„Az
ÚR azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást.
Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában. Jónás
imádkozott Istenéhez, az ÚRhoz a hal gyomrában. Ezt mondta:
Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem.
A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad
hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett
körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt
gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra
megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a
víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a
fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult
mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam,
Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és
imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány
bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én
hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem.
Az ÚRtól jön a szabadulás!” (Jón 2, 1-10)
Szeretett
Testvérek!
Vannak a
történelemben olyan szereplők, akiről igen nehéz eldönteni,
hogy a világ folyását jobb, vagy inkább rosszabb irányba
terelték. Ők nem pusztán híresek, hanem már hírhedtek. Nem
voltak igazán negatív alakok, de sok jót sem tettek, vagy éppen
mindkettőből annyit, hogy valamiképpen egyensúlyba került a „jó”
és „rossz” életük mérlegén. A Szentírás érdekessége,
hogy szinte minden alakja ilyen, ettől is annyira emberi, hiszen mi
is ilyenek vagyunk, rólunk szól.
Ilyen
Jónás is – kinek neve „galambot” jelent –, az Úr önfejű
szolgája, aki ugyan meghallja az Isten parancsát, de semmi kedve
nem volt Ninivébe menni, és a város számára ítéletet hirdetni.
Féltette az életét. Fölszállt hát egy hajóra, ami Ninive
helyet Tarsisba, a mai Spanyolország felé indult, hogy így kerülje
el a rá váró feladatot. Ám a tengeren viharba keveredtek, mindent
kidobáltak a hajóból, és mindenki a maga istenéhez imádkozott,
amikor Jónás elárulta, hogy őmiatta kerültek veszedelembe, mert
menekül az Úr elől, ezért vessék őt a tengerbe, és akkor
megmenekülnek. Így is történt. Jónást bekapta egy nagy hal,
amiben három napot töltött el, amely végül Ninivéig vitte. Ott
eleget tett a parancsnak, ítéletet hirdetett a városnak,
miszerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Majd várta,
mikor éri utol végzete a várost, ám az Úr megkegyelmezett, látva
a nép bűnbánatát. Persze, ezen Jónás felháborodott, de az Úr
nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem a harag, hanem a kegyelem
Istene...
Jónás
tehát maga a mindenkori ember, aki morog, aki lázad, de mégis
Isten számára alkalmas, és szeretett valaki, minden látszat
ellenére is. A felolvasott ige pedig nem más, mint a végveszélyben
is az Úrhoz kiáltó, de a mentő indulatban nem kételkedő,
reménységben élő ember imája. Jónás szó szerint mélyre
került, és bizony ezt magának is köszönhette. Ugyan tudta, hogy
nem menekülhet el Isten elől, de azt is tudta, hogy az Ő kezében
van, s nem a vesztét akarja. Jónás átélte a halál és
feltámadás drámáját, hiszen a világ számára eltűnt,
elmerült, de az Úr csodás módon szabadította ki a halál
hatalmából. Abból a hatalomból, amelynek a kezébe önként vette
magát, hiszen a halálba vágyott, semmint Ninivébe. S ott az ajkán
az Úrban remélő ember kiáltása, hogy minden ellenére „Az
ÚRtól jön a szabadulás!”
Húsvét
üzenete, miszerint az Élet győzött a halál felett, ma egy
alkalmatlan, de az Úr számára szeretett ember, Jónás szájából
hangzik.
Jézus a
tőle jelt kívánó farizeusoknak ezt mondta: „Ez a gonosz és
parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a
Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három
éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld
belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12, 39-40) Az
Emberfia meghal a világ számára, de csodálatos módon harmadnapra
feltámad! A jelet nem értették, sőt azóta is sokan kétségbe
vonják, holott a legnagyobb rabságból szerzett Krisztus
szabadulást: nem a halálé az utolsó szó! „Mert a bűn
zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet
Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6, 23)
Ezért a
keresztyénség legnagyobb ünnepe a Húsvét, mert mindaz, amit
Jézus emberként közöttünk tett és mondott, sőt mindaz, ami a
Szentírásban áll, mint prófécia, az húsvéti üres sírban nyer
értelmet, amely által mi sem a síré maradunk, hanem van tovább.
De ehhez
drámán keresztül visz az út! A kereszt út, és az egész Nagyhét
arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy az élet része
egyaránt a magasság és a mélység, az öröm, és a szomorúság,
a szépség és a rettenet. Mindnyájunknak megvan a maga
keresztútja, a maga kontúrjával. Kinek több, kinek kevesebb jut
mindezekből, s miértekre talán csak a legritkább esetben kapunk
választ. Jónás is átélte, de ami még fontosabb Jézus, Isten
egyszülött fia is átélte. Sőt ő valóban végigjárta az élet
összes lépcsőjét, hogy senki se mondhassa, hogy vele nem vállalt
közösséget! Jézus bebizonyította, hogy az Isten Igéje valóban
út, igazság, és Élet!
A húsvét
diadala azonban önvizsgálatra kell, hogy késztessen bennünket!
Ugyanis ahhoz, hogy elhiggyük, hogy Isten szava valóban Élet, egy
embernek meg kellett halnia. Egy olyan embernek, aki egyáltalán nem
érdemelte meg. Pedig Ő még életében mondta: „Én vagyok a
feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
(Jn 11, 25) Istennek hinni, benne bízni Életet jelent. De mégse
hittek neki, még a tanítványai sem, egészen addig, míg fel nem
fedezték az üres sírt.
Ilyen
szemszögből válik igazán megdöbbentővé a kappernaumi százados
története, aki olyannyira meg van győződve abban, hogy Jézus az
Isten Fia, hogy neki valóban van hatalma, hogy nem kéri, hogy
jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg halálán lévő kedves
szolgáját, hanem csak annyit mond: „Uram, nem vagyok méltó
arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és
meggyógyul a szolgám.” (Mt 8, 8) Nem véletlenül mondja
Jézus erre: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam
ilyen nagy hitet Izráelben.” (Mt 8, 10) Ez a pogány római,
akinek nem sok kapcsolata lehetett a zsidó vallással valamit
megértett, ami a Húsvét lényegéből. De most nézzünk magunkra,
és értsük Jézus szavait mireánk nézvést, hiszen mi is Izrael
részei vagyunk, mi is Isten választott népe vagyunk hitünkben!
Elgondolkodtató, hogy egy „messziről jött ember” számára
egyértelmű, ami számunkra csak áldozathozatal után lesz
világossá!
Húsvétkor,
ha igazán figyelünk, lehetőség van arra, hogy átérezzük az Úr
szeretetének a nagyságát, méghozzá ebben az áldozatkészségben!
Nem tudott az Úr belenyugodni abba, hogy az ember nem hisz a szónak.
De hát hogyan is hihetne, hiszen mennyire súlytalan és igaztalan
tud lenni mindaz, ami egy ember száját elhagyja! Többre volt
szükség, hogy komolyan vegyék! Annyira szeretné az Úr, ha
hallgatnánk Rá, annyira szeretné, hogy visszatérjünk hozzá,
hogy belehalt ebbe a vágyába! Odaadta magát az embernek, tudva,
hogy mire képes az emberi szív és kéz, mert másképpen nem
lehetett megtörni azt a rabságot, amit az ember önfejűségéből
akasztott magára. Így az összes gonoszság rászakadt Jézusra,
aki magával is vitte mindet a sírba, a halálba, az elmúlásba...
De Ő
feltámadt, visszatért, nincs többé a romlandóságban, s a
halálnak adta mindazt, ami a halálé.
A
húsvéti üres sír azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy nem
vesszőfutás az életünk, hanem biztos kezekben tudhatjuk. Jónás,
ott a hal gyomrában, a hullámok alatt tudhatta, hogy minden látszat
ellenére biztonságban van az élete, a szabadítás útján van,
nem lesz a sötétség fogja, mert „Az ÚRtól jön a
szabadulás!”
Szeretett
Testvérek! Legyen miénk a szabadulás bizonyossága, amit a húsvét
jelent! Valljuk együtt régi szép énekünk szerzőjével, Heermann
Jánossal: „Jézus,
te vagy reménységem, Te legyőzted a halált, Megszégyenült
ellenségem, Bősz fullánkja már nem árt; Mert habár meg is
halok, A sírban nem maradok, Te fölkeltesz új életre, Te
elvezetsz üdvösségre.
” (EÉ 197/4)
Christus
resurrexit! Vere resurrexit! – Krisztus feltámadt! Valóban
feltámadt!
Ámen
Szabadító jel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése