Igehirdetés - Szentháromság ünnepe utáni 13. vas. (Mk 12, 41-44) 2013-08-25

„Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mk 12, 41-44)

Szeretett Testvérek!

Néhány évtizede történt... Afrikában, egy város templomában adományokat gyűjtöttek a távoli, még szegényebb vidékek gyülekezetei számára. Mivel pénzük nekik sem volt, mindenki azt hozott amit tudott. Volt aki gabonát, volt aki banánt, volt aki egy marmon-kanna vizet, s ki tudja még, ki-mifélét dolgot hozott. Volt ott egy kislány is, aki látta miket tesznek a kosarakba, ládákba. Gondolkodóba esett, hogy ő mit is adhatna. Rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen semmije sincs, s ezen igen elszomorodott. Ám egyszer csak felcsillant a szeme, gondolt egy nagyot, és beült az adományok közé... Megtörtént 2000 évvel ezelőtt, megtörtént néhány évtizede, s megtörténik ez újra és újra...

Jézus szavai nem korának kapitalistáit ostorozza, nem is a szegény néprétegek melletti kiállásról van szó. Még csak nem is arról, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9, 7). Nem pénzről, nem is annak mennyiségéről beszél nekünk, hanem az indulatról. Arról az indulatról, ami megkülönbözteti az Istenben hívő embert a vallásostól; az igaz kegyességet, a látszat kegyességtől.

Aki kézbe veszi a Márk szerinti evangéliumot az a 12. fejezetben egy érdekes „kérdezz-felekbe” csöppen. A farizeusok, írástudók veszélyes kérdésekkel bombázzák Jézust: az adózással (12,13-17), a feltámadással (12,18-27) és a legfőbb parancsolattal (12,28-34) kapcsolatban, majd Jézus válaszaitól elnémulnak. Ezután Jézus kérdezi őket: a Krisztus-titok felől – u.i. Hogy lehet, hogy Krisztus Dávid fia, s mégis Ura – (12, 35-37a), majd szól a hamis kegyességről (12,37b-40), végül rámutat az igaz kegyességre, amiről szól a mai igénk.

Milyen az Isten szerinti igaz kegyesség? Három gondolatot szeretnék kiemelni:

1. Mennyiség helyett minőség
2. Odaszánás
3. Áldozatkészség

Az igaz kegyesség a mennyiség helyett a minőség jellemzi. A jeruzsálemi templom, amelynek csodájára jártak az emberek, volt az a hely, ahol a zsidók az Urat imádták. Ott mutattak be áldozatot, és oda vitték adományaikat is. A templom területén tizennyolc, trombita alakú persely volt. Az egyik ilyennel szemben ült le Jézus is, és figyelte az embereket. Sokan megfordultak ott, sokan kész vagyonokat tehettek a perselyekbe, ám mégis Jézus ezt a bizonyos szegény özvegyasszonyt, a két fillérjével szemelte ki, s állítja példaképül elénk is.

Az idősebbek még emlékeznek, hogy nálunk is volt fillér. Én is emlékszem rá, bár még eléggé kisgyermek voltam, amikor kivonták a forgalomból. De egy biztos, a fillér semmiképpen nem jelent nagy összeget. Jézus korában egy lepton, azaz fillér, egy napszámos napi bérének 1/64-e volt. Mondhatnánk, mintha ma valaki két 5 Ft-ost szorongatna.

Ám mégis, ennek az asszonynak ez volt az összes vagyona: két apró pénzérme. Az egyiket megtarthatta volna, de ő mindkettőt beledobta a perselybe, pedig az volt mindene. A MINDEN-en van a hangsúly, mert ez az özvegyasszony nem a feleslegét, hanem egész életét, ami a megélhetése volt, azt adta oda Istennek. Ez minőségi különbség, mert teljesen Isten kezébe teszi le az eljövendőt. Ezt mondja az Úr: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6, 6) Ahogyan Luther Márton írja a Kis Kátéjában az első parancsolat magyarázatánál: „Istent félnünk és szeretnünk kell”, s ebből következik utána minden. A valóban igaz, Istennek tetsző kegyesség az, ha tényleg le tudjuk tenni az Úr elé a teljes életünket, minden hiányával és szükségével együtt. Ahogyan az az özvegyasszony tette.

Tehetjük ezt bátran, hittel, bizalommal, mert – ahogyan Jakab apostol írja – „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1, 17) Mindenünk, ami van, az az Isten ajándéka, amit azért adott, hogy használjuk, éljünk velük, DE nem értük. Istennek nem kell a pénzünk, nincs rá szüksége, hiszen végső soron minden az övé. De ami fontosabb, nem akar tőlünk elvenni semmit, viszont általunk, a mi adományunkon, odaszánásunkon, rajtunk keresztül tud hatni ebben a világban. Tudna másképp is? Persze. De így von be minket Isten országának építésébe (amiről múlt vasárnap volt szó).

Ebből következik a második gondolat: az igaz kegyesség odaszánó. Az özvegyasszony odaszánta mindenét az Úrnak, tudva, hogy Isten nem feledkezik el róla, s küld majd valakit, aki segít neki életben maradni, új életet adni. Pál apostol írja: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12, 1-2)

Istennek szánt életet élni, vagyis úgy élni, hogy egész életünk istentisztelet legyen. Nem csak a lelkész dolga az istentisztelet, hanem mindenkinek a maga helyén, hivatásában kell úgy lennünk, hogy azzal az Urat dicsőítjük. Ám ennél is egy kicsit tovább megy Jézus, amikor ezt az özvegyasszonyt állítja elénk példa gyanánt.

Úgy lehet az ember jó híve, – s hadd használjam így – eszköze, ha odaszánja magát Isten ügyének, ha arra van szükség. Odaszánom az időmet, energiámat, szeretetemet, nem csak feltétlenül a pénzemet, arra, hogy a másik testvéren segítsek. Nem azért, hogy valamit kapjak cserébe, hanem azért, mert aki Istennel jár, az odahajol a másikhoz, ahogyan Krisztusban is közel hajolt hozzánk az Isten. Jó érzés az önzetlenség, amikor valami olyasmit teszek, amiért lehet, hogy sosem kapok viszonzást, de tudom azt, hogy így volt helyes, ezt várta tőlem az én Uram.

Ha példát keresnék nem kellene messzire mennem, hiszen itt Bócsán és Tázláron is kézzel fogható az odaszánás eredménye. Hiszen hatvan éve, önerőből, idejüket, energiájukat, pénzüket, sőt szabadságukat sem kímélve, gyülekezetünk alapítói odaszánva, elszánva építették föl mindkét templomot. S hitből fakadó munkájukat megáldotta a Gyülekezetek Ura, hiszen ma is itt vagyunk. Most sem kisebb a feladat: odaszánásra van szükség, hogy láthatóvá válhasson Isten munkája általunk, bennünk, közöttünk.

Intő példa lehet, s kell hogy legyen számunkra az amit az Úr Jézus mond a laodíceai gyülekezetnek a Jelenések könyvében: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3, 15-16) Isten nem alamizsnát vár, hanem teljes odaszánást tőlünk. Mi kellünk neki, hogy megmenthessen bennünket, nem részlegesen, mintegy az alamizsna fejében, hanem teljesen: áldozatra van szükség!

Így jutunk el a harmadik gondolatig: az igaz kegyesség áldozatkész. Minden vallásban az emberek áldozatot mutatnak be Istennek, hogy kiengeszteljék, hiszen belülről mindenki érzi: igen messze vagyunk attól, amilyennek lennünk kellene. Az özvegyasszony is meghozta a maga áldozatát, hiszen az életét dobta bele a perselybe. Ám a legnagyobb áldozatot mégis Isten tette meg, nem csak az asszonyért, hanem érted s értem is.

Pál apostol Filippi levelében található egy csodálatos Krisztus-himnusz (Fil 2, 5,11), amely így kezdődik: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2, 5). Az az indulat, hogy bár Isten, de nem élt vele vissza, sőt, épp ellenkezőleg, megüresítette magát, és emberré lett. Miért? Hogy Jézus valóban mindenki Krisztusa, megváltója lehessen. Aki Krisztus útján jár, az már nem a maga boldogulását keresi, hanem Isten tenyerébe teszi a kezét.

Micsoda kegyelem, hogy nekünk azt az áldozatot már nem kell meghoznunk, amit Krisztus Urunk tett értünk, mert az Ő áldozata egyszeri és tökéletes. Olyan áldozat, amely áthidalja azt a számunkra végtelen távolságot a Kereszten kifeszített karjával, ami a Mennyei Atya és mi köztünk van. Ezért vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Fil 3, 7-8) A mi áldozatunk, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, ami röghöz köt, ami gátol. Az Úr ismerete sokszorosan felülhaladja mindet!

Luther Márton utolsó leírt szavai ezek voltak: „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” S valóban semmink sincs, ami nem az Istentől volna. Ám minden a miénk lehet Krisztusért. Az özvegyasszony két fillérje példája annak, milyen a hívő ember igaz kegyessége: teljesen odaszánó és áldozatkész. De nem azért mert Isten ezt várja el, hanem mert Isten szeretete erre vezet mindnyájunkat.

Ámen

Két lepton, azaz fillér