„Amikor
Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót
szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet
templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba,
Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi
királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az
idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus
ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne
botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és
fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját,
találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és
érted.”
(Mt 17, 24-27)
Szeretett Testvérek!
Október hónap, és környéke számomra különös jelentőséggel bír, nem csak azért mert ebben a hónapban születtem, hanem mert az ember szabadság iránti vágya igen sokszor jelenik meg benne, legalábbis a mi magyar világunkban. Hiszen október 6-án emlékezünk meg az aradi tizenháromról, október 23-án az '56-os forradalomról, s így november elején (holnap) november 4-én pedig a szovjet csapatok '56 novemberi bevonulásáról.
De nem csak a magyar, hanem minden nép, s azon belül minden ember
vágyik a szabadságra, sőt áldozatot is képes hozni, hogy
megszerezze, kivívja azt. Mi lehet az oka ennek? Valahol az emberi
lélek mélyén fakad, az ember szabadnak van teremtve. Szabad a
saját sorsát illetően, szabad a döntései súlyának
mérlegelésében, szabad, hogy felmérje mi a jó az ő számára.
Ellenben nem szereti, ha felülről, vagy kívülről valaki, valami
keresztezi ezt a szabadságvágyat. Legyen az diktatúra, vagy
bármilyen körülmény. Nem szeretjük a kalitkát, ha
belekényszerülünk egy keretbe, amelynek a méretét nem mi
határozhatjuk meg. Ez ellen időről-időre lázad az ember.
Jézusunk ezt mondja: „a fiak szabadok”. Akik Jézus
barátai, akik vele járnak, azoknak a legnagyobb létező szabadság
a részük. Erről a szabadságról szól mai igénk is.
Tegnap, az ifjúsági órán feltettem a kérdést, hogy mit jelent
egy 12-13 éves fiatal számára a szabadság: a felelet így
hangzott: „Nincs suli!” Az elsőre egyszerű válasz bizony igen
komoly hátteret rejt. Ugyanis az iskola az a hely, ahol az embernek
le kell mondania saját szabadságáról, és alá kell vetnie magát
olyasmiknek, amihez meglehet, hogy az adott pillanatban a legkevésbé
sincs kedve. Egy zárt rendszerben, szűk szabályok között,
önfegyelmet tanúsítva kell helyt állni. S ez így is marad az
ember felnőtt korára is, sőt meglehet, hogy akkor még keményebben
kell lemondani a személyes szabadságról. Ám ez nem feltétlen
rossz dolog. Hiszen a lemondásunkkal, munkánkkal célt érünk el,
ha minden jó keretek között történik. A diák szépen megtanulja
a leckét, a felnőtt pedig az egész közösség számára hasznos
munkát végez. Mindenki meghozza a maga áldozatát, némi
lemondással mind önmaga, mind a tágabb közösség gazdagodjon,
gyarapodjon az áldozat által.
A gond ott van, ha a keret nem teszi ezt lehetővé, vagy
szándékosan van olyan módon kitalálva, hogy csak bizonyos réteg
számára legyen hasznos. Az ilyen rendszer sohasem az Isten munkája,
hanem mindig valamilyen emberi gyengeség, sőt kimondhatjuk, emberi
gonoszság következménye. Az ilyen törekvések ellen egy idő után
ösztönösen lázad az ember, s ugyan elbukhat a harcban az ember,
sőt az egész forradalom, de az ilyen rendszerek sohasem maradtak
fent túl sokáig. Gondoljunk csak a hitleri Németországra,
lenini-sztálini Szovjetunióra, vagy akár Kun Béla
Tanácsköztársaságára... Előbb utóbb mind összeomlik, hiszen
nem az Úrban bízva épülnek, hanem valami egészen másra. S a
Gonoszság alaplényegéhez hozzátartozik, hogy újat nem képes
létrehozni, csak a meglévőt rombolni. Így lényegileg kódolva
van a bukás, s ez nem más mint a Kísértő célja, hogy az ember
elbukjon, remény nélkül, örökre.
Az Isten szerinti szabadság azonban más. Ugyanis mindentől
függetleníteni magát nem tudja az ember, hiszen az maga az
anarchia. Viszont sokkal másabb ha csak attól függünk Akié a
teljes mindenség! Akiről ezt tartja az Írás: „felhozza
napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és
hamisaknak.” (Mt 5, 45b) Isten szabadsága egy valamit kér,
hogy Ő legyen az első helyen.
Sokszor éri a keresztyénséget a vád, hogy törvényvallás,
pedig pont az ellenkezője igaz: a keresztyénség nem törvénykező,
hanem Krisztusra tekintő, Őt követő; ha mégsem, akkor az csak
külsőleg keresztyénség. Ahogyan írja Pál: „Minden szabad
nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak
semminek a rabjává.” (1Kor 6, 12) Igen Testvérek, szabadok
vagyunk mindenre, ha Jézust követjük! Mert nem azért nem teszünk
rosszat, mert tiltja az Úr, hanem azért nem, mert Jézus sem tett
soha rosszat, mert figyelt a Mennyei Atyára. „Vigyázzatok,
hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek
mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.” (1Thessz
5, 15)
Igénkben előkerül az adófizetés kérdése. A templomadót
minden zsidó férfinak be kellett fizetnie, minden évben két
sékelt, azaz két napi munkabérét. Ebből fedezték a jeruzsálemi
templom működtetését. Jézus szava meghökkentő, de – amint
szokott – a lényegre tapint. Az Isten fiai szabadok, meg vannak
váltva, de az Istenhez tartozásnak ára van, amit maga az Isten
fizet meg, mert a „fiak szabadok”.
Ez a történet nem Jézus egyetlen öncélú csodája, ahogyan
egyes teológusok állítják, sokkal inkább a bemutatása Jézus
küldetésének. Ugyanis Jézusnál van a megoldás arra, hogy az
ember ne tartozzon Istennek. Magyarban sajnos nem jön át olyan jól
a Miatyánk eme sora: „bocsásd meg vétkeinket”. A vétek
tulajdonképpen Istennel szemben összegyűlt adósság, amely nem
más, mint mindaz, ahogyan visszaéltünk az ő ajándékaival, nem
úgy használtuk, ahogyan azt Ő ránk bízta. De a kegyelem az, hogy
Ő csodálatos módon megfizette helyettünk, de mi értünk az
adósságot.
Az adósság olyan hatalmas, hogy komoly áldozatot, vért követelt!
Mindannyiunk vére helyett azonban Isten vére folyt. A mi
szabadságunknak Jézus Urunk vére volt az ára. A mi életünk
szabadságharcában nem mi nekünk kell elesnünk, hanem Jézus
vállalta a harcot a biztos halállal. Meghalt, de győzött, mi
egymagunkban viszont bizonyosan el is buktunk volna. Mert az ellenség
nálunk erősebb, a Kísértő könnyen tőrbe csal, de Krisztus
legyőzte őt, önmaga mohóságába csalva. Hiszen azt hitte a
Sátán, ha megöli Jézust, akkor mindennek vége, ám igazából
Krisztus igazi nagy műve épp ezáltal érte el a célját. Jézus
így tett bennünket szabaddá minden gonoszságtól, mindentől, ami
elválaszt bennünket a mi Mennyei Atyánktól.
„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a
szabadság.” (2Kor 3, 17) – írja Pál apostol. Ez a Lélek
adatott mindnyájunknak. Október végén ünnepeljük a lélek
szabadságharcát, s ez nem más mint a Reformáció ünnepe, amikor
arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1517. október 31-én
kiszögezte a wittembergi vártemplom kapujára híres 95 tételét.
Luther nem tett mást, mint ismét felhívta a figyelmet arra, hogy
nem juthatunk Isten országába másként, mint egyedül Krisztus
által, egyedül a Benne való hit által, egyedül az Ő
kegyelméből, egyedül a Szentírás tanúsága szerint. Luther nem
tett egyebet, mint amit Pál apostol írt: „Mert nem szégyellem
az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek
üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a
maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg
van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni. ” (Róm 1,
17-18)
Szeretett Testvérek! Nem vagyunk többé adósok, idegenek, hanem
Isten fiai. Nem saját érdemeinkből hanem egyedül a mi Urunk Jézus
Krisztusért, akiről így jövendöl Ézsaiás: „Uramnak, az
ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött,
hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört
szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon
bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének
esztendejét.” (Ézs 61, 1) Az Ő szabadításának öröme
kísérjen bennünket életünk minden napján!
Ámen
Tilapia, avagy Szent Péter hal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése