Igehirdetés - Advent II. vasárnap Mal, 3, 13-19

„Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az ÚR. Ezt kérdezitek: Mit beszéltünk ellened? – Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek. Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az URat, az ÚR figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az őt nem tisztelők között. Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap – mondja a Seregek URa –, nem marad sem gyökerük, sem águk.” (Mal 3, 13-19)

Szeretett Testvérek!

Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy már kampány-időszakban vagyunk. A politikai paletta valamennyi tagja ilyenkor igyekszik beférkőzni az emberek hétköznapjaiba, gondolataiba, hogy valami kis bogarat becsempésszen. Teszik mindezt azért, hogy meggyőzzék a választópolgárt, hogy ők, s egyedül ők tudnak választ adni az ember mindennapos életének a kérdéseire éppúgy, mint a hosszú távú célok megoldásaira. Ezzel nincs is semmi baj, ez a politika része, így tud egymásra találni a nép és az elit elképzelése. A gond ott van, amikor a politika formálói mindezt nem veszik komolyan, hanem csak egy eszköznek arra, hogy vezető szerephez, hatalomhoz jussanak. Így lesznek a hangzatos ígéretek, a szenzációs programok, ország megváltó gondolatok üres szócsépléssé, amelyekről mindenki, kitaláló és célközönség, egyaránt tudja, hogy csak felfújt lufi az egész. És mégis, nap mint nap ígéretek tucatjai zúdulnak ránk.

„Ígéretekkel teli van a padlás” – tartja a népi bölcsesség. Nem csak a politikában, hanem közöttünk, egyszerű emberek között is. Könnyű mondani szép, bátorító, megnyugtató szavakat. Könnyű hitet csiholni a másikban. Könnyű meggyőzni mást a saját igazunkról, ha értjük a módját. Gyorsan száll a szó, de mintha egy másik bölcsességről megfeledkeznénk, úgy általában mindannyian: „az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”. Ha e szerint szeretnénk megszólalni, már korán sincs oly' egyszerű dolgunk. Mert ilyen esetben komolyan kell vennünk az adott szó súlyát, a mondottak felelősségét, hogy valóban komoly a szándék az ígéret mögött... Így lesz súlytalanná a szó, s általa az ember is. Valahol ez a tragédiája a korunknak: rengeteg szó árad felénk, de melyiknek van ereje? Így fásulunk bele az ígéretekbe, a nagy szavakba. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, – Shakespeare szavaival élve – „színház az egész világ”.

Isten szavához is sokszor így viszonyulunk. Már rég óta. Erről szól az imént elhangzott prófétai üzenet is. Mintha az isteni szóban olyan mélyen rejtőzködne az Isten, hogy nem is látszik, nincs foganatja, nincs hatása. Nem tudunk vele mit kezdeni, mert a tapasztalat, a mindennapok nem tükröznék vissza Isten ígéretének erejét.

Vakmerően beszélünk mi is az Úrral, amikor számon kérjük ígéreteit, tetteit. Igen, rossz látni, ha az igaznak rosszul megy a sora. Igen, rossz megtapasztalni, hogy a „jó elnyeri méltó büntetését”. Akik ellenben messziről kerülik még az isten-félelem látszatát is, azokon mintha nem lenne fogás, utolérhetetlenek, sőt, szinte legyőzhetetlenek. Mi is sokszor kifakadunk, ahogyan a nép is: „Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek.” Nem csak a babiloni fogság utáni Júdeában, hanem mi is, kis magyar valóságunkban is átéljük ugyanezt. Hol van Isten? Hol vannak az ígéretek?

Isten ígéretei kétfélék. Egy részük beteljesült, a másik részük pedig be fog teljesülni. Efelől ne legyen senkinek kétsége. Isten szava, ígérete valóság. Az egész Szentírás Ádámtól kezdve Ábrahámon keresztül, minden egyes oldalon arról tesz bizonyságot, hogy amit Isten eltervez, az úgy is lesz. Ábrahám vajon maga mögött hagyta volna egész addigi életét, ha nem hitt volna az Úr szavának? Elindult öregen, utód nélkül egy ismeretlen útra, amiről nem tudott semmit, főleg nem bizonyosat, csak egyetlen dolgot: az Úr ígérete bizonyosság. Gedeon se bocsátotta volna el katonái többségét, ha nem hitt volna az Istennek, hogy elég háromszáz vitéz, hogy megszabaduljon Izrael a midjániaktól... s még sorolhatnánk a példákat. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11, 1) A hit tehát nem más, mint az Úr ígéreteinek komolyan vétele.

Advent második vasárnapjának üzenete ez: „Ítélet előtt – Kegyelem alatt”. Mindkét ígéret egyszerre igaz, bármennyire is ellentmondani látszik ennek a jelen. Ám az ígéret beteljesülése nem késik, hanem vár! S ez döntő különbség. Ezt írja Jeremiás „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (Jsir 3, 22) Ennek a kegyelemnek az idejét éljük. S ez a kegyelem egyaránt vonatkozik az igazakra, és a gonoszokra. Még vár az Úr, még van lehetőség mindenkinek felismernie azt, hogy hányadán áll az Istennel. De nem tudhatjuk sem az időt, sem az órát, hogy ez meddig tart. Afelől se legyen kétségünk, hogy egyszer bekövetkezik az, amit az Úr napjának nevezünk. Amikor megjelenik teljes dicsőségében, hogy megítélje a világot. „Megnyílik a könyv, amiből Tett, szándék kiviláglik, Mentségek vára romba dől, Bűn vak mélysége ásít. Akkor mindenki tisztán lát, Megérti vétkes önmagát, Hogy mit tett életében.” (EÉ 502/3) – írja a középkori énekszerző, Celanói Tamás. Advent második vasárnapján a kegyelemben megjelenő Úrra emlékezünk, aki jön, úton van. Ez az ígéret.

Sokszor kérdőn tekintünk az égre, miérteket keresve, de valódi bizonyosság az, hogy az Őt félőkre az Úrnak gondja van. Nehéz mindvégig hű maradni az ígérethez, megállni a viharokban, kitartani, hiszen Jézus is megmondta Péternek, és nekünk is: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22, 31) Komolyan kell venni, hogy vannak erők, amelyek eltántorítani akarják az embert. Ezek igyekeznek erőtlennek mutatni az Isten ígéreteit, hogy az ember belefásuljon, eltántorodjon, s feladja a reménykedést. Így próbálja a Gonosz kampány-ígéretekké silányítani az Úr szavát. Ám Jézus ezt is mondta: „de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lk 22, 32)

Kegyelem az, hogy van közbenjárónk, aki könyörög értünk, nehogy elfogyjon az a mustármagnál is kevéskébb hitünk. Ezt az Urat várjuk vissza: aki megítél, de könyörög is érted! Ő az, aki által, akiért be vagyunk írva az Élet könyvébe. Erre van ígéretünk Krisztusban!

Reményik Sándor híres verse ide kívánkozik:

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Szeretett Testvérek! A mi Urunk szava bizonyosság, nem puszta ígérgetés, s szava erejének nagyságát pont a leggyengédebb helyen a kegyelemben láthatjuk meg. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2, 10) Az adventben élő hívőnek ez a küldetése, hű maradni a kegyelemben. Ebben őrizzen meg minket a gyülekezetek Ura!

Ámen

Kampány-ígéretek?