ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Szeretettel köszöntünk gyülekezetünk honlapján!

2014. január 28., kedd

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 3. vasárnap 1Jn 2, 1-6

Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is. És abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság, aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2, 1-6)

Szeretett Testvérek!

A tökéletesség igénye. Bekapcsolva bármilyen médiumot, legyen az TV, rádió, internet, de még az újságok is telis-tele vannak olyan hirdetésekkel, amelyeknek ez a lényege. Vedd meg ezt a terméket, mert ez legjobb, legszebb, legügyesebb... Van olyan termék is, amely pedig a használóját teszi szebbé, jobbá, tökéletesebbé. Számomra a legmegmosolyogtatóbb reklámszöveg ek így kezdődnek, hogy egy „legdinamikusabban fejlődő” társaság kínál, valamit, amely a maga kategóriájában a legeslegjobb, legeslegszebb, legeslegelsőbb... Persze kérdés, hol húzzuk meg a kategóriahatárt, s nem teremtünk-e így egy olyat, ahol csodák csodájára nincs is más, csupán egyedül az a bizonyos reklámozott valami... Mindezek a szlogenek azért működhetnek, mert belénk van kódolva az, hogy törekedjünk jobbá lenni. Az emberi elme mindig fejlődni, újítani szeretne, hogy ezáltal közelebb juthasson az áhított tökéletességhez. Az egy más kérdés, hogy ez olyan küldetés, mint a fénysebesség elérése: hallatlan energiával, erőfeszítéssel meg lehet talán közelíteni, de elérni, s megragadni lehetetlen. S mégis hajszoljuk a vágyat.

Keresztyének között is megtalálhatjuk ezt. Ennek egyik megnyilvánulása maga a teológia, amely mindig keresi a lehető legjobb, legmegfelelőbb választ a kor kérdéseire. Hogy ezt jól, vagy rosszul teszi-e, azt majd csak utólag tudhatjuk meg, majd akkor, amikor az egyháztörténészek versengenek azon, hogy melyik irányzat volt a legkorszerűbb, azaz legtökéletesebb, s ők ezt igyekeznek majd minél tökéletesebb formában leírni. Komolyabbra fordítva a szót, ennek a törekvésnek köszönhetjük a reformációt, és azt, hogy mi most itt lehetünk evangélikusként.

A másik megjelenése ennek a törekvésnek pedig a keresztyén életvitelben ismerhetjük fel. Jézus így figyelmeztet bennünket a Hegyi beszédben: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5, 48) Ez a hívő ember küldetése, hogy növekedjünk folyton-folyvást az Úr ismeretében, azaz a szeretetben, abban, amivel szeret a Mennyei Atya. S itt érezni igazán, hogy lehetetlen küldetés ez. Hiszen tökéletességre jutni nem tudunk, sőt, még csak a közelébe sem tudunk kerülni. Messze van, akár a fénysebesség: mert csetlünk-botlunk, mert hibázunk, mert megbántunk, mert vétkezünk ember és Isten ellen minden nap.

Akkor miért mondja Jézus: „mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30)? Hogyan kívánhat az Úr tőlem olyat, amit sohasem érhetek el? Miért? Mert ajándékba adja, mert ez a kegyelem: ne vétkezz, de ha mégis, akkor van Pártfogód! De ez nem olcsó ajándék, hanem véren vett, méghozzá nem is akárki élete árán, hanem Isten egyszülött Fiának véréért.

A mi számunkra nehezen megragadható ez a szó: engesztelő áldozat. Az Ószövetség népe számára az Úrhoz való tartozást jelentette, hogy naponkénti áldozat bemutatással engeszteljék ki az Istent, hogy Ő ne a nép vétkeit, hanem hűségét nézze, ha feléjük fordul. Nem az Úrnak, hanem az embernek van szüksége arra, hogy az Urral való viszonyát rendezze. Mert mindaz, ami az Úr ellen van: bűn, amelyért az embert büntetés sújtja. De mi helyettünk egy valaki szenvedte el teljes egészében, hogy mit jelent a Törvény átkát elhordozni: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)

Ennek az önfeláldozó szeretetnek a megismerésére hív bennünket János apostol: „abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait.” Ez az egyetlen út van a Tökéletesség felé, amely egyedül az Úré. Mindez azt jelenti számunkra, hogy naponként meg kell harcolni magunkkal magunkért, naponta elbukni, s naponta felismerni a Pártfogó kegyelmét, amely meg tud védeni bennünket a Kísértőtől, s saját magunktól.

De szeretettel figyelmeztet is minket az apostol, hogy ezzel a ténnyel nem dobálózhatunk kényünk-kedvünk szerint. Mert ennek a küzdelemnek meg kell látszania az életünkön. S ha mások számára meggyőző is, de nincs mögötte semmi, azt pontosan tudja, és látja az Úr. Őt nem lehet becsapni egy látványos alakítással. „Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltőztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kol 3, 9-10) Ezzel nem férhet össze a hamisság. Hiszen az ember vagy levesz valamit, vagy felvesz, de egyszerre a kettőt nem teheti.

A tragédia az, s bizony megesik, ha valóban csak látszatra ölit fel valaki az új embert. Miért tenne bárki ilyet? Önszántából, vagy véletlenül? Ki tudja. Viszont az eredmény sokkoló, és romboló egyszerre, mind önmagára, mind a gyülekezet számára. Egy darabig lehet eljátszani egy szerepet, ám Jézus útját vállalni csak teljes szívvel és lélekkel lehetséges. S az sem magamtól van, hanem az Úr ajándéka. Az Apostolok Cselekedeteiben találunk egy példát, Anániás és Szafira esetét. Akik eladták a házukat, és az árát felajánlották a gyülekezetnek. Ám ők mégis egy részt megtartottak belőle. De utol érte őket a végzetük: kiderült a hamisságuk, és mindketten holtan estek össze a gyülekezet szeme láttára. Kegyetlen volt az Úr? Nem, hanem ez a következménye a bűnnek, így a hazugságnak is. Nem az embereknek, hanem Istennek hazudtak, pedig tudták, hogy ezzel kísértik Őt.

Isten Igéjét megtartva juthat az ember ismerethez Isten szeretetéről. De hogyan tarthatom meg, ha csak elbukni tudom? Úgy, hogy maga az Ige az, Aki megtart! Így jutunk vissza igénk elejéhez, hogy van Pártfogónk! Van aki megragadjon, megtartson! Ha azonban nincs vele kapcsolatom, nem ismerem az ÚR szeretetét a saját sorsomon, s csak mondom, akkor viszont nincs ami megtartson.

János arra felismerésre hív bennünket, hogy Krisztusban vagyunk, ha mi is úgy élünk, ahogyan Krisztus! Mert Ő az új Ádám, az új ember első zsengéje, aki valóban Isten szerint él. Lehet kapni olyan kis karkötőket, amire négy betű van hímezve: W. W. J. D; What Would Jesus Do? Azaz „Vajon Jézus mit tenne?” Nem sok tehát, négy rövid szócska! Jó volna magunkkal vinnünk. Nem feltétlenül a karunkon, de a szívünkön. S ha olyan kőhöz érkezünk az életünk során, ahol nem tudjuk mitévők legyünk, jusson eszünkbe ez a négy kicsiny szó! Ha mindenki megfogadná – magamat is beleértve, egészen más világban élnénk. Ehhez hozzátartozik mindaz, amit Jézusról tudunk a Bibliából. Nehéz, de Istennek tetsző példát mutatott, amely az Ő segítségével, a mienké is lehet. Hozzátartozik a szelídség az emberekkel, s engedelmesség az Úrnak. De ugyanígy minden, amit egy embernek át kell élnie egy életút alatt. Csak Jézusban, Őrajta, Ővele!

Szeretett Testvérek! Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” (Jn 14, 6-7) A tökéletesség, mármint az Úr szerinti tökéletesség útja bennünk is ott van, ha Krisztus Urunkkal járjuk azt! János apostol szavai bátorítsanak bennünket, hogy ne csak nézzük, hanem járjunk is rajta! Weöres Sándor, evangélikus költőnk sorait idézem, mely ide vág: Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. A mi Urunk Jézus szeretetében növekedve őrizzen meg bennünket az Úr!


Ámen

A tökéletesség jelképe: a gyémánt


2014. január 19., vasárnap

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 2. vasárnap 1Tim 2, 1-7

Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hírnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok -, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.”
(1Tim 2, 1-7)

Szeretett Testvérek!

Nem szeretek politikáról beszélni a szószéken, és ha van rá mód igyekszem is kerülni a témát. Olykor megesik, hogy megteszem. Történhet azért, mert valamely esemény, vagy társadalmi vonulat, életjelenség megérint, vagy épp felháborít; esetleg jól használható illusztrációként. De van olyan eset is, amikor maga az ige nyitja meg ezt az utat. Természetesen Pál apostol szavaival nem fogok egyik, vagy másik oldal mellett állást foglalni – azt mindenki döntse el maga, nem tartozik másra –, hanem egy lehetőségre és egyben kötelességre szeretném felhívni a testvérek figyelmét. A mai vasárnap fő üzenete, így minden ige és imádság is erről tanúskodik, Isten akaratát állítja elénk.

Mi az Úr akarata? Jézus ezt mondja: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 40) Ennyivel le is zárhatnánk, és örvendezve haza is térhetnénk. Nem mintha Isten akarata ennél bonyolultabb volna, hiszen Ő pontosan ezt szeretné! Rólunk van szó: mit kezdünk Isten akaratával? Sőt, mi egyezünk-e Isten akaratával?

Mindjárt nem olyan egyszerű a kérdés, ha a például politikára, és annak művelőire gondolunk. Talán nem mondok nagy hamisságot, ha úgy szólván nincs nagy becsülete általában a politikának. Sokan szeretnének közel kerülni az államigazgatáshoz, hiszen minél jobb a tűz közelében lenni. Sokan ezért sok mindent képesek megtenni, s a másik oldalon is vannak sokan, akik hajlandóak is mindezeket elfogadni. Természetesen tisztelet a kivételnek. Látjuk, mi megy, s sokszor azt is, hogy hogyan, elég hozzá bekapcsolni a TV-t, vagy a rádiót. Ingoványos talaj, ahol könnyű hibázni, de látványosan lehet feltörni is, s van akinek ez megéri a kockázatot. Az egyszerű ember számára pedig marad a fejcsóválás...

Nem tudom, hányan vagyunk, akik imádkoznak a falu, a megye, az ország, sőt akár az Európai Unió vezetőiért, tisztviselőiért. Gondolunk-e rájuk? Kérjük-e az Urat, hogy adjon bölcsességet nekik? Pedig fontos, hogy így tegyünk, különösen is manapság. Nem csupán azért, hogy a kisemberek békében és nyugalomban élhessenek – persze ez is nagyon fontos –, hanem azért is, mert őnáluk van a hatalom, amivel lehet jól, és lehet rosszul élni. Azért kell imádkozni, hogy ne essenek kísértésbe, ne szálljon a fejükbe a hatalom; hogy felismerjék azt, nem az ő érdemük az, ha ott vannak ahol, hanem az Úr küldetését hordozzák, s annak a felelősségét, még ha nem is akarnak sokan erről tudomást venni. Ezt mondja Pál apostol: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” (Róm 13, 1) Ezért kell imádkozni őértük, de velük együtt mindannyiunkért, naponként! „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.

Mi az igazság? Ezt sokan, sokszor, sokféleképpen feltették már, Pilátus is, mikor Jézust faggatta. A mi igazságunk az, hogy híján vagyunk az Igazságnak. Mert mi, emberségünk, Istentől való távolságunk okán, legfeljebb a jogosságig látunk, ám igazságot nem tehetünk. Hiszen nem látjuk át az egészet. Láthatjuk magunk körül, hogy nem igazság-szolgáltatás van, hanem csupán jog-szolgáltatás, akárki akármit is mondjon. Ennyire képes az ember, még ha a teljes tisztesség és jóindulat is vezeti. „Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 22-23)

De Isten igazsága, amely megmentő igazság, nem végrehajtó, nyilvánvalóvá lett, méghozzá Krisztusban! Mert ha az Úr a jog szerint járna el, s itt nyugodtan gondoljunk a Tízparancsolatra, mind egy szálig elvesznénk, akár kicsik, akár nagyok vagyunk. Hiszen nincs a birtokunkban az igazság, azt elvette tőlünk a Kísértő.

Az igazság az tehát, hogy Isten üdvözíteni akarja az embert. Megmenteni, megóvni a pusztulástól, mind az embert, mind a teremtettséget. Jézus viselte ennek a terhét, Isten egyszülött Fia. Őt sújtotta a Törvény szigora, hogy ne minekünk kelljen. Az önmagát nem kímélő akarat mutatja meg, hogy mi áll az isteni akarat hátterében: Isten nem tud belenyugodni abba, hogy az ember, az Ő számára oly' kedves alkotás a vesztébe rohan. Teszi mindezt az ember úgy, hogy bizonygatja a maga igazát, és akaratának jogát. S mégis, ennek ellenére az Úr az ember után nyúl, s visszarántja a szakadék széléről.

Mi a megoldás? Nem igazán szeretem az amerikai típusú, „öröm-keresztyén” stílusú megközelítéseket, mert a nagy felbuzdulásukban elfeledkeznek arról, hogy ugyan megváltottak, de emberek, és ugyanúgy kegyelemre szorulnak. De annyiból igaz ez a fajta „egyszerűsített” hitvilág, hogy: Jézus a megoldás! De fontos, nem az ember megoldása, hanem az Istené; és nem az emberi élet problémáira, napi gondjaira, a szenvedésre, hanem az ember életének célját illetően jelent megoldást.

Az életet nem „spórolhajtuk” meg, még úgy sem ha Krisztus van a szívünk közepén. Hiszen Jézus is végigélte az élet minden magasságát és mélységét, így nekünk is el kell hordozni a magunk életét. Erőt kaphatunk hozzá, de a saját pályánkat nekünk is be kell futnunk. Krisztussal azonban a pálya nem hiábavalóság, hanem célba érkezés! És ez az igazán fontos!

Egyetlen egy valaki van, akivel célt ér az emberi élet. Nem a mi erőnkből, hanem egyedül Krisztus által: ő az egyedüli közbenjáró! „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1, 19-21) Ez egyedül benne, a mi Urunkban, Jézusban, valósult meg, öltött testet. „Mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) A valóságos Isten, aki valóságos emberré lett, Ő egyedül a mi közbenjárónk az Atyánál. Sem szentek, sem angyalok, sem senki más, hanem egyedül Krisztus! Mert ránézve vagyunk mi is Isten fiai! Ő az aki a kereszten a tőle jobbra lévő latornak ezt mondta: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)

„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” (ApCsel 2, 37) – kérdezte Pétert a jeruzsálemi sokaság, akik pünkösdkor hallották az evangéliumot, s velük kérdezzük most mi is. Ismerjük fel Isten akaratát: Isten üdvösségünkért emberé lett! Ennek az örömhírnek vagyunk mi is az apostolai, ahogyan Pál is az volt! A mi dolgunk a bennünk levő fényt, Krisztust elvinni oda, ahol szükség van rá! Ha kell, hát oda is, ahová nem is gondolnánk! Ezért is tanítja így Pál kedves tanítványát, Timóteust: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4, 2) Ehhez tartozik hozzá, hogy imádkozunk egymásért, és a feljebbvalóinkért is! Hiszen mind megváltásra szorulók vagyunk, akik kevésnek bizonyulnak Isten előtt ha csak a saját igazuk van Isten igazsága helyett.

Szeretett Testvérek! Isten üdvözítő akarata megjelent számunkra, közöttünk volt, van és lesz! Szüntelenül kérjük Őt, adja meg a bölcsességet, és a hitet, hogy felismerjük és tegyük azt, ami az Úr előtt valóban kedves! Így hordozzuk egymást Krisztus iránti bizalommal és szeretettel.


Ámen

Isten akarata: célba érni


2014. január 14., kedd

Ökumenikus imahét 2014

Idén is részt vesz gyülekeztünk az Ökumenikus Imahét alkalmain, mint Bócsán, mint Tázláron!
Idén az imahét témáját a Kanadában élő keresztyének választották: "Hát részekre osztható-e Krisztus?" (1Kor 1, 1-17 alapján)


Tázláron, január 20-23., esténként 6 órától:
-jan. 20. reformátusoknál Mezei Ferenc (r. kat) -jan. 21. evangélikusoknál (a ref. templomban) Beke László (bapt.) -jan. 22. katolikusoknál Ulakcsai Zoltán (ref.) -jan. 23. baptistáknál László Lajos (ev.)

Bócsán, január 27-29., esténként 5 órától:
- jan. 27. evangélikusoknál (ev. imaház) Ulakcsai Zoltán (ref.) - jan 28. reformátusoknál (ev. imaház) Ruskó Norbert (r. kat.) - jan. 29. katolikusoknál László Lajos (ev.)

Az imahét alkalmaira minden kedves érdeklődőt nagy szeretettel hívunk és várunk!



2014

2014. január 12., vasárnap

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 1. vasárnap Róm 1, 18-25

Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.”
(Róm 1, 18-25)

Szeretett Testvérek!

Septem artes liberales – a hét szabad művészet. Az ókori rómaiak hét részre osztották a művelődést, amely egy szabad – értsd: nem rabszolga – emberhez illő foglalatosság. Ezt a rendszert később, mint oly sok mindent, átvette a középkori latin iskola is. Ezt a hetet két nagyobb csoportra osztották: 1. trivium: grammatika, retorika, dialektika (az írás, beszéd, érvelés-vitatkozás szabályai, eljárásai, előírásai), azaz az alaki képzést szolgáló tárgyak; ezekkel foglalkozott az alsóbb fokú iskola. 2. quadrivium: aritmetika, geometria, asztronómia, musica (a számvetés, mértan, csillagászat és zene szabályai, törvényei, eljárásai), melyeket csak magasabb fokú intézetekben tanítottak. Mindkét csoportot magában foglalta a középkori egyetem előkészítő fakultása (facultas artium; a mai bölcsészeti kar őse), melynek elvégzői magister artium liberalium, azaz a „szabad művészetek tanítómestere” címet nyertek.

Ennek a hét szabad művészetnek az alapjára épült fel mindaz, amit mi európai műveltségnek, tudománynak ismerünk. Ezek alapján vizsgáljuk, értjük, s ítéljük meg a minket körülvevő valóságot. Bármit is teszünk, vagy gondolunk, az valahol kapcsolatban van ezzel a több évezredes iskolával. Mi is mondhatjuk Bernard de Chartresszel, a XII. századi szerzetes-tudóssal: Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebb nézhetünk, és többet láthatunk, mint az elődeink. Ez az évezredes felismerés, is jól mutatja, mire képes az emberi elme, ha tanul az elődöktől, s maga is hozzáépíti a saját részét. Így fejlődik a civilizáció fokról fokra, egyre nagyobb ütemben. S ahol most állunk, talán az emberi tudomány jelenlegi csúcsánál: sok mindent tudva, sok mindent látva, megállapíthatjuk, hogy rengeteg mindent tudunk a bennünket körülvevő világról. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy még rengeteg felfedezni való vár arra, aki ki akarja fürkészni a Teremtés összes titkát.

Pál apostol szavai is a maga korában, egy igen fejlett világban szólaltak meg. A görög-római bölcselet nagyságát nem érdemes tagadni, hiszen láthattuk az imént, mi is az ő alapjaikon állunk. Sőt, mindez visszafelé is igaz. Amit Pál apostol mond, az ma is aktuális, sőt elevenbe vág. Kemény szavak, amelyek meg sem kísérelnek tekintettel lenni a különféle érzékenységekre. De ez így van rendjén, Isten igéjének a tekintélyt nem a politikailag korrekt megfogalmazás, hanem maga az Úr adja meg. S legyen bármilyen kemény üzenet is, az az Isten szava, amely számunkra is üzen, figyelmeztet.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – ismerjük Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének első sorát. S valóban, a sok tudomány mintha nem érne célt, és nem jutottunk volna közelebb az igazság megismeréséhez. Sőt, mintha egyre távolabbra kerülnénk tőle. S valóban, mintha feltartóztatnánk az igazságot, ahogyan Pál mondja. Mert van ami nyilvánvaló, s mégsem tanulunk belőle.

A Szentírás, főleg az Ószövetség Istenről, mint a minden hatalom és dicsőség Uráról tanúskodik. Aki mindent megtehet, és meg is tesz, ha azt Ő úgy látja jónak. Nem hiába mondja az apostol: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31) Az Úrral való találkozás, az Ő dicsőségével való szembesülés végzetes. Hiszen a Tökéletes találkozik a tökéletlennel, s az utóbbi össze roppanna a találkozástól. Itt nem pusztán egy nagyobb erő hatásáról, hanem a Szent és a közönséges, a Teremtő, és a teremtmény különbségéről van szó. Mózes, fent a Hóreben, ahol a Törvényt kapta, így kérte az Urat: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” (2Móz 33, 18) Az Úr pedig így felelt: „Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.” (2Móz 33, 19-23) A bűnbeesés óta az ember a haragvó, dicső Istent látja. Mert érzi, nyomasztja a hatalma, és mégsem dicsőíti az ember.

Vizsgáljuk a világot, amióta csak ember van a földön. S mégsem dicsőítjük az Istent! Nézzük a földet, a vizet, az eget, s mégsem jutunk az igazság nyomára. Legfeljebb a saját igazunkat keressük, s véljük felfedezni. Pedig „az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható”. S valójában hiábavalóságokra jutunk, ha nem az Isten dicsőségét kutatjuk. Hányan vonták kétségbe már a teremtettséget? Hányan keresték már a saját, vagy a fajtánk dicsőségét, a valódi dicsőség helyet? Hajszolja az ember a maga dicsőségét, s mennyi mindent képes érte megtenni. Pedig ezek a babérkoszorúk nem hervadhatatlanok, sőt az utánuk vágyódókra is csak veszedelmet hozhatnak, méghozzá az Úr haragját.

Nem ma kezdődött, mert már Ézsaiás által is így szólt az Úr: „vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” (Ézs 29, 14b) De fontos azt is tudni, hogy „az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 25)

Így lett valójában tragédiává az emberi kutatás: „megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek.

Olyan szomorú nézni a TV-ben, vagy olvasni valahol a mai, kvázi felvilágosult tudósok, kutatók egyes véleményeit, persze tisztelet a kivételnek. Sokan nem tudnak mit kezdeni Isten létével, ezért mindenfélét kitalálnak, hogy valahogyan ki tudják zárni az Urat az elméleteikből, s ha lehet az életükből is. De miért is? Szerintem ők is pontosan tudják, hogy egy olyan hatalommal állnak szemben, aki előtt nincs lehetőség talpon maradni. S a Kísértő azzal vakítja el őket, hogyha nem beszélnek róla, vagy ha tagadják, az olyan, mintha nem is volna. Így lehet kifordítani a világot, amihez legjobban ért a Sátán, aki semmit nem tud teremteni, de ami van, azt viszont kiválóan össze tudja gubancolni.

Így történt, hogy az ember a Teremtő helyett a teremtményt kezdte imádni. „A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett.” Ahogyan a pusztában a nép egy aranyborjú után tudott sóvárogni, úgy vagyunk mi is. Könnyű elkápráztatni bennünket mindenféle varázslatos elméletekkel, sőt konkrét bizonyítékokkal is: Íme az Isten! De ott van a felkiáltó jel: minden, ami itt körül vesz bennünket, még ha tízmilliárd fényévnyire is van, az is csak a teremtett világ része, az is csak alkotás, s nem az alkotó! Így ezek üdvösséget nem, hanem csakis kárt, pusztulást, és halált hozhatnak, ahogyan Pál apostol is mondta.

Ám Isten dicsősége megjelent egy egészen más formában. Közénk jött, halandó emberré, akit meg lehetett, s meg lehet ma is ismerni. „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1, 15-16) Ő az igazság! Őbenne ismerhető meg az Úr igazi arca! Őnélküle valóban csak haragvó, hatalmas Isten látszik! De Krisztusban megmutatta, hogy Ő nem elveszejteni, hanem megmenteni akarja az embert. Az Ő dicsősége, szentsége kiáradt általa mireánk is, hogy mi is szentek legyünk, ahogyan Ő is az! Ismerjük fel Őt, a Krisztust!

Szeretett Testvérek! Ez az igazi bölcsesség forrása! Jó a világot megismerni, sőt kötelességünk ez, s minél jobban vigyázni is rá. De lényeget ne a teremtményekben, hanem a teremtőben keressük! S Ő megismerhető, megtapasztalható, hiszen köztünk élt, velünk van, és velünk is marad a világ végezetéig! „Én vagyok az Alfa és az Ómega így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1, 8) Az Ő bölcsessége, és ismerete növekedjen bennünk, hogy megláthassuk Isten országának örök dicsőségét!

Ámen

Septem artes liberales – a hét szabad művészet


Igehirdetés - Újév első vasárnapja Mt 3, 13-17

Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Jézus így válaszolt: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot.” Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
(Mt 3, 13-17)

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt napokban otthon voltam, igyekeztem sokat együtt lenni a szeretteimmel. Az ilyen otthon töltött napok sajátossága, hogy az ember elkezdi nézegetni az otthon maradt fiókjait, dobozait. Ahogyan bogarásztam a cókmókjaim között megtaláltam a keresztelésem néhány emlékét. Így találkoztam a keresztelési kendőmmel, néhány fényképpel, sőt meg lett az a kicsiny ruha is, amiben megkeresztelt 1986. november 30-án, a fasori templomban, Szirmai Zoltán tisztelendő úr.

A keresztség nem csupán a család öröme, amikor összegyűl a rokonság, hanem legalább annyira a gyülekezeté is. Ezért keresztelünk, mi evangélikusok, de a reformátusok is, mindig a vasárnapi istentiszteleten. Hiszen a gyülekezet ilyenkor egy új, bár még igen fiatal taggal gyarapodik. Külsőleg valójában ennyi történik, ha valaki mintegy az utcáról betérve látná, mi történik. Ám nem véletlenül szentség a keresztség.

A teológián már az elején belenevelik a hallgatókba, hogy mi az a három dolog, aminek teljesülnie kell, hogy egy bizonyos rítust, szokást, gyakorlatot szentségnek nevezzünk: 1) látható jele van; 2) Jézus rendelte el; 3) az üdvösség ígérete kapcsolódik hozzá. Így dönti el az egyház már két évezrede, hogy mi szentség és mi nem az. Így van a protestánsoknál két szentség: a keresztség, és az úrvacsora.

Most, Vízkereszt ünnepéhez igen közel, az evangélium imént hallott soraiban megtalálhatjuk mindhárom kritériumot, így keressük a választ Keresztelő János kérdésére, „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Miért is fontos a keresztség? Miért is fontos, hogy Jézus is megkeresztelkedett? Vízkeresztkor ennek a tényét ünnepeljük.

Tehát, a keresztség-nek/-t/-hez:
  1. Látható jele van
  2. Jézus rendelte el
  3. Üdvösség ígérete kapcsolódik hozzá

A keresztségnek látható jele van, méghozzá a víz. Keresztelő János, ahogyan a Szentírás beszámol róla, aki prófétánál is nagyobb, aki az Úr ösvényét készítí, aki a kiáltónak a hangja a pusztában, Zakariás pap, és Erzsébet (Szűz Mária unokatestvére) gyermeke a pusztában élt, puritán módon, és a Jordán folyóba merítette mindazokat, akik meg szerettek volna térni az Úrhoz. János figyelmeztette a népet, hogy közeleg a Messiás, aki elé nem lehet csak úgy járulni, hanem bizony meg kell szabadulni mindattól, ami nem kedves az Istennek. Külső szemlélőnek, a mai utcáról beleső ókori megfelelőjének, mindez nem lehetett más, mint egyfajta kultikus fürdés, amelyet egy fura szekta gyakorol a folyó partján. Ám mégis, Jánoshoz tódultak az emberek, mert Isten üzenetét hirdette. Így beszélt az őhozzá fordulókhoz, igen keményen: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (Mt 3, 7-10) Azzal, hogy a víz alá merítette azokat, akik bűnbánatot gyakoroltak, és ezután az Úr szerint akartak élni, szimbolikusan megfulladtak a bűnnek, és feltámadtak megújulva, megtisztulva.

A keresztségben a víznek ma is ez a jelentése. A víz egyúttal életet ad, megtisztít, de meg is lehet tőle fulladni, bele lehet halni a vízbe. Az ember életét születésétől fogva mérgezi a bűn, mert a Gonosznak a célja az, hogy meghaljunk, s bizony a Gonosz minálunk erősebb. Elérte a célját, hogy Istentől elszakítva éljünk, s haljunk meg. A keresztség azonban gyógymód, ahogyan Pál apostol írja: „Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban.” (Róm 6, 9-11) A keresztségben is lényegében ez történik: meghalunk a víz alatt, de a bűnnek, nem Istennek; s feltámadunk, megtisztulva, új élet reménységével az Istennek.

Mi ugyan csak szimbolikusan, három öntéssel keresztelünk, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, de az ortodoxok háromszor teljesen alámerítik gyermeket a vízben. Persze ez csupán külsőség, a lényeg, a titok nem a vízben van, hanem Isten Igéjében: „nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.” (Tit 3, 5-7) Ezért fontos számunkra a gyermekek megkeresztelése, és ezért igazi öröm mind a rokonoknak, mind az egész gyülekezet számára

A keresztséget Jézus Krisztus rendelte el. Bár Keresztelő János kezdte el a bemerítést a bűnök bocsánatára, de ő ezt mondja: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3, 11-12) Azzal, hogy Jézus megkeresztelkedett víz által, úgy vált valósággá, hogy Őáltala, Őérte, Őbenne a benne reménykedők a Lélek által legyenek megkeresztelve. Amikor rászállt az Úr Lelke Jézusra úgy, ahogyan a galamb szokott az emberre, úgy történik meg a Lélek keresztsége, s szerez szabadulást. Ahogyan az apostol mondja: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) A szabadulás útja nem a víz, és az emberi tett, hanem Isten Lelkének mentő szeretete!

Jól mondta János: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” (Mt 3, 14) De ennek azért kellett így történnie, hogy megláthassa mindenki, hogy Jézus, az Isten egyszülött fia, valóban ember, és valóban közösséget vállal mindenkor, és mindenhol az emberrel. Neki nem lett volna szüksége rá, de a mi számunkra létfontosságú, hogy ne csak a víz, hanem a Lélek elevenítsen meg bennünket.

Jézus pedig feltámadása után ezt mondta tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 18-20)

Tehát a keresztséghez az üdvösség ígérete kapcsolódik. A Szentírás egyik legszebb mondata az isteni szózat, ami a mennyből hangzott, amikor Jézus feljött a víz alól, s mikor rászállt a Lélek: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3, 17) A keresztség, és egyben a Vízkereszt ünnepének lényege ebben a rövid kis mondatocskában ragadható meg. Mert a Mennyei Atya gyönyörködik a Fiúban, mert a Fiú tökéletes, mert a Fiú engedelmes, mert a Fiút szereti, végtelenségig.

A keresztségben a gyermeket nem csupán a választott névre, Annára, Zsoltra kereszteljük, hanem Jézus nevére is. Ahogyan Péter apostol vall: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 12) Így leszünk mi is a Mennyei Atya gyermekeivé! Jézus az első zsenge az üdvözültek végtelen sorában, mert aki az Ő nevét viseli az az Isten gyermeke, s benne is gyönyörködik az Atya! Amit az első Ádám elrontott, azt az új Ádám, Krisztusunk helyrehozta! Az első ember átkát összetörte, s így semmisítette meg a gonoszság örvényét! Mert az Atya többé nem a mi kisiklásainkat nézi, hanem a Tökéletes Fiút, aki bennünket is tökéletessé tud tenni. Mert az Úr ezt kívánja az övéitől: „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” (3Móz 11, 44)

Szeretett Testvérek! A Vízkereszt csodája ez: Krisztusért gyönyörködik bennünk is a Mennyei Atya! Jézus köztünk, és értünk végzett szolgálata azzal indult, hogy megkeresztelkedett, hogy általa mi is szentekké lehessünk. Egész földi útja, halála, és feltámadása ezt mutatja meg a mi számunkra. Jó ezt az új évet ezzel a vízkereszti üzenettel elkezdeni, jó tudni, hogy minden botlásunk és hibánk ellenére az Isten örömét leli bennünk, mert szeretete nem csupán az égig ér, hanem le a földig, egészen a mi szívünk mélyéig! Így töltse be, és őrizze meg szívünket, lelkünket a Fiú, aki által, és akire nézve lettünk teremtve!


Ámen

Jézus megkeresztelése




Igehirdetés - Óév este Zsid 13, 8.9.14

Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tetszetős idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert jó, ha kegyelemtől erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. [ … ] Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13, 8.9.14)

Szeretett Testvérek!

Az Óév estéje, az esztendő végének utolsó órái legalább annyira szólnak az elmúlt évről, mint amennyire az eljövendőről. Ilyenkor mindenki egy kicsit elgondolkozik, mennyi minden történt velünk, a családban, az egész világban! Számtalan esemény, élmény amelyekre jó visszatekinteni, s bizony olyanok is, amelyeket talán jobb elfeledni. Mi lesz velünk jövőre? Van olyasmi, amit sejtünk, szinte bizonyos, hogy lesz jó pár dolog, amire nem számítottunk, nem számíthatunk. Az év egyik napján sem érezhető ennyire a feszültség a múlt és a jövő között, mint ilyenkor az esztendő utolsó napján.

Sokszor halljuk, változó világban élünk. S amikor hátrapillantunk, láthatjuk is magunk körül a rengeteg változást. Az ember csak kapkodja a fejét, mire, merre figyeljen, hiszen egyik pillanatról a másikra nagyon mássá lehet körülöttünk a világ. Felpörgetve, vagyis inkább felhergelve élünk, idegesen telnek napjaink, hiszen egyre ritkább az, ami az állandóság biztonságát meg tudja adni. Érződik ez mindenütt, éppúgy otthon, mint a munkahelyen, vagy épp a közlekedésben.

Egyvalami – igazából Egyvalaki – van, azonban kétezer éve egészen bizonyosan változatlan: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Ez a tény a Szentírás egyik olyan titka, amely felett megannyiszor átsiklunk. Pedig most, így a múlt s jövő határán még különösebb hangsúlyt kap a mi folyton-folyvást változó, izgő-mozgó világunkban. Ha más nem is, egyvalami örökre megmarad, a Mennyei Atya szeretete. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16)
Micsoda ajándék az, hogy Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra érvényes! Nem számít az, hogy ki, mikor s hol él. Még az sem, hogy hogyan él, hanem egyedül az, hogy hova tekint: a saját kis boldogulására vagy az Isten fiára. Jézus Krisztus ma nekünk ugyanazt jelenti, mint egykor a vámszedő Lévinek, a szintén hasonló mesterséget űző alacsony Zákeusnak, Mária Magdolnának, az etióp kincstárnoknak és még sorolhatnánk a neveket a Szentírásból, akik élete Isten testté lett Igéje által vett gyökeres fordulatot. A golgotai keresztfa áldozata összeköt bennünket mindazokkal, akik Krisztusban élő szívvel éltek. S pont ez a kapocs az, amely előre is mutat, hiszen a kereszt üzenete az utánunk következőknek is ugyanezt fogja jelenteni.

Krisztus az a biztos alap, amelyre bátran építhetjük életünket. Péter apostol így tett erről bizonyságot vádlói füle hallatára, a nagytanács előtt minderről: „Ez az a kő, melyet ti, az építők megvetettetek, amely szegletkővé lett; és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embernek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12) A Megvetett által menekülhetünk csak meg a megvetéstől. De nem az emberek megvetésétől, hanem az isteni törvénytől, amelyet megtartani lehetetlen, hiszen emberek vagyunk. De mivel Jézus betöltötte, az ő neve által érhet nyugodt, biztos kikötőbe az életünk, ahol tudhatjuk, jó helyen, védelemben, gondoskodásban lehetünk. Mi másra, ha nem az ilyen biztonságra vágyik minden ember! „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Isten kegyelmének állandósága az, amely erőt ad. Erre hívja fel figyelmünket az Ige is: kegyelemből erősödni. Mindannyian érezhettük már, hogy az állandó megfelelni-akarás mennyire nem tudja elérni a célját. Igazából két végletes eset lehetséges, s egyik sem erősíti meg az ember lelkét.

Az első esetben, a nagy igyekezetben teljesen felőrlődik a lélek: hiába minden igyekezet, bárhogyan is törekszek, nem érzem azt, hogy jobb lennék. Ez játszódott le Lutherben is szerzetes korában, akinek szinte az élete ment rá arra, hogy kiengesztelje a haragvó Istent. S hányan vannak ma is, akik kiégnek, pedig lelkiismeretesen próbálnak megjavulni, Istennek tetsző életet élni, de csak azt látják, hogy Isten haragszik rájuk.

A második út sem sokkal fényesebb. Látva a kiégett, meghasonlott embereket, már meg sem próbálja törni magát, hogy változzon, inkább feladja az egészet, s nem törődik sem Istennel, sem emberrel. De látni kell, hogy ez a hedonista hozzáállás sem vezet sehova, legfeljebb a pogányságba.

Ezzel szemben a kegyelemből erősödni azt jelenti, hogy komolyan vesszük azt, hogy Istennek van kegyelme. Igen, mi ennyire vagyunk képesek, összeveszni Istennel, de fontos, hogy nem Ő haragszik miránk, hanem mi duzzogunk Őellene. Ha fordítva lenne, Jézus sohasem született volna meg. Sokszor hallani tragédiák után, hogy: ha van Isten miért engedte, hol van az a csuda nagy szeretet?! De biztos, hogy a személyes és világban látható tragédiák mögött Isten áll? Nem lehet, hogy az emberi önzés, nemtörődömség, gőg, harag okozza mindezeket? …

Hajlamos az ember arra, hogy megszabja mindazt, amit az Isten elvár az embertől, látunk erre is ezer példát, úgy is szoktuk ezt hívni, hogy „farizeusi” magatartás. De tudnunk kell, hogy Istennek egyszerűbb az elvárása, bár sokszor nem könnyebb a mi számunkra. Miért is? Mert le kell mondanunk a saját fejünk után való sántikálásról, s ez bizony meghasonlást vált ki. Meg kell tagadni az addigi életfelfogásunkat, ami nehéz. De mennyivel többet jelenthet az a tudat, hogy Isten kegyelmében élek! Mennyire jó volna úgy végigélni a 2014-es esztendőt, hogy elmondhassuk személy szerint: Isten kegyelmében megerősödve élek.

Ha a kegyelemből él az ember, akkor óhatatlanul megnyílik a szeme, s új horizontot lát meg maga előtt. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” A zsidókhoz írt levél szerzője arra biztat, hogy előre tekintsünk. Lássuk meg, merre tart az életünk, mi az a cél, amelyet Krisztus mutat nekünk. „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát.” (Mt 6, 33) Valódi távlatot itt találhatunk. Isten országa az, ami felé tartunk, bár már most is megtapasztalható, annak mi is részesei, ha úgy tetszik polgárai vagyunk. Ez az ország túlmutat minden földi hatalmasságokon, rendszereken, emberi alkotmányokon. S bizony ezért irigy is rá a világ, nem véletlenül tör a keresztyénségre minden diktatúra, és elnyomó rendszer. Mert akik Isten országában vannak, azok más szemmel néznek az emberek hatalmára, tudván, hogy minden hatalom és dicsőség az Istené.

Isten országának keresése nem más, mint életünk adventje, várni az eljövendőt, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik kié az utolsó szó a világ ügyében. Egyedül a Mennyei Atya tudja, meddig tart a világ folyása. Minekünk az a fontos, hogy tudjuk azt, hogy Istennek gondja van a világra. Keressük hát ezt!

Óév estéjén, amikor átlépünk egy új esztendőbe, ahol új események, új lehetőségek várnak ránk, nagyon jó arra gondolni, amivel Igénk bátorít bennünket. Van ami örök, Jézus Krisztus áldozata, amely megmutatta azt a kegyelmet, mellyel megerősödve tekinthetünk azt előttünk álló időkre.

Kívánom mindnyájunknak azt, hogy a következő esztendőben is Isten szeretetében megnyugodva keressük Isten eljövendő országát!


Ámen

Határon