Igehirdetés - Böjt 4. vasárnap Jn 6, 48-59

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymással, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül?” Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.” (Jn 6, 48-59)

Szeretett Testvérek!

Mindig ámulatba ejt – s remélem ez még sokáig így is fog maradni –, hogy mennyire kifejező és képies is a magyar nyelv. Mennyi szín és árnyalat rajzolódik ki az ember szeme előtt akár akkor is, ha egy olyan egyszerű, mindennapi szót hall az ember, mint amilyen a „kenyér”. Érdemes végiggondolni! Jelenti egyrészt a pékárút, a táplálékot, a megélhetést, a munkát, a sorsközösséget, gondviselést, sőt, magát az életet is. Ez az egyszerű, hétköznapi szó mi mindennek a foglalata: a lét kulcsfontosságú szféráit, területeit járja át.

János evangéliumának hatodik fejezete, ahol az igehirdetés igéje is megtalálható, szinte minden vers a kenyér-kérdéssel foglalkozik, méghozzá az Élet kenyerével. Kezdődik az ötezer ember megvendégelésével, ahol Jézus csodája nyomán a kevés étel egyszerre elég lesz a sokaságnak, és még marad is. A nép királlyá akarja tenni, ezért elrejtőzik. Ezután, mintegy köztes részben, Jézus a vízen járva megy tanítványaihoz a Genezáreti-tavon. A sokaság követi őt a túlpartra is, ahol Jézus így szól hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6, 26-27) Innentől kezdve a kenyér kérdése egy szinttel feljebb emelkedik, hiszen többről van már szó, mint jól lakni: itt már az egyedüli üdvösség kerül elő.

A mindennapi kenyér kérdése, mindig aktuális téma. Mindenkit foglalkoztat valamilyen szinten. Élni kell, és az élethez kell táplálék, és még sok-sok egyéb dolog. De egy biztos, ha döntenünk kell, hogy mi az az egy ezek közül, amit választanánk, egészen biztos vagyok, hogy az az étel lenne. Hiszen anélkül az összes többi is értelmét veszti, hiszen az élet alapját tesszük kockára. És mégis, a XXI. században is milliók számára jelent komoly problémát, hogy betevő falathoz jussanak! Ami még szomorúbb, hogy túl messzire nem is kell mennünk. Talán csak néhány házat, vagy utcát... Felmerül a kérdés, hogy mi vajon miként viszonyulunk ahhoz, hogy van mit az asztalra tenni? Ott van-e a szívünkben a hálaadás?

A kenyér Isten gondviselésének a jele, méghozzá az összes létező értelmében. Erre különösen is jó gondolni „Laetare” az öröm vasárnapján. Az Úrnál van kenyér, ami táplál, ami gyarapít, ami megőriz, ami megment. Mi, akik ismerjük ennek a kenyérnek a csodáját, Isten megőrző kegyelmének nagyságát, örömünket leljük-e benne? A böjti időszak tehát nem arról szól, hogy tartózkodjunk attól, ami örömforrás. Épp ellenkezőleg: ismerjük fel az örök öröm tiszta forrását!

Jézus szavaival nem csupán az úrvacsora eseményét vetíti előre, hanem az alapokig néz. „Testvérem, mi az, ami táplál? Mi az, ami éltet?” Mi adja meg a lét örömét számodra?

Hányan vannak úgy – lelki értelemben –, mint az ősember: halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek. Ami körülveszi őket, abból kihalásszák, kivadásszák, kigyűjtögetik azokat a táplálékokat, amelyekről úgy gondolják kielégítik a lelkük éhségét. És az éhség hatalmas! Minden apró morzsára sokak vetődnek, hátha jut belőle, és valamivel teljesebb lesz a kép. Sokan, sokfelé keresgélnek, és időnként találnak is ideig-óráig az éhséget csillapító eledelt. Hogy ezt meglássuk, elég felütni egy életmód magazint, vagy effélét! De ugyanakkor látjuk a végeredményt! Lehet finomkodni de nem érdemes: nyilvánvaló, ha sok mindent összeeszik az ember, annak gyomorrontás a vége. Az a gyakorlat, hogy mindenki magának próbálja összecsipegetni a vallását mindenfelől, annak előbb-utóbb nem lesz jó vége, mert egyszerűen nem így működik. Másra van szükség.

Az Istent félőket egy másik veszély fenyegeti. Erről szólt Jézus is. Ez az a bizonyos manna kérdés, amivel csodálatos módon táplálta az Úr a népet a pusztában. A manna a maga idejében, a maga helyén a lehető legjobb megoldás volt. Ám – ahogyan Jézus is felhívja a figyelmet rá – életet még az égi manna sem adni. Mit jelenthet ez a mi számunkra? Nem az Ószövetség megoldásai a miénk: azaz be kell látnom, hogy a magam erejéből nem tudok életet nyerni, bármennyire is igyekszem. Hallottam egy megdöbbentő véleményt egy evangélikustól: ő nem vesz úrvacsorát, mert ő becsületes ember. Pontosan az itt a probléma, amire Jézus is felhívja a figyelmet, és amiről Pál apostol így ír: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9, 16) Van tehát olyan kenyér, amely kenyér ugyan, de holt. Megvan a maga helye, de se több, se kevesebb. Olyan kenyér kell, ami biztos, ami éltet, amiben az élet maga van benne. Úgy vélem, mindenki ilyen alapot, ilyen kenyeret keres.

Az élet kenyere pedig nem más, mint Krisztus. Egy olyan alap, egy olyan táplálék, amelyet maga az Isten készített, azért, hogy megmentse azt, ami a veszendőségbe tart. Van egy érdekes pillanat a Bűnbeesés történetében: „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen.” (1Móz 3, 22) Az első emberpár evett a jó és a rossz tudásának a fájáról, és ezáltal szakadt el az ember az Úrtól, hiszen maga akarta tudni mi a jó és mi a rossz. Pedig ott volt az a másik fa, az Élet fája, arról is szakíthattak volna gyümölcsöt! De az Úr embert menteni akaró szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Élet fája testté lett. Bár a halál fájának tűnt, s mégis az örök élet gyümölcsét termi. Nem más ez, mint a Golgota keresztje, a keresztfa igazi titka. Aki a keresztre tekint, aki számára a kereszten függő Jézus az egyetlen megmentő, az megtalálta a visszautat a Mennyei Atyához! Milyen érdekes, hogy az a hely, ahol Ábrahám Izsákot akarta föláldozni, de az Úr mégsem engedte, úgy nevezte el: „az Úr hegyén a gondviselés”, a hébert egy kicsit másképp fordítva: „láthatóvá lesz az Úr szabadítása”. A hagyomány szerint ez a hegy, nem más mint, amire Jeruzsálem, és benne a Golgota épült. Így látszik a kereszten át az Úr gondviselése. Ez a reménység a mi mindennapi kenyerünk, és eledelünk az örök életre.

De a kenyér nem pusztán táplálékot jelent, hanem egyben sorsközösséget is. Kivel vagyok egy kenyéren? A mulandóság kenyerében osztozni szinte mindennapos. Ez a mi közös sorsunk, amely részleteiben nagyon különböző lehet, de a kimenetele ugyanaz. Erre mondja Jézus: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak.” Ám ennél sokkal több adatott nekünk Krisztusban: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” Sorsközösséget jelent ez Jézussal, ahogyan ő is sorsközösséget vállalt a mindenkori emberrel. Pontosan ez által lehet miénk is a Mennyek országa, hiszen a Mennyei Atya, ha Krisztusban vagyunk, akkor ránk úgy tekint, mint ahogyan az Emberfia Jézusra. Ezért fontos az úrvacsora, hiszen akkor az Úr testéből és véréből részesül a mi testünk és vérünk, így lesz eggyé a közösség Isten és ember, ember és ember között egyaránt. Olyan jó megtapasztalni így az úrvacsora közösségét! S olyan jó, ha valóban át tudjuk érezni, hogy az úrvacsora során ugyanannyira részünké válik Krisztus, mint amennyire mi is részévé válunk Őneki! Így lehet az Élet kenyere örömforrássá!

Szeretett Testvérek! Örök életünk kenyér-kérdése Jézuson áll vagy bukik. Nem mindegy tehát, mi jelenti az alapot: egy manna, vagy az Élet kenyere? Böjtben fedezzük fel ennek az örömét, és ragaszkodjunk hozzá, mert ha komolyan vesszük, valóban életújító, teremtő ereje van ennek a drága kenyérnek! Hála legyen érte a mi Urunknak, Krisztusnak!

Ámen

Kenyérkérdés...