Igehirdetés - Advent II. vasárnap Mal, 3, 13-19

„Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az ÚR. Ezt kérdezitek: Mit beszéltünk ellened? – Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek. Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az URat, az ÚR figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az őt nem tisztelők között. Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap – mondja a Seregek URa –, nem marad sem gyökerük, sem águk.” (Mal 3, 13-19)

Szeretett Testvérek!

Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy már kampány-időszakban vagyunk. A politikai paletta valamennyi tagja ilyenkor igyekszik beférkőzni az emberek hétköznapjaiba, gondolataiba, hogy valami kis bogarat becsempésszen. Teszik mindezt azért, hogy meggyőzzék a választópolgárt, hogy ők, s egyedül ők tudnak választ adni az ember mindennapos életének a kérdéseire éppúgy, mint a hosszú távú célok megoldásaira. Ezzel nincs is semmi baj, ez a politika része, így tud egymásra találni a nép és az elit elképzelése. A gond ott van, amikor a politika formálói mindezt nem veszik komolyan, hanem csak egy eszköznek arra, hogy vezető szerephez, hatalomhoz jussanak. Így lesznek a hangzatos ígéretek, a szenzációs programok, ország megváltó gondolatok üres szócsépléssé, amelyekről mindenki, kitaláló és célközönség, egyaránt tudja, hogy csak felfújt lufi az egész. És mégis, nap mint nap ígéretek tucatjai zúdulnak ránk.

„Ígéretekkel teli van a padlás” – tartja a népi bölcsesség. Nem csak a politikában, hanem közöttünk, egyszerű emberek között is. Könnyű mondani szép, bátorító, megnyugtató szavakat. Könnyű hitet csiholni a másikban. Könnyű meggyőzni mást a saját igazunkról, ha értjük a módját. Gyorsan száll a szó, de mintha egy másik bölcsességről megfeledkeznénk, úgy általában mindannyian: „az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”. Ha e szerint szeretnénk megszólalni, már korán sincs oly' egyszerű dolgunk. Mert ilyen esetben komolyan kell vennünk az adott szó súlyát, a mondottak felelősségét, hogy valóban komoly a szándék az ígéret mögött... Így lesz súlytalanná a szó, s általa az ember is. Valahol ez a tragédiája a korunknak: rengeteg szó árad felénk, de melyiknek van ereje? Így fásulunk bele az ígéretekbe, a nagy szavakba. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, – Shakespeare szavaival élve – „színház az egész világ”.

Isten szavához is sokszor így viszonyulunk. Már rég óta. Erről szól az imént elhangzott prófétai üzenet is. Mintha az isteni szóban olyan mélyen rejtőzködne az Isten, hogy nem is látszik, nincs foganatja, nincs hatása. Nem tudunk vele mit kezdeni, mert a tapasztalat, a mindennapok nem tükröznék vissza Isten ígéretének erejét.

Vakmerően beszélünk mi is az Úrral, amikor számon kérjük ígéreteit, tetteit. Igen, rossz látni, ha az igaznak rosszul megy a sora. Igen, rossz megtapasztalni, hogy a „jó elnyeri méltó büntetését”. Akik ellenben messziről kerülik még az isten-félelem látszatát is, azokon mintha nem lenne fogás, utolérhetetlenek, sőt, szinte legyőzhetetlenek. Mi is sokszor kifakadunk, ahogyan a nép is: „Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek.” Nem csak a babiloni fogság utáni Júdeában, hanem mi is, kis magyar valóságunkban is átéljük ugyanezt. Hol van Isten? Hol vannak az ígéretek?

Isten ígéretei kétfélék. Egy részük beteljesült, a másik részük pedig be fog teljesülni. Efelől ne legyen senkinek kétsége. Isten szava, ígérete valóság. Az egész Szentírás Ádámtól kezdve Ábrahámon keresztül, minden egyes oldalon arról tesz bizonyságot, hogy amit Isten eltervez, az úgy is lesz. Ábrahám vajon maga mögött hagyta volna egész addigi életét, ha nem hitt volna az Úr szavának? Elindult öregen, utód nélkül egy ismeretlen útra, amiről nem tudott semmit, főleg nem bizonyosat, csak egyetlen dolgot: az Úr ígérete bizonyosság. Gedeon se bocsátotta volna el katonái többségét, ha nem hitt volna az Istennek, hogy elég háromszáz vitéz, hogy megszabaduljon Izrael a midjániaktól... s még sorolhatnánk a példákat. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11, 1) A hit tehát nem más, mint az Úr ígéreteinek komolyan vétele.

Advent második vasárnapjának üzenete ez: „Ítélet előtt – Kegyelem alatt”. Mindkét ígéret egyszerre igaz, bármennyire is ellentmondani látszik ennek a jelen. Ám az ígéret beteljesülése nem késik, hanem vár! S ez döntő különbség. Ezt írja Jeremiás „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (Jsir 3, 22) Ennek a kegyelemnek az idejét éljük. S ez a kegyelem egyaránt vonatkozik az igazakra, és a gonoszokra. Még vár az Úr, még van lehetőség mindenkinek felismernie azt, hogy hányadán áll az Istennel. De nem tudhatjuk sem az időt, sem az órát, hogy ez meddig tart. Afelől se legyen kétségünk, hogy egyszer bekövetkezik az, amit az Úr napjának nevezünk. Amikor megjelenik teljes dicsőségében, hogy megítélje a világot. „Megnyílik a könyv, amiből Tett, szándék kiviláglik, Mentségek vára romba dől, Bűn vak mélysége ásít. Akkor mindenki tisztán lát, Megérti vétkes önmagát, Hogy mit tett életében.” (EÉ 502/3) – írja a középkori énekszerző, Celanói Tamás. Advent második vasárnapján a kegyelemben megjelenő Úrra emlékezünk, aki jön, úton van. Ez az ígéret.

Sokszor kérdőn tekintünk az égre, miérteket keresve, de valódi bizonyosság az, hogy az Őt félőkre az Úrnak gondja van. Nehéz mindvégig hű maradni az ígérethez, megállni a viharokban, kitartani, hiszen Jézus is megmondta Péternek, és nekünk is: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22, 31) Komolyan kell venni, hogy vannak erők, amelyek eltántorítani akarják az embert. Ezek igyekeznek erőtlennek mutatni az Isten ígéreteit, hogy az ember belefásuljon, eltántorodjon, s feladja a reménykedést. Így próbálja a Gonosz kampány-ígéretekké silányítani az Úr szavát. Ám Jézus ezt is mondta: „de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lk 22, 32)

Kegyelem az, hogy van közbenjárónk, aki könyörög értünk, nehogy elfogyjon az a mustármagnál is kevéskébb hitünk. Ezt az Urat várjuk vissza: aki megítél, de könyörög is érted! Ő az, aki által, akiért be vagyunk írva az Élet könyvébe. Erre van ígéretünk Krisztusban!

Reményik Sándor híres verse ide kívánkozik:

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Szeretett Testvérek! A mi Urunk szava bizonyosság, nem puszta ígérgetés, s szava erejének nagyságát pont a leggyengédebb helyen a kegyelemben láthatjuk meg. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2, 10) Az adventben élő hívőnek ez a küldetése, hű maradni a kegyelemben. Ebben őrizzen meg minket a gyülekezetek Ura!

Ámen

Kampány-ígéretek?

Igehirdetés - Advent I. vasárnap Hós 14, 2-10

„Térj meg, Izráel, Istenedhez, az ÚRhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva. Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet. Aki bölcs, belátja ezeket, aki értelmes, az megérti. Mert egyenesek az ÚR útjai, az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk.” (Hós 14, 2-10)

Szeretett Testvérek!

Szeretek utazni, úton lenni, valamilyen érdekes, különleges úti cél felé haladni. Külön ajándék, ha az útvonal is valamilyen festői vidéken vezet keresztül. Még viszonylag friss volt a jogosítványom, szüleimmel elkirándultunk Lillafüredre. Nem is gondolná az ember, hogy Miskolctól néhány kilométerre, ilyen szép hely található: egy meseszép tó, a dombok között, kacskaringós kis utcácskák. Miután szépen körbejártuk a helyi nevezetességeket, arra gondoltam, mi volna, ha hazafelé nem az autópályán mennénk, hanem a Bükk fennsíkján keresztül, a szerpentinen. Így is történt. A meseszép hegyi úton, a sok kanyar kihozta belőlem a rally-versenyzőt, élveztem az utat, élveztem a kocsit, a sebességet, s mi tagadás, az ezzel együtt járó adrenalint is. Miután Eger környékén leértünk a hegyekből, persze megkaptam a szülőktől a magamét. Hiszen ők korántsem élvezték annyira, számukra csak egy nagy rohanás volt az egész, nem tudták kiélvezni a táj gyönyörűségét. Az igazat megvallva, ha visszagondolok, valóban nem sok maradt meg belőlem az útról. Nem maradt belőle semmi, csak a rohanás.

Így vagyunk sokszor a belső útjainkkal is, az életünkkel is. Rohanunk, hajmeresztő sebességgel, idegeskedünk, előzünk, csikorgunk, szinte keresztül vágtatunk az éveken-évtizedeken, s közben talán észre sem vesszük, milyen az út amin járunk.

Advent első vasárnapja is útra hív bennünket: az Úr útjára. Ez az út, mint ahogyan mind, nem csupán a végcélról szól, hanem magáról a folyamatról: eljutni valahonnan-valahová, s mindarról, ami ez alatt történik az úton, az úttal, és az úton levővel. Hóseás próféta egy adventi zarándoklatra hív bennünket: a gyógyulás útjára.

Így jutunk el a különböző állomásokig:

1. Betegségből
2. A terápián át
3. A gyógyulásig

Betegen indulni. Nem a legjobb állapot arra, hogy felkerekedjen az ember, ám vannak esetek, amikor meg kell tenni. Hóseás prófétáról annyit tudunk, amennyit a könyve elmond. Apja neve Beéri volt. Felesége Gómer, Diblaim leánya, akitől három gyermeke született. Az asszony parázna nő volt, ami érthető úgy is, hogy a kánaáni vallásban, a Baal-kultuszban otthonos kultuszi prostituáltak közül való volt, vagy esetleg később keveredhetett közéjük. Hóseás azonban mindenek ellenére szerette a feleségét, képes volt őt áron is kiváltani rossz környezetéből. Miközben gyógyítgatni próbálta szerencsétlen házaséletének sebeit, rádöbbent, hogy sorsa kicsiben példázza az Úrnak és népének, Izráelnek a kapcsolatát. A nép pedig igencsak beteg volt, saját feje után ment, elhagyta az Úr útját, s ennek az lett a következménye, hogy fokozatosan a darabjaira hullott, morzsolódott a nép, mind testileg, mind lelkileg. Egyrészről pusztult az ország, láthatóan nőtt a nyomor, a pusztulás, másrészről a szívekben a hűtlenkedés nyomán a fásultság, a közöny, az egymás semmibe vétele. Pusztulásra volt ítélve az ország, ami a prófétai szó után néhány évtizeddel be is következett.

Érdekes olvasni, és egy kicsit eljátszani gondolatban, lélekben a Biblia prófétáinak szavaival. Lehet, hogy 2-3000 éves eseményekről szólnak, ám a betegség tünetei, mintha mit sem változtak volna az idővel. Hiszen mit látunk magunk körül? Nem ugyanazt, vagy legalábbis nagyon hasonlót, mint Hóseás?

Mindenütt ott van a nyoma annak, hogy a bűne miatt bukott el a nép. Az átkok átka, amely megmérgezi mind az egyszeri embert, a mind az egész teremtett világot. A Biblia világosan beszél a bűnről: a bűn az, ami elválaszt Istentől. Bármi lehet ez, de leginkább az, hogy az ember a saját feje után szeretne menni, pedig tudja mi volna a helyes, mégis képtelen rá. Miért is? Mert Istent nem tudjuk a magunk erejéből félni és szeretni. Ugyanakkor nem szeretjük, ha vádolnak minket, hogy bűnösök vagyunk. Mentegetőzünk, „Kérem én becsületes ember vagyok.” S itt ismét tetten vagyunk érve: emberek vagyunk. Élünk, hibázunk, megbántunk, megbántanak, ütnek, ütünk. S mindeközben próbálunk előre jutni, de Istentől csak távolabbra kerülünk. Persze a Sátán, akinek a neve „vádlót” jelent mutogat ránk: „Ügye, ennyire vagy jó ember, igaz?!” Ám érezzük, hogy nagy szükségünk volna arra, hogy gyógyírt találjon erre az átokra. A könyörgő Ady Endre szavai:

„Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

[…]

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.

Beteg vagyok, beteg.”

Az út, amelyre a próféta szava hív, azzal kezdődik, hogy felismerjük a betegséget, s belássuk, valamilyen megoldásra van szükség, hogy egészséges legyen a viszony újra Isten és az ember között, és ennek folyományaként az emberiségen belül is.

A gyógyuláshoz minden esetben egy terápián át vezet az út. Kezelni kell a bajt. De mi lehet a gyógymód? Hol található megfelelő szer, módszer erre a halálos mételyre, amely nap-mint-nap körülveszi, és átjárja ez embert? Keressük, kutatjuk, csak lehet, hogy nem ott tesszük, ahol rálelhetnénk. Mert a kiváltó okot másban leljük, holott bennünk is ugyanúgy, és ugyanannyira jelen van. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) Gyönyörű szép az Úr szava: „Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az ÚRhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! [...] Csak nálad talál irgalmat az árva.” Erről van szó: Isten Igéje, amit mutat nekünk, abból van gyógyulás, abból van bűnbocsánat! Advent lényege ez, hogy felismerjük azt, aki eljön, aki hozza számunkra a gyógyulást; felismerni a kórt, s felismerni a szabadulás lehetőségét!

Bizony kell erő ahhoz, hogy az ember szembe tudjon nézni saját magával, fájdalmával, nyomorával, tehetetlenségével! Nem könnyű szembesülni a valós állapottal, amely mindenki esetében egyet jelent az elveszettséggel. Sokakat taszít cinizmusba, fásultságba, mondhatni: „hát ilyen az ember”. De a felismerés nélkül, a szembesülés nélkül nem lehet gyógyulás.

Jó, hogy a felismerés nem zúz össze örökre. Jó, hogy van, aki odahajol ilyenkor, s az Ő önön erejét adja: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19, 10) Hiszen: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9, 12) Az Úr testé lett Igéje ilyen. Ott hat, ahol a legnagyobb gond van, azok számára fontos, akik a legmélyebben vannak. Ezért vállalt közösséget Jézus olyanokkal, akiket a többség megvetett, lenézett, holott ők sem voltak különbek, vagy szebbek, vagy jobbak.

Akik Isten szavát befogadták, azok a gyógyulás útjára léptek, gyógyszert kaptak a végztettel szemben. De mit jelent a gyógyulás?

A gyógyulás nem más mint az Élet részévé lenni. Ezt mondja az Úr: „Harmat leszek Izráelnek.” Hihetetlen mélysége van ennek a képnek. Milyen is a harmat? Számunkra talán csak egyszerű hajnali csodácska. Ám ott, azon a vidéken, ahol Hóseás élt, ahol forrón tűz a nap, ritka a csapadék, száraz minden, ott a harmat jelenti az életet. Hiszen minden reggel egyszerre csak ott van, és az a kis hajnali pára életet ad, erőt ad a perzselő hőség elviselésére. Az Úr által kinált élet is pontosan ilyen: valami olyan egyszerű, ám életbe vágó csoda, amely mintha nem is látszana, de a lényeget megadja.

Megrendítő Jézus egyik utolsó szava, amikor a Golgota felé menő úton az őt sirató asszonyoknak ezt mondja: „Ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23, 31) Ez a különbség az Úr által kínált élet, és az ember önmaga által járt élete között. Az egyik csak létezik, de valójában már rég elszáradt, ám a másik zöldell az Élettől. Ebben az utóbbiban van részünk, ha az Úrban járunk, és élünk. Akkor valóban gyógyulunk, valóban Élünk. Úgy, ahogyan azt Isten eredendően szánta. Egységben, szentségben, szeretetben.

Szeretett Testvérek! A gyógyulás útja lépett közénk, aki maga az Út, akin, s akivel járnunk kell. Őt várjuk, s Őt áldjuk szeretete nagyságáért. Advent kezdetén a gyógyulás útjára indít bennünket az Élet Istene. Adventus Domini! Jövel Uram!

Ámen

A gyógyulás útja

Igehirdetés - Örök élet vasárnap Mal 3, 22-24

„Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3, 22-24)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján rendre nehéz igék hangzanak el. Kemény szavak, súlyos gondolatok, melyek mind e világ elmúlásáról, az idők beteljesedéséről szólnak. Az ítéletet hirdető szavak mögött azonban mindig ott van Isten kegyelmes, és féltő szeretete is!

Most, Örök élet vasárnapján az Ószövetség utolsó három versén keresztül szól hozzánk a Mindenható Isten. Bár ezzel a vasárnappal zárul az egyházi esztendő, s jövő héten már az adventi kalendárium első ablakocskáit nyitjuk, mégsem zárul le minden, s kezdődik elölről. Itt a földön az idő múlását körforgásként éljük meg. Hiszen egymást követő, s ismétlődő évszakokon, hónapokon, ünnepeken, szokásokon keresztül éljük meg az idő múlását, végességét. De a mai vasárnap távlatot nyit a végtelenbe. Ilyenkor kicsit beleshetünk Isten tervébe, mint amikor a kisgyermekek meglesik az ajándékokat csomagoló szüleiket.

De mi ez az ajándék? A legnagyobb kincs, az örök élet. Amelyet itt a földön oly' sokan, oly' keservesen igyekeznek elérni, hiszen érzik, bizony az időnk fogy. Mi mindent meg nem teszünk, hogy akárcsak egy nappal tovább élhessünk. Valahol mindannyiunk érzi belül, hogy nem lehet, hogy az élet az ennyi. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zs 90,10) – ahogy a Mózesnek tulajdonított zsoltár énekli. Tudjuk, s érezzük, hogy ez az igazán nagy baja az embernek. A halál, az elmúlás az, ami megmérgez mindent, s átkozza magában Ádámot és Évát, hogy miért nem az Örök Élet fájáról ettek... Az ok az, hogy az ember elfordult Istentől, s ami az övé volt azt mind elveszítve, elszakadt teremtő Urától.

Malakiás próféta nem sejthette, hogy szavai fogják zárni az Ótestamentumot, de így szavai még különösebb hangsúlyt kapnak. Lelkileg hasonló időben szólt ő is a néphez, mint amilyenben mi is élünk. A babiloni fogság után, kiszolgáltatva, belefásulva éltek az emberek szegénységben, s meghasonlásban. Napról-napra éltek, s a dicső múlt szinte végtelen távolságba veszett. Egy ilyen időszakban akarja a próféta az emlékezés tüzét meggyújtani. Miért nem figyeltek Mózesre? Miért nem figyeltek Illésre? Ugyanazokat a köröket futjátok, mint az ősök idején! Vegyétek észre, van megoldás! Kivezetett az Úr a szolgaság földjéről. Világos utat mutatott a pusztában, ahol nem hagyta elveszni a népet. Megmutatta mit kíván, a próféták által: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6,6)

S van a mi számunkra is megoldás. Számunkra is Létfontosságú az, amire figyelmeztet a próféta. Meg kell békülnünk, egymással, magunkkal, s legfőképpen Istennel. Isten országával nem fér össze a viszálykodás pártoskodás, vádaskodás, és még ki tudja milyen szemrehányások sora. Mennyire könnyű címkézni, miközben titkon tudjuk magunkról, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk... Mennyire könnyű hibáztatni mást... Hibát keresni a másikban... Ezek mind olyasmiik, amik a saját fejünk után való sántikálás következményei. De ez a sántikálás nem vezet sehova.

Mire van tehát szükség? A szívek megtérítésére! „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz.” Ami egykoron megszakadt, ami azóta is minden összetűzés forrása, az Úrral való közösségnek kell megvalósulnia. Ehhez nem elég pusztán erkölcsösnek, tisztelettudónak lenni, hanem újjá kell születni! Ez a megbékélésben valósulhat meg. Az angolban van egy nagyon szép kifejezés a megbékélésre: atonement. Újra eggyé lenni. Eggyé válni Isten akaratával, benne élni, s belőle élni. Úgy, ahogyan eredetileg meg lett teremtve az ember.

Egység. Erre hív bennünket az ige. De ne legyen kétségünk, ez Isten nélkül soha sem valósulhat meg. Az újjáteremtett életé az örök élet. Az egész egyházi esztendő a bennünk, számunkra megjelenő, meghaló, feltámadó, s újjáteremtő Isten munkájára, s annak alapjára irányítja a lelkünket. Mert mindaz, amit Isten tesz velünk, az lénye legmélyéről fakad, „...mert Isten szeretet.” (1Jn 4,8) Az Úr maga adja meg a lehetőséget, a megújulásra, mert ez a legfőbb vágya, hogy ismét egység legyen a világban. Az Ő világában.

Utat is készített az Úr. Keresztelő János, akiben az a tűz égett ami Illésben is, megmutatta kit kell követnünk, ki az aki az egységbe tud bennünket vezetni. Akiben egymásra talál újra Isten és ember. Isten megmutatja magát, az ember pedig rátalál. S ennél a találkozásnál találjuk meg az örök élet forrását.

A találkozás pedig ott történt azon a pénteki napon, Jeruzsálem mellett, két lator között. Halála előtti éjjelen Krisztus urunk így imádkozott: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,1-3) Jézusnak, ott a kereszten ki kellett állnia az „ÚRnak nagy és félelmetes napját”, a teljes megsemmisülést, amikor elfordul Isten. Akkor járta meg a poklok-poklát. Helyettünk hordozta el azt a keresztet, amelyikre a mi nevünk van írva. S tette ezt azért, mert mi elbuktunk volna. Nem volna más sorsunk, mint végképp elszakadni Istentől.

De a Mennyei Atya nem a vesztünket akarja mert Krisztusunk „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik az Atya akaratának, de az önfeláldozó szeretet véghez vitte a lehetetlent. Amikor az önfeláldozásból élet fakad. Ez a Krisztus-esemény, mely nem csak egy pont a történelem fonalán, hanem annak a közepe. Mert attól kezdve nem az elmúlásé az utolsó szó.

Pál apostol így kezdi híres himnuszát, amiből az imént is elhangzott néhány sor: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,4) E nélkül nincs egység, nincs megbékélés, s nincs örök élet sem. Ha számomra Krisztus nem halt meg a kereszten, akkor csak ítélet, és hiábavalóság vár, nem pedig élet, s Isten országa. Mert Krisztusban meghalunk a halálnak, s feltámadunk az életre. Ez az új teremtés, melyet többé semmi sem szakít el Istentől, mert benne él, belőle él.

Az örök élet forrásánál találkozni. Ez igazi örömhír. Krisztusban megtapasztalni, hogy mit jelent Isten jó teremtésének lenni. Ebben a reménységünkben emlékezhetünk azokra, aki fontosak nekünk, de már előre mentek. Nem elmentek, hanem előre, hogy ismét találkozzunk ott, ahol, s amit megígért nekünk az Úr. Ahol elsimul minden feszültség, minden szomorúság, minden gát, akadály, s valósággá lesz, hogy „az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz”. Amikor helyreáll a világ, legyen az számunkra az Úr fenséges napja., a Kegyelem napja, s nem az ítéleté.

Amikor elindulunk majd az új esztendőben, éljük át azt, mit jelent számunkra az Élet távlata, a születés ígéretétől a Golgotán át, egészen az örök élet ígéretéig, melynek állomásai mellett évről-évre megállunk. Biztos cél felé haladunk, s olyan vezet bennünket, aki tudja, mi a legfontosabb a mi számunkra. Így gondolhatunk vissza az elmúlt, s előre az eljövendőkre, hála telt szívvel a Mindenható Urunk által.

Ámen  

Örök élet ajándéka

Igehirdetés - Reménység vasárnap 1Jn 2, 23-29

„Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.” (1Jn 2, 23-29)

Szeretett Testvérek!

Olaszországban, az Adria partján, két folyó találkozik: egyik a Pó, a másik a Piave. Találkozásuk között pedig egy gyönyörű lagúna fekszik, amely egy igazi kis ékszerdobozt rejt. Ezt helyet úgy hívják Velence. Csodálatos hely, nem véletlenül szerepel annyi regényben, filmben. Turisták milliói látogatják évente, köztük sok honfitársunk is. Nekem is volt szerencsém egyszer eljutni oda, épp a Velencei Karnevál idejére. Ott már közel 1500 éve élnek a lagúna szigetein emberek, akik először csupán el akartak rejtőzni a Római Birodalom maradékát prédáló barbár törzsek elől, majd volt idő, amikor velencei családok irányították szinte a teljes kereskedelmet a középkori Európában. Mivel gyorsan fejlődött a város, kezdett kevés lenni a hely, így elkezdtek építkezni látszólag lehetetlen módon: a vízre. A sekély lagúna iszapjába rengeteg cölöpöt vertek, majd arra építették fel a város jó részét. Igen figyelemreméltó teljesítmény, ám évről-évre az a veszély fenyegeti ezt a csodálatos várost, hogy elnyeli a víz. Mintha vissza akarná foglalni a természet azt, ami az övé. A tenger vízszintje folyamatosan emelkedik, de a város is folyamatosan süllyed. Miért is? Mert hiába a mérnöki találékonyság, ingoványra, szilárd alap nélkül nem lehet építkezni, következmények nélkül semmiképp.

Van természetesen más példa is arra, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent: alaptalan, vagy alkalmatlan alapra építeni. A mérnök világában persze ez maga a kihívás, hiszen lenyűgöző olyasvalamit létrehozni, felépíteni, amelynek józan ésszel szemlélve nem volna szabad léteznie. Ám ilyenkor mindig ott van a katasztrófa kockázata, hiszen ez nem más, mint táncolni annak a bizonyos penge élén: elég egy rossz mozdulat, ami azonnal a vesztünket okozhatja.

A mai vasárnap, Reménység vasárnapján Isten igéje arra biztat bennünket, hogy van alapja a Krisztusban való reménységnek, amelyet nem lehet mással kipótolni, felcserélni. A technika világával ellentétben az üdvösség tekintetében nincs alternatíva: az életedet vagy biztos alapra építed, vagy csupán légvárban reménykedsz. Nincs más lehetőség, vagy Isten kegyelme, vagy az Ő ítélete, s csak az egyiket van remény megállni. Azt sem egyedül magunkban, hanem egyedül Krisztusért! Ahogyan Pál apostol írja: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3, 11)

Három gondolatot szeretnék megosztani veletek:

1. Reménység-pótlékokról
2. A biztos reménységről
3. Krisztusban maradva miénk a Reménység

Reménység-pótlékok. Ugyan nem tudom létezik-e ilyen szó a magyar nyelvben, de meglehet, érdemes volna bevezetni, vagy talán valamilyen cizelláltabb formába kifejezni ennek a szónak a lényegét. Képzeljük el úgy őket, mintha pirulák volnának. Nézzük meg a dobozukat, vegyük ki a kis tájékoztató papírkát. Vajon mit olvasnánk rajtuk?

„Hol találhatók reménység-pótlékok hatóanyagai? Talán nagyon keresni sem kell, hiszen azok számára, akik tudják mit keresnek, lépten-nyomon bele lehet botlani egybe. Nem kell hozzá az erdő sűrűjébe, sem a tenger mélyébe hatolni, hiszen mind itt van körülöttünk, s bennünk. Sőt, mondhatnánk úgy is, hogy ahányan vagyunk, mindannyiunknak van, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ott vannak az otthonunkban, családunkban, munkánkban, újságban, TV-ben, reklámokban, a hírekben, a bankszámla-kivonatunkban, s még lehetne sorolni. Ha nem szúrnánk ki elsőre őket az csak azért lehet, mert számunkra az talán nem reménység-pótlék.

Mire jók a reménység-pótlékok? Igazából mindenre (és igazából semmire). Kényelmet és biztonságot sugallnak, akár hosszú futamidőre. Megoldást kínálnak az összes létező problémára, legyen az anyagi, vagy lelki eredetű.

Hogyan alkalmazzuk a reménység-pótlékokat? A használatuk roppant egyszerű, s lényegében nem is kell megtanulni. Ez benne a legszebb, szinte ösztönösen működnek. A megfelelő hatás érdekében nem is kell mást tenni, mint a megfelelő időben, a megfelelő helyen mindösszesen nevén kell nevezni. Ez általános recept, s mindegyiknél működik. Legalábbis az ember lelkiismeretével kapcsolatban bizonyosan, egyéb esetekben erről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre annyi leszögezhető, hogy a lelkiismeret olajozott működéséhez, azaz ne nagyon kopogjon, csörögjön, az egyik legjobb adalékanyagok ezek a bizonyos reménység-pótlékok.”

Egyetlen apró hiba van csak ezekkel a reménység-pótlékokkal, s már nevén is neveztük a probléma lényegét: ezek mind csak pótlékok. Mind az „olyan mintha” érzését nyújtják a lényegi hatás nélkül. Drog? Igen. Könnyű rászokni? Igen. Le lehet szokni? Nagyon nehezen. Mellékhatásuk az, hogy az ember elhiszi, hogy ezek nem csupán pótlékok, hanem maga a valóság.

Az igazság az, hogy az a reménység, amelynek nincsen alapja, az nem más mint a Kísértő csapdája. Van olyan, amelyről messziről látszik alaptalansága, viszont van olyan is, amely akkor omlik az ember fejére, amikor nem is gondol rá. Ilyen az a bizonyos közmondásos „csalfa remény”. Elhiteti magáról, hogy ez a megoldás, elhiszed, beépíted, ráépítesz, s amikor valami komoly behatás éri, valamilyen nem várt ütés, egy szempillantás alatt tönkretesz mindent, amit addig építgettél.

Van e biztos reménység? Jézus ezt mondja a Hegyi beszédben: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7, 24-27) A valódi és a pótlék között ez a különbség: melyik állja ki a végső próbát. A végső próba pedig nem más, mint Isten ítélete. Minden utat megítél az Isten, megvizsgál, s amelyik nem hozzá visz, az veszendő, s az ember kárára van. Egy út van, s ez nem más, mint amit maga az Úr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6)

Sokszor az ember szinte behúzza a nyakát, szeretné titkolni a többi ember elől, hogy tud a biztos remény forrásáról, hallotta azt. Ám mégis szégyelli, gyengének tartja azt. Így van ez, nem érezzük elég bizonyosnak, hatásosnak, sőt, sokszor kellőképp valóságosnak. Különösképp igaznak tűnik ez a reménység-pótlékok látványától vakítva.

Pedig ez „a reménység nem szégyenít meg” (Róm 5, 5) – így biztat Krisztus apostola. Mert ennek a reménységnek van valóságalapja, van bizonyítéka. Ott találjuk a Húsvét üres sírjában, hiszen nincs ott az, akinek ott kellene lennie. S amikor az asszonyok döbbenten álltak az üres sír előtt az angyal ezt mondta nekik: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 5-6) A húsvéti hit az alapja a mi reménységünknek, amelyet senki el nem vehet mitőlünk, mert nekünk adta azt a Mennyei Atya. Ő a forrása, ő adja az alap súlyát.

Krisztusban maradva miénk a Reménység. Senki másban nem lehet valódi reményt lelni. Annyi mindennel próbálkozunk, hátha találunk más megoldást, amely lehet könnyebb, csillogóbb, jobban az egonkhoz passzoló. Krisztus „lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11-12)

Minden más reménység csupán megcsalni tud, megmenteni, valódi alapot egyik sem tud adni. Nem véletlenül nyugszik Péter hitének alapján az egyház, aki így vallott Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 16) Nem Péteren, nem Pálon, nem szenteken, nem különféle embereken, hanem egyedül Krisztus Urunkon, s az Őbenne, Őreá tekintő hit adja az alapot. Nincs ok félelemre, rettegésre bármi is álljon előttünk, akár az Isten ítélőszéke is, ha Pál apostollal együtt mi is vallani tudjuk „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1, 21), ahogyan szép 504. számú énekünkben is énekeltük. Ez az egy számít igazán, hogy Krisztusban vagy megőrizve, vagy sem!

Szeretett Testvérek! Az egyházi esztendő végén, s elején készülünk a mi Urunk visszajövetelére, de ne csak ez a hét vasárnap, hanem egész életünk várja Őt vissza. Mert ha Őbenne vagyunk, s Ő is mibennünk, akkor nincs okunk félelemre, viszont sokkalta inkább a reménységre, mellyel várhatjuk, s tekinthetünk az eljövendőre. Ebben a hitben, Krisztus Urunk szeretetében, az örök élet reménységre őrizzen meg bennünket a Mindenható Isten!

Ámen

"Reménység-pótlékok"

Igehirdetés - Ítélet vasárnap Jak 2, 8-13

„Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – helyesen cselekesztek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket. Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg. Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2, 8-13)

Szeretett Testvérek!

Az egyházi évnek van egy igen szép íve, mely tulajdonképpen az élet útjának a leképeződése is egyben. Az év első fele mintegy visszaemlékezés a Krisztus-eseményre, a második felének témája, hogy mindez milyen hatást gyakorol mireánk, Krisztus-követőkre Adventben visszavárjuk az Emberfiát, karácsonykor megünnepeljük születését. A vízkereszti időben pedig szépen bontakozik ki Jézus földi szolgálata. Böjtben elindulunk a Golgota felé, majd a Nagyhét folyamán el is jutunk odáig. Az ív csúcspontja nem más, mint a húsvét. Ezután a mennybemenetel, és pünkösd, majd az utána a szentháromság ünnepét követő vasárnapok következnek. Innentől kezdve tehát a mi életünkben megjelenő Jézusról, mint feltámadottról van szó. Ehhez tartozik hozzá az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának is az üzenete, úgy mint ítélet-, reménység-, és örök élet vasárnapja. A mai vasárnappal, ítélet vasárnapjával kezdődik el a karácsony böjtje.

Jakab apostol szavai figyelmeztetnek, de ugyanakkor bátorítanak is bennünket:

1. A Törvény megítél
2. A Törvény betöltése a szeretet – a Törvény megszegése a szeretetlenség
3. A Törvény szabadsága az irgalmasság

A Törvény megítél. Nem tudjuk mikor kerül rá sor, de a teremtett világra ítélet vár. Mert királyi törvény, az Úr törvénye kormányozza azt. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet a maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért?

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „ Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17)

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél...

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Az apostolok idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. De látjuk, hogy a törvényt nem tudjuk betartani, hanem be kell azt tölteni.

A Törvény betöltése a szeretet, megszegése a szeretetlenség. Mert Isten önfeláldozó szeretete által kaptunk szabadulást. Pál apostol csodálatosan ír erről az 1Kor 13-ban: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor 13, 1-3) Pál és Jakab nem pusztán az emberi szeretetről beszélnek, nem valami felvilágosult humanizmusról. Annál sokkal többről, arról a szeretetről, amellyel bennünket szeret az Atya, ez az agapé. Ennek a mélységét átélni nem lehet a Passió drámája és a húsvét csodája nélkül. Ez az isteni, önmagát teljességgel odaadó szeretet tudja csak betölteni a törvényt!

A mi tetteink tehát önmagukban nem érnek semmit, ha az alapja nem ez a fajta ős-szeretet. Ahogyan Augustinus, a késő-ókori egyházatya mondta: „Szeress, és tégy amit akarsz.” Mert aki részesült benne az nem fordul önmagába, hanem „örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4, 14b) A világ többé már nem lesz ugyanolyan, hanem meglátjuk a másikban is a megváltásra szorulót, az elveszettet, akinek szüksége van arra, hogy megtalálja őt is a Jó pásztor.

Épp ezért figyelmeztet az apostol, hogy Istent féljük és szeressük, ahogyan ő félt és szeret bennünket. Akkor élünk az Ő tetszésének megfelelően. Ahogyan felüti a fejét az önzőség, a saját magam előtérbe helyezése, már borul a szeretet, s máris ítéletet hozunk a saját fejünkre. Jó volna az apostol szavait meghallani mindenkinek, aki csak a saját előmenetelét, saját érdekeit nézi. Hiszen az ige világosan megmutatja: ha csak egy törvény ellen vétkezünk, már megszegtük valamennyit. „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 23) De az Úr irgalmából van esély, hogy ne az ítélet törvénye, hanem a szabadság törvénye szerint mérjen meg bennünket a Mindenható.

A Törvény szabadsága az irgalmasság. „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” Itt nem pusztán a mi irgalmasságunkról van szó, hanem annak a gyökeréről, ami Krisztus Urunk irgalma. „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (Jsir 3, 22) Sokkal nagyobb ereje van az Úr irgalmának, mint ítéletének. Így aztán nem a megmérettetésé az utolsó szó, hanem a szereteté, mely közel hajol mindannyiunkhoz.

Egyrészről „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10, 31), másrészről ugyanez a kéz formált bennünket, s tart meg nap mint nap mindenféle baj között. Ez az Ő irgalmának biztos jele. De a legfőbb az a két kitárt tenyér, amely a kereszten feszült felénk! Feltámadott Urunk irgalmából nyertünk szabadságot mindentől, ami itt bennünket leláncol, hogy már ne a Törvénynek, hanem Krisztusnak éljünk, s vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2, 19-20)

Szeretett Testvérek! Szabadságra vagyunk elhívva, arra, amelyet az Irgalom Atyja készített számunkra. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2Kor 1, 3-5)

Ámen

Michelangelo Buonarroti - Ádám teremtése (részlet)

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 23. vasárnap Mt 17; 24-27

„Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” 

(Mt 17, 24-27)

Szeretett Testvérek!

Október hónap, és környéke számomra különös jelentőséggel bír, nem csak azért mert ebben a hónapban születtem, hanem mert az ember szabadság iránti vágya igen sokszor jelenik meg benne, legalábbis a mi magyar világunkban. Hiszen október 6-án emlékezünk meg az aradi tizenháromról, október 23-án az '56-os forradalomról, s így november elején (holnap) november 4-én pedig a szovjet csapatok '56 novemberi bevonulásáról.

De nem csak a magyar, hanem minden nép, s azon belül minden ember vágyik a szabadságra, sőt áldozatot is képes hozni, hogy megszerezze, kivívja azt. Mi lehet az oka ennek? Valahol az emberi lélek mélyén fakad, az ember szabadnak van teremtve. Szabad a saját sorsát illetően, szabad a döntései súlyának mérlegelésében, szabad, hogy felmérje mi a jó az ő számára. Ellenben nem szereti, ha felülről, vagy kívülről valaki, valami keresztezi ezt a szabadságvágyat. Legyen az diktatúra, vagy bármilyen körülmény. Nem szeretjük a kalitkát, ha belekényszerülünk egy keretbe, amelynek a méretét nem mi határozhatjuk meg. Ez ellen időről-időre lázad az ember.

Jézusunk ezt mondja: „a fiak szabadok”. Akik Jézus barátai, akik vele járnak, azoknak a legnagyobb létező szabadság a részük. Erről a szabadságról szól mai igénk is.

Tegnap, az ifjúsági órán feltettem a kérdést, hogy mit jelent egy 12-13 éves fiatal számára a szabadság: a felelet így hangzott: „Nincs suli!” Az elsőre egyszerű válasz bizony igen komoly hátteret rejt. Ugyanis az iskola az a hely, ahol az embernek le kell mondania saját szabadságáról, és alá kell vetnie magát olyasmiknek, amihez meglehet, hogy az adott pillanatban a legkevésbé sincs kedve. Egy zárt rendszerben, szűk szabályok között, önfegyelmet tanúsítva kell helyt állni. S ez így is marad az ember felnőtt korára is, sőt meglehet, hogy akkor még keményebben kell lemondani a személyes szabadságról. Ám ez nem feltétlen rossz dolog. Hiszen a lemondásunkkal, munkánkkal célt érünk el, ha minden jó keretek között történik. A diák szépen megtanulja a leckét, a felnőtt pedig az egész közösség számára hasznos munkát végez. Mindenki meghozza a maga áldozatát, némi lemondással mind önmaga, mind a tágabb közösség gazdagodjon, gyarapodjon az áldozat által.

A gond ott van, ha a keret nem teszi ezt lehetővé, vagy szándékosan van olyan módon kitalálva, hogy csak bizonyos réteg számára legyen hasznos. Az ilyen rendszer sohasem az Isten munkája, hanem mindig valamilyen emberi gyengeség, sőt kimondhatjuk, emberi gonoszság következménye. Az ilyen törekvések ellen egy idő után ösztönösen lázad az ember, s ugyan elbukhat a harcban az ember, sőt az egész forradalom, de az ilyen rendszerek sohasem maradtak fent túl sokáig. Gondoljunk csak a hitleri Németországra, lenini-sztálini Szovjetunióra, vagy akár Kun Béla Tanácsköztársaságára... Előbb utóbb mind összeomlik, hiszen nem az Úrban bízva épülnek, hanem valami egészen másra. S a Gonoszság alaplényegéhez hozzátartozik, hogy újat nem képes létrehozni, csak a meglévőt rombolni. Így lényegileg kódolva van a bukás, s ez nem más mint a Kísértő célja, hogy az ember elbukjon, remény nélkül, örökre.

Az Isten szerinti szabadság azonban más. Ugyanis mindentől függetleníteni magát nem tudja az ember, hiszen az maga az anarchia. Viszont sokkal másabb ha csak attól függünk Akié a teljes mindenség! Akiről ezt tartja az Írás: „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 45b) Isten szabadsága egy valamit kér, hogy Ő legyen az első helyen.

Sokszor éri a keresztyénséget a vád, hogy törvényvallás, pedig pont az ellenkezője igaz: a keresztyénség nem törvénykező, hanem Krisztusra tekintő, Őt követő; ha mégsem, akkor az csak külsőleg keresztyénség. Ahogyan írja Pál: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Igen Testvérek, szabadok vagyunk mindenre, ha Jézust követjük! Mert nem azért nem teszünk rosszat, mert tiltja az Úr, hanem azért nem, mert Jézus sem tett soha rosszat, mert figyelt a Mennyei Atyára. „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.” (1Thessz 5, 15)

Igénkben előkerül az adófizetés kérdése. A templomadót minden zsidó férfinak be kellett fizetnie, minden évben két sékelt, azaz két napi munkabérét. Ebből fedezték a jeruzsálemi templom működtetését. Jézus szava meghökkentő, de – amint szokott – a lényegre tapint. Az Isten fiai szabadok, meg vannak váltva, de az Istenhez tartozásnak ára van, amit maga az Isten fizet meg, mert a „fiak szabadok”.

Ez a történet nem Jézus egyetlen öncélú csodája, ahogyan egyes teológusok állítják, sokkal inkább a bemutatása Jézus küldetésének. Ugyanis Jézusnál van a megoldás arra, hogy az ember ne tartozzon Istennek. Magyarban sajnos nem jön át olyan jól a Miatyánk eme sora: „bocsásd meg vétkeinket”. A vétek tulajdonképpen Istennel szemben összegyűlt adósság, amely nem más, mint mindaz, ahogyan visszaéltünk az ő ajándékaival, nem úgy használtuk, ahogyan azt Ő ránk bízta. De a kegyelem az, hogy Ő csodálatos módon megfizette helyettünk, de mi értünk az adósságot.

Az adósság olyan hatalmas, hogy komoly áldozatot, vért követelt! Mindannyiunk vére helyett azonban Isten vére folyt. A mi szabadságunknak Jézus Urunk vére volt az ára. A mi életünk szabadságharcában nem mi nekünk kell elesnünk, hanem Jézus vállalta a harcot a biztos halállal. Meghalt, de győzött, mi egymagunkban viszont bizonyosan el is buktunk volna. Mert az ellenség nálunk erősebb, a Kísértő könnyen tőrbe csal, de Krisztus legyőzte őt, önmaga mohóságába csalva. Hiszen azt hitte a Sátán, ha megöli Jézust, akkor mindennek vége, ám igazából Krisztus igazi nagy műve épp ezáltal érte el a célját. Jézus így tett bennünket szabaddá minden gonoszságtól, mindentől, ami elválaszt bennünket a mi Mennyei Atyánktól.

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) – írja Pál apostol. Ez a Lélek adatott mindnyájunknak. Október végén ünnepeljük a lélek szabadságharcát, s ez nem más mint a Reformáció ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte a wittembergi vártemplom kapujára híres 95 tételét. Luther nem tett mást, mint ismét felhívta a figyelmet arra, hogy nem juthatunk Isten országába másként, mint egyedül Krisztus által, egyedül a Benne való hit által, egyedül az Ő kegyelméből, egyedül a Szentírás tanúsága szerint. Luther nem tett egyebet, mint amit Pál apostol írt: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni. ” (Róm 1, 17-18)

Szeretett Testvérek! Nem vagyunk többé adósok, idegenek, hanem Isten fiai. Nem saját érdemeinkből hanem egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusért, akiről így jövendöl Ézsaiás: „Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét.” (Ézs 61, 1) Az Ő szabadításának öröme kísérjen bennünket életünk minden napján!

Ámen

Tilapia, avagy Szent Péter hal

Misszió nap volt Bócsán

2013. október 26-án, szép napos időben gyültünk össze, hogy egy kicsit együtt legyünk. Volt vendégünk is, Deák László lelkész testvérünk személyében, aki egyházkerületünk missziói lelkésze. A délután 2-kor kezdődő gyülekezeti délutánunkon a gyermekeknek külön programjuk volt Deák László vezetésével, a felnőttek pedig László Lajos, helyi lelkész áhitata után beszélgethettek, találkozhattak egymással. A szeretetvendégségen tartottunk egy jó ízű virslipartit. :)

Délután 4-től, a bócsai Boróka Általános Iskola tornatermében az idősek napjával egybekötve a kiskőrösi Gospel Sasok kórus koncertjét hallgathattuk meg.

Az igen jó hangulatú koncert után, amilyet még korábban Bócsán nem láttak, meghívtuk a kórus tagjait, hogy legyenek a vendégeink.

Vasárnap, október 27-én mind Tázláron, mind Bócsán Deák László hirdette Isten igéjét, amelynek alapigéje az etióp kincstárnok története volt (ApCsel 8, 26-38).

Ezúton mondunk köszönetet Deák Lászlónak, a kiskőrösi Gospel Sasoknak, és minden kedves testvérünknek, akik részt vettek, és segítettek gyülekezetünknek az alkalom szervezésében!