„Isten
ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden
hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal
feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből,
az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette
számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és
istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes
vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük,
hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották
Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és
értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról,
hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten
dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és
csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten
szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák
egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték
fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő
helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.”
(Róm 1,
18-25)
Szeretett
Testvérek!
Septem
artes liberales – a hét szabad művészet. Az ókori rómaiak
hét részre osztották a művelődést, amely egy szabad – értsd:
nem rabszolga – emberhez illő foglalatosság. Ezt a rendszert
később, mint oly sok mindent, átvette a középkori latin iskola
is. Ezt a hetet két nagyobb csoportra osztották: 1.
trivium:
grammatika, retorika, dialektika (az írás, beszéd,
érvelés-vitatkozás szabályai, eljárásai, előírásai), azaz az
alaki képzést szolgáló tárgyak; ezekkel foglalkozott az alsóbb
fokú iskola.
2. quadrivium:
aritmetika, geometria, asztronómia, musica (a számvetés, mértan,
csillagászat és zene szabályai, törvényei, eljárásai),
melyeket csak magasabb fokú intézetekben tanítottak. Mindkét
csoportot magában foglalta a középkori egyetem előkészítő
fakultása (facultas artium; a mai bölcsészeti kar őse), melynek
elvégzői magister
artium liberalium,
azaz a „szabad művészetek tanítómestere” címet nyertek.
Ennek
a hét szabad művészetnek az alapjára épült fel mindaz, amit mi
európai műveltségnek, tudománynak ismerünk. Ezek alapján
vizsgáljuk, értjük, s ítéljük meg a minket körülvevő
valóságot. Bármit is teszünk, vagy gondolunk, az valahol
kapcsolatban van ezzel a több évezredes iskolával. Mi is
mondhatjuk Bernard de Chartresszel, a XII. századi
szerzetes-tudóssal: „Mi
magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért
messzebb nézhetünk, és többet láthatunk, mint az elődeink.”
Ez az évezredes felismerés, is jól mutatja, mire képes az emberi
elme, ha tanul az elődöktől, s maga is hozzáépíti a saját
részét. Így fejlődik a civilizáció fokról fokra, egyre nagyobb
ütemben. S ahol most állunk, talán az emberi tudomány jelenlegi
csúcsánál: sok mindent tudva, sok mindent látva,
megállapíthatjuk, hogy rengeteg mindent tudunk a bennünket
körülvevő világról. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy még rengeteg
felfedezni való vár arra, aki ki akarja fürkészni a Teremtés
összes titkát.
Pál apostol szavai
is a maga korában, egy igen fejlett világban szólaltak meg. A
görög-római bölcselet nagyságát nem érdemes tagadni, hiszen
láthattuk az imént, mi is az ő alapjaikon állunk. Sőt, mindez
visszafelé is igaz. Amit Pál apostol mond, az ma is aktuális, sőt
elevenbe vág. Kemény szavak, amelyek meg sem kísérelnek
tekintettel lenni a különféle érzékenységekre. De ez így van
rendjén, Isten igéjének a tekintélyt nem a politikailag korrekt
megfogalmazás, hanem maga az Úr adja meg. S legyen bármilyen
kemény üzenet is, az az Isten szava, amely számunkra is üzen,
figyelmeztet.
„Ment-e
a könyvek által a világ elébb?” – ismerjük Vörösmarty
Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének első sorát. S
valóban, a sok tudomány mintha nem érne célt, és nem jutottunk
volna közelebb az igazság megismeréséhez. Sőt, mintha egyre
távolabbra kerülnénk tőle. S valóban, mintha feltartóztatnánk
az igazságot,
ahogyan Pál mondja. Mert van ami nyilvánvaló,
s mégsem tanulunk belőle.
A
Szentírás, főleg az Ószövetség Istenről, mint a minden hatalom
és dicsőség Uráról tanúskodik. Aki mindent megtehet, és meg is
tesz, ha azt Ő úgy látja jónak. Nem hiába mondja az apostol:
„Félelmetes
dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid
10, 31) Az Úrral való találkozás, az Ő dicsőségével való
szembesülés végzetes. Hiszen a Tökéletes találkozik a
tökéletlennel, s az utóbbi össze roppanna a találkozástól. Itt
nem pusztán egy nagyobb erő hatásáról, hanem a Szent és a
közönséges, a Teremtő, és a teremtmény különbségéről van
szó. Mózes, fent a Hóreben, ahol a Törvényt kapta, így kérte
az Urat: „Mutasd
meg nekem dicsőségedet!”
(2Móz 33, 18) Az Úr pedig így felelt: „Elvonultatom
előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét.
Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.
Orcámat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy,
hogy életben maradjon. Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És
amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és
kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és
megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.”
(2Móz 33, 19-23) A bűnbeesés óta az ember a haragvó, dicső
Istent látja. Mert érzi, nyomasztja a hatalma, és mégsem dicsőíti
az ember.
Vizsgáljuk
a világot, amióta csak ember van a földön. S mégsem
dicsőítjük az Istent!
Nézzük a földet, a vizet, az eget, s mégsem jutunk az igazság
nyomára. Legfeljebb a saját igazunkat keressük, s véljük
felfedezni. Pedig „az
ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva
alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható”.
S valójában hiábavalóságokra jutunk, ha nem az Isten dicsőségét
kutatjuk. Hányan vonták kétségbe már a teremtettséget? Hányan
keresték már a saját, vagy a fajtánk dicsőségét, a valódi
dicsőség helyet? Hajszolja az ember a maga dicsőségét, s mennyi
mindent képes érte megtenni. Pedig ezek a babérkoszorúk nem
hervadhatatlanok, sőt az utánuk vágyódókra is csak veszedelmet
hozhatnak, méghozzá az Úr haragját.
Nem
ma kezdődött, mert már Ézsaiás által is így szólt az Úr:
„vége
lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos
marad.”
(Ézs 29, 14b) De fontos azt is tudni, hogy „az
Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és
az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.”
(1Kor 1, 25)
Így
lett valójában tragédiává az emberi kutatás: „megismerték
Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem
hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük
elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok
bolonddá lettek.”
Olyan szomorú
nézni a TV-ben, vagy olvasni valahol a mai, kvázi felvilágosult
tudósok, kutatók egyes véleményeit, persze tisztelet a
kivételnek. Sokan nem tudnak mit kezdeni Isten létével, ezért
mindenfélét kitalálnak, hogy valahogyan ki tudják zárni az Urat
az elméleteikből, s ha lehet az életükből is. De miért is?
Szerintem ők is pontosan tudják, hogy egy olyan hatalommal állnak
szemben, aki előtt nincs lehetőség talpon maradni. S a Kísértő
azzal vakítja el őket, hogyha nem beszélnek róla, vagy ha
tagadják, az olyan, mintha nem is volna. Így lehet kifordítani a
világot, amihez legjobban ért a Sátán, aki semmit nem tud
teremteni, de ami van, azt viszont kiválóan össze tudja
gubancolni.
Így
történt, hogy az ember a Teremtő
helyett a teremtményt
kezdte imádni. „A
halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak,
négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta
őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy
meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal
cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a
Teremtő helyett.”
Ahogyan a pusztában a nép egy aranyborjú után tudott sóvárogni,
úgy vagyunk mi is. Könnyű elkápráztatni bennünket mindenféle
varázslatos elméletekkel, sőt konkrét bizonyítékokkal is: Íme
az Isten! De ott van a felkiáltó jel: minden, ami itt körül vesz
bennünket, még ha tízmilliárd fényévnyire is van, az is csak a
teremtett világ része, az is csak alkotás, s nem az alkotó! Így
ezek üdvösséget nem, hanem csakis kárt, pusztulást, és halált
hozhatnak, ahogyan Pál apostol is mondta.
Ám
Isten dicsősége megjelent
egy egészen más formában. Közénk jött, halandó emberré, akit
meg lehetett, s meg lehet ma is ismerni. „Ő
a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény
közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a
láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár
fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve
teremtetett.”
(Kol 1, 15-16) Ő az igazság! Őbenne ismerhető meg az Úr igazi
arca! Őnélküle valóban csak haragvó, hatalmas Isten látszik! De
Krisztusban megmutatta, hogy Ő nem elveszejteni, hanem megmenteni
akarja az embert. Az Ő dicsősége, szentsége kiáradt általa
mireánk is, hogy mi is szentek legyünk, ahogyan Ő is az! Ismerjük
fel Őt, a Krisztust!
Szeretett
Testvérek! Ez az igazi bölcsesség forrása! Jó a világot megismerni, sőt kötelességünk ez, s minél jobban vigyázni is
rá. De lényeget ne a teremtményekben, hanem a teremtőben
keressük! S Ő megismerhető, megtapasztalható, hiszen köztünk
élt, velünk van, és velünk is marad a világ végezetéig! „Én
vagyok az Alfa és az Ómega így szól az Úr Isten, aki van, és
aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel
1, 8) Az Ő bölcsessége, és ismerete növekedjen bennünk, hogy
megláthassuk Isten országának örök dicsőségét!
Ámen
Septem artes liberales – a hét szabad művészet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése