„A
tökéletesek között azonban mi is bölcsességet szólunk, de nem
e világnak, sem e világ múlandó fejedelmeinek bölcsességét,
hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett
bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi
dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte
fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették
volna meg. Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem
látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt
készítette el az Isten az őt szeretőknek. Nekünk pedig
kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent
megvizsgál, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 6-10)
Szeretett
Testvérek!
Régen
szólaltam már meg latinul a szószéken, s most ismét van rá
lehetőség, hogy a görög-római bölcsesség, amely oly' jól meg
tudja ragadni, gyakorlatiasan, s mégis frappánsan a valóságot. A
mai „latin- lecke” a következő: „verba volant, scripta
manent”, azaz a szó elszáll, de az írás örök.
Vagyis, amit mond az ember, ami elhagyja az ajkát, nem ér semmit,
nincs értéke, le lehet tagadni, de ha valami írásba van foglalva,
az már makacsabb, az teremt jogalapot a hivatkozásra, hiszen
látható jele van, kézbe lehet venni, el lehet olvasni. Már
évezredekkel ezelőtt jól látták, mennyit ér az esetek
többségében az emberi szó: mint az a bizonyos borsó.... S mindez
nem változott azóta sem.
Közhely
tehát, de igaz, az emberi szó elveszíti, elveszítette erejét. A
szavak elkopnak, elhasználódnak, így elértéktelenednek, súlyukat
vesztik. Ismert a történet a fiatal bojtárról, aki a kelleténél
többször kiáltott farkast, s mikor valóban megjelent az ordas,
senki sem figyelt rá, aminek meg is lett a következménye...
Elhasználta, s ezáltal hiteltelenné tette a fiú a szót. Mindez a
mai világunkban különösen nagy veszély! Olyan könnyen
dobálózunk szavakkal, talán nem is gondoljuk végig, hogy mit,
miért, és hogyan mondunk. Mennyire elkopott például az a szó,
hogy „szeretlek”, s ennek módosulatai. Annyiszor halljuk,
mondjuk, hogy e szép szónak a mélységét valójában elfedi,
betemeti mindaz a könnyelműség, ami rárakódott. Bevallom
őszintén, amióta erre rájöttem, háromszor is meggondolom, mikor
mondjam, vagy csak akkor, amikor tényleg igazán a lélek mélyéről
fakad ez a szó: „szeretlek”. Természetesen napokig lehetne
sorolni azon szavakat, amelyek jócskán felpuhultak, tudva, vagy
tudatlanul. Mivel a gondolataink, mondataink is szavakból állnak,
így váltak, válhatnak könnyűvé a szavaink, mindaz, amely elhagy
bennünket. Immúnissá válunk bizonyos szavakra, elengedjük a
fülünk mellett, csak legyintünk rájuk. Barátság? Tisztesség?
Szabadság? Demokrácia? Nincsenek ezek mind a szikláig gyalulva?
Ezért is ér oly' keveset az adott szó...
Ám
mégis, az Úrnak úgy tetszett, hogy ezt a könnyen kopó,
sérülékeny valamit, amit emberi nyelvnek hívunk, ezt használja
arra, hogy az emberhez forduljon. Hogyan lehetséges ez? Miért nem
„kopik el” Isten szava? Mert az Úr Igéje, amit nyugodtan
érthetünk „szónak” is, teremtő erővel bír. Erre a szóra,
hogy „legyen” jött létre minden, ami létrejött: „Kezdetben
volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”
(Jn 1, 1) De ezt az Igét, amely Krisztusban lett testté „a
világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte
meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.”
(Jn 1, 10-11)
Ez az a
titok, amiről Pál apostol beszél. Isten titkos bölcsessége,
tehát nem más, mint akit mi Jézus Krisztusban ismertünk meg.
„Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig
bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki
a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de
maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt,
az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága”
bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége”
erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 22-24) Isten tehát,
olyan módon dicsőíti meg Krisztust, ami az emberi felfogás
alapján minimum bolondság, de sokaknak megütközés. Ezért is
írja a bölcs a Példabeszédek könyvében: „A bölcsesség
kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad
értelmet.” (Péld 9, 10) Valódi látáshoz, valódi
megismeréshez, amely túl van a teremtett világ korlátain, és
esendőségén, s ide tartozik az emberi filozófia, bölcselet,
amelyet, Pál apostol nemes egyszerűséggel okoskodásnak és
fecsegésnek bélyegez. Ha számunkra mégoly' káprázatos is, nem
több töredékes gagyogásnál, ha az Úr bölcsességéhez mérjük.
Mert a Szent, az Isten szerinti tökéletes ismerete nélkül nem
látjuk át a világot. S ez a Szent Krisztusban ismerhető meg.
Ez az
igehirdetés célja. Ahogyan Pál apostol ír az első Korinthusi
levél imént idézet része előtt: „Mivel tehát a világ a
saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga
bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága
által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1, 21) Isten szava adja
meg tehát az igehirdetés hitelét és létjogosultságát. Ugyan
sokak számára nem más az igehirdetés mint egyszerű beszéd,
egyesek számára talán retorikai élmény, szép szavak csokra, ám
valójában – amint arról szó volt az imént – nem puszta
emberi szó, okoskodás, szép közhelyek egymásutánja.
A
köznapi életben persze forog néhány vicc a prédikációról.
Egyik személyes kedvencem eképpen hangzik:
Hazamegy
Pistike az istentiszteletről, s otthon megkérdezi őt a nagypapa:
– Mi
volt a templomban?
–
Istentisztelet, meg beszélt a pap.
–
Miről beszélt a pap?
– A
bűnről.
– És
mit mondott a bűnről?
–
Elítélte....
Sokak
számára sajnos valóban ennyit jelent az igehirdetés. Sőt vannak
akik még hozzá kapcsolják a „bort iszik, és vizet prédikál”
mondását is...
Az
igehirdetés az, hogy Isten Igéjén keresztül találkozhasson
egymással Isten és ember. Mert nem egy monológ a prédikáció,
amit a gyülekezet csendben – időnként bóbiskolva –
végighallgat, nem. Az Úr szól, s a gyülekezet, a lelkésszel
együtt válaszol rá. Ennek egyik megjelenési formája az
igehirdetés, ami szól a gyülekezet minden tagjának, így a papnak
is. Van azonban más, nem látható jele is, s ez ott a
szívünk-lelkünk táján keresendő. Isten a lelkünkhöz szól és
a mi lelkünk Neki felel. Vagy mi kérdezünk és Ő válaszol.
Hogyan
lehetséges, hogy nem puszta beszéd az igehirdetés? Honnan van a
forrás? A Szentlélek által vagyunk egyedül képesek megtenni.
Isten Lelke az ami átjárja az Urat, s át tud bennünket is, így
általa talál egymásra a két hang, s teremti meg az
összeköttetést. Jézus így tanított erről: „Amikor a
zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket,
ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit
mondjatok,mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket
arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12, 11-12) Nem magunktól
szólunk tehát, hanem a Lélek indít mindnyájunkat szólásra,
hitvallásra.
Ez a
pünkösd, az egyház születésnapjának a csodája is. Jézus
Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor a zsidók a
„Sabuot”-ot – görögül Pentékoszté, azaz ötvened –, a
kinyilatkoztatás (nem véletlenül ott és akkor!!!) nagy sátoros
ünnepét ülték, Jeruzsálemben egy szobában együtt volt a
tizenkét tanítvány. Már ötven napja, hogy a Mestert kivégezték,
de még negyven napig velük maradt. Aztán egyszer csak
felemelkedett és eltűnt, s még egyszer ígéretet tett arra, hogy
elküldi egy pártfogót, aki majd segít nekik. Ennek már tíz
napja, s ők ott kuporogtak abban a szobában, szinte
„csengő-frászban”, hogy mikor törik rájuk az ajtót a
zsidók... Nem tudom, mi járhatott a fejükben, de az biztos, hogy
egymaguk voltak: gyengék, elesettek, elhagyottak, akikre súlyos
igaként nehezedett a múlt és az eljövendő. Elküldte őket a
Mester, de hova? Miért? Minek? … S egyszer csak mintha a szél
zúgott volna, megteltek Lélekkel! De nem akármilyennel, hanem
Istenével! Kijöttek abból a kis zugból és bátran, szinte
önkéntelenül szóltak mindenkihez. A nem sokkal korábban
bebábozódott tanítványi csapatból, gyönyörű pillangók
módjára kiszabadult apostolok lettek. Péter és többiek hirdették
Isten önmagát sem kímélő szeretetét, s nyomukban még aznap
háromezer lélek keresztelkedett meg, bűneik bocsánatára.
Ez a
Lélek, a Pártfogó lélek munkálkodik az egyházban, az
igehirdetőkben, és az igehallgatókban egyaránt: „mert a
Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.”. Ő
tesz bennünket alkalmassá a hallásra, és a szólásra. Ő
világosítja meg azt, ami rejtve van a világ szeme elől. A
Szentlélek által ismerjük fel Jézusban a Krisztust. Ő nyitja meg
a szívünket, hogy áldjuk és dicsérjük az Urat, aki Krisztusban
megdicsőítette magát, és általa mi is szentek lehetünk, ahogyan
Ő is az. Ezért hangzik a szószékekről az Igében megdicsőült
Krisztusról szóló bizonyságtétel már két évezrede.
Szeretett
Testvérek! Valóban, ahogyan Pál apostol mondja: „Amit szem
nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”,
azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” A
megdicsőült Krisztusban nem egy nagy vallás alapítót ünneplünk
csupán, hanem Isten önmagát sem kímélő szeretetének diadalát
minden gonosz felett. Akinek a szava nem elszáll, hanem testté
lett, közöttünk lakozott, és megmarad mindörökre, amíg a világ
Ura újra el nem jön immár látható, nyilvánvaló dicsőségében.
Ámen
"Isten titkos bölcsességét szóljuk"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése