Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 17. vasárnap Zof 3, 8-9 (Soltvadkert)

„Azért várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló! Mert úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a népeket, egybegyűjtöm az országokat, és kiöntöm rájuk bosszús haragomat, haragom egész hevét. Bizony, felindulásomnak tüze pusztítja majd az egész földet! Akkor majd tisztává teszem a népek ajkát, mindnyájan az ÚR nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal.” (Zof 3, 8-9)

Szeretett Testvérek!

Ha most, ebben az indián nyárban az ember kinéz az ablakon, sok minden szépséget láthat. Gyönyörű látvány, ahogyan a zöld levelek lassan bár, de megállíthatatlanul indulnak a sárgulásba. Egy-egy fa úgy tűnhet, mintha egy művész palettája volna. Valami még itt maradt a nyárból, még van egy kis napsütés, egy kis meleg, még ki lehet ülni a parkba egy fagylalttal. Valahogy ilyenkor nincs az ember adventi hangulatban. Ahhoz talán jobban illik a zimankó, a félhomályos téli ég, levéltelen fák, és az a bizonyos koszorú négy gyertyaszállal... Szeptemberben nem keressük a várást, inkább megragadnánk a jelent: Carpe diem. 

Isten igéje Zofóniás próféta könyvéből azonban Adventre hív. Zofóniás kora, Júdea népének életében, történetében valóban nem volt más, mint egy történelmi indián nyár. Túl a virágzáson, túl a gyarapodáson, túl a csúcson. Még van belőlük, még akad derűs nap, és szép idő, de egyre közeledik a hanyatlás, a zord hideg, a ködös, és szomorú eljövendő. Bizony Júdea fáján a levelek sárgulni kezdtek. A másik országrészt, Izraelt, már kivágta a történelem, feldúlták az asszírok, közel egy évszázada. Ám Júdea is megszenvedte az eltelt időt, folyamatosan zsugorodott, s szinte csak Jeruszálem és környéke maradt meg, de éltek, s jöttek szebb napok, amikor tényleg megtalálták a helyes utat. Azonban már gyülekeztek a felhők az ország körül, s egy emberöltő múlva már babiloni csizmák meneteltek azon a földön...

Zofóniás által tolmácsolt szavak azonban nem csak saját népéhez szólt, hanem bizony minden népnek üzeni, hogy az Úr eljön, összegyűjti, és megítéli az emberiséget. De meg is tisztítja.

Isten Igéje várakozásra hív, s egyben megmutatja az isteni szó két élét is: 

1. Várjatok rám – a Vádlóra! 
2. Várjatok rám – a Tisztítóra! 

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló!” Félelmetes advent. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet az maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért? 

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, Armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17) 

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél... 

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Zofóniás idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. Ám az Igének ott van a másik oldala is.

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint tisztító!” Adventben erre emlékezünk: Isten elküldte Fiát, aki megtisztítja az emberiséget azzal, hogy áldozata lett a Törvénynek. Zofóniás valószínűleg nem sejthette, hogy mikor jön el a megtisztulás napja, de szavai Krisztusról tesznek bizonyságot. 

Hiába minden emberi áldozat, hogy az Istent kiengesztelje az ember! S valójában az Isten teszi meg az első lépést, Őnála van a tisztulás útja: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)

Nem csak ma, hanem Jézus korában sem volt ez magától értődő. Keresztelő János, Heródes börtönéből üzenve kérdezte Jézustól: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11, 3) Hányan keresik ma is a tisztulás lehetőségét! Csak kérdés, hol?... S valójában Jézus ott van, ahol Őt segítségül hívják. Erről tanúskodnak az evangéliumok mind.

Isten kegyelme az, hogy nem csak ítél az Isten Igéje, hanem meg is tisztít. Van lehetőség a gyógyulásra, a jobbulásra, az újrakezdésre. Krisztusra néz az Atya, ha egy hívő hozzá menekül, és nem az a lényeg, hogy az illető kicsoda, vagy valaha mit tett az életében, hanem egyedül, az, hogy le tudja-e tenni a kereszt aljába az életét. Van tehát, Krisztus, megmentő, aki meg tudja tisztítani az életedet, hogy azután valóban az a Mennyei Atya szerinti élet, örök élet lehessen.

Az Úr igéje egyrészt Törvény, ami megítéli az embert, de másrészről maga az örömhír, ami megmenti az embert a saját vesztétől. Életünk a visszatérő Urunk várása közben zajlik, ha akarjuk, ha nem. Viszont, nála bármikor lelhetünk tisztulást, ha hozzá kiáltunk, ahogyan a zsoltáros:

„A mélységből kiáltok hozzád, URam!

Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. 

Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.

Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.

Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” (Zsolt 130)

Ámen

Luca Signorelli: Az utolsó ítélet