„Hallgassatok rám, akik
igazságra törekedtek, és az URat keresitek! Tekintsetek a
kősziklára, melyből kivágattatok, és a kút üregére, melyből
kiásattatok! Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki
szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de
megáldottam és megszaporítottam. Bizony, megvigasztalja Siont az
ÚR, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát,
mint az Éden, kopár földjét, mint az ÚR kertje. - Boldog
örvendezés lesz majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének.
Figyeljetek rám, ti népek, hallgassatok rám, nemzetek! Mert
tanítás származik tőlem, és törvényemet a népek világosságává
teszem hamarosan. Közel van igazságom, jön már szabadításom, és
karommal népeket ítélek. Bennem reménykednek a szigetek, és az
én karomra várnak. Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a
földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld
szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a
legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom
nem rendül meg.” (Ézs 51, 1-6)
Szeretett Testvérek!
Kis gyermekként szüleim sokszor
kivittek Budapesten a Margit-szigetre. Szerettem ott lenni. Nagyon
szép a Japán-kert, szerettem meglesni ott a mindenféle halakat és
békákat, átszaladni a kis hidacskákon. Gyönyörű szép a zenélő
kút dallama. Gyermekként lenyűgözött a nagy szökőkút ég felé
kitörő vízsugara. Ott vannak a szigeten egy középkori
kolostornak a romjai is, amely egykoron domonkos rendi volt, amikor
még Nyulak-szigetének hívták azt a helyet. Ebben a kolostorban
élt Árpád-házi Szent Margit is. Erről a helyről írt Gárdonyi
Géza az Isten rabjaiban. A kolostor azért került a szigetre, hogy
az ott lévőket elzárja a külvilágtól. Hiszen a Duna széles, és
a sodrása is jelentős, így valójában csak az tudott átjutni,
aki ismerte a módját, hogyan, s hol tud kikötni a sziget partján.
„Én elmegyek/Szólt a kisgyerek
Neked elmondom
Másnak senkinek
Majd addig megyek
Míg lesz egy kis sziget
Ahol boldog leszek.”
– csendült fel bennem az Omega
együttes egyik régi száma, amelyet igencsak kedvelek, mert nagyon
emberi. A szigeteket mi emberek arra használjuk, hogy elvonuljunk,
kivonjuk magunkat a nagy egészből, hogy egy kicsit egymagunkba
lehessünk: egyedül, csendben, figyelve, és várva.
Régen a szigeteket arra is
használták, hogy oda olyanokat száműzzenek, akik jelenléte
terhes volt az adott társadalomra, vagy annak a vezetőinek számára.
Ilyen okból került János apostol is Pathmosz szigetére, ahol
látta a Jelenések könyve látomásait. De hogy ne menjünk olyan
messzire a történelemben, pontosan ilyen indokkal indultak
fegyenchajók Ausztráliába.
Az izraeliták számára a szigetek
egészen furcsák lehettek. Hiszen országukban nem nagyon voltak
szigetek, legfeljebb part menti sziklácskák, és mivel nem is
voltak hajós nép, így önszántukból csak igen kevesek láthattak
szigeteket. Számukra bizonyára szörnyű élmény lehetett, ha
valamilyen okból egy sziget foglyai maradtak. Mindenütt a víz
veszi körül, s bár talán a szigeten szabadon lehet járni-kelni,
ám mindez csak rövid szabadság lehet, hiszen onnan út csak a
vízen keresztül vezet. A sziget képe Ézsaiás idejében, amikor
Isten népe Babilon fogságában élt, távol az őshazától,
kisebbségben, szétszóratásban, egyet jelentett a rabsággal. A
véges lehetőségek között vártak, s vágytak a végtelenre, a
szabadulás lehetőségére, amelyet meg is ígért számukra az Úr
a prófétai szóban.
Amit a sziget ilyen értelme takar,
az a mi számukra is valóság, mind távolról nézve, mind egészen
közelről, a saját helyzetünket nézve. Ha körülnézünk kis
hazánkban, akkor lépten-nyomon tapasztaljuk a véges lehetőségeket,
a korlátok közé zártságot. Elszigetelve érezzük magunkat, s
sokan igencsak vágyakozva tekintenek a Lajtán túlra, mintha az egy
valóságos óceán volna, amely elválaszt egy jobbnak gondolt, vagy
inkább csak hitt világtól. Akik ott vannak, túl az „Óperencián”,
azok is bizonyára ugyanígy tekintenek valamely csücskére a
világnak. Milyen jó is lett volna oda születni, vagy oda kerülni!
Pedig az is csak egy sziget, a maga módján.
S mi a helyzet velünk, egyenként,
személy szerint? Dubaiban, az Egyesült Arab Emírségek második
legnagyobb városában, ahol csak úgy sorakoznak az egymást
lekőrözni igyekvő beruházások, tervek, felhő-karcolok,
gondoltak egy nagyot, elkezdtek a tengeren építkezni. Először
pálmafa alakú sziget építettek, majd egy még nagyobb pálmát.
Aztán elkezdték a Föld országainak kicsinyített hasonmását
megépíteni az Arab-öböl vizére. Így aztán, akinek elég pénze
van, megveheti akár egész Kanadát, Spanyolországot, vagy
Egyiptomot, és mondjuk a gízai piramisok helyett, valami egészen
mást építhet rá. A kicsinyített országok között a határt a
tenger jelenti, hiszen mind egy-egy különálló kis szigetecske.
Ezen a nagyszabású terven gyönyörűen megmutatkozik az ember
állapota. Hiszen mindannyian ilyen kis szigetek vagyunk, ahová mi
azt építhetünk, amit csak akarunk, ám mégis vannak korlátok,
határok, amin túl már nem a miénk a fennhatóság, hanem másé,
vagy a természeté. Végesek a lehetőségeink, még ha látszólag
nincs is az ember előtt akadály.
Benne van az emberben a szigetről
való szabadulás vágya, mert meglehet, egy darabig nagyon jó, sőt
időnként hasznos elzárkózni, de amikor már feszítenek a
korlátok, akkor jó volna szabadulni. Az irodalomban sokszor
találkozunk ezzel a kérdéssel, Robinson Crusotól, Monte Cristo
grófján át, a Pillangó főhősén, Henri Charrieren keresztül,
hiszen emberi lényünkről tanúskodik. Jó volna, ha meg lehetne
szökni a szigetről. Jó volna szabadulni.
De milyen tenger az, amely minket
így körülzár, hogy a szabadulás sokak számára csak vágy
marad, és várakozás? A kezdő liturgiában (1/II.) így
énekeltünk: „Én
Istenem, én bűnös ember, Itt állok szent színed előtt. Bűneim
árja, mint a tenger, Hullámaival elfödött. Én Istenem, én
Istenem, Könyörülj árva lelkemen.”
Kitörni egymagunk nem tudunk, a végtelennek gátat szab
végességünk. Ezt a végességet egy valami okozta, az, hogy
elszakadtunk az Istentől, s ennek a következményeit szenvedi el
azóta is minden nép, minden nemzedék, s benne mindenki személy
szerint a maga életében. Száműzöttek vagyunk, pedig valaha
szabadnak születtünk, de fogva tart bennünket a magunk korbácsolta
tenger.
Van
szabadulás? Van a száműzetésnek vége? Az Úr Igéje szerint
igen! „Az ég
szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha,
lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom
örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” Az
Úr elkészítette a szabadulás útját, s azon jött el közénk, s
fog majd ismét érkezni, ez az Advent lényege. Ennek az ígéretnek
a beteljesüléséről szól igénk is. Bár csak képileg
kapcsolódik ide, de a szigetek szemszögéből, ahonnan most mi is
keressük Istent, különös fénye van annak, hogy Jézus járt a
tengeren, a genezáreti tavon (Mt 14, 22kk). A tengeren hánykolódó
hajón, küzdöttek a tanítványok az ellenszéllel, s Jézus
odament hozzájuk a vízen járva, s ezt mondta nekik: „Bízzatok,
én vagyok, ne féljetek!”
(Mt 14, 27) Az az Úr, akinek a visszajövetelére várunk ezt üzeni
a mi számunkra is: Ne féljetek, mert ami az embernek lehetetlen az
az Istennek lehetséges!
Így
lesz számunkra a véges végtelenné. Hiszen mindannyian átéljük
létünk végességét, behatároltságát. „Életünk
ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és
nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik,
mintha repülnénk.”
(Zsolt 90, 10) – írja a zsoltáros. De, ahol a mi lehetőségeink
véget érnek, ott lép közbe a Teremtő Isten, s nyit új utat,
amely szabadságot ad. Advent harmadik vasárnapján, amikor az
emberi élet végességében megjelenő Urat várjuk, aki a
végtelenséget adja, ez lehet számunkra az igazi evangélium! Az
oltár előtt hallhattuk, hogy Keresztelő János kérdésére,
miszerint Jézus e a megígért szabadító, Ő így válaszolt:
„vakok
látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek
hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az
evangélium.” (Mt
11, 5) Jézus az, aki leküzdi értünk, bennünk mindazt, ami gátol,
visszatart az Atya közelségétől. S milyen jó, hogy Krisztus
egyházának, a Benne való hitnek az egyik jelképe a hajó! A hajó,
amely meg tudja tartani az élet tengerén hajótöröttet, partra
vetettet, az elszigeteltet pedig felszabadítja. Visszajuttatja őket,
minket, az Úr földjére, az Édenbe, ahonnan kiűzetettünk.
Szeretett
Testvérek! Minden, ami körül vesz bennünket mulandó, s ítélet
vár rá, véges körülöttünk minden, akárcsak egy sziget
fövenye. De az Úr szabadítása örök, maradandó, végtelen, s
aki az Úrra tekint, Őt keresi, Benne hisz, remél, annak egyszerre
kitárul a szabadulás útja, amelyen egészen közel jött hozzánk
a mi szerető Urunk!
Ámen
Világ-szigetek Dubai partjainál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése