ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Szeretettel köszöntünk gyülekezetünk honlapján!

2014. június 8., vasárnap

Igehirdetés - Pünkösd vasárnap ApCsel 5, 27-32

Bevitték, és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte kihallgatásukat: "Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki.” (ApCsel 5, 27-32)


Szeretett Testvérek! 

Boldog születésnapot! Pünkösdkor – az egyház születésnapján – bátran mondhatjuk hálaadással, hogy Urunk eddig megtartott, s éltessen bennünket ezután is. Jó belépni ilyenkor a templomba. A polgári naptárban talán ez az egyetlen nap, ami csak a mi számunkra, a gyülekezethez tartozóknak mond valamit. Így aztán van Pünkösdnek egy különös exkluzivitása, bensőségessége, amely közös ünneppé, közös élménnyé teszi azt. Az otthoni gyülekezetemben – s gondolom máshol is –, Lőrincen, ma van a Konfirmáció, amikor a gyülekezet ifjai befogadást nyernek az Úrvacsora közösségébe. Elmondható tehát, hogy nagyon a mi, saját ünnepünk ez.

Mindezek nagyon fontos, és szép értékek, melyekre nagyon kell vigyáznunk. Ám mindezek mellett nem mehetünk el a Pünkösdünk lényege mellett: A tanítványokból apostolok, küldöttek lesznek, akiket vezet a Paraklétosz, a Pártfogó, Isten megígért Lelke. Igazából Őt, a Szentlelket kell ma ünnepelnünk, hiszen Ő segít bennünket arra, hogy most is itt legyünk, s ahogyan teszi ezt évezredek óta. Bizony, ma a fő ünnepelt a megszólító és megindító Lélek.

A Szentlélek kiáradását, a pünkösdi történetet valamennyien jól ismerjük. Jézus Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor a zsidók a „Sabuot”-ot – görögül Pentékoszté, azaz ötvened –, a kinyilatkoztatás nagy sátoros ünnepét ülték, Jeruzsálemben (nem véletlenül ott és akkor!!!) egy szobában együtt volt a tizenkét tanítvány. Már ötven napja, hogy a Mestert kivégezték, de még negyven napig velük maradt. Aztán egyszer csak felemelkedett és eltűnt, s még egyszer ígéretet tett arra, hogy elküldi egy pártfogót, aki majd segít nekik. Ennek már tíz napja, s ők ott kuporogtak abban a szobában, szinte „csengő-frászban”, hogy mikor törik rájuk az ajtót a zsidók... Nem tudom, mi járhatott a fejükben, de az biztos, hogy egymaguk voltak: gyengék, elesettek, elhagyottak, akikre súlyos igaként nehezedett a múlt és az eljövendő. Elküldte őket a Mester, de hova? Miért? Minek? … S egyszer csak mintha a szél zúgott volna, megteltek Lélekkel! De nem akármilyennel, hanem Istenével! Kijöttek abból a kis zugból és bátran, szinte önkéntelenül szóltak mindenkihez. Ahogy Jézus megmondta nekik: „ne aggódjatok amiatt hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12, 11-12) A nem sokkal korábban bebábozódott tanítványi csapatból, gyönyörű pillangók módjára kiszabadult apostolok lettek. Péter és többiek hirdették Isten önmagát sem kímélő szeretetét, s nyomukban még aznap háromezer lélek keresztelkedett meg, bűneik bocsánatára. 

Mindezeket nem sokkal később követte a felolvasott igeszakasz eseményei is. A tanítványokra rá sem lehetett ismerni, s mindazt, ami erre magyarázatot ad, azt Pál apostolnál találjuk, aki szeretett tanítványának, Timóteusnak ezt írta: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1, 7) Így az apostolok nem maguk erejéből, hanem Isten szent Lelke segítségével lettek erőssé, bátorrá, bölcsé, de legfőképp szerető tanúkká. S ma is ugyanezek a jelenségek figyelhetők meg, ahol a Lélek megjelenik. Hiszen Isten Lelke az a döntő plusz, mondhatni kis szójátékkal, a „spiritusza” az egyháznak, a gyülekezetnek, ami megkülönböztet bennünket egy klubtól, civil szervezettől, vallási mozgalomtól.

Mert ahol a Lélek munkálkodik ott különös dolgok történnek. Egyszerre eltűnnek a falak, a határok, a korlátok, mintha nem állhatná semmi sem az útját az evangéliumnak. S valóban, Pünkösdkor, a Szentlélek bezárt ajtón-ablakon keresztül szállt a tanítványokra. A tanítványok ezután prédikálni kezdtek, s csodálatos módon minden jelenlévő saját nyelvén értette, mindenki számára szívhez szóló volt. S imént is azt hallhattuk, hogy hiába veretik meg az apostolokat és zárják börtönbe, akárhány lakat alá, a Lélek számára az sem jelent akadályt. A Szentlélek bizony ostromolja a világot, s annak minden falát, s mindenhova el is jut, ahová csak akar. Ahová pedig bejut, ott maradandó nyomot hagy, és képes arra is, hogy megváltoztassa mindazt, amit mi maradandónak gondolunk.

Így tudnak lehullani az egymás közti falak, vagy épp a saját lelkünk hideg kövei. Így gyógyulhatnak Isten Lelkének segítségével a magunk é s egymás okozta sebek. Innen meríthetünk, ha már úgy érezzük, teljesen lemerültünk, és magunkba roskadtunk.

De ami még ennél is érdekesebb: megmutatja mindannyiunk számára, hogy mennyire is gyengék, elesettek, és – valljuk meg őszintén – szerencsétlenek vagyunk. Mert Isten nélkül valóban ennyi a létünk. Ám a Pünkösd tanúsága a mindenkori tanítványok számára, hogy ami bennünk alkalmatlanság, azt az Úr Lelke mégis fel tudja használni, alkalmassá tudja tenni. Hiszen milyenek is voltak az első tanítványok? Egyszerű, hétköznapi emberek, akik között ott volt a hirtelen természetű Péter, az akadékoskodó András, a hitetlenkedő Tamás, a lázadó Simon (Taddeus fia), a gyenge János, és még lehetne sorolni. Egy közös tulajdonságuk volt: mindahányan elárulták Mesterüket. Pál apostol is még Saulként gyűlölettel telten üldözte az első keresztyéneket. S mégis, ezekből az emberekből hű és bátor tanúk, sőt mártírok lettek, hiszen csak János halt meg természetes halállal, míg a többieket mind kivégezték a hitükért.

A Lélek tette őket alkalmassá arra, hogy egyszerű, tanulatlan emberként mégiscsak úgy szóljanak, ahogyan Mesterük, hogy vádlóik is csodálkozzanak értelmükön. Jézus megígérte: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14, 26) Ennek nyomán tarthatjuk kezünkben a Szentírást is.

Ugyanakkor a Lélek működésének vannak másodlagos jelei is: ezeket az ellenreakciókban ragadhatjuk meg. Ahol kiárad a Lélek, ott bizony nő az ellenállók hangja is. Ez, ha úgy tetszik, a lelkiség fizikája. Hiszen az apostolok igehirdetésén, ekképpen fanyalogtak a farizeusok: „édes bortól részegedtek meg”. S később is, minden elkövetett a Kísértő, hogy embereket rászedve ellene hasson a Szentlélek munkájának: szóval, korbáccsal, kővel, börtönnel, halállal, minden lehetséges eszközzel; ezekről tesz tanúbizonyságot az Apostolok Cselekedetei. Fékevesztett düh és harag kíséri a Lelket, mert érzi a gonosz, hogy nincs esélye az Úrral szemben.

Luther Márton is mindezt átélhette, amikor igyekezett kiállni igaza mellett, s mégis micsoda ellenállással került szembe. Ennek nyomát őrzi evangélikus himnuszunk, az „Erős vár a mi Istenünk” is. Így ír a reformátor a harmadik versszakban: E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje már, Reá ítélet vár, Az ige porba dönti.(EÉ 254./3.)

Ma is, mindenki, aki tanúja Jézus Krisztus Urunk feltámadásának, az bizony megtapasztalja ezt a dühödt ellenállást. Hazánkban talán csak szóban, sértésekkel, szóbeli vagdalkozásokkal, de vannak olyan részei is a világnak, ahol szó szerint veszélyben van a keresztyének élete. S mégis, pont a legszorongattatottabb helyeken terjed leginkább a Krisztusra tekintő hit. Ez a Lélek munkája, amely bátorít jelenlétével, erejével, bölcsességével mindannyiunkat.

Isten Szent Lelke, az Atya és a Fiú Lelke a kapocs Isten és mi közöttünk, a megígért Pártfogó, akinek a révén nem vagyunk többé egyedül, magunkra hagyva, ez az egyház igazi kincse, titka, és lényege, amelyet teljes egészében mi itt a földön teljességében megragadni nem tudunk, de ismerhetjük, és részünké lehet. Jézus ezt mondta Nikodémusnak: A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. (Jn 3, 8) Mert mi mindnyájan, ha még nem is tudatosan, azért gyűlünk össze Isten Igéje körül, mert a Szentlélek erre indít bennünket.

Szeretett Testvérek! Ha a Pünkösdre gondolunk, jusson eszünkbe a „Lelkesedés”, amely az Úrtól van. A Teremtő Lélek erejét, bölcsességét, szeretetét keressük, és érjük tetten, s hallgassunk az Ő szavára, amikor bennünket is tanítványnak hív, s küld apostolokul oda, ahová jónak látja. Karinthy Frigyes szavaival:

„A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.”

Így adja Lelkét a mi számunkra is a gyülekezetek Ura!


Ámen

"Vegyetek Szentlelket..." (Jn 20, 22)




2014. május 25., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 5. vasárnap Lk 11, 5-10

Ki az közületek, akinek van egy barátja, és elmegy hozzá éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert útról érkezett egy barátom, és nincs mit elébe tegyek; – és az így válaszolna belülről: Ne zaklass engem, az ajtó már be van zárva, és velem együtt gyermekeim is ágyban vannak; nem kelhetek fel, hogy adjak neked! Mondom nektek, ha nem is kelne fel, és nem is adna neki azért, mert barátja, tolakodása miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van.” „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” (Lk 11, 5-10)

Szeretett Testvérek!

Olyan sok minden vesz bennünket körül. Lények és alkotások sokasága mindenfelé, amerre csak nézünk. Jó részük jelenlétét természetesnek vesszük, mintha azok mindig is ott, és oly módon lettek volna, s lesznek majd sokára is. Ám akadhat, sokak számára sajnos akad is, olyan helyzet, amikor a biztosnak vélt dolgok megfogyatkoznak, egyikük-másikuk eltűnik. Egyszerre mindaz, ami talán addig fel sem tűnt, hiányozni kezd...

A TV-ben, egyik ismeretterjesztő csatornán futott egy műsor, melynek a címe így hangzott: „Mi lenne, ha...”. Ebben a sorozatban különböző módon mutatták be civilizációnk és az egész bolygó pusztulását, például mi lenne, ha megállna a Föld forgása, eltűnne a Hold, és ehhez hasonló témák. Egyrészről banális, másfelől azonban el is gondolkodtató! Adtunk már hálát azért az Úrnak, hogy olyan módon van kitalálva a világ, hogy élni tudjunk benne? És azért, hogy ezt az állapotot fent is tartja? „Rogate” – az imádkozás vasárnapján jó, ha kicsit átgondoljuk a mi imaéletünket.

Belénk van kódolva az, hogy imádkozunk a „fentiekhez”. Minden kultúrában, minden korban megtalálhatjuk az imádkozó embert. Még a mai, nyugodtan mondhatjuk, szentségtelen világban is, sokan sóhajtanak fel. Az emberiség hajnalán már megjelent mindez, ezt olvassuk az Ószövetség első lapjain, Ádám unokájáról, Sét fiáról: „Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az ÚR nevét.” (1Móz 4, 26)

Ám az igazi ima ennél többnek kell, hogy legyen. Fontos a személyes kapcsolat, a felismerés, és a bizalom, hogy ne csak a felhők közé sóhajtsunk, hanem valóban a Mennyei Atyához szólhassunk. Ahhoz, aki alkotott mindent, így minket is, szeretetéből. A hívő, és Isten után sóvárgó ember azt is átélheti, s bizonyára mindannyiunknak van erről tapasztalata, hogy az imádság nem monológ, hanem dialógus, azaz párbeszéd. Ez a mi nagy reménységünk, hogy van Ki meghallja, és nem engedi el a „füle” mellett... Krisztus Urunk szavai nyomán, amely arra biztat bennünket, hogy bátran forduljunk Istenhez, három kérdést tehetünk fel:

  1. Kihez imádkozunk?
  2. Honnan imádkozunk?
  3. Hogyan imádkozunk?

Kihez imádkozunk? Mert imádkozni mindenki szokott, még ha nem is vallja be az illető. Ahogyan egyik barátom szava járása tartja: zuhanó repülőn nincsen ateista... Egyszerűen így működünk, így lettünk teremtve. De vajon mit ér az égre sóhajtott, vagy épp kiáltott hang, az a bizonyos „Istenem!” Tudjuk, hogy van valaki, de kicsoda? Ismerjük azt, akit segítségül hívunk?
Jézus arra biztat bennünket, hogy bármikor fordulhatunk az Úrhoz, akár egy ismerőshöz, jó baráthoz. Nincs olyan, hogy nem nyit ajtót, nem hajt el, hanem lehet hozzá fordulni, mert Ő megbízható! Nincs várólista, nincs előjegyzés, mindenki számára adott a lehetőség, akár a leglehetetlenebb időpontokban is.

Én is, mint mindannyian hajlandóak vagyunk akár messzire is menni, ha egy jó barátunk, hát még ha rokonunk kér tőlünk valamit, ami lehet, hogy életbe vágó. Ám az élet realitása az, hogy sokszor kevésnek bizonyul a mi lehetőségünk, erőnk, és megeshet, hogy az időnk is, hiába a legnagyobb jó szándékunk... Az Úrhoz azonban bármikor lehet fordulni.

Ordass Lajos evangélikus püspök úrnak van egy könyvecskéje az imádkozásról, amiben összegyűjti mindazt, amit az imádkozásról tudni érdemes. Ebben található egy számomra igen kedves, és elgondolkodtató mondat: „Ha nem tudsz imádkozni, imádkozz!” Első hallásra, fából vaskarikának hat, de valóságosan így működik. Istent még arra is lehet kérni, hogy tanítson meg imádkozni! Teszi ezt azáltal, hogy az imádság olyan a hívő számára, mint a levegővétel, s minél személyesebb, annál nélkülözhetetlenebb és értékesebb. Így lesz az istenségből Úr, majd Mennyei Atya... s ha már az Ő ajtajánál zörgetünk, akkor nem járunk rossz helyen!

Honnan imádkozunk? Fontos kérdés ez is, hiszen fel kell ismernünk saját magunkat, lehetőségeinket, utunkat. Nem a fizikai hely a lényeg, nem kell sem Jeruzsálem, sem Mekka, sem másfelé fordulva imádkozni. Sokkal fontosabb, hogy mi hányadán állunk az életünknek, s hogy hol találkozhatunk Istennel, és hova vezethet bennünket.

Ahogyan a példázatban is hallhattuk, a kopogtató szükségben van, szorult a helyzete, segítségre van szüksége. Könnyű belekerülni kilátástalan helyzetbe, ahonnan magunktól nem látjuk a kivezető utat, maradandó megoldásról nem is beszélve. Annyi minden tudja megijeszteni, elcsüggeszteni az embert, sokszor onnan, ahonnan nem is várnánk. Ilyenkor ott van az ajkunkon a szó: „Uram, segíts!” Ahogyan tette Jónás is, élet és halál között a nagy hal gyomrában, amikor a 120. Zsoltár szavaival is imádkozott: „Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltok, és ő meghallgat engem.” (Zsolt 120, 1)

A legtöbb imánk, ahogyan Jónásé is, kérő imádság, Kérhetjük az Urat segítségért a magunk ügyéért, de kérhetjük, hogy segítsen másokat is, úgy ahogyan velünk is teszi.

Lehet bűnbánattal imádkozni, ahogyan Dávid király teszi az 51. Zsoltárban: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!” (Zsolt 51, 3-4) Dávid felismerte, hogy nagyot vétett Isten és ember ellen, ezért a lehető legjobb helyre menekült, ahonnan bűnbánatára bűnbocsánatot kaphatott.

Hála imádság is fontos, s erre is van sok szép példa. Dávid így imádkozott: „Magasztallak, URam, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. URam, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. URam, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.” (Zsolt 30, 2-4) A megajándékozott, megmentett ember hálaéneke ez, hiszen megtapasztalta az Úr szeretetét! Erről sajnos hajlamosabbak vagyunk elfeledkezni, pedig van ok hálásnak lenni.

Imádságunkban dicsőíteni is lehet az Urat: „Magasztallak téged, Istenem, királyom, áldom nevedet mindörökké. Mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké. Nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan.” (Zsolt 145, 1-3) Amikor semmi mást nem tesz az ember, csak ámul az Úr nagyságán és tettein, nézve a megannyi csodát, amelyet teremtett, s elhalmoz vele bennünket nap mint nap.

Imádkozást sokfelől meg lehet közelíteni, s jó, ha mindegyiket ismerjük, hiszen szükségünk van a bűnbánatra éppúgy, mint a dicsőítésre, a kérésről és a hálaadásról nem is beszélve.

Hogyan imádkozzunk? Ez talán a legegyszerűbb, de talán pont ezért a legnehezebb kérdés: ahogyan Jézus tanított. Aki arra biztat bennünket, hogy bizalommal telten, bátran fordulhatunk a Mennyei Atyához. Mintát is adott a számunkra a Miatyánkban (Mt 6, 9-13).

De az imádságunkban, ahogyan a Miatyánkban is, mindig ott kell lennie a lelkünkben az, hogy „legyen meg a Te akaratod” (Mt 6, 10). Mert az ima nem csereüzlet! Nem úgy működik, hogy amit kérek, azt rövid úton meg is kapom, hanem az Úr meghallgatja a hozzá fordulót, de azt adja meg, ami egyezik az Ő akaratával, s így végső soron a javunkra van. Hiszen a hitünknek ez a lényege, hogy hisszük és meg vagyunk győződve arról, hogy „Mit Isten tesz mind jó nekem”, ahogyan énekeljük énekeskönyvünk 348. énekében. Jézus Urunk is a Gecsemáné kertben tusakodva saját lelkével, és a rá váró keresztútra készülve így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39)

Szeretett Testvérek! A Húsvét üzenetét hallva, s átélve a Feltámadás csodáját különösen is van okunk az imára, mert Jézus Urunkon keresztül megmutatta a Mennyei Atya, mi az Ő akarata, s hogy az ima, amely elhagyja szívünket, az meghallgatásra talál. Pál apostol így biztatja a thesszaloniki gyülekezetet: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5, 16-18) Ebben a reménységünkben erősítsen és őrizzen meg bennünket a gyülekezetek Ura!


Ámen


 „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39)





2014. május 18., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 4. vasárnap Lk 19, 37-40

Mikor pedig már közeledett az Olaj-fák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19, 37-40)

Szeretett Testvérek!

Különös érzés az, amikor az ember saját magát rajta-kapja. Egyfelől letaglózó, hiszen rádöbbenünk, hogy amit mi éppen észrevettünk magunkon, az a kívülállók számára nyilvánvaló, másrészről pont ezért – persze ha van humorérzékünk – lehet komikus is, sőt, rá is lehet játszani. Az utóbbi időben rendszeresen azon kapom magamat, hogy vagy dúdolok, vagy fütyörészek egy veretes evangélikus éneket – „Fel, mert az irgalom percei múlnak...”, „Ki dolgát mind az Úrra hagyja...”, „Erős vár...” – jövet-menet a bócsai imaház és a parókia között. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól visszhangzik mindez a szomszéd ház faláról...

„Cantate”, az éneklés vasárnapján szerte az országban tartanak az evangélikusok vagy kórus-találkozókat, vagy – ahol van – a gyülekezet énekkara készül műsorral. Jó hallgatni a szép éneket, jól esik a fülnek, a fejnek, de a léleknek is. Viszont mintha az éneklés beszorult volna bizonyos helyekre: ilyen a templom, a koncert terem, és az olyan divatos tehetségkutató műsorok. Ha bekapcsoljuk a rádiót, legtöbbször zene szól belőle. Ha körülnézünk egy buszon, vagy vonaton, ott is a legtöbb ember fülében szól a zene, valamilyen lejátszóról. Ha bemegyünk egy nagyobb üzletbe, ott is „atmoszféra” gyanánt szól mindenféle zene. Rengeteg helyről ráad felénk a muzsika. De, mintha a saját, egyéni életünkből kiveszne, mi nem fakadunk dalra. Magamról tudom, hogy én nem szerettem az énekórákat, sőt, 19 éves koromig nem is voltam hajlandó énekelni, s úgy kellett szinte felnőtt fejjel megtanulnom ezt az alapvető emberi képességet. Mi lehet az oka ennek? Miért nem tudjuk azt, ami bennünk van elénekelni?

A Szentírásban rengeteg éneket találunk. A Zsoltárok könyvében 150 ének van, közel fele Dávid királyé. Amikor Isten népe átkelt a Vörös-tengeren, de az őket üldöző egyiptomi sereg belefulladt a tengerbe, a nép Mirjámmal, Mózes és Áron nővérével, együtt hálaéneket énekelt a szabadító Úrnak. A bírák könyvében Debóra, a női bíra hálaénekét énekét találjuk. Ézsaiás próféta is dalt énekel Isten gondoskodó szeretetéről és a nép hűtlenségéről. Jeremiás próféta siralmai is lényegében énekek. S még lehetne sorolni... Az Újszövetségben is találunk jó párat: Zakariás pap éneke, a Benedictus; Mária hálaéneke, a Magnificat; az agg Simeon éneke, a Nunc dimittis; az angyalok Glóriája; a nép hozsannája, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. A Jelenések könyve pedig arról számol be, hogy a mennyei trónusnál az angyalok és az emberek ének szóval magasztalják az Urat.

Egyik gyermekkori hitoktatóm arra tanított, Szent Ágoston nyomán, hogy aki szeret az énekel, és aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Akkor nem igazán értettem még, miért volna több az éneklés, mint a magunkba elmormolt ima. De, ha saját magunkba nézünk, s a Biblia tanúsága alapján is, az ének akkor csendül fel, amikor az emberben túlcsordul hála. Éneket akkor tudunk énekelni, ha arra, ami bennünk van, arra már kevés a szó. Aki megpróbált már éneket írni, az tudja, hogy egy jó, valóban mélyről jövő éneket írni csak úgy nem lehet: érintettnek, ihletettnek kell lenni! Istenes éneket szerezni csak az tud, aki valóban megtapasztalta Isten szabadításának a nagyságát, és tudja, miért ad hálát.

A harminc éves háború idején élt egy német ajkú evangélikus lelkész és énekszerző, Paul Gerhard (1607-1676), akinek számos szebbnél-szebb éneket tulajdonítunk, pl.: „Ó Krisztusfő, sok sebbel...”, „Ím, jászlad mellett térdelek...”, hogy csak a legismertebbeket említsem. Rengeteg szenvedést élt át, háborúkat, járványokat, mészárlásokat, az összes gyermekét eltemette, ő maga is többször volt élet és halál között, s mégis tudott hálát adni, mégis valóságos volt számára mindaz, amit Krisztus jelent: a karácsonyi és a húsvéti üres sír csodája. Hálás volt az ő szíve a szerető Mennyei Atyának, mindannak a nyomorúság ellenére is, amely körülvette őt életében. Mi hogyan állunk a hálaadással?

Van miért hálát adnunk, ha Paul Gerhardt meg tudta tenni, a mi számunkra is nyitva áll! Húsvét tükrében különösen is van oka az örvendező énekre, hiszen akkor és ott, az elhengerített kőnél lett világossá az Úr szabadítása mindentől, amely elválaszt bennünket Istentől. A tanítványi sereg, aki igénkben így énekelt: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!”, bár még előtte voltak a Nagypéntek drámájának, és a Húsvét csodájának, mégis valamit megsejtettek Mesterük útjáról. Áldották a szolga királyt, akiben titokzatos módon volt jelen a Magasságos dicsősége. Tanítványokként mi is ott vagyunk Jézust követve, és bármikor, amikor éneklünk egy istenes éneket, velünk együtt zengedez kétezer év összes tanúja, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvasható: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12, 1)

Még akkor is így van, ha mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ahogyan Jézus korában is voltak. Mert Istennek hangosan hálát adni egyértelmű vallástétel. Ezért van, akit megbotránkoztat, ezért veszélyes, ezért lehet kínos. Kényelmesebb beleolvadni a szürkeségbe, ha kell a világba is, csak meg ne tudják ki vagyok, mi vagyok. Pedig Jézus ezt mondja: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32-33) A farizeusok rendre akarják utasítani az utcabált csináló tanítványokat, ugyanígy ma is sok helyen a világban igyekeznek elfojtani a keresztyének hangját változatos módszerekkel: hol elhallgatják, hol elhallgattatják a testvéreinket. Mert amit Jézus jelent, az a világ számára mindig is a megütközés köve lesz...

Jézus válasza így hangzott a farizeusok felé: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Bármit is tegyen az ember, még ha el is hallgatnia, a teremtett világ minden porcikája dicséri az Urat! Assziszi Szent Ferencről szóló egyik legenda arról számol be, hogy amikor egy réten ment át, így kiáltott fel a virágoknak: Testvéreim, ne dicsérjétek ilyen hangosan az Urat, mert megszakad a szívem! Valóban, az egész világ Isten nagyságáról énekel! Jeruzsálem szempontjából különös hangsúlya van a köveknek, hiszen a Nagyhét eseményei után negyven esztendővel később a rómaiak valóban nem hagytak követ-kövön a Szent városban, s azok a kövek valóban kiáltottak, ahogyan korábban Jézus – igénk folytatásaként – elsiratta a várost. De ott van még egy kő, amely kiált, az elhengerített kő, amely a sírt zárta el, nincs már ott! S ez ad okot a legnagyobb örömre: az Élet győzött a halál felett, halleluja!

Szeretett Testvérek! Pál apostol így biztatja az efézusiakat: „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” (Ef 5, 19) A mi hálaadásunk is az Úr szabadításának nagyságából táplálkozik! Adjon az Úr Lelke bátorságot, hogy valóban zengedezzen a mi személyes énekünk a mi Urunk dicsőségét! Leljük meg saját énekünket!


Ámen

Halleluja!


2014. május 11., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 3. vasárnap Mk 2, 18-22

János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és így szóltak hozzá: „Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek?” Jézus ezt mondta nekik: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak. Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” (Mk 2, 18-22)

Szeretett Testvérek!

Egy ország, egy társadalom teljesítményét többféleképpen lehet meghatározni: egyrészt körülnézhetünk benne, de ez a közgazdászok számára nem meggyőző, így ők mindenféle indexekkel, és mérőszámokkal határozzák meg, hogy hányadán is áll az adott ország. Az egyik ilyen gyakorta idézett adat a GDP, azaz a nemzeti össztermék, amely lényegében a termelés mérőszáma, mutatja az adott terület nemzeti jövedelmét, és durva közelítéssel, de az életszínvonalról is tájékoztathat. Hazánk, Magyarország ebben a tekintetben a világranglista 59. helyén áll. Jócskán vannak előttünk is, de sokkalta többen vannak mögöttünk. Van azonban egy igen szegény ország, tőlünk messze, a Himalája hegyei között fekvő Bhután, ahol teljesen másképp mérik az ország teljesítményét. Ott nemzeti össztermék helyett, GNH-t, azaz nemzeti összboldogságot számítanak. Nem az a lényeg tehát, hogy mennyi mindenre lehet költeni, hanem mennyire is lehetsz boldog. Arról nem is beszélve, hogy kutatások szerint a legboldogabb országok között sok igen nehéz gazdasági helyzetben van, míg a gazdaságilag legfejlettebbek között, mint amilyen akár Dánia, élnek a legboldogtalanabb emberek...

Jubilate, azaz az örvendezés vasárnapján miről is lehetne szó, mint az igazi öröm forrásáról!Gyermekként annyi mindennek tud örülni az ember, akár egy kis virágnak, vagy katica bogárnak is. Ahogyan felnövünk, valahogy elfelejtünk örülni a mindennapos dolgoknak, az apróságoknak Valahogyan belefásulunk, beleszürkülünk a mindennapokban, s aki mégsem, azt szinte kinézi a többség, hóbortosnak gondolva. Mi magyarok különösen is hajlamosak vagyunk effélére: mindannyiunkban van egy kicsi búval béleltség. Hogy mi okozhatja ezt, nem tudom, de bizonyosan közrejátszik ebben az elmúlt fél évezred történelme, a sok megpróbáltatás, nehézség is. Pedig láthatjuk, nálunk sokkal nyomorúságosabb helyzetben élők, még is életvidámabbak, mint mi...

A felolvasott ige egy érdekes vitába enged bepillantást. A farizeusok, akik igen – sőt, olykor túlzottan is – vették a mózesi törvényeket, Keresztelő János tanítványaival közösen számon kérik Jézuson, hogy tanítványai miért nem tartják meg a böjtöt. Egy hithű zsidó hetente kétszer böjtölt, amely nem pusztán egészségi kérdés volt, hanem egyfajta kegyes gyakorlat, amely engesztelést próbált szerezni az Úrnál. Nagy veszedelmek, és megpróbáltatások idején az egész nép böjtölt, hátha megkegyelmez és megmenti őket a Seregek Ura. A bűnbánat egyik gyakorlata tehát a böjt, aminek megvan természetesen a maga haszna, de nem az Isten számára fontos, hanem az egyénnek. A farizeusok azt a következtetést vonták le, hogy a tanítványok nem veszik komolyan önmagukat, és bűnös mivoltukat. Jézus azonban egy visszakérdezéssel válaszol: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” Lehetetlen egy lakodalomban. De miért beszél Jézus menyegzőről?

A Szentírás gyakran beszél úgy a nép és az Úr viszonyáról, mint menyasszonyról és vőlegényről. A lányos ház ünnepel, amikor ott van a vőlegény, hiszen örök szövetségre lépnek, és e szövetség nyomán élet támad.

Egyfelől a farizeusoknak igaza volt, hiszen a nép hűtlensége okán böjtölni kellett, de ugyanakkor nem látták Jézusban a vőlegényt, aki Új Szövetséget köt az emberrel. Mindennek meg van a maga helye, és ideje, így ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk: „Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” (Préd 3, 4)

A tanítványok számára akkor még nem volt ott a böjt ideje, hiszen velük volt a vőlegény, de valóban eljött az az idő is, amikor nem volt már velük. A tanítványok böjtje a Nagypéntek böjtje, és a Nagyszombat csendje. Amikor a fejükre omlott minden, ami azelőtt volt a mindennapjaik része, amikor nem értették többé, hogy mi miért történik. Mindegyikük megküzdött önmagával, gondoljunk csak a múlt héten hallott Péter történetére, aki háromszor tagadta meg Jézust, és amikor rádöbbent mit tett, keservesen magába roskadt, s Jézus feltámadása után háromszor kérdezte meg tőle: „Péter, szeretsz-e engem?” Kellett a Húsvét csodája, hogy ismét öröm költözzön a tanítványok szívébe, amikor a Lélek által világossá lett a számukra, hogy nem az ő böjtjük, hanem a Mester halála és feltámadása az egyszeri és tökéletes engesztelés, az ő személyes, de az egész nép életéért is.

Sokak számára a hit, a keresztyén hit nem tűnik vidámnak. Sokan csak az előírásokat látják, sokan odáig jutnak, hogy a templomba mindig csak az ember füle mögötti vajat keresik. Emlékszem, egyik maglódi ifis szokása volt, hogy mindenféléről megkérdezte, hogy mi arról az egyház tanítása, mit lehet és mit nem, pedig Pál apostol ezt mondja: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Sokak számára azonban nem áll másból a hit, minthogy az ember lelkiismeretét győzködik arról, hogy mennyire is bűnös, és alávaló. Ők azok, akik a Törvényig jutnak, a böjtökig, a parancsolatokig, a büntetésekig, és a haragvó Istenig. Vádol bennünket valaki, de az nem az Isten, hanem saját életünk, és rajta keresztül a Kísértő. Nem csoda, hogy boldogtalan az, aki ebbe a tükörbe néz, nem csoda, ha komorrá lesz, mert ez az egyik legjobb módszere a Gonosznak, hogy eltávolítson minket az Úrtól, azt éreztetve, hogy úgysem vagyok elég szép, elég jó. Péter és Júdás egyformán voltak bűnösök Jézus elárulásában, azonban csak Júdás fordult maga ellen, mert ő csak a haragot és a kilátástalanságot látta.

Azonban ott van az Evangélium, az örömhír, ami Péteré is volt. Van valami, ami csak a Krisztusban hívőké: akik felismerték Jézusban a Vőlegényt, aki új örömöt adhat az embernek! Ő az igaz öröm forrása, amin tényleg lehet örülni! Mert igen, olyanok vagyunk amilyenek, de Jézus, az Élő Isten Fia pont úgy szeret, ahogyan vagyok, az összes hibánkkal, gyengeségünkkel, örömünkkel, mindenünkkel együtt. Tudja, mi van bennünk, mert Ő teremtett minket is, tudja milyen az életünk, mert Ő is átélte és végigjárta mindannyiunk életét. Az Ő szeretetéért nem kell megküzdeni, nem kell kiböjtölni, Őt nem kell kiengesztelni.

Számomra az a legfelszabadítóbb, hogy nem kell Jézusnál szerepet játszani, hanem úgy lehetek vele, ahogyan vagyok! Nincs miért feszengeni, nincs ok arra, hogy visszahúzódjak, mert úgy is tud mindent. Amikor megértettem ezt, hogy Istennek én fontos vagyok, az valóban örömmel töltött el. Nem számon kért, nem kiosztott, nem próbált mássá tenni, hanem hívott és vezet egy úton. Én biztos vagyok benne, hogy a megtérés, a metanoia, azaz a gondolkodás megváltozása nem valami új, hanem az eredeti világlátás, egy Isten szerinti értelem és érzelem visszatérése, amelyet csak Krisztus öröme tud megtenni. Ezért lehet Ő az öröm forrása, ezért nem kell a tanítványnak böjtölni, sanyargatnia magát, mert vele van az Úr.

Így érthetőek meg Jézus szavai, amikor ezt mondja a farizeusoknak: „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” Mert a régi út, ahogyan az ember próbálta Istent kiengesztelni nem ment, új módra volt szükség. S valójában nem Istent kell megbékéltetni magunkkal, hanem magunkat kell megbékéltetni Istennel, s ez az igazán döntő különbség: elhiszem-e, hogy Isten engem a végsőkig szeret, és hajlandó is elmenni a végsőkig. A réginek, a Törvénynek tehát meg van a maga szerepe, megmutatja, mi vagyok, mennyire nem vagyok szeretetre méltó, de az Új Szövetség öröme az, hogy ennek ellenére, mégis a Mennyei Atya szeretetében élek.

Szeretett Testvérek! Régi, a 286. számú énekünk sorait hadd idézzem: „Van örök kincsünk, becsesebb Nincs nála földön, égen. Az arany, ezüst, drágakő Csak por, ha hozzá mérem. Nem múlta felül semmi még, És nincs, ami felérje. Ez örök égi ajándék Az Isten szent igéje.” Isten Igéje testté, és örömünk forrásává lett! Becsüljük meg, és éljünk ezzel a drága kinccsel, mert valódi és örök boldogság forrása!


Ámen

Bhutáni tájkép


2014. május 4., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 2. vasárnap, Konfirmáció Jn 21, 15-19

"Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!” Másodszor is megszólította: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ő ismét így válaszolt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus erre ezt mondta neki: „Őrizd az én juhaimat!” Harmadszor is szólt hozzá: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!” (Jn 21, 15-19)

Szeretett Testvérek!

A híradásokban sokszor hallani, hogy egy bizonyos hírt, információt megerősítenek, vagy épp az ellenkezőjét állítják, esetleg „sem megerősíteni, sem cáfolni” nem tudják az illetékesek. Akkor szokás megerősíteni, ha van valóság alapja, ha van mit megerősíteni... S valljuk meg, van mit megerősíteni bennünk is. Bizonyos vagyok benne, hogy a Konfirmáció nem egy olyan esemény, amelyen egyszer túlesik az ember, mintegy megerősítve a keresztség tényét. Naponkénti konfirmációra van szükségünk, hogy felismerjük és ne feledkezzünk el arról, hogy kin tájékozódik a mi hitünk, ki a mi reménységünk alapja, ki az igaz szeretet forrása!

A felolvasott ige is egy Konfirmációról szól, méghozzá Péter apostoléról. Péter volt a legnagyobb hangú a tizenkettő közül, ő tudott a legszebben hitvallást tenni és fogadkozni. Ő volt az eminens tanítvány. Ám mégis, ő is futott, amikor a többi, sőt fogadkozásával ellentétben valóban háromszor tagadta meg Jézust, mielőtt a kakas megszólalt volna. Péterből, a kősziklából kőtörmelék maradt. Jézus feltámadása után, bár látták, hogy a Mester valóban visszatért, ők is visszatértek a régi életükhöz, a halászhálók mellé.

Megfásulva, gépiesen, kiégve végezték a napi rutint, s még a feltámadt Jézus szavára is úgy vetették ki a hálóikat, mintha azt gondolták volna „ha te mondod...” A sikeres fogás után ott ültek a tűz körül, Jézus is velük. S Jézus megkérdezi Pétert: „Szeretsz-e engem?” Mire Péter: „Szeretlek”. Ám valójában elbeszélnek egymás felett, mert Jézus úgy érti, úgy „szeretsz-e engem, ahogyan én szeretlek, önfeláldozóan, ahogyan a Mennyei Atya szeret, agapéval”; Péter pedig valójában csak annyit mond, hogy „kedvellek”. S ez lejátszódik még egyszer, majd Jézus így szólt Péterhez: „Kedvelsz egyáltalán?” Péter pedig megértette, hogy a háromszori tagadása miatt, kérdezte mindezt Jézus.

Jézus szeret bennünket, hiszen az életét adta miértünk. De vajon mi kedveljük-e egyáltalán? Szimpatizálunk vele? Láttuk, tudjuk milyen Jézus, de mégis, mi hogyan viszonyulunk hozzá? Ezért van szükség a konfirmációra, a megerősítésre, hogy bár mi csak kedveljük Őt, felnézünk Rá, de ez napról-napra több és több legyen, hogy ez meggyőződéssé, hitté váljon, ahhoz kell a konfirmáció.

Nagy öröm, hogy négy fiatal egy éven át erősített, hogy tudatosan is az Úr útján járjon. Hogy kiben, mi csapódott le, azt csak az Isten tudja... Szorgalmas tanulással, sok idő feláldozásával kaptatok egy adag ismeretet, egyfajta tudást, hogy mit kell tudni az evangélikusokról, és az ő hitükről. De, ez csak ismeret! Ahhoz, hogy ez valóban meggyőződéssé válhasson, az életetek részéve lehessen, ahhoz ezt a sok mindent fel kell lelkesíteni, méghozzá naponként!
Jézus azt mondta Péternek: „Kövess engem!” Amilyen utat járt be Jézus, hasonló út várta Pétert is. Sok utazás, sok ember, sok öröm, és igen sok szomorúság, s végül mártír halál. De ezt az utat Péter nem egyedül járta, nem azt mondta neki Jézus, hogy „Amiért ilyen voltál, majd megkapod a magadét!”; hanem azt, hogy „Nem lesz könnyű az életed, de Én veled vagyok, s előtted megyek!”

Ezt ígéri a mi számunkra is Jézus, hogy bárhová is mennél, Ő már járt ott, és most is veled van: nem vagy egyedül! Egy kikötés van: „Kövess engem!” Ne Őelőtte, ne Őnélküle, s ne Őhelyette járjunk életünkben, hanem Őt követve! Mindaz, amiről számot adtatok a vizsgán az az, hogy tudjátok az irányt, tudjátok, ki az aki segít. A többi rajtatok múlik, de egy biztos, az Úr mindig ott lesz veletek!

A konfirmációval nem valami véget ér, hanem valami elkezdődik! Kaptatok egy útravalót, egy irányba állítást, és egy megerősítést, hogy ha ezen az úton jártok, akkor jó irányba megy az életetek! A mai naptól minden a tiétek, ami az Úr Jézusé, beálltok abba a sorba, amely két évezrede vándorol Mesterét követve, hogy itt a földön egy szebb világot építsen, s majd a Mennyei Atyával közösségben, Isten országának polgárai lehessenek. Az a Jézus hív benneteket is követésre, aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Szeretett Gyülekezet, és szeretett konfirmandusaink! Nagy felelősség a miénk, irigy világban élünk, ezért nagy veszély a kiszakadás, és az eltűnés, hiszen annyi minden csábítja az embert! Imádkoznunk kell mindannyiunkért, de különösen is fiataljainkért, hogy a kapott drága kincset megőrizzék, és méltóképpen bánjanak vele! Konfirmandusok, a ti pedig bátran kövessétek Jézust, aki meg tud benneteket is erősíteni: bárhova is vessen az élet, egy valaki örök, és ahol Ő, a feltámadt Krisztus jelen van, ott bizonnyal otthonra is lelhettek! Ebben az igaz hitben, szeretetben, az örök élet reménységére őrizzen meg mindnyájunkat a gyülekezetek ura!


Ámen

Bócsai konfirmandusok

2014. április 27., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét ü. u. 1. vasárnap Ez 37, 1-14

Az ÚR megragadott engem; elvitt engem az ÚR lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, URam, te tudod! Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR. Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük. Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az ÚR: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt. Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR, meg is teszem, amit megmondtam - így szól az ÚR.”
(Ez 37, 1-14)

Szeretett Testvérek!

A tavasznál szebb dolog kevés van. Ahol mi élünk, itt Magyarországon, talán nem is becsüljük meg kellőképpen. Hiszen a tél sem túl hosszú, és maga a tavasz igen hamar átcsap nyárba. Hallottam olyan véleményt éghajlat kutató ismerősömtől, hogy gyakorlatilag a Kárpát-medencében csupán három évszak van: nyár, ősz, tél. De mégis, ez a látszólag semmi időszak hozza vissza az „életet” a természetbe!

Finnországban szerettem bele a tavaszba, sőt állítom, hogy a legszebb tavasz bizony ott északon található. A téli hónapok után már nagyon nyomasztóvá vált számomra, hogy még április közepén is több mint fél méter hó állt az utcákon. Ám egyszer csak elkezdett minden olvadni, kezdte a higanyszál a pluszokat ostromolni. Két hét alatt, ami szinte egy szempillantásnak tűnt a hosszú télhez képest, eltűnt a fél méter hó, és minden zöldbe és virágba borult. Ami korábban fagyos volt, szinte halott, egyszerre ismét megtelt élettel. Levetette a természet a fehér leplet, és feltámadt új tavaszra, frissen, üdén, virágzóan. Átélhettem teljes valójában szép énekünk sorait: „Az én időm, mint a szép nyár, Menten eljár, És eljön a hosszú tél. Ámde az Úr szebb tavaszra Feltámasztja Azt, ki benne hisz, remél.” (EÉ 516/1) Bevallom őszintén, nem reméltem akkor, hogy valaha megláthatom a tavaszt, s valóban szebb tavaszt mutatott nekem, mintsem azt valaha is képzeltem. Olyan pezsdülést azóta sem láttam.

Húsvét utáni első vasárnapon, amelyet „Fehér vasárnapnak” is hívunk, az új élet Teremtőjét ünnepeljük, aki túljutott a sír sötétjén és örök tavaszt ígér az Őt szeretőknek. Az előző héten megrendülten állhattunk az Úr szabadításának csodájánál, az üres sírnál, s most egy új káprázat áll előttünk, hogy aki nincs ott a sírban, az nagyon is él! Ezt mondja az Úr: „Örökké élek én!” (5Móz 32, 40)

Bár a felolvasott versek Ezékiel könyvéből elsőre igen lázálom szerűnek tűnnek, valójában az Úr élet feletti hatalmát mutatja be, aki tavaszt tud adni a pusztulásra. Ezékiel próféta Isten népének egyik legnehezebb idejében szólta az Úr üzenetét. Papi családból származott, maga is készült a templomi szolgálatra, ám a babiloni sereg Jeruzsálem Kr. e. 597-es ostromakor, a nép nagy részével együtt elhurcolták Babilóniába. A fogság ötödik esztendejétől kezdve élt át jelenéseket, melyek által szólt hozzá Isten.

Az Úr elvitte Ezékielt a halál árnyékának völgyébe, egy olyan helyre, ahol rengeteg csont borította a tájat, amelyek már hosszú ideje lehettek ott. Valami szörnyűség, hatalmas mészárlás mehetett ott végbe. Amerre csak nézett a próféta a pusztulás nyomait láthatta reménytelen csendben. A Teremtőjétől elszakadt ember munkája az, amit lát a próféta, pusztítás és halál, amely éppúgy nem kíméli a csatában a győztest és a vesztest. A hidegháborúval kapcsolatban, amely közel fél évszázadig fenyegette atomháborúval az egész bolygót, járta ez a mondás, ha kitörne valóban a háború a győztes halna meg másodjára. S valóban, ha ma is szétnézünk bármelyik harcmezőn nem látunk győztest, csak szenvedést, nyomort, és káoszt. Még aki a győztes oldalon állt, és esetleg túlélte, az is rengeteg szenvedést és fájdalmat hurcol magával, mind fizikai, mind lelki értelemben. Az emberi harc, emberi eszközökkel nem tud szabadulást kivívni, csak halált és borzalmat, vérfürdőt és csonthalmokat. Ahol az ember harcol, ott csak bukás lehet a végeredmény... S ha Jézus földi útját nézzük, és csak Nagypéntekig jutunk, ugyanezt láthatjuk. Tavasznak nyoma sincs.

Annyira szemléletes a magyar nyelv, amikor ugyanazt a szót használja a hidegre és a szörnyűségekre adott testbeszédre, miszerint ilyenkor megborzong az ember. Milyen érdekes, hogy ez a két dolog valóságosan is összekapcsolódik, hiszen az ember elhűl a látványtól. Személyes is volt alkalmam átélni, milyen az, amikor elhűl az ember. Nem jó érzés, amikor napokig fázunk, legyen kint akár 25-30 °C, de belül valahogy minden télbe borult.

Nagyon eleven bennem az érzés, amikor a kutyánkat kellett elaltatni, és én voltam egyedül otthon, nekem kellett fognom a kutyát, miközben az orvos beadta azt a bizonyos injekciót... Három napig fáztam belülről, mert annyira megviselt az, hogy akihez nagyon kötődtem azt öltem meg, még ha tudom, hogy az volt a helyes döntés. De mégis, egy részem akkor meghalt... S csoda, hogy egyáltalán marad bennünk élet, hiszen annyiszor halunk meg kisebb-nagyobb mértékben... Ezékiel is így érezhetett, hiszen maga is rengeteg fájdalmat élhetett át.

Az Úr azt kérdezte ott a csonthalmok tetején a prófétától: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Mire ő csak ennyit mondhatott: „Ó, Uram, URam, te tudod!” Az a csontmező, ahol állt az Úr és a próféta, azok vagyunk mi magunk. Mindannyian. Lassan, vagy épp gyorsan, de a vége ugyanaz: ott heverünk a porban, még akár úgy is, hogy biológiai értelemben élünk, de lélekben már régen halottak vagyunk. Mert kiégtünk, mert elbánt velünk az élet, és a másik.

És mégis! Az Úr tavaszt hirdet ennek a pusztaságnak! A Lelkét ígéri, amely meg tudja eleveníteni, akár a holtakat is! Újjá teremti azt, ami hajdanán volt! Új kezdetet, új lehetőséget, egy második esélyt ad az Ő népének! Ismét hús és inak kerülnek a száraz csontokra, megtestesülnek, és lelket is kapnak, mert „akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 31)

A prófétától annyit kér, hogy szóljon a csontokhoz, de ne a sajátját, hanem Isten Igéjét hirdesse nekik! Hirdesse a tavasz üzenetét, hogy van élet a tél után! Hirdesse, hogy Istennek van hatalma arra, hogy megújítsa, újjá teremtse azt, ami számunkra már elveszett.

Számunkra, így a Feltámadás ünnepe után különösen fontos, hogy értsük, és érezzük: ez nekünk szól, nekünk, akik a porban fekszünk, kiszáradva, élettelenül. Isten szava megújít bennünket is! Mert Isten szava testté lett, közöttünk volt, alázatos volt mindvégig, s ennek, s minekünk áldozatul esett, DE feltámadt, megújult, hogy mi is megújulhassunk. Ahogyan Pál apostol írja: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. [...] Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5, 17.21) A Húsvétnak csak akkor van értelme, ha az az üres sír, és a feltámadott Emberfia a számunkra is jelent valamit! Mi is kellünk ahhoz, hogy számunkra valóság legyen! Hozzánk is szól a tavasz üzenete, kérjük az Urat, adjon alkalmas fület és szívet, hogy higgyük: a csontok is megelevenedhetnek!

Szeretett Testvérek! A tavasz lényege és csodája az, hogy nem csupán egy hajtás sarjad, hanem az elsőt követi az összes többi. Mert „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is.” (1Kor 15, 20-21) Erről szól minden szó, ami a szószékekről elhangzik, ez az a tavaszi üzenet, amely évezredek óta eleveníti, lelkesíti vasárnapról vasárnapra Isten választott népét, mindazokat, akik Benne hisznek, remélnek, szeretnek!


Ámen

Északi tavasz





2014. április 20., vasárnap

Igehirdetés - Húsvét vasárnap Jón 2, 1-10

Az ÚR azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában. Jónás imádkozott Istenéhez, az ÚRhoz a hal gyomrában. Ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” (Jón 2, 1-10)

Szeretett Testvérek!

Vannak a történelemben olyan szereplők, akiről igen nehéz eldönteni, hogy a világ folyását jobb, vagy inkább rosszabb irányba terelték. Ők nem pusztán híresek, hanem már hírhedtek. Nem voltak igazán negatív alakok, de sok jót sem tettek, vagy éppen mindkettőből annyit, hogy valamiképpen egyensúlyba került a „jó” és „rossz” életük mérlegén. A Szentírás érdekessége, hogy szinte minden alakja ilyen, ettől is annyira emberi, hiszen mi is ilyenek vagyunk, rólunk szól.

Ilyen Jónás is – kinek neve „galambot” jelent –, az Úr önfejű szolgája, aki ugyan meghallja az Isten parancsát, de semmi kedve nem volt Ninivébe menni, és a város számára ítéletet hirdetni. Féltette az életét. Fölszállt hát egy hajóra, ami Ninive helyet Tarsisba, a mai Spanyolország felé indult, hogy így kerülje el a rá váró feladatot. Ám a tengeren viharba keveredtek, mindent kidobáltak a hajóból, és mindenki a maga istenéhez imádkozott, amikor Jónás elárulta, hogy őmiatta kerültek veszedelembe, mert menekül az Úr elől, ezért vessék őt a tengerbe, és akkor megmenekülnek. Így is történt. Jónást bekapta egy nagy hal, amiben három napot töltött el, amely végül Ninivéig vitte. Ott eleget tett a parancsnak, ítéletet hirdetett a városnak, miszerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Majd várta, mikor éri utol végzete a várost, ám az Úr megkegyelmezett, látva a nép bűnbánatát. Persze, ezen Jónás felháborodott, de az Úr nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem a harag, hanem a kegyelem Istene...

Jónás tehát maga a mindenkori ember, aki morog, aki lázad, de mégis Isten számára alkalmas, és szeretett valaki, minden látszat ellenére is. A felolvasott ige pedig nem más, mint a végveszélyben is az Úrhoz kiáltó, de a mentő indulatban nem kételkedő, reménységben élő ember imája. Jónás szó szerint mélyre került, és bizony ezt magának is köszönhette. Ugyan tudta, hogy nem menekülhet el Isten elől, de azt is tudta, hogy az Ő kezében van, s nem a vesztét akarja. Jónás átélte a halál és feltámadás drámáját, hiszen a világ számára eltűnt, elmerült, de az Úr csodás módon szabadította ki a halál hatalmából. Abból a hatalomból, amelynek a kezébe önként vette magát, hiszen a halálba vágyott, semmint Ninivébe. S ott az ajkán az Úrban remélő ember kiáltása, hogy minden ellenére „Az ÚRtól jön a szabadulás!

Húsvét üzenete, miszerint az Élet győzött a halál felett, ma egy alkalmatlan, de az Úr számára szeretett ember, Jónás szájából hangzik.

Jézus a tőle jelt kívánó farizeusoknak ezt mondta: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12, 39-40) Az Emberfia meghal a világ számára, de csodálatos módon harmadnapra feltámad! A jelet nem értették, sőt azóta is sokan kétségbe vonják, holott a legnagyobb rabságból szerzett Krisztus szabadulást: nem a halálé az utolsó szó! „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6, 23)

Ezért a keresztyénség legnagyobb ünnepe a Húsvét, mert mindaz, amit Jézus emberként közöttünk tett és mondott, sőt mindaz, ami a Szentírásban áll, mint prófécia, az húsvéti üres sírban nyer értelmet, amely által mi sem a síré maradunk, hanem van tovább.

De ehhez drámán keresztül visz az út! A kereszt út, és az egész Nagyhét arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy az élet része egyaránt a magasság és a mélység, az öröm, és a szomorúság, a szépség és a rettenet. Mindnyájunknak megvan a maga keresztútja, a maga kontúrjával. Kinek több, kinek kevesebb jut mindezekből, s miértekre talán csak a legritkább esetben kapunk választ. Jónás is átélte, de ami még fontosabb Jézus, Isten egyszülött fia is átélte. Sőt ő valóban végigjárta az élet összes lépcsőjét, hogy senki se mondhassa, hogy vele nem vállalt közösséget! Jézus bebizonyította, hogy az Isten Igéje valóban út, igazság, és Élet!

A húsvét diadala azonban önvizsgálatra kell, hogy késztessen bennünket! Ugyanis ahhoz, hogy elhiggyük, hogy Isten szava valóban Élet, egy embernek meg kellett halnia. Egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Pedig Ő még életében mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11, 25) Istennek hinni, benne bízni Életet jelent. De mégse hittek neki, még a tanítványai sem, egészen addig, míg fel nem fedezték az üres sírt.

Ilyen szemszögből válik igazán megdöbbentővé a kappernaumi százados története, aki olyannyira meg van győződve abban, hogy Jézus az Isten Fia, hogy neki valóban van hatalma, hogy nem kéri, hogy jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg halálán lévő kedves szolgáját, hanem csak annyit mond: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.” (Mt 8, 8) Nem véletlenül mondja Jézus erre: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.” (Mt 8, 10) Ez a pogány római, akinek nem sok kapcsolata lehetett a zsidó vallással valamit megértett, ami a Húsvét lényegéből. De most nézzünk magunkra, és értsük Jézus szavait mireánk nézvést, hiszen mi is Izrael részei vagyunk, mi is Isten választott népe vagyunk hitünkben! Elgondolkodtató, hogy egy „messziről jött ember” számára egyértelmű, ami számunkra csak áldozathozatal után lesz világossá!

Húsvétkor, ha igazán figyelünk, lehetőség van arra, hogy átérezzük az Úr szeretetének a nagyságát, méghozzá ebben az áldozatkészségben! Nem tudott az Úr belenyugodni abba, hogy az ember nem hisz a szónak. De hát hogyan is hihetne, hiszen mennyire súlytalan és igaztalan tud lenni mindaz, ami egy ember száját elhagyja! Többre volt szükség, hogy komolyan vegyék! Annyira szeretné az Úr, ha hallgatnánk Rá, annyira szeretné, hogy visszatérjünk hozzá, hogy belehalt ebbe a vágyába! Odaadta magát az embernek, tudva, hogy mire képes az emberi szív és kéz, mert másképpen nem lehetett megtörni azt a rabságot, amit az ember önfejűségéből akasztott magára. Így az összes gonoszság rászakadt Jézusra, aki magával is vitte mindet a sírba, a halálba, az elmúlásba...

De Ő feltámadt, visszatért, nincs többé a romlandóságban, s a halálnak adta mindazt, ami a halálé.

A húsvéti üres sír azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy nem vesszőfutás az életünk, hanem biztos kezekben tudhatjuk. Jónás, ott a hal gyomrában, a hullámok alatt tudhatta, hogy minden látszat ellenére biztonságban van az élete, a szabadítás útján van, nem lesz a sötétség fogja, mert „Az ÚRtól jön a szabadulás!
Szeretett Testvérek! Legyen miénk a szabadulás bizonyossága, amit a húsvét jelent! Valljuk együtt régi szép énekünk szerzőjével, Heermann Jánossal: „Jézus, te vagy reménységem, Te legyőzted a halált, Megszégyenült ellenségem, Bősz fullánkja már nem árt; Mert habár meg is halok, A sírban nem maradok, Te fölkeltesz új életre, Te elvezetsz üdvösségre. ” (EÉ 197/4)

Christus resurrexit! Vere resurrexit! – Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!


Ámen

Szabadító jel



2014. április 6., vasárnap

Igehirdetés - Böjt 5. vasárnap Jn 11, 45-53

Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.” (Jn 11, 45-53)

Szeretett Testvérek!

Vannak olyan szavak, amelyek bizony kétélűek. Mi szeretjük használni, de azt már kevésbé nézzük el, ha velünk szemben használják ugyanazon szavakat. Ezeket mind egytől-egyik egy „szép” kosárba gyűjthetjük, aminek az oldalára helyezett táblácskán ez állhatna: ítélet. Hiszen oly' könnyen mondunk ítéletet a másik felett: „Miért így? Miért úgy?” S azt is jól tudjuk, milyen a másik oldalon állni, amikor mi kapjuk az ilyen, és ezekhez hasonló kérdéseket. Megítélve, ítélet alatt senki sem szeret lenni.

Böjtben ötödik vasárnap témája is az ítélet, amely megmutatja mennyivel másabb az Isten ítélete, mint az emberé. Hiszen a mi világunkban, még ha a legnagyobb jóindulatot feltételezünk, akkor sincs igazságszolgáltatás, mondjon ennek ellent bármilyen vélekedés is, legfeljebb jogszolgáltatás. Manapság kezd ez a szópárbaj a közéletbe is beférkőzni. De itt nem pusztán a jogszabályok szűk, vagy tágabb, vagy éppen önkényes értelmezéséről van csupán szó! Az ember ítéletalkotása mindig is töredékes marad, hiába a legkifinomultabb jogrendszer és jogfilozófia. Töredékes, mert emberi. Ugyan a jó és rossz tudásának fájáról szakított az ember, de ez a tapasztalat annyira volt elég, hogy rájöjjön mi volna a JÓ, amit elérni sosem fog tudni, viszont azt is tudja, milyen rossz a JÓ nélkül. De a nagy egészet nem látjuk, nem láthatjuk át az összképet. Ezért lehet az emberi jog jogos, de teljesen igazságos sohasem. Ezek alapján ki meri állítani Isten ítéletének igazságát! Lehet, hogy jogtalannak tűnhet némely tette, vagy egyenesen igazságtalannak, de mindez csak a mi, földi horizontunkról szemlélve lehet kérdés.
Igénkben mégis azt látjuk, hogy az Úrnak úgy tetszett, hogy éljen az emberi gyarló joggal, és alárendelte magát az Ítélő Úr az ítélkező embernek. Jézus tettei két -féle reakciót váltottak ki az emberekből. A felolvasott igét közvetlenül megelőzi Lázár feltámasztásának története. Akik látták ezt, egy részük hittek abban, hogy Jézus a megígért Messiás, aki összegyűjti a szétszórt zsidóságot, és ismét naggyá teszi. A másik tábor pedig inkább a veszélyforrást látta Jézus tetteiben.

Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy elítélnénk a zsidóság elöljáróit mindazért, amit hallhattunk, nézzük meg, miért tettek így. Jézus korában igen feszült váradalom élt a nép körében, hiszen várták a megjövendölt Messiást. Igen ám, de Jézus előtt, sőt utána is sokan léptek fel úgy, hogy igényt formáltak a messiási címre. Voltak köztük szelíd, egyszerű emberek, de jó pár szélhámos is, aki politikai tőkét igyekezett kovácsolni ebből a feszültségből (gondoljunk csak Simon Baar Kohba-ra). Mindegyik ismérve volt, hogy szabadulást hirdetett a népnek, azaz ki kellett úzni a rómaikat, akik alatt éltek. Természetesen a római helytartók igyekeztek minden ilyen lázadást még csírájában elfojtani, s sokszor segédkeztek benne a zsidóság vezetői is. Ezért féltek annyira Jézustól, mert egy önjelölt messiást láttak benne, aki a nép pusztulását okozhatja, tehát valahogyan meg kellett állítani. Tanácstalanok voltak azért is, mert meggyőző volt Jézus „alakítása”, és a nép is követte. Erre válaszul szólalt meg Kajafás főpap a maga pragmatikus módján: „Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.”

Ma is két módon lehet Krisztushoz viszonyulni: vagy mellette, vagy ellene. Középút nincs, mert aki közönyösséget mutat, valójában inkább ellene van, elég csak megkérdezni az illetőt... Sokan vonják kétségbe Jézus tetteit, de még azt is, hogy egyáltalán létezett. Kimondják ők is az ítéletet Jézusra, anélkül, hogy értenék. S ne tévedjünk, Jézust ma is halálra adná a világ. Ahogyan Karinthy Frigyes írja Barabás című novellájában:


Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva

nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik
.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!

Tenné ezt azért a világ, mert Jézus nem fér bele abba rendszerbe, amit mi az évezredek alatt kiépítettünk, nem úgy ítél, ahogyan azt mi elvárnánk: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1, 9-11)
S mégis, mintha az Isten szánt szándékkal, hagyta, s hagyná most is, hogy így legyen. Akié minden hatalom, alárendelte magát emberi, – Nietzsche szavaival – túlontúl emberi ítéletnek, érdeknek, jognak, politikának, és még sorolhatnánk, kiben milyen érv motoszkált az ítélet meghozatalakor. A Szentírás azonban ezt mondja: „Mindezt pedig [Kajafás] nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.

Mit látunk tehát? Az Úr az emberi gyarlóságot, haszonelvűséget használja arra, hogy valami sokkal nagyobbat érjen el vele. Ezért tanít így Jézus a Hegyi beszédben: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” (Mt 5, 44) Mert nem tudhatjuk, hogy az Úrnak mi a célja a minket körülvevő eseményekkel. Bizonyosan ért már mindannyiunkat olyasmi, ami miatt meglehet, hogy igencsak bosszankodtunk, vagy akár el is szomorodtunk. Ám mégis, egy bizonyos idő elteltével már hálát adtunk az Égnek, hogy úgy és akkor történt, ahogyan.

Sok kérdés van az emberben, amivel az égre kiált. Sok minden érhet bennünket, amire nem számítottunk, nem esik jól, sőt fájdalmat okoz. Jónás, a különös próféta álljon példaként előttünk, aki a hal gyomrában így imádkozott: „Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.” (Jón 2, 3) Kérhetjük az Urat, még vádolhatjuk is, de ő csak egyet kér: „Bízz bennem!” Nem könnyű, még az Isten Fia is őrlődött a Gecsemáné kertjében az ítélet felett, ami rá várt: „Szomorú az én lelkem mindhalálig […] Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 38-39)

A vasárnap kezdő zsoltára, a 43. igazán szívhez szóló: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem! Hiszen te vagy oltalmazó Istenem, miért taszítottál el engem? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba, hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, akinek ujjongva örülök. Hadd magasztaljalak hárfával, Isten, én Istenem! Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”

Valahol így érthető meg, élhető át, mit jelent az Úr ítélete a mi számunkra, aki nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el. A böjti út lényege az is, hogy felismerjük: kegyelemből élünk! Abból vagyunk, hogy az Úrnak gondja van ránk. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8, 28) Még a szenvedés is. Még a bánat is. Még a gyász is. Nem vagyunk magunkban, sosem vagyunk egyedül, mert Immanuel, velünk az Isten!

Szeretett Testvérek! Kajafás nem tudta, hogy emberi ítéletével az Isten törvényének ítéletét oldja szeretetének erejévé. Nem tudta azt sem, hogy valóban megjövendölte az Emberfia halálát, és feltámadását, hogy összegyűjtse Isten népét, de már nem test, hanem Lélek szerint. Az ítélet, amely a sorsunk lett volna, nem minket, hanem az Emberfiát sújtotta, akiről így ír Ézsaiás: „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53, 10)


Ámen


Emberi ítélet - Isteni kegyelem