„Gyermekeim,
ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik
valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert
ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért,
hanem az egész világ bűnéért is. És abból tudjuk meg, hogy
ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja:
ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban
nincs meg az igazság, aki pedig megtartja az ő igéjét, abban
igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy
őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is
úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2, 1-6)
Szeretett
Testvérek!
A
tökéletesség igénye. Bekapcsolva bármilyen médiumot, legyen az
TV, rádió, internet, de még az újságok is telis-tele vannak
olyan hirdetésekkel, amelyeknek ez a lényege. Vedd meg ezt a
terméket, mert ez legjobb, legszebb, legügyesebb... Van olyan
termék is, amely pedig a használóját teszi szebbé, jobbá,
tökéletesebbé. Számomra a legmegmosolyogtatóbb reklámszöveg ek
így kezdődnek, hogy egy „legdinamikusabban fejlődő” társaság
kínál, valamit, amely a maga kategóriájában a legeslegjobb,
legeslegszebb, legeslegelsőbb... Persze kérdés, hol húzzuk meg a
kategóriahatárt, s nem teremtünk-e így egy olyat, ahol csodák
csodájára nincs is más, csupán egyedül az a bizonyos reklámozott
valami... Mindezek a szlogenek azért működhetnek, mert belénk van
kódolva az, hogy törekedjünk jobbá lenni. Az emberi elme mindig
fejlődni, újítani szeretne, hogy ezáltal közelebb juthasson az
áhított tökéletességhez. Az egy más kérdés, hogy ez olyan
küldetés, mint a fénysebesség elérése: hallatlan energiával,
erőfeszítéssel meg lehet talán közelíteni, de elérni, s
megragadni lehetetlen. S mégis hajszoljuk a vágyat.
Keresztyének
között is megtalálhatjuk ezt. Ennek egyik megnyilvánulása maga a
teológia, amely mindig keresi a lehető legjobb, legmegfelelőbb
választ a kor kérdéseire. Hogy ezt jól, vagy rosszul teszi-e, azt
majd csak utólag tudhatjuk meg, majd akkor, amikor az
egyháztörténészek versengenek azon, hogy melyik irányzat volt a
legkorszerűbb, azaz legtökéletesebb, s ők ezt igyekeznek majd
minél tökéletesebb formában leírni. Komolyabbra fordítva a
szót, ennek a törekvésnek köszönhetjük a reformációt, és
azt, hogy mi most itt lehetünk evangélikusként.
A másik
megjelenése ennek a törekvésnek pedig a keresztyén életvitelben
ismerhetjük fel. Jézus így figyelmeztet bennünket a Hegyi
beszédben: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy
mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5, 48) Ez a hívő ember
küldetése, hogy növekedjünk folyton-folyvást az Úr ismeretében,
azaz a szeretetben, abban, amivel szeret a Mennyei Atya. S itt érezni
igazán, hogy lehetetlen küldetés ez. Hiszen tökéletességre
jutni nem tudunk, sőt, még csak a közelébe sem tudunk kerülni.
Messze van, akár a fénysebesség: mert csetlünk-botlunk, mert
hibázunk, mert megbántunk, mert vétkezünk ember és Isten ellen
minden nap.
Akkor
miért mondja Jézus: „mert az én igám boldogító, és az én
terhem könnyű” (Mt 11,30)? Hogyan kívánhat az Úr tőlem
olyat, amit sohasem érhetek el? Miért? Mert ajándékba adja, mert
ez a kegyelem: ne vétkezz, de ha mégis, akkor van Pártfogód! De
ez nem olcsó ajándék, hanem véren vett, méghozzá nem is akárki
élete árán, hanem Isten egyszülött Fiának véréért.
A mi
számunkra nehezen megragadható ez a szó: engesztelő áldozat. Az
Ószövetség népe számára az Úrhoz való tartozást jelentette,
hogy naponkénti áldozat bemutatással engeszteljék ki az Istent,
hogy Ő ne a nép vétkeit, hanem hűségét nézze, ha feléjük
fordul. Nem az Úrnak, hanem az embernek van szüksége arra, hogy az
Urral való viszonyát rendezze. Mert mindaz, ami az Úr ellen van:
bűn, amelyért az embert büntetés sújtja. De mi helyettünk egy
valaki szenvedte el teljes egészében, hogy mit jelent a Törvény
átkát elhordozni: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén
hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg
tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek
által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel
inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől,
hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)
Ennek az
önfeláldozó szeretetnek a megismerésére hív bennünket János
apostol: „abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk
az ő parancsolatait.” Ez az
egyetlen út van a Tökéletesség felé, amely egyedül az Úré.
Mindez azt jelenti számunkra, hogy naponként meg kell harcolni
magunkkal magunkért, naponta elbukni, s naponta felismerni a
Pártfogó kegyelmét, amely meg tud védeni bennünket a Kísértőtől,
s saját magunktól.
De
szeretettel figyelmeztet is minket az apostol, hogy ezzel a ténnyel
nem dobálózhatunk kényünk-kedvünk szerint. Mert ennek a
küzdelemnek meg kell látszania az életünkön. S ha mások számára
meggyőző is, de nincs mögötte semmi, azt pontosan tudja, és
látja az Úr. Őt nem lehet becsapni egy látványos alakítással.
„Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi
embert cselekedeteivel együtt, és felöltőztétek az új embert,
aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre
jobban megismerje őt.” (Kol
3, 9-10) Ezzel nem férhet össze a hamisság. Hiszen az ember vagy
levesz valamit, vagy felvesz, de egyszerre a kettőt nem teheti.
A
tragédia az, s bizony megesik, ha valóban csak látszatra ölit fel
valaki az új embert. Miért tenne bárki ilyet? Önszántából,
vagy véletlenül? Ki tudja. Viszont az eredmény sokkoló, és
romboló egyszerre, mind önmagára, mind a gyülekezet számára.
Egy darabig lehet eljátszani egy szerepet, ám Jézus útját
vállalni csak teljes szívvel és lélekkel lehetséges. S az sem
magamtól van, hanem az Úr ajándéka. Az Apostolok Cselekedeteiben
találunk egy példát, Anániás és Szafira esetét. Akik eladták
a házukat, és az árát felajánlották a gyülekezetnek. Ám ők
mégis egy részt megtartottak belőle. De utol érte őket a
végzetük: kiderült a hamisságuk, és mindketten holtan estek
össze a gyülekezet szeme láttára. Kegyetlen volt az Úr? Nem,
hanem ez a következménye a bűnnek, így a hazugságnak is. Nem az
embereknek, hanem Istennek hazudtak, pedig tudták, hogy ezzel
kísértik Őt.
Isten Igéjét megtartva juthat az ember ismerethez Isten
szeretetéről. De hogyan tarthatom meg, ha csak elbukni tudom? Úgy,
hogy maga az Ige az, Aki megtart! Így jutunk vissza igénk elejéhez,
hogy van Pártfogónk! Van aki megragadjon, megtartson! Ha azonban
nincs vele kapcsolatom, nem ismerem az ÚR szeretetét a saját
sorsomon, s csak mondom, akkor viszont nincs ami megtartson.
János arra felismerésre hív bennünket, hogy Krisztusban vagyunk,
ha mi is úgy élünk, ahogyan Krisztus! Mert Ő az új Ádám, az új
ember első zsengéje, aki valóban Isten szerint él. Lehet kapni
olyan kis karkötőket, amire négy betű van hímezve: W. W. J. D;
What Would Jesus Do? Azaz „Vajon Jézus mit tenne?” Nem sok
tehát, négy rövid szócska! Jó volna magunkkal vinnünk. Nem
feltétlenül a karunkon, de a szívünkön. S ha olyan kőhöz
érkezünk az életünk során, ahol nem tudjuk mitévők legyünk,
jusson eszünkbe ez a négy kicsiny szó! Ha mindenki megfogadná –
magamat is beleértve, egészen más világban élnénk. Ehhez
hozzátartozik mindaz, amit Jézusról tudunk a Bibliából. Nehéz,
de Istennek tetsző példát mutatott, amely az Ő segítségével, a
mienké is lehet. Hozzátartozik a szelídség az emberekkel, s
engedelmesség az Úrnak. De ugyanígy minden, amit egy embernek át
kell élnie egy életút alatt. Csak Jézusban, Őrajta, Ővele!
Szeretett
Testvérek! Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság
és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Ha
ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva
ismeritek őt, és látjátok őt.”
(Jn 14, 6-7) A tökéletesség, mármint az Úr szerinti tökéletesség
útja bennünk is ott van, ha Krisztus Urunkkal járjuk azt! János
apostol szavai bátorítsanak bennünket, hogy ne csak nézzük,
hanem járjunk is rajta! Weöres Sándor, evangélikus költőnk
sorait idézem, mely ide vág: „Egyetlen
parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen
ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az
ég, benned a létra.”
A mi Urunk Jézus szeretetében növekedve őrizzen meg bennünket az
Úr!
Ámen
A tökéletesség jelképe: a gyémánt