„Akkor odavittek hozzá egy vak és néma megszállottat, és ő meggyógyította, úgyhogy a néma beszélt és látott. Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: „Csak nem ez a Dávid Fia?” A farizeusok azonban, amikor ezt meghallották, kijelentették: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével.” Ő pedig, ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, meghasonlott önmagával, és akkor hogyan maradhat fenn az országa? És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor azonban kirabolhatja a házát. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” (Mt 12, 22-30)
Szeretett Testvérek!
Közhelynek hat, de igaz: életünket jelek között éljük le. Mindent, amit csak látunk, azt az agyunk elraktározza, s hozzá köt egy jellemző képet: egy jelet. Így tanulunk, így fogjuk fel a minket körülvevő világot. Sőt, olyannyira így van ez, hogy bizonyos előjelekből, sejtésekből, utalásokból is ki tudjuk találni azt, amit épp szemlélünk. Bár néha lehet ez becsapós is. A kis herceg című könyv elején találkozunk egy képpel, ami egy nagy barna kalap szerű dolgot ábrázol, ám – ahogyan a szerző felvilágosít minket – az nem más, mint egy óriáskígyó, aki lenyelt egy elefántot... Aki autót vezet, az is jelekből tudja, hogy az előtte álló útszakaszon mire számíthat, mire kell vigyáznia. Ha felszállunk a vonatra, buszra, ott is jelek mutatják, hogy mit szabad, és mit nem. Vannak olyan jelek is, amelyek túlmutatnak magukon. Ilyenek a népi bölcsességek, pl.: ha piros az ég alja, akkor szeles napra ébredünk; ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esik... stb.
Régen, s Izrael földjén különösen is, fontos szerepe volt a jeleknek. Az Úr jeleket, csodákat tett, hogy Izrael népe rájöjjön, hogy valóban velük van (égő csipkebokor, tenger kettéválasztása, visszafele haladó árnyék...). Próféták is jelekkel, jelképes cselekedetekkel tolmácsolták a népnek Isten üzenetét (igát magára vevő Jeremiás, Hóseás különös házassága...). Jézustól, akire rabbiként, tanítóként tekintettek kortársai szintén sokszor kérdezték egy-egy tette után, hogy azzal milyen jelet mutat. Mai igénk is, ami elsőre egy gyógyításnak tűnik, az valójában egy jel: Isten országának jele.
Vannak jelek. Igénkben tehát ez a jel az a szegény vak és néma megszállott gyógyulása. Nem pusztán gyógyulás volt a része, hanem megszabadulás. Ezt az embert egy démonikus erő kerítette hatalmába, amely gyötörte, s megfosztotta őt látásától és hangjától. Jézus azonban meg tudta őt szabadítani a megkötözöttségétől. Mert ez a Messiás küldetésének a lényege, hiszen a messiás szabadítót, megváltót jelent.
Talán a mi korunkban már fel sem figyelünk az ilyen esetekre, nem tekintjük őket jelnek, talán észre sem vesszük őket. Betudjuk ezeket az orvostudomány csodájának, vagy filozofikusan: mégiscsak változhat az ember. Pedig ma is vannak jelek, Isten szabadításának jelei.
Kis országunkban igen sok bajjal, nyomorúsággal kell együtt élnünk. Vannak olyan részekis, ahol ez hatványozottan igaz. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van egy kis falu az ukrán határ mellett. Úgy hívják ezt a falut, hogy Uszka. Bócsa, vagy Tázlár legalább háromszor, vagy négyszer nagyobb mint ez a falu. Közel ötszáz lélek lakja, nagyobbrészt cigányok... Nem biztos, hogy elsőre odakötöznénk... Ám mégis, ebben a faluban nincs bűnözés, sőt a szomszédos falvakban sem számottevő! Békében él ott minden ember egymás mellett. Mi lehet az ok? Van ott egy gyülekezet, egy karizmatikus közösség, ami árnyalja a képet. A lelkészük egy börtönviselt cigány ember, a presbitérium nagyobb része is, a zenészeik szintén, sok gyülekezeti tag is. Isten valami csodálatosat vitt véghez ott, azokkal az emberekkel: Jézus szavára megváltoztak, olyannyira, hogy velük változott a falu is. Én határozottan hiszem, és biztos vagyok benne, hogy ez annak a jele: „bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.”
Mindenfelé, ahol Krisztus megjelenik, lehetséges a változás, a megtérés. Így tanúskodik erről Márk: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22) A jelnek, Isten életújító Igéjének hatása van.
A jelnek hatása van. Igénkben senki sem maradt érintetlen, bár két táborra szakadt a sokaság. Az egyik részük – a nép – csodálkozott és hitt; a másik részük, mások ugyan csodálkoztak – a farizeusok –, de nem hittek. Isten Igéje mindenkit valamilyen választásra késztet.
Amikor Jézust először felvitte Mária és József Jeruzsálembe, ahogyan Törvény elrendelte – minden fiúgyermeket be kellett mutatni a Templomba, és áldozatot bemutatni érte. Volt ott egy kegyes életű ember, név szerint Simeon, aki megörült a gyermeknek és így szólt Máriának: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak” (Lk 2, 34b).
Ám ma is csak kétféle reakció létezik Krisztussal kapcsolatban: a hit és az ellene mondás. Sokan hiszik, tapasztalják, átélik Isten Igéjének szabadítását, nem csak Uszkán, hanem itt is. De megdöbbentő az elutasítás erőssége is. Nem csak a farizeusok voltak, akik tudatosan nem akartak hinni a szemüknek, nem akarták tudomásul venni a jelet. Krisztus Urunk működésének hányan mondanak ma is ellent! Hányan vonják kétségbe egyáltalán azt, hogy valaha is élt, nemhogy bármit is tett volna. Mennyire könnyű mítosznak, legendának, jobb esetben egy szép történetnek tartani mindazt, amit Jézus tett közöttünk kétezer évvel ezelőtt... Sőt bizonyos – főleg nagyvárosi társaságokban – kifejezetten kínos keresztyénnek lenni. De tapasztalhatjuk azt is, hogy az emberek furcsán néznek ránk, ha a vasárnapi programunkról van szó.
Az előző állításommal kicsit ellenkezve, de mintha lenne egy harmadik út is. Igazából tartalmilag ez is elutasítás, de a megnyilvánulása egészen más: ez nem más mint a közöny. Régen is volt, de mintha mostanra öltött volna hihetetlen méreteket. A közönyösség határozza meg nem csak az ember-Isten viszonyt, hanem az ember-ember kapcsolatát is. S bizony, az egyik a másikból következik.
Jézus azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy egy út van, amely az Atyának tetszik: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.”
A jel egy irányba mutat. Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Nincs más út a szabadulásba, mint amit Jézus mutat, ha úgy tetszik jelez. Viszont ebben bizonyosak lehetünk. A farizeusokhoz intézett szavai az ördögről, és annak hatalmáról egyértelműek. Ha Jézus Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űz ki démonokat, akkor az Ördög maga ellen hatna. Képtelenség tehát a farizeusok vádja, olyannyira, hogy végeredményben saját gyakorlatuk, tanításuk cáfolja meg őket, hiszen zsidó papok is űztek ki tisztátalan lelkeket Isten szavával. Jézus szava meg tudja kötözni a ház erős emberét, hogy elvegye hatalmát. Isten Igéje le tudja törni a Gonosz munkáit.
Milyen érdekes, hogy az a szegény ördöngős, ugyan nem látott és meg sem tudott szólalni, mert a Sátán elvette tőle ezeket, mégis meghallotta Jézus szavát. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.” (Jn 10, 14-16) Vagy ahogyan Pál írja: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm 10, 17)
Isten Igéje, amely Krisztusban testé lett, jelenti szabadulást. Jézus szava olyan jel, amelyre mindenki felkapja a fejét, de sokan ellene mondanak. Viszont aki végtelenül rá van szorulva, éhezi a szíve-lelke az meghallja szavát, és meg is gyógyul élete Jézus szavára.
Ámen
Kalap vagy óriáskígyó? :)
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése