem azt öltem meg, még ha tudom, hogy az volt a helyes döntés. De mégis, egy részem akkor meghalt... S csoda, hogy egyáltalán marad bennünk élet, hiszen annyiszor halunk meg kisebb-nagyobb mértékben... Ezékiel is így érezhetett, hiszen maga is rengeteg fájdalmat élhetett át.

Az Úr azt kérdezte ott a csonthalmok tetején a prófétától: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Mire ő csak ennyit mondhatott: „Ó, Uram, URam, te tudod!” Az a csontmező, ahol állt az Úr és a próféta, azok vagyunk mi magunk. Mindannyian. Lassan, vagy épp gyorsan, de a vége ugyanaz: ott heverünk a porban, még akár úgy is, hogy biológiai értelemben élünk, de lélekben már régen halottak vagyunk. Mert kiégtünk, mert elbánt velünk az élet, és a másik.

És mégis! Az Úr tavaszt hirdet ennek a pusztaságnak! A Lelkét ígéri, amely meg tudja eleveníteni, akár a holtakat is! Újjá teremti azt, ami hajdanán volt! Új kezdetet, új lehetőséget, egy második esélyt ad az Ő népének! Ismét hús és inak kerülnek a száraz csontokra, megtestesülnek, és lelket is kapnak, mert „akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 31)

A prófétától annyit kér, hogy szóljon a csontokhoz, de ne a sajátját, hanem Isten Igéjét hirdesse nekik! Hirdesse a tavasz üzenetét, hogy van élet a tél után! Hirdesse, hogy Istennek van hatalma arra, hogy megújítsa, újjá teremtse azt, ami számunkra már elveszett.

Számunkra, így a Feltámadás ünnepe után különösen fontos, hogy értsük, és érezzük: ez nekünk szól, nekünk, akik a porban fekszünk, kiszáradva, élettelenül. Isten szava megújít bennünket is! Mert Isten szava testté lett, közöttünk volt, alázatos volt mindvégig, s ennek, s minekünk áldozatul esett, DE feltámadt, megújult, hogy mi is megújulhassunk. Ahogyan Pál apostol írja: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. [...] Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5, 17.21) A Húsvétnak csak akkor van értelme, ha az az üres sír, és a feltámadott Emberfia a számunkra is jelent valamit! Mi is kellünk ahhoz, hogy számunkra valóság legyen! Hozzánk is szól a tavasz üzenete, kérjük az Urat, adjon alkalmas fület és szívet, hogy higgyük: a csontok is megelevenedhetnek!

Szeretett Testvérek! A tavasz lényege és csodája az, hogy nem csupán egy hajtás sarjad, hanem az elsőt követi az összes többi. Mert „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is.” (1Kor 15, 20-21) Erről szól minden szó, ami a szószékekről elhangzik, ez az a tavaszi üzenet, amely évezredek óta eleveníti, lelkesíti vasárnapról vasárnapra Isten választott népét, mindazokat, akik Benne hisznek, remélnek, szeretnek!

Ámen

Északi tavasz

Igehirdetés - Húsvét vasárnap Jón 2, 1-10

„Az ÚR azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában. Jónás imádkozott Istenéhez, az ÚRhoz a hal gyomrában. Ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” (Jón 2, 1-10)

Szeretett Testvérek!

Vannak a történelemben olyan szereplők, akiről igen nehéz eldönteni, hogy a világ folyását jobb, vagy inkább rosszabb irányba terelték. Ők nem pusztán híresek, hanem már hírhedtek. Nem voltak igazán negatív alakok, de sok jót sem tettek, vagy éppen mindkettőből annyit, hogy valamiképpen egyensúlyba került a „jó” és „rossz” életük mérlegén. A Szentírás érdekessége, hogy szinte minden alakja ilyen, ettől is annyira emberi, hiszen mi is ilyenek vagyunk, rólunk szól.

Ilyen Jónás is – kinek neve „galambot” jelent –, az Úr önfejű szolgája, aki ugyan meghallja az Isten parancsát, de semmi kedve nem volt Ninivébe menni, és a város számára ítéletet hirdetni. Féltette az életét. Fölszállt hát egy hajóra, ami Ninive helyet Tarsisba, a mai Spanyolország felé indult, hogy így kerülje el a rá váró feladatot. Ám a tengeren viharba keveredtek, mindent kidobáltak a hajóból, és mindenki a maga istenéhez imádkozott, amikor Jónás elárulta, hogy őmiatta kerültek veszedelembe, mert menekül az Úr elől, ezért vessék őt a tengerbe, és akkor megmenekülnek. Így is történt. Jónást bekapta egy nagy hal, amiben három napot töltött el, amely végül Ninivéig vitte. Ott eleget tett a parancsnak, ítéletet hirdetett a városnak, miszerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Majd várta, mikor éri utol végzete a várost, ám az Úr megkegyelmezett, látva a nép bűnbánatát. Persze, ezen Jónás felháborodott, de az Úr nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem a harag, hanem a kegyelem Istene...

Jónás tehát maga a mindenkori ember, aki morog, aki lázad, de mégis Isten számára alkalmas, és szeretett valaki, minden látszat ellenére is. A felolvasott ige pedig nem más, mint a végveszélyben is az Úrhoz kiáltó, de a mentő indulatban nem kételkedő, reménységben élő ember imája. Jónás szó szerint mélyre került, és bizony ezt magának is köszönhette. Ugyan tudta, hogy nem menekülhet el Isten elől, de azt is tudta, hogy az Ő kezében van, s nem a vesztét akarja. Jónás átélte a halál és feltámadás drámáját, hiszen a világ számára eltűnt, elmerült, de az Úr csodás módon szabadította ki a halál hatalmából. Abból a hatalomból, amelynek a kezébe önként vette magát, hiszen a halálba vágyott, semmint Ninivébe. S ott az ajkán az Úrban remélő ember kiáltása, hogy minden ellenére „Az ÚRtól jön a szabadulás!”

Húsvét üzenete, miszerint az Élet győzött a halál felett, ma egy alkalmatlan, de az Úr számára szeretett ember, Jónás szájából hangzik.

Jézus a tőle jelt kívánó farizeusoknak ezt mondta: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12, 39-40) Az Emberfia meghal a világ számára, de csodálatos módon harmadnapra feltámad! A jelet nem értették, sőt azóta is sokan kétségbe vonják, holott a legnagyobb rabságból szerzett Krisztus szabadulást: nem a halálé az utolsó szó! „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6, 23)

Ezért a keresztyénség legnagyobb ünnepe a Húsvét, mert mindaz, amit Jézus emberként közöttünk tett és mondott, sőt mindaz, ami a Szentírásban áll, mint prófécia, az húsvéti üres sírban nyer értelmet, amely által mi sem a síré maradunk, hanem van tovább.

De ehhez drámán keresztül visz az út! A kereszt út, és az egész Nagyhét arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy az élet része egyaránt a magasság és a mélység, az öröm, és a szomorúság, a szépség és a rettenet. Mindnyájunknak megvan a maga keresztútja, a maga kontúrjával. Kinek több, kinek kevesebb jut mindezekből, s miértekre talán csak a legritkább esetben kapunk választ. Jónás is átélte, de ami még fontosabb Jézus, Isten egyszülött fia is átélte. Sőt ő valóban végigjárta az élet összes lépcsőjét, hogy senki se mondhassa, hogy vele nem vállalt közösséget! Jézus bebizonyította, hogy az Isten Igéje valóban út, igazság, és Élet!

A húsvét diadala azonban önvizsgálatra kell, hogy késztessen bennünket! Ugyanis ahhoz, hogy elhiggyük, hogy Isten szava valóban Élet, egy embernek meg kellett halnia. Egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Pedig Ő még életében mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11, 25) Istennek hinni, benne bízni Életet jelent. De mégse hittek neki, még a tanítványai sem, egészen addig, míg fel nem fedezték az üres sírt.

Ilyen szemszögből válik igazán megdöbbentővé a kappernaumi százados története, aki olyannyira meg van győződve abban, hogy Jézus az Isten Fia, hogy neki valóban van hatalma, hogy nem kéri, hogy jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg halálán lévő kedves szolgáját, hanem csak annyit mond: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.” (Mt 8, 8) Nem véletlenül mondja Jézus erre: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.” (Mt 8, 10) Ez a pogány római, akinek nem sok kapcsolata lehetett a zsidó vallással valamit megértett, ami a Húsvét lényegéből. De most nézzünk magunkra, és értsük Jézus szavait mireánk nézvést, hiszen mi is Izrael részei vagyunk, mi is Isten választott népe vagyunk hitünkben! Elgondolkodtató, hogy egy „messziről jött ember” számára egyértelmű, ami számunkra csak áldozathozatal után lesz világossá!

Húsvétkor, ha igazán figyelünk, lehetőség van arra, hogy átérezzük az Úr szeretetének a nagyságát, méghozzá ebben az áldozatkészségben! Nem tudott az Úr belenyugodni abba, hogy az ember nem hisz a szónak. De hát hogyan is hihetne, hiszen mennyire súlytalan és igaztalan tud lenni mindaz, ami egy ember száját elhagyja! Többre volt szükség, hogy komolyan vegyék! Annyira szeretné az Úr, ha hallgatnánk Rá, annyira szeretné, hogy visszatérjünk hozzá, hogy belehalt ebbe a vágyába! Odaadta magát az embernek, tudva, hogy mire képes az emberi szív és kéz, mert másképpen nem lehetett megtörni azt a rabságot, amit az ember önfejűségéből akasztott magára. Így az összes gonoszság rászakadt Jézusra, aki magával is vitte mindet a sírba, a halálba, az elmúlásba...

De Ő feltámadt, visszatért, nincs többé a romlandóságban, s a halálnak adta mindazt, ami a halálé.

A húsvéti üres sír azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy nem vesszőfutás az életünk, hanem biztos kezekben tudhatjuk. Jónás, ott a hal gyomrában, a hullámok alatt tudhatta, hogy minden látszat ellenére biztonságban van az élete, a szabadítás útján van, nem lesz a sötétség fogja, mert „Az ÚRtól jön a szabadulás!”

Szeretett Testvérek! Legyen miénk a szabadulás bizonyossága, amit a húsvét jelent! Valljuk együtt régi szép énekünk szerzőjével, Heermann Jánossal: „Jézus, te vagy reménységem, Te legyőzted a halált, Megszégyenült ellenségem, Bősz fullánkja már nem árt; Mert habár meg is halok, A sírban nem maradok, Te fölkeltesz új életre, Te elvezetsz üdvösségre. ” (EÉ 197/4)

Christus resurrexit! Vere resurrexit! – Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Ámen

Szabadító jel

Igehirdetés - Böjt 5. vasárnap Jn 11, 45-53

„Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.” (Jn 11, 45-53)

Szeretett Testvérek!

Vannak olyan szavak, amelyek bizony kétélűek. Mi szeretjük használni, de azt már kevésbé nézzük el, ha velünk szemben használják ugyanazon szavakat. Ezeket mind egytől-egyik egy „szép” kosárba gyűjthetjük, aminek az oldalára helyezett táblácskán ez állhatna: ítélet. Hiszen oly' könnyen mondunk ítéletet a másik felett: „Miért így? Miért úgy?” S azt is jól tudjuk, milyen a másik oldalon állni, amikor mi kapjuk az ilyen, és ezekhez hasonló kérdéseket. Megítélve, ítélet alatt senki sem szeret lenni.

Böjtben ötödik vasárnap témája is az ítélet, amely megmutatja mennyivel másabb az Isten ítélete, mint az emberé. Hiszen a mi világunkban, még ha a legnagyobb jóindulatot feltételezünk, akkor sincs igazságszolgáltatás, mondjon ennek ellent bármilyen vélekedés is, legfeljebb jogszolgáltatás. Manapság kezd ez a szópárbaj a közéletbe is beférkőzni. De itt nem pusztán a jogszabályok szűk, vagy tágabb, vagy éppen önkényes értelmezéséről van csupán szó! Az ember ítéletalkotása mindig is töredékes marad, hiába a legkifinomultabb jogrendszer és jogfilozófia. Töredékes, mert emberi. Ugyan a jó és rossz tudásának fájáról szakított az ember, de ez a tapasztalat annyira volt elég, hogy rájöjjön mi volna a JÓ, amit elérni sosem fog tudni, viszont azt is tudja, milyen rossz a JÓ nélkül. De a nagy egészet nem látjuk, nem láthatjuk át az összképet. Ezért lehet az emberi jog jogos, de teljesen igazságos sohasem. Ezek alapján ki meri állítani Isten ítéletének igazságát! Lehet, hogy jogtalannak tűnhet némely tette, vagy egyenesen igazságtalannak, de mindez csak a mi, földi horizontunkról szemlélve lehet kérdés.

Igénkben mégis azt látjuk, hogy az Úrnak úgy tetszett, hogy éljen az emberi gyarló joggal, és alárendelte magát az Ítélő Úr az ítélkező embernek. Jézus tettei két -féle reakciót váltottak ki az emberekből. A felolvasott igét közvetlenül megelőzi Lázár feltámasztásának története. Akik látták ezt, egy részük hittek abban, hogy Jézus a megígért Messiás, aki összegyűjti a szétszórt zsidóságot, és ismét naggyá teszi. A másik tábor pedig inkább a veszélyforrást látta Jézus tetteiben.

Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy elítélnénk a zsidóság elöljáróit mindazért, amit hallhattunk, nézzük meg, miért tettek így. Jézus korában igen feszült váradalom élt a nép körében, hiszen várták a megjövendölt Messiást. Igen ám, de Jézus előtt, sőt utána is sokan léptek fel úgy, hogy igényt formáltak a messiási címre. Voltak köztük szelíd, egyszerű emberek, de jó pár szélhámos is, aki politikai tőkét igyekezett kovácsolni ebből a feszültségből (gondoljunk csak Simon Baar Kohba-ra). Mindegyik ismérve volt, hogy szabadulást hirdetett a népnek, azaz ki kellett úzni a rómaikat, akik alatt éltek. Természetesen a római helytartók igyekeztek minden ilyen lázadást még csírájában elfojtani, s sokszor segédkeztek benne a zsidóság vezetői is. Ezért féltek annyira Jézustól, mert egy önjelölt messiást láttak benne, aki a nép pusztulását okozhatja, tehát valahogyan meg kellett állítani. Tanácstalanok voltak azért is, mert meggyőző volt Jézus „alakítása”, és a nép is követte. Erre válaszul szólalt meg Kajafás főpap a maga pragmatikus módján: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.”

Ma is két módon lehet Krisztushoz viszonyulni: vagy mellette, vagy ellene. Középút nincs, mert aki közönyösséget mutat, valójában inkább ellene van, elég csak megkérdezni az illetőt... Sokan vonják kétségbe Jézus tetteit, de még azt is, hogy egyáltalán létezett. Kimondják ők is az ítéletet Jézusra, anélkül, hogy értenék. S ne tévedjünk, Jézust ma is halálra adná a világ. Ahogyan Karinthy Frigyes írja Barabás című novellájában:

„Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva

nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik

.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

Tenné ezt azért a világ, mert Jézus nem fér bele abba rendszerbe, amit mi az évezredek alatt kiépítettünk, nem úgy ítél, ahogyan azt mi elvárnánk: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1, 9-11)

S mégis, mintha az Isten szánt szándékkal, hagyta, s hagyná most is, hogy így legyen. Akié minden hatalom, alárendelte magát emberi, – Nietzsche szavaival – túlontúl emberi ítéletnek, érdeknek, jognak, politikának, és még sorolhatnánk, kiben milyen érv motoszkált az ítélet meghozatalakor. A Szentírás azonban ezt mondja: „Mindezt pedig [Kajafás] nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.”

Mit látunk tehát? Az Úr az emberi gyarlóságot, haszonelvűséget használja arra, hogy valami sokkal nagyobbat érjen el vele. Ezért tanít így Jézus a Hegyi beszédben: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” (Mt 5, 44) Mert nem tudhatjuk, hogy az Úrnak mi a célja a minket körülvevő eseményekkel. Bizonyosan ért már mindannyiunkat olyasmi, ami miatt meglehet, hogy igencsak bosszankodtunk, vagy akár el is szomorodtunk. Ám mégis, egy bizonyos idő elteltével már hálát adtunk az Égnek, hogy úgy és akkor történt, ahogyan.

Sok kérdés van az emberben, amivel az égre kiált. Sok minden érhet bennünket, amire nem számítottunk, nem esik jól, sőt fájdalmat okoz. Jónás, a különös próféta álljon példaként előttünk, aki a hal gyomrában így imádkozott: „Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.” (Jón 2, 3) Kérhetjük az Urat, még vádolhatjuk is, de ő csak egyet kér: „Bízz bennem!” Nem könnyű, még az Isten Fia is őrlődött a Gecsemáné kertjében az ítélet felett, ami rá várt: „Szomorú az én lelkem mindhalálig […] Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 38-39)

A vasárnap kezdő zsoltára, a 43. igazán szívhez szóló: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem! Hiszen te vagy oltalmazó Istenem, miért taszítottál el engem? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba, hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, akinek ujjongva örülök. Hadd magasztaljalak hárfával, Isten, én Istenem! Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”

Valahol így érthető meg, élhető át, mit jelent az Úr ítélete a mi számunkra, aki nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el. A böjti út lényege az is, hogy felismerjük: kegyelemből élünk! Abból vagyunk, hogy az Úrnak gondja van ránk. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28) Még a szenvedés is. Még a bánat is. Még a gyász is. Nem vagyunk magunkban, sosem vagyunk egyedül, mert Immanuel, velünk az Isten!

Szeretett Testvérek! Kajafás nem tudta, hogy emberi ítéletével az Isten törvényének ítéletét oldja szeretetének erejévé. Nem tudta azt sem, hogy valóban megjövendölte az Emberfia halálát, és feltámadását, hogy összegyűjtse Isten népét, de már nem test, hanem Lélek szerint. Az ítélet, amely a sorsunk lett volna, nem minket, hanem az Emberfiát sújtotta, akiről így ír Ézsaiás: „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53, 10)

Ámen

Emberi ítélet - Isteni kegyelem