Igehirdetés - Húsvét vasárnap Jón 2, 1-10

„Az ÚR azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában. Jónás imádkozott Istenéhez, az ÚRhoz a hal gyomrában. Ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” (Jón 2, 1-10)

Szeretett Testvérek!

Vannak a történelemben olyan szereplők, akiről igen nehéz eldönteni, hogy a világ folyását jobb, vagy inkább rosszabb irányba terelték. Ők nem pusztán híresek, hanem már hírhedtek. Nem voltak igazán negatív alakok, de sok jót sem tettek, vagy éppen mindkettőből annyit, hogy valamiképpen egyensúlyba került a „jó” és „rossz” életük mérlegén. A Szentírás érdekessége, hogy szinte minden alakja ilyen, ettől is annyira emberi, hiszen mi is ilyenek vagyunk, rólunk szól.

Ilyen Jónás is – kinek neve „galambot” jelent –, az Úr önfejű szolgája, aki ugyan meghallja az Isten parancsát, de semmi kedve nem volt Ninivébe menni, és a város számára ítéletet hirdetni. Féltette az életét. Fölszállt hát egy hajóra, ami Ninive helyet Tarsisba, a mai Spanyolország felé indult, hogy így kerülje el a rá váró feladatot. Ám a tengeren viharba keveredtek, mindent kidobáltak a hajóból, és mindenki a maga istenéhez imádkozott, amikor Jónás elárulta, hogy őmiatta kerültek veszedelembe, mert menekül az Úr elől, ezért vessék őt a tengerbe, és akkor megmenekülnek. Így is történt. Jónást bekapta egy nagy hal, amiben három napot töltött el, amely végül Ninivéig vitte. Ott eleget tett a parancsnak, ítéletet hirdetett a városnak, miszerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Majd várta, mikor éri utol végzete a várost, ám az Úr megkegyelmezett, látva a nép bűnbánatát. Persze, ezen Jónás felháborodott, de az Úr nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem a harag, hanem a kegyelem Istene...

Jónás tehát maga a mindenkori ember, aki morog, aki lázad, de mégis Isten számára alkalmas, és szeretett valaki, minden látszat ellenére is. A felolvasott ige pedig nem más, mint a végveszélyben is az Úrhoz kiáltó, de a mentő indulatban nem kételkedő, reménységben élő ember imája. Jónás szó szerint mélyre került, és bizony ezt magának is köszönhette. Ugyan tudta, hogy nem menekülhet el Isten elől, de azt is tudta, hogy az Ő kezében van, s nem a vesztét akarja. Jónás átélte a halál és feltámadás drámáját, hiszen a világ számára eltűnt, elmerült, de az Úr csodás módon szabadította ki a halál hatalmából. Abból a hatalomból, amelynek a kezébe önként vette magát, hiszen a halálba vágyott, semmint Ninivébe. S ott az ajkán az Úrban remélő ember kiáltása, hogy minden ellenére „Az ÚRtól jön a szabadulás!”

Húsvét üzenete, miszerint az Élet győzött a halál felett, ma egy alkalmatlan, de az Úr számára szeretett ember, Jónás szájából hangzik.

Jézus a tőle jelt kívánó farizeusoknak ezt mondta: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12, 39-40) Az Emberfia meghal a világ számára, de csodálatos módon harmadnapra feltámad! A jelet nem értették, sőt azóta is sokan kétségbe vonják, holott a legnagyobb rabságból szerzett Krisztus szabadulást: nem a halálé az utolsó szó! „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6, 23)

Ezért a keresztyénség legnagyobb ünnepe a Húsvét, mert mindaz, amit Jézus emberként közöttünk tett és mondott, sőt mindaz, ami a Szentírásban áll, mint prófécia, az húsvéti üres sírban nyer értelmet, amely által mi sem a síré maradunk, hanem van tovább.

De ehhez drámán keresztül visz az út! A kereszt út, és az egész Nagyhét arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy az élet része egyaránt a magasság és a mélység, az öröm, és a szomorúság, a szépség és a rettenet. Mindnyájunknak megvan a maga keresztútja, a maga kontúrjával. Kinek több, kinek kevesebb jut mindezekből, s miértekre talán csak a legritkább esetben kapunk választ. Jónás is átélte, de ami még fontosabb Jézus, Isten egyszülött fia is átélte. Sőt ő valóban végigjárta az élet összes lépcsőjét, hogy senki se mondhassa, hogy vele nem vállalt közösséget! Jézus bebizonyította, hogy az Isten Igéje valóban út, igazság, és Élet!

A húsvét diadala azonban önvizsgálatra kell, hogy késztessen bennünket! Ugyanis ahhoz, hogy elhiggyük, hogy Isten szava valóban Élet, egy embernek meg kellett halnia. Egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Pedig Ő még életében mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11, 25) Istennek hinni, benne bízni Életet jelent. De mégse hittek neki, még a tanítványai sem, egészen addig, míg fel nem fedezték az üres sírt.

Ilyen szemszögből válik igazán megdöbbentővé a kappernaumi százados története, aki olyannyira meg van győződve abban, hogy Jézus az Isten Fia, hogy neki valóban van hatalma, hogy nem kéri, hogy jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg halálán lévő kedves szolgáját, hanem csak annyit mond: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.” (Mt 8, 8) Nem véletlenül mondja Jézus erre: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.” (Mt 8, 10) Ez a pogány római, akinek nem sok kapcsolata lehetett a zsidó vallással valamit megértett, ami a Húsvét lényegéből. De most nézzünk magunkra, és értsük Jézus szavait mireánk nézvést, hiszen mi is Izrael részei vagyunk, mi is Isten választott népe vagyunk hitünkben! Elgondolkodtató, hogy egy „messziről jött ember” számára egyértelmű, ami számunkra csak áldozathozatal után lesz világossá!

Húsvétkor, ha igazán figyelünk, lehetőség van arra, hogy átérezzük az Úr szeretetének a nagyságát, méghozzá ebben az áldozatkészségben! Nem tudott az Úr belenyugodni abba, hogy az ember nem hisz a szónak. De hát hogyan is hihetne, hiszen mennyire súlytalan és igaztalan tud lenni mindaz, ami egy ember száját elhagyja! Többre volt szükség, hogy komolyan vegyék! Annyira szeretné az Úr, ha hallgatnánk Rá, annyira szeretné, hogy visszatérjünk hozzá, hogy belehalt ebbe a vágyába! Odaadta magát az embernek, tudva, hogy mire képes az emberi szív és kéz, mert másképpen nem lehetett megtörni azt a rabságot, amit az ember önfejűségéből akasztott magára. Így az összes gonoszság rászakadt Jézusra, aki magával is vitte mindet a sírba, a halálba, az elmúlásba...

De Ő feltámadt, visszatért, nincs többé a romlandóságban, s a halálnak adta mindazt, ami a halálé.

A húsvéti üres sír azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy nem vesszőfutás az életünk, hanem biztos kezekben tudhatjuk. Jónás, ott a hal gyomrában, a hullámok alatt tudhatta, hogy minden látszat ellenére biztonságban van az élete, a szabadítás útján van, nem lesz a sötétség fogja, mert „Az ÚRtól jön a szabadulás!”

Szeretett Testvérek! Legyen miénk a szabadulás bizonyossága, amit a húsvét jelent! Valljuk együtt régi szép énekünk szerzőjével, Heermann Jánossal: „Jézus, te vagy reménységem, Te legyőzted a halált, Megszégyenült ellenségem, Bősz fullánkja már nem árt; Mert habár meg is halok, A sírban nem maradok, Te fölkeltesz új életre, Te elvezetsz üdvösségre. ” (EÉ 197/4)

Christus resurrexit! Vere resurrexit! – Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Ámen

Szabadító jel