Igehirdetés - Szentháromság ü, u. 21. vasárnap Lk 22, 31-34

„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.” (Lk 22, 31-34)

Szeretett Testvérek! 

Nem nagyon szeretek vásárolni, s még kevésbé ezt a foglalatoskodásomat egy nagy „A”, illetve „T” betűs üzletláncok valamelyikébe megejteni. Ha mégis a családdal arra vezet utam, én általában az újságos stand felé veszem az irányt. Ott töltöm el az időt, amíg a többiek vásárolnak. Egyrészről nem kell átverekedni magamat az akciós termékek látványától megigézettek között, másrészt sokféle sajtótermékbe nyerhetek egy röpke bepillantást. Ám itt is van egy polc, amelyet igyekszek elkerülni, s ez nem más mint a különféle pletyka-, és botránylapoké. Mindig erős fejcsóválásra késztet az, ha valaki mindenáron címlapra akar kerülni, s még adják alá is a lovat a bulvár sajtó munkatársai. Így lesznek az amúgy meglehetősen közönséges ügyecskékből szaftos pletykák, amiken jókat tudnak hümmögni eme műfaj kedvelői.

Valamilyen különös okból az emberek vonzódnak a botrányokhoz, a meghökkentő eseményekhez. Sokszor hallani efféléket: „hát még ilyet”, „nem is gondoltam volna róla”. S valahol ott motoszkál az emberben a káröröm, hogy valaki lebukott, viszont az én kis takargatnivalómhoz még senki sem nyúlt. 

Amit Jézus tett itt miközöttünk, földi életében az egykoron, kortársai számára bizony botrányos volt. S ma is, ha végiggondoljuk, mit, hogyan tenne Jézus ha ma élne, biztosan állíthatom, hogy telis-tele lenne vele az összes sztár-magazin, persze nem a lényegre, hanem csupán a botrányszagú eseményekre fókuszálva. 

Aki egy botrány szereplője, ahhoz egyszerre kétféle módon viszonyulnak az emberek: egyfelől kíváncsiak, másfelől igyekeznek magukat elhatárolni az illetőtől. Nem szeretnék aktuál-politizálni, de az utóbbi hetekben erre láthattunk elég példát... De ugyanezt figyelhetjük meg Péter történetében. Hiszen mi történik vele (és a többi tanítvánnyal): az utolsó vacsora alkalmával fogadkozik, hogy bármire kész mesteréért, ám már a Gecsemáné kertben magára hagyja, s távolról követi fogoly mesterét, s végül a főpap házában meg is történik, amit Jézus jövendölt: háromszor egymás után tagadta meg, hogy valaha is köze lett volna a Názáreti Jézushoz.

Igénk három gondolatát szeretném kiemelni: 

     1. Jézus szava botrány 

     2. Jézus szava figyelmeztetés 

     3. Jézus szava reménység 

Jézus szava, s mindaz ami történt vele botrányos. Hiszen minden tette, minden szava felpiszkálta korának emberét. Olyan tetteket vitt véghez, amelyek feszegették korának berögződött kereteit, mondhatjuk nyugodtan, hogy Jézus elment a falig. Gondoljunk csak arra, ahogyan kezelte a Törvényt, az emberi kapcsolatokat, ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan csodákat tett. Hiszen szombaton gyógyított, ördögöket űzött, vizet változtatott borrá, tudottan bűnösökkel vállalt közösséget, s mintha kiforgatta volna az Úrral való viszonyt is. Valójában Ő tudta pontosan, hogy milyen is a jó, tökéletes szeretetközösség az Úrral, mint Atyával.

Ehhez a botrányos életúthoz kapcsolódik a keresztút skandaluma. Az igehirdetésünk alapigéje eme út, a Passió kezdete. Az utolsó vacsorán vannak együtt a tanítványok, hogy megüljék mesterükkel a Széder estét, és elfogyasszák a Páska vacsorát, hogy megemlékezzenek arról, milyen csodálatos módon szabadította meg az Úr az Ő népét az egyiptomi szolgaságból. Kovásztalan kenyeret ettek, bort ittak, s közbe elfogyasztották a húsvéti bárányt. Az Úr a bárány vére által szabadította meg a zsidókat a halál angyalától, hiszen akinek az ajtófélfája be volt kenve a bárány vérével, ott nem halt meg az elsőszülött. A tanítványok ekkor még nem sejthették, hogy Isten minden emberre kiáradó szabadítása, pont mesterük halála, vérének ontása által lesz valósággá. A tanítványok az este folyamán majdnem össze is vesztek, hogy ki a nagyobb, s erre jött Jézus figyelmeztetése, igehirdetésünk alapigéje. 

Ahogyan Jézus szava felrázta kora környezetét, Isten különös csodája folytán, úgy rázza fel a Róla szóló tanúságtétel is a ma emberét. Hiszen Jézus szava senkit sem hagy érintetlenül, még ha sokan igyekeznek is úgy tenni, mintha meg sem hallanák. Mégis, mindenkiből valamilyen válaszreakciót kivált. Ahogyan Pál apostol mondta: „És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 23) 

De miért hat ennyire botrányosnak Jézus egész szolgálata? Erre Jézus figyelmeztetésében leljük meg a választ.

Jézus szava figyelmeztet minket: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát”. A kísértőnek az a célja, hogy az ember elbukjon reménység nélkül. Jézus ezt mondja róla: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8, 44) Már a Teremtés után rárontott az első emberpárra, és hazugsággal rászedte őket, hogy inkább a saját fejük, mint az Úr akarata szerint járjanak. 

Még szemléletesebb példa Jób története. Aki kegyes, istenfélő ember volt. Az Úr meg is áldotta, gazdag volt, sok gyermeke született, megbecsült ember volt. Ám a Sátán kikérte őt, mondván: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!” (Jób 1, 9-11) Az Úr átengedte neki, egy valamit nem tehetett a Sátán: meg nem ölhette. Jób attól fogva elveszítette mindenét: gyermekét, jószágát, becsületét, kínzó fekélyek borították el, de meg nem halt. A felesége így szólt hozzá: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2, 9) A barátai is keresték a hibát, s Jób is már elátkozta születése napját. Keresték a választ, hogy hol hibázott Jób, mint ő, mint barátai. Végül maga az Úr szólalt meg: „Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki!” (Jób 40, 2) Bizony Úr az Isten. Jóbnak be kellett látnia, hogy az Úr kezében van, nem tudhatja mi a terve neki, nem tudhatta, hogy az Úr az életét megvédte. Ám Jóbnak az ajkán ott volt a bizonyosság: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött” (Jób 19, 25)

A Sátán célja az, hogy az ember kiábránduljon Istenből, s elbukjon: meghaljon örökre. Jézus tette is azért botrány, mert emberileg bukás. Ám: „ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12, 24) El kellett buknia, meg kellett halnia a Törvény szerint, ahogyan Pál apostol mondja: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” – azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3, 13-14) 

De pont ezáltal lesz reménységgé Jézus halála, hiszen: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg”. Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és botránkozás sziklájává” (1Pt 2, 6-8)

Jézus szava így lesz reménységgé. Mert Ő lett az áldozat, minden vétkünkért, ahogyan Ézsaiás próféta írja:

„Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma? Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53, 1-10) 

Mindez Jézusban teljesedett be, így lett Ő a mi reménységünk, aki miatt együtt vagyunk, s ő egyedül az, aki meg tud bennünket menteni a Gonosz hatalmából. Nincs más közbenjárónk, sem ember, sem angyal. Hanem ahogyan Pál írja ifjú tanítványának, Timóteusnak: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” (1Tim 2, 5-6)

Szeretett Testvérek! Jézus Urunk botránya így lett számunkra mentsvárrá a Kísértő fondorlata ellen. Van reménységünk, amely biztos, hiszen az Úrtól van. Mi is mondhatjuk Pállal egyező lélekkel: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39) Ebben a reménységünkben őrizzen és erősítsen meg bennünket az Atya, Fiú, Szentlélek!

Ámen

A Beskid-i Golgota IX. stációja

(www.golgota-beskidow.pl)

Evangélikus missziói napok Bócsán

A Bócsa - Tázlári Evangélikus Egyházközség szervezésben missziói, családi napot tartunk.

Program:

Október 26. - szombat

14.00 óra - Gyermek és ifjúsági programok a bócsai evangélikus gyülekezeti 

teremben

16.00 óra - a kiskőrösi Gospel Sasok koncertje a Boróka Általános Iskola 

tornatermében

Október 27. – vasárnap

A tázlári (9.00 óra) és a bócsai (11.00 óra) evangélikus istentiszteleteken igét 

hirdet Deák László, a Déli Evangélikus Egyházkerület missziói lelkésze.

A rendezvények ingyenesek, mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

Igehirdetés - Szentháromság ü. .u. 20. vasárnap Mt 20, 1-16

„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt 20, 1-16)

Szeretett Testvérek!

„Mi az igazság?” – csattant fel Pilátus egy pénteki napon, amikor is egy furcsa fogoly állt előtte, akit valamilyen zsidó törvény alapján az övéi minden áron el akartak veszejteni az ő segítségével. Ez a fogoly, aki elsőre, de második látásra se tűnt túl ártalmasnak a római joghatóság szempontjából egy perccel korábban ezt találta mondani: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18, 38) „Igazság, ugyan már! Ahány ember annyi igazság... Most mit csináljak vele?”...

Nem csak Pilátus nem tudott mit kezdeni vele, hanem előtte is, s utána is szinte mindenkinek gondja volt, van, lesz az igazsággal. Roppant relatív fogalom az igazság ember és ember viszonyában, s azt is inkább szerencsésebb jognak nevezni, s az igazságszolgáltatás is lényegében nem egyéb, mint jogszolgáltatás. Nem hiába szól a próféta által az Úr: „Pere van az ÚRnak az ország lakóival, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban.” (Hós 4, 1)

Jézus igénkben a valódi igazságról, Isten országának Igazságáról beszél, amely nem az emberi logika, jogfelfogás, vagy tradíció alapján működik. Az igazság az, hogy...

1. … egy Urunk van.
2. … egy utunk van.
3. … egy bérünk van.

Az igazság az, hogy egy Urunk van. Ahogyan írja Pál apostol: „egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4, 6) A szőlő kertnek, Isten országának egy ura van. A Szentírásban sokszor találkozunk a szőlőskert, és a szőlő képével, s mindenütt oly módon, hogy Ő a gazda, a tulajdonosa annak a kertnek. S ez a kert, végső soron mi vagyunk: az Isten népe.

Az Övéi vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy Ő alkotja a szabályokat, s úgy rendelkezik, ahogyan Ő azt Jónak látja. Az a kegyelem jele, hogy kertjének a javát nézi, még ha ez a számunkra, a mi szemünk számára nem is tűnik mindig teljesen világosnak. Jeremiás próféta írja: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” (JSir 3, 22)

Emberileg sokszor nehéz követni, amit Urunk tesz. Hányszor kérdezzük Istent, hol szelíden, hol vagdalkozva, hogy „Istenem, ez mire volt jó?” amikor ott állunk egy számunkra érthetetlen, vagy felfoghatatlan eseménynél, ne adja az ég, egy tragédiánál.

Érdekes megfigyelni, hogy az Úr ellen való lázadás a Szentírás tanúsága szerint mindig ott üti fel a fejét, ahol a hit, a bizalom hiányzik. A pusztai vándorlás egyébről sem szól, mint arról, hogy a nép egyszerűen elveszíti a hitét, fellázad, majd az ÚR helyreállítja a viszonyt. Persze ennek meg volt az ára, s meg van ma is... De van, Aki el tudja rendezni, helyre tudja állítani azt, ami megszakadt.

Az Ő szavára vetette ki Péter ismét a hálóját, bár egy hosszú és sikertelen éjszaka után épp akkor szeretett volna kikötni. S mégis, valamit megsejtve így szólt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5, 5) Isten ereje, és fensége számunkra ezekben a „mégis”-ekben ragadható meg. Amikor minden látszat, s minden körülmény azt sugallja, hogy innen tovább már semmi értelme nincs, ahol véget ér az ember, ott lép be az Úr. S ehhez tartozik hozzá, hogy Övé az első és utolsó szó, az alfa és az ómega. Ezt mondja az Úr: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55, 7-8)

Az igazság az, hogy egy utunk van. Mindannyian ugyanazt az elhívást kaptuk, hiszen mindnyájunk ugyanazzal az Úrral találkozott. S Ő mondta egykor: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Ahogyan a szőlősgazda kiment az utcákra, a terekre, úgy talált meg minket is Jézus. Valakit a halászhajó mellől hívott el (Péter, András, Jakab, János), valakit a vámszedő asztaltól (Máté). Volt olyan is, akit aközben szólított meg, hogy éppen pont Őt üldözte, s így lett Saulból egyszerre Pál.

De ez az út, amely minden esetben „damaszkuszi”. Ahogyan Tandori Dezső írja: „amikor mindig ugyanúgy, a legfőbb ideje hogy...” Ennek az útnak van egy különlegessége! Nem te találod meg, hanem Ő talál rád. Ahogyan a példázatban hol reggel, hol délelőtt, hol délben, hol délután, sőt este kint álldogáló emberek várnak, úgy vannak ma is sokan. S ne tévedjünk voltunk, s időnként vagyunk mi is.

Már úgy éreztük, hogy minden utat végigjártunk, s mintha egyik sem vezetett volna sehova, s nem látszik újabb elágazás, akkor nyílik meg ez az út. Életünk egy pontján mind tékozló fiúk, a Mennyei Atya elkóborolt gyermekei vagyunk. De ott van a kegyelem lehetősége a látszólag lehetetlen helyen, a disznóvályú mellett, ahol a Kísértő mintha elérné a célját, hiszen lejjebb már csak a sír van, s mégis. Mégis van vissza út az Atyai házhoz!

A szőlő Ura ad lehetőséget, ad egy új életet mindenkinek. Lehet, hogy már egészen fiatalon, de az is lehet, hogy utolsó perceinkben jutunk el abba a kertbe. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2, 8)

Az igazság az, hogy egy bérünk van. A szőlő kert Ura mindenkinek egységesen, ugyanazt adja. Jézus példázata lényegében válasz a tanítványok kérdésére. Megkérdezték a Mestert, hogy mi lesz a jutalmuk, bérük. Péter ezt kérdezte: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Jézus válasza pedig így hangzott: „Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első.” (Mt 19, 28-30) Mindenkinek, aki az Úr útján jár, az ő szőlőskertjében munkálkodik a jutalma az örök élet.

A példázat emberileg legigazságtalanabb része valóban az, hogy mindenki ugyanazt kapja: az is aki egy órát, s az is aki az egész napot átdolgozta. De fordítsuk meg a dolgot! Az Úr elhívott minket, s megmondta azt is, mennyi lesz a „bérünk”. Egyik legkedvesebb ószövetségi igém Jeremiás egyik kifakadása: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” (Jer 20, 7) Jeremiásnak jutott talán az egyik legnehezebb prófétai sors, hiszen úgy tűnt számára, értelmetlen az egész prófétasága, s még őrá üt vissza. Ám a többi prófétának sem volt könnyebb dolga. A tizenkét apostol közül is csak János hunyt el természetes halállal. S később is, a keresztyénség első három évszázada igencsak nehéz, és veszedelmes korszak volt. Mondhatni ők hordozták a nap terhét. De ugyancsak lehet különbséget tenni szolgálat és szolgálat között, életút és életút között. Van akinek egyszerűbb pályát ír az Isten, s van, akinek valamiért nehezebbet szán. A miért?-re talán sohasem kapunk választ, de valahol ez így van rendjén.

Hiszen az örök élet bérét nem nekünk kellett „kigazdálkodnunk”, ez az igazság! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Krisztus Urunk vére által: „Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.” (Ef 1, 7)

Az igazság az, hogy mi mind szolgák vagyunk, az Úrnak szolgái, s „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10, 7).

„Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk:

az ő népe és legelőjének nyája.

Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100)

Ámen

Szőlő ültetvény Izraelben

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 19. vasárnap Jn 5, 1-17

„Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5, 1-17)

Szeretett Testvérek!

Találkozni. Mi sem természetesebb esemény ember és ember között. Ma sokan elintézik egy telefonhívással, vagy egy e-maillel, ám mégis az értékes találkozások mindig személyesek. Vannak várt találkozások, sőt várva várt találkozások. Mindannyiunknak volt benne része, vagy ha nem, egészen bizonyosan lesz. Amikor az ember számolja a napokat, az órákat, a perceket: mennyi idő van még hátra? Mikor pillantom már meg azt, akire oly rég óta várok... Ugyanakkor létezik váratlan találkozás is. Amikor nem számítunk arra, hogy épp ott, épp akkor jön velünk szembe, ám egyszerre mégiscsak fontos lesz az a pillanat. Lehet az a valaki egy régen látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről később derül ki, mennyire is fontos a mi számunkra. Így lehet a találkozás ünnep, fontos esemény

A régi emberek számára még jelentőségteljesebb esemény volt a találkozás. Hiszen a távolságok nehezebben voltak leküzdhetők, az üzenetek, hírek is lassabban jutottak el a címzettekhez. A vándort, az úton lévőt ezért aztán minden nép körében nagy szeretettel fogadták: behívták, asztalhoz – vagy legalábbis ételhez – ültették, s beszélgettek.

Igen fontosak tehát az emberi kapcsolatokban a találkozások, amit manapság időhiány ürügyén sokszor a hátrébb sorolunk. Ugyan ilyen fontos a hitünk szempontjából a találkozás Istennel. János apostol soraiban egy ember találkozik Jézussal. Ám Jézussal találkozni más, mert olyankor összeér az ég és a föld. A mi életünkben is úgy találkozhatunk Jézussal, ahogyan ez a 38 éve béna ember, ott a Betesda tavánál. Három kérdés:

1. Találkozunk-e Jézussal a tónál?
2. Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen?
3. Találkozunk-e Jézussal a templomban?

Találkozunk-e Jézussal a tónál? Az a tó, pontosabban medence nem egy egyszerű víztározó volt. A Betesda-tavát – melynek jelentése a Kegyelem háza – egy karszt forrás táplálta. Időszakosan, általában rendszeres, kiszámítható időközönként, felzubogott a forrás vize. Egyfajta gyógyhatású víz volt ez, s a legjobb hatása a feltörő víznek volt, ezért igyekeztek a medence partján állók mihamarabb a bejutni. A gyógyhatású forrást, ahol sokan meggyógyultak, Jézus korában szent helyként tisztelték.

Ott feküdt ez az ember is a medence partján a csodára várva, 38 esztendeje. Reggelente családja vagy rokonai kivihették, este behozhatták, de senki nem volt mellette, ha felkavarodott a víz, hogy bevigye. Nem volt embere. Nem zavart senkit, hogy esélye sem volt közelebb jutni a gyógyuláshoz, nem zavart senkit, hogy évtizedek óta csak nézi a tavat. Senki meg nem szánta őt.

Sokan ma is így vannak: nincs emberük. Emberektől várjuk a csodát, emberekben hiszünk, emberi megoldást keresünk, s várunk. Ám sokszor az emberi helyett, embertelent kapunk. Igénk azonban tovább megy, nem pusztán arról van szó, hogy ennek a szegény emberrel senki sem foglalkozott lényegileg. A kegyelem házában valójában senki sem találkozott a Kegyelemmel. Emberi kegyességgel talán, s attól vártak boldogulást, életre szóló változást.

Ekkor lépett be egy ember, az Emberfia, Jézus. A valódi Kegyelem lépett be, hogy valódi segítség, valódi Embere lehessen az igaz emberségre vágyóknak. Jézussal találkozni tulajdonképpen ezt jelenti, ismét emberré lenni.

Beszédes Jézus és a béna párbeszéde: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” A béna nem tudta még, hogy kivel találkozott. Talán arra számított, hogy ez a kedves idegen majd odaül mellé, és ha felkavarodik a víz, akkor beemeli őt. Viszont Jézus csak annyit mondott: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Milyen módon hullottak le a láthatatlan láncok ennek az embernek a tagjairól ez Jézus titka. De megszabadult béklyójától.

Jézus mitőlünk is kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?” Odalép hozzánk, s mi mit felelünk neki? Vagy mástól, esetleg máskor várunk megoldást? A találkozásban van a kegyelem.

Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen? Nagyon érdekes az, hogy az addig – legjobb esetben is – közömbös szemtanúk, egyszerre felélénkülnek! Hogy lehet, hogy szombaton valaki cipeli az ágyát, holott ez tilós, hiszen az Úr napja van. Az mellékes, hogy itt sokkalta többről van szó, mint az ünnep megszenteléséről. Hiszen valójában találkozás történt! S Jézussal találkozni az nem más mint gyógyulni!

„Emberi, túlontúl emberi” – idézhetnénk Nietzsche-t. Micsoda kontraszt feszül: nincs ember, hogy segítsen, viszont akad jó pár, aki kritizáljon. Mert mennyivel könnyebb a hibát látni, vagy a nem teljesen előírás szerintit észrevenni.

Egy kicsit hasonló esetet szeretnék elmesélni. Egy gyülekezetben, amihez van egy kis kötődésem vita támadt egy leendő presbiterről. Az illető rendszeres templomba járó, amiben tud segít, ha kell, akkor elsők között vesz részt mindenben ami a gyülekezet számára fontos. Felmerült a kérdés, hogy bizony jó presbiter lenne belőle. Ám akadt egy kis „probléma”, ugyanis katolikusnak lett keresztelve és nem konfirmált. Néhány presbiter csóválta a fejét, hogy ha nem konfirmált, akkor hogyan lehetne presbiter?... Igen ám, de hányan vannak akik konfirmáltak, megerősítették személyes hitvallással, hogy őket Isten Krisztusért gyermekévé fogadta, és többet templomba nem teszik a lábukat! S bizony vannak olyanok is, akik lehet, hogy nem a szokás, vagy a törvény szerint jutnak el a gyülekezet közösségébe, hanem valóban az életük „konfirmálja”, erősíti meg, hogy valóban találkoztak Jézussal. Valóban az Úr napja, számukra a találkozás és a gyógyulás napja.

Találkozunk-e Jézussal a templomban? A meggyógyult béna valószínűleg hívő ember lehetett, hiszen a Templomban találkozik nem sokkal később Jézussal. Akkor jön rá, hogy tulajdonképpen ki is volt az, akinek köszönheti gyógyulását. Jézus ezt mondja neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” A templomban ezért kell találkoznunk Jézussal, hogy felismerjük: ami velünk történik életünk során az nem pusztán a sors különös játéka. Ha találkoztunk Jézussal, akkor onnantól kezdve már másképp tekintünk életünkre. Egyik kedves idézetem Ézsaiás próféta könyvéből: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.” (Ézs 49, 15b-16a)

De ez nem olcsó kegyelem! A találkozásnak ára volt. Ahhoz, hogy legyen embere a nyomorultnak, ahhoz Istennek emberré kellett lennie, s elszenvednie az embert, annak nyomorát kiszolgáltatottságát, s a másik ember embertelenségét is.

A templomban nem pusztán a gyógyító Jézussal találkozunk, hanem a megfeszítettel. Akit értünk feszítettek meg!

Igénk utolsó versei arról szólnak, hogy a meggyógyult béna elmondja a zsidóknak, a farizeusoknak, hogy ki gyógyította meg, mire üldözni kezdik Jézust. Hiszen akkor gyógyít, amikor nem szabad. Ám Jézus olajat önt a tűzre: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Jézus munkája az, hogy az elveszettet megkeresse, a vakok szemét, süketek fülét megnyissa, a szegényeknek hirdesse Isten országának evangéliumát. De legfőképpen az, hogy találkozzon vele életében és halálában az ember. Ady Endre így ír Az Úr érkezése című verésben:

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim, Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Szeretett Testvérek! Találkozni jó, találkozni kell. Találkozni Jézussal életünk tavánál, találkozni Jézussal az ünnepen, találkozni vele Isten házában. Ez nem mindennapi találkozás, hanem valóban a Kegyelem! Így adjunk hálát a mi Urunknak!

Ámen

A Betesda-tava ma

Keresztelő volt gyülekezetünkben

2013. szeptember 29-én gyülekezetünkben a keresztség szentségében részesült, és egyházunk tagjává fogadtuk Vasali Zsókát, Vasali András és Tóth Anikó gyermekét.

A keresztelési igehirdetés alapigéje: "Az Úréi vagyunk" (Róm 14, 8)

Isten áldását kívánjuk Zsóka és családja életére!

Luther Márton tanítása a keresztségről:

A szent keresztség szentsége.
Ilyetén egyszerűséggel tanítsa reá a családfő házanépét.

Először. 

Mi a keresztség? – Felelet:

A keresztség nem csupán közönséges víz, hanem az Isten parancsolatába foglalt és Isten Igéjével egybekapcsolt víz.

Melyik az Istennek ez az Igéje? – Felelet:

Krisztus Urunk Máté evangéliuma végén ezt mondja: Menjetek el széles e világra, tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.

Másodszor.

Mit ád, vagy mit használ a keresztség? – Felelet:

Eszközli a bűnök bocsánatát, megszabadít a haláltól és az ördögtől, s örök üdvösséget ád mindazoknak, akik hiszik azt, amit Isten Igéje és ígérete mond.

Melyik az Istennek ez az Igéje és ígérete? – Felelet:

Krisztus Urunk Márk evangéliumának végén ezt mondja: Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.

   

Harmadszor.

Hogyan művelhet a víz ilyen nagy dolgokat? – Felelet:

A víz bizonyára nem műveli, hanem Istennek Igéje, mely a vízzel együtt van, és a hit, mely a vízzel kapcsolatos Igében bízik. Mert Isten Igéje nélkül a víz csupán csak víz és nem keresztség, Isten Igéjével együtt azonban keresztség, vagyis az életnek kegyelemben gazdag vize és a Szentlélekben való újjászületésnek fürdője, miként azt Szent Pál Titushoz írt levelének III. részében mondja:

Az újjászületésnek fürdője és a Szentlélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bőséggel a mi Üdvözítőnk, a Jézus Krisztus által, hogy az Ő kegyelméből megigazuljunk és örökösei legyünk az örök életnek, a reménység szerint. Ez minden bizonnyal igaz!

Negyedszer.

Mit jelent az ily vízzel való keresztelés? – Felelet:

Azt jelenti, hogy a bennünk lévő régi ember naponkénti bűnbánat és töredelmesség által vízbe fojtassék és meghaljon minden bűnnel és gonosz kívánsággal együtt, és viszont naponként új ember jöjjön elő és támadjon fel, aki Isten előtt igazságban és tisztaságban örökké éljen.

Hol van ez megírva? – Felelet:

Szent Pál a Rómabeliekhez írt levelének VI. részében ezt mondja: Krisztussal együtt eltemettettünk a keresztség által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 18. vasárnap Mt 5, 38-45

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el. Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5, 38-45)

Szeretett Testvérek!

A mi Mennyei Atyánk igen csodálatos világot teremtett. Joggal mondhatta, „hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1, 31) Nem hiszem, hogy van olyan ember aki legalább egyszer ne döbbent volna meg, amikor az Isten egyik, vagy másik alkotását nézte. Annyi minden vesz körül bennünket, rengeteg különböző dolog, ám mégis valami hasonlóság, valami közös mindegyikben van.

Nem is olyan régen, hallottam egy fizikus előadását, aki néhány egyszerű képlettel, összefüggéssel össze tudta kapcsolni szinte valóban a teremtettséget. Egyik példája nagyon megfogott. Érdekes megfigyelni, hogy a virágoknak hány szirma van! Például a liliomnak, a nősziromnak és a hármassziromnak három; a haranglábnak, a boglárkának, és a vadrózsának öt; a szarkalábnak, a vérpipacsnak és a pillangóvirágnak nyolc; a jakabnapi aggófűnek, ahamvaskának és a körömvirágnak 13; az őszirózsának, a borzas kúpvirágnak és a cikóriának 21; a fodroslevelű margitvirágnak, az útilapunak és egyes százszorszépeknek 34; más százszorszép-fajoknak pedig 55 vagy 89 szirma van. Ha megnézünk egy hosszában félbevágott csigaházat, a metszetében is az egyes kamrák aránya az imént elhangzott számoknak megfelelőek, tehát: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89.... és így tovább. Ha ugyanezeket a számokat egy grafikonon ábrázolnánk, egy csiga-vonalat kapnánk.

Ezek a számarányok bizony mindenütt jelen vannak a természetben, egy XIII. század elején élt tudós nyomán Fibonacci-számoknak nevezzük. Érdekes módon ezek a számok, arányaik valahol meg is határozzák, hogy mit látunk mi szépnek. Hiszen ha valami más arányú, akkor azt már nem szépnek, hanem érdekesnek, esetleg már csúnyának vélnénk. A minket körülvevő világról elmondható tehát, hogy az arányok világa. A híres közhelyet, miszerint „minden összefügg mindennel”, nyugodtan mondhatjuk így is: „minden aránylik mindenhez”.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, így kapcsolódik Jézus Hegyi-beszédben elmondott híres szavai, egy középkori tudós számaihoz: Jézus a megfelelő arányról tanít bennünket:

1. Nem arányosan kell fellépnünk
2. Hanem mértéken felül kell elszenvednünk a másikat
3. Ez nem lehet szabály, hanem következmény

„Szemet szemért, fogat fogért.” (2Móz 21,24) Ki ne ismerné, az egyik legősibb emberi törvényt (tálio-elv), amely nem csak a Bibliában, de szinte minden kultúrában ember és ember közti jogviszony alapja: minden tettnek arányos következménye kell, hogy legyen, hiszen így lesz az igazságos. S valóban, ez a megoldás kiállta az idő próbáját, a legtöbbünk igazságérzetével megegyezik.

Ám az ördög nem volna az aki, ha nevéhez méltóan – a diabolos görögül összedobálót jelent –, ha nem keverné meg ezt az arányosnak, világosnak, sőt igazságosnak tekintett törvényt. Mit látunk magunk körül? A Törvény, amely a kiegyenlítést, az egyensúlyt szolgálná, mintha csak növelné a bajokat. Elég bekapcsolni a TV-t. A héten történt egy igen véres túszdráma Nairobiban, Kenya fővárosában, ahol közel 130 ártatlan ember esett áldozatul szomáliai terroristák megtorló akciójának egy bevásárló központban. Azért támadták meg azt az üzletházat, hogy „arányos” csapást mérjenek a kenyai kormányra, akinek a csapatai Szomáliában harcolnak szélsőséges csoportok ellen, hogy ilyen események ne történhessenek...

De, hogy ne csak a jelent vizsgáljuk, nézzük meg a Hidegháború eszmei hátterét. Mind az amerikaiak, mind a szovjetek egymást túllicitálva halmozták fel az atomtölteteket, annyit, hogy az egész bolygót többszörösen el lehetett volna velük pusztítani, mindössze azért, hogy megfelelő méretű, arányú ellencsapást tudjanak mérni egymásra. Nem vitás, ha kitört volna akkor a harmadik világháború egy kérdés lett volna csupán: ki hal meg másodiknak...

Ifjúságom kedves olvasmánya Alexander Dumas Monte Cristo Grófja, a bosszúállóé. Edmond Dantes-t igazságtalanul börtönbe kerül. 18 év után meg tud szökni If várából. Hatalmas összegű kincsre találva, s azzal módszeresen, körmönfont módon, egykori rosszakaróin saját csapdájukba csalva áll bosszút. Mindenki megkapta, ami neki járt, mondhatni arányosan. Ám a végén Edmond Dantes lelke mégsem tudott megnyugodni. Megelégedés helyett bizony csak ürességet érzett. A bosszúja végül majdnem önön magát is felemésztette, ha nem jött volna valaki, a fiatal felszabadított rabszolga Haydé, akinek szerelmével ismét újra embernek tudta érezni magát...

E három példa jól mutatja, hogy önmagában az arányos bosszú nem old meg semmit, sőt, csak tovább gyűrűzi a gonoszság örvényét. Az Úr is felhívta népe figyelmét: „Enyém a bosszú és a megtorlás.” (5Móz 32, 35a) Vagy, ahogyan Jézus mondja a Gecsemáné kertben Péternek, aki levágta a főpap szolgájának a fülét: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26, 52)

Hányszor szorul ökölbe a mi kezünk is! Hányszor akarnánk egy csapással mindent elintézni! Hányszor szeretnénk visszafizetni mindazt, amit másoktól kaptunk... Bízván, hogy akkor majd helyre áll a világ rendje, ahogyan Edmound Dantes is gondolhatta... De Jézus valami egészen másra biztat: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” (Mt 5, 39)

Jézus az arány felettiről beszél: a mértéken felülről. A krisztusi út nem a bosszúállás, hanem a másik elszenvedése a szeretetben. Ami ugyan nehezebb, mint erőből odacsapni, de ez az egyetlen mód, hogy az erőszak spirálja megszakadjon.

Világi szemmel, bizonyos helyzetekben ez egyenlő az öngyilkossággal, vagy enyhébb esetben a „mafla” jelző kiérdemlésével. „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1, 18) Pál szavait amikor Krisztus Urunk keresztjének evangéliumáról beszél, így is érthetjük. De Istennek ereje! S az út amelyet felkínál, az valóban keskeny, de járható!

Gondoljunk csak a XX. század két legnagyobb polgárjogi aktivistáira: Mahatma Gandhira, és Martin Luther Kingre! Mindketten Jézus szavaiból, a másik mértéken felüli elszenvedésből merítettek, s így szálltak szembe az elnyomással: passzívan ellenállva, azaz elszenvedve ellenállva. Nem tettek ők mást, mint mértéken felül betartották az elnyomás törvényeit, mintegy túllőve a célon. Gandhi követői elszenvedték az atrocitásokat, megtorlásokat ellenállás nélkül. Sokan meghaltak közülük, ám ezzel elnyomóik fejére gyűjtöttek parazsat. Martin Luther King hívei is hasonló képpen jártak el, s bár ő merénylet áldozata lett, mégis a mozgalma sikerrel járt: ott is az elnyomók kerültek lehetetlen helyzetbe.

Jézus is ilyen példákat hoz. A főúrnak joga volt arcon ütni a beosztottját, viszont ha az oda tartotta a másik orcáját, akkor már csak visszakézből tehette volna, amihez viszont már nem volt joga. A peres ügyben az alsó ruhát el lehetett koboztatni, de a felsőt már nem, hiszen az takaróként szolgált, s a törvény szigorúan tiltotta az attól való megfosztást. A római katona egy mérföldre (~ 1,5 km) bárkit kényszeríthetett, hogy vigye a felszerelését, ám ennél többért bizony eljárás indulhatott ellene. Érdekes elképzelni, ahogyan egy római katona győzködi az egyszerű embert, hogy ugyan adja már vissza a holmiját... A jézusi út tehát, amit Pál apostol oly' szépen, igénkre szinte refrén szerűen megfogalmaz: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12, 21)

Viszont ez nem lehet szabály, hanem következmény. Ha törvény lenne, akkor azt a Sátán ismét ki tudná forgatni. Amit Jézus mond, azt csak egy módon lehetséges, ha Őt követjük, az Ő útján járunk. Ehhez az kell, – ahogyan Pál írja – „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4, 22-24) A Krisztusban meghalt és újjászületett ember az, aki képes valóban azzal a szeretettel elszenvedni a másik embert, amivel Jézus is elszenvedte gyilkosait. Nem pusztán az a szeretet, mint amilyenben része volt Monte Cristo grófjának, hanem az agapé, Mennyei Atyánk féltő és önfeláldozó szeretete.

Szeretett Testvérek! Az a szeretet legyen bennünk, ami a mi Urunkban van, aki: „Úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) Ha Ő lakik a mi szívünkben, lelkünkben, akkor valóban a helyes arány szerint tudjuk egymást szemlélni, úgy ahogyan a mi Teremtőnk eredetileg „igen jónak” látta.

Ámen

Fibonacci számok és a csiga

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 17. vasárnap Zof 3, 8-9 (Soltvadkert)

„Azért várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló! Mert úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a népeket, egybegyűjtöm az országokat, és kiöntöm rájuk bosszús haragomat, haragom egész hevét. Bizony, felindulásomnak tüze pusztítja majd az egész földet! Akkor majd tisztává teszem a népek ajkát, mindnyájan az ÚR nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal.” (Zof 3, 8-9)

Szeretett Testvérek!

Ha most, ebben az indián nyárban az ember kinéz az ablakon, sok minden szépséget láthat. Gyönyörű látvány, ahogyan a zöld levelek lassan bár, de megállíthatatlanul indulnak a sárgulásba. Egy-egy fa úgy tűnhet, mintha egy művész palettája volna. Valami még itt maradt a nyárból, még van egy kis napsütés, egy kis meleg, még ki lehet ülni a parkba egy fagylalttal. Valahogy ilyenkor nincs az ember adventi hangulatban. Ahhoz talán jobban illik a zimankó, a félhomályos téli ég, levéltelen fák, és az a bizonyos koszorú négy gyertyaszállal... Szeptemberben nem keressük a várást, inkább megragadnánk a jelent: Carpe diem. 

Isten igéje Zofóniás próféta könyvéből azonban Adventre hív. Zofóniás kora, Júdea népének életében, történetében valóban nem volt más, mint egy történelmi indián nyár. Túl a virágzáson, túl a gyarapodáson, túl a csúcson. Még van belőlük, még akad derűs nap, és szép idő, de egyre közeledik a hanyatlás, a zord hideg, a ködös, és szomorú eljövendő. Bizony Júdea fáján a levelek sárgulni kezdtek. A másik országrészt, Izraelt, már kivágta a történelem, feldúlták az asszírok, közel egy évszázada. Ám Júdea is megszenvedte az eltelt időt, folyamatosan zsugorodott, s szinte csak Jeruszálem és környéke maradt meg, de éltek, s jöttek szebb napok, amikor tényleg megtalálták a helyes utat. Azonban már gyülekeztek a felhők az ország körül, s egy emberöltő múlva már babiloni csizmák meneteltek azon a földön...

Zofóniás által tolmácsolt szavak azonban nem csak saját népéhez szólt, hanem bizony minden népnek üzeni, hogy az Úr eljön, összegyűjti, és megítéli az emberiséget. De meg is tisztítja.

Isten Igéje várakozásra hív, s egyben megmutatja az isteni szó két élét is: 

1. Várjatok rám – a Vádlóra! 
2. Várjatok rám – a Tisztítóra! 

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint vádló!” Félelmetes advent. A világ számára az ítélet napja valami egészen rettenetes eseményként jelenik meg a köztudatban. Bizonyára emlékszünk még a tavalyi advent őrületére, a 2012. december 21-re várt világ végével kapcsolatban, amelyet az maja indiánok naptárából következtettek ki tudósok. Ahogyan az lenni szokott rengetegen pánikba estek. Sokan mindenféle praktikákat kezdtek tanulni, hogy túléljék a világvégét. Bunkereket ástak, atombiztos óvóhelyeket építettek a kertjeik végében, mások kiköltöztek lakatlan vidékekre – hátha ott nem lesznek Isten szeme előtt? –, megint mások kezdték eladni mindenüket, egyesek saját maguk ellen fordultak... Még mozifilm is készült arról, mi lesz ha egyszer tényleg ránk szakad az ég. Nagyon jó marketing fogás az emberek félelmével játszani, de vajon miért? 

Miért félünk annyira az Úr ítéletétől? Miért rezzen össze szinte mindenki, ha meghallja ezeket a szavakat, hogy apokalipszis, Armageddon, utolsó ítélet? Kissé kifordítva régi szlogent: a hiba az ön készülékében van. Mintha a lelkiismeret lenne a háttérben. Ő tehát a „bűnös”? Valahol, mélyen legbelül érezzük, hogy nem teljesen olyanok vagyunk, mint ami a felszínen van. Akár egy jéghegy: az igazi féltett titkok ott vannak, tornyosulnak a vízszint alatt. Mennyi mindent hordozunk, amit jó volna eltüntetni, nem csak palástolni! Mennyi minden akar bennünket lehúzni a mélybe! Mennyi minden tesz bennünket belül fagyossá, rideggé! Ezért félünk az ítélettől, mert akkor minden napvilágra kerül, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4, 16-17) 

Mezítelenség. Már az emberiség hajnalán, még ott az Éden kertjében megjelenik, méghozzá a bűnbeesés következményeként. A Kísértő rászedve az embert, jó és rossz tudója lett ugyan, de ugyanakkor istentelenül mezítelen és kiszolgáltatott is lett. Azóta van zavarba az ember az Úr előtt, hiába az a bizonyos fügefa levél... 

Az Úr igéje, a Törvény, bizony megítél. Ezért is hívjuk a lélek tükrének a Tízparancsolatot, amelyben minden tettünk, s annak következménye meglátszik. Ezt írja Pál apostol: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3, 19-20)

Egyszer eljön az idő, amikor Isten megállítja a világot, összegyűjti, megítéli. Zofóniás idejében is már közeli volt, de a mi időnkben bizony még közelebb vagyunk hozzá. Ezért advent a keresztyén ember élete: várja, hogy mikor Jön vissza az Úr. Régi, szép, adventi énekünk első versszaka ismert: „Várj, ember szíve, készen, Várd Isten Harcosát, Ki üdvösséged lészen, És békességet ád. Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok, Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok ő.”

Vagy ahogyan Luther Márton írta a Wittenberg-i vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétele közül az elsőben: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg", azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Erre hív bennünket a Törvény segítségével az Úr, míg tart a kegyelmi idő, hogy felismerjük, a magunk erejéből valóban csak a félelmetes ítélet vár ránk. Ám az Igének ott van a másik oldala is.

„Várjatok rám - így szól az ÚR -, arra a napra, amikor előlépek mint tisztító!” Adventben erre emlékezünk: Isten elküldte Fiát, aki megtisztítja az emberiséget azzal, hogy áldozata lett a Törvénynek. Zofóniás valószínűleg nem sejthette, hogy mikor jön el a megtisztulás napja, de szavai Krisztusról tesznek bizonyságot. 

Hiába minden emberi áldozat, hogy az Istent kiengesztelje az ember! S valójában az Isten teszi meg az első lépést, Őnála van a tisztulás útja: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)

Nem csak ma, hanem Jézus korában sem volt ez magától értődő. Keresztelő János, Heródes börtönéből üzenve kérdezte Jézustól: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11, 3) Hányan keresik ma is a tisztulás lehetőségét! Csak kérdés, hol?... S valójában Jézus ott van, ahol Őt segítségül hívják. Erről tanúskodnak az evangéliumok mind.

Isten kegyelme az, hogy nem csak ítél az Isten Igéje, hanem meg is tisztít. Van lehetőség a gyógyulásra, a jobbulásra, az újrakezdésre. Krisztusra néz az Atya, ha egy hívő hozzá menekül, és nem az a lényeg, hogy az illető kicsoda, vagy valaha mit tett az életében, hanem egyedül, az, hogy le tudja-e tenni a kereszt aljába az életét. Van tehát, Krisztus, megmentő, aki meg tudja tisztítani az életedet, hogy azután valóban az a Mennyei Atya szerinti élet, örök élet lehessen.

Az Úr igéje egyrészt Törvény, ami megítéli az embert, de másrészről maga az örömhír, ami megmenti az embert a saját vesztétől. Életünk a visszatérő Urunk várása közben zajlik, ha akarjuk, ha nem. Viszont, nála bármikor lelhetünk tisztulást, ha hozzá kiáltunk, ahogyan a zsoltáros:

„A mélységből kiáltok hozzád, URam!

Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. 

Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.

Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.

Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” (Zsolt 130)

Ámen

Luca Signorelli: Az utolsó ítélet

Őszi programok

Szeretettel hirdetjük az előttünk álló eseményeket!


Szeptember

2013. szeptember 22-én Győri Veronika, soltvadkerti iskolalelkész szolgál közöttünk. Ezen a vasárnapon indul Bócsán a konfirmációra való felkészülés is!

2013. szeptember 24-én, este 6-tól presbiteri gyűlést tartunk Bócsán


Október

2013. október 5. este 6-tól indul az ifi!

2013. október 6-án úrvacsorás istentiszteletet tartunk, s egyben megemlékezünk az aradi vértanúkról.

2013. október 26-án, délután 2-től gyülekezeti napot tartunk, és délután 4-től a bócsai iskola tornatermében koncertet ad a kiskőrösi GOSPEL SASOK kórus.


November

2013. november 9-én egyházmegyei sportnap lesz Soltvadkerten.

2013. november 30-án egyházmegyei missziói nap lesz Kiskőrösön.

A gyülekezet aktuális alkalmai ezen a linken is elérhetők.

Alkalmainkra hívunk és várunk mindenkit!

Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 16. vasárnap Mt 23, 1-12

„Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” 

(Mt 23, 1-12)

Szeretett Testvérek! 

Nem tagadom, kicsit önfejű vagyok, szeretem a magam útját járni. Iskolás koromban is voltak olyan dolgok, amire nagyon nehezen lehetett rávenni. Az egyik ilyen – a múlt héten emlegetett latin nyelv rejtelmein kívül – sarkalatos, örök probléma a kötelező olvasmányok elolvasása. Ám, volt néhány mű, aminek bizony rákaptam az ízére. Az egyik ilyen könyv Voltaire-nek a Candide, avagy az optimizmus című kaland regénye, s egyben filozófiai gúnyirata volt. A gondolkodó ateisták, így Voltaire véleményére érdemes odafigyelni. Könnyen lehet, hogy olyasmikre világítanak rá, amelyeket tán mi észre sem veszünk. Voltaire ebben a művében bizony görbe tükröt mutat kora társadalmának és kora egyházának. Emlékszem volt egy igen hosszú nevű szereplő is a könyvben, egy bizonyos Don Fernando d'Ibarra y Figueroa y Mascarenes y Lampourdos y Souza y Alejandro, aki Buenos Aires kormányzója volt, s jó spanyol nemesi szokás szerint nevében szerepelt az összes uradalom és titulus is. De találkozik Candide, a főhős képmutató jezsuitával, korrupt hivatalnokokkal, büszke, „kivagyi” főurakkal, s mindenféle korabeli érdekes alakkal. Mintha a mai világról írna, pedig több mint 250 éves műről van szó... Nincs új a nap alatt, mintha Voltaire Jézus szavainak parafrázisát, újraértelmezését tálalná egy regény lapjain...

Jézus szavai figyelmeztetnek minket, hogy, a Isten Törvényét be kell tartani... 

1.  ...de nem képmutató módon 
2.  ...de nem feltűnési vágyból 
3.  ...de nem rangszerzésért 
4.  ...hanem, mert az Úréi vagyunk 

Jézus azonban nem csak a külvilághoz szól, hanem a gyülekezethez is, hiszen ezek közöttünk is megjelenhetnek, s bizony meg tudják mérgezni az egész közösséget.

A Törvényt be kell tartani, de nem képmutató módon. Fogalom, mi is használjuk a „farizeusi” jelzőt a képmutatásra. Jézusnak sokszor volt vitája a farizeusokkal, akik egy zsidó párt tagjai voltak abban az időben. Ők igyekeztek a lehető legkegyesebb, a lehető legjobban Istennek tetsző életet élni. Szigorúan megtartották a mózesi törvényeket. Sőt, hogy biztosan ne szegjenek meg egyetlen egyet sem, ezért egy 617 előírásból álló Tóra-kerítést írtak. Minden előírásnak, minden rendelkezésnek igyekeztek jobban és jobban megfelelni, mint a többi ember. Ahogyan hallhattuk is: vastagabb imaszíjakat, és nagyobb bojtokat hordtak, köztiszteletben álltak. A baj az volt, hogy másoktól is elvárták, hogy olyan módon tartsák meg a Törvényt, ahogyan ők. Amíg azonban az egyszerűbb népek lelkiismeretét terhelték, ők maguk megtalálták a kiskapukat, s bizony ezeket ki is használták. Egy példa: szombat napon nem lehet dolgozni, hiszen azon a napon pihent meg az ÚR is, ezért csak annyi munkát lehet végezni, amennyi gyakorlatilag a létfenntartáshoz elegendő. De mondjuk egy vizes vödörrel már nem lehet átlépni a küszöböt. Mi tehát a teendő? Mielőtt átlépnénk a küszöböt megállunk, az ajtón belülre tesszük a vödröt, elengedjük, s átlépünk a küszöbön, bent a házban fölvesszük a vödröt, s vihetjük is tovább. Így aztán pontosan látták, hogy ki?-miben?-hol? mulasztott, a saját ügyükben pedig megfelelően tudtak ügyeskedni. Ismerjük Jézus mondását a Hegyi beszédből: „vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Mt 7, 5)

A mi életünkre is igaz, amit Sámuelnek mondott az Úr, amikor Isai fiai között kereste Izrael királyát, és végül a fiatal Dávidra került a sor: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16, 7b) Istent nem lehet becsapni semmilyen alakítással: pontosan tudja mi van legbelül. A Törvénnyel szemben pedig nem véd meg az, amit mi tudunk letenni. Csakis az, amit Isten kegyelmébe bízva adunk át.

A Törvényt be kell tartani, de nem feltűnési vágyból. Nem attól lesz valaki jobb hívő, ha mindent látványosan csinál. Látványosan imádkozik, látványosan böjtöl, és sorolhatnánk. Jézus itt is, és sokszor szólt ennek a viselkedésnek a hamisságáról. 

Nagyon szép példázata Jézusnak a farizeusról és a vámszedőről: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18, 10-14)

Bennünket is hányszor környékez meg a Kísértő azzal, hogy „kelts feltűnést!” „keresd a nagy nyilvánosságot!” Hány élet ment tönkre abba, hogy hajszolta a reflektor fényt! S amikor már érdektelenné vált a közönség számára, akkor jött az idegösszeomlás, vagy rosszabb esetben a halálba menekülés. S a Gonosznak ez a célja, hogy égj el, semmisülj meg. 

Keresztyének, kegyes emberek között ez kiválóan működik a Törvénnyel. Nem véletlenül írja Pál: „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3, 6b) Az ifjú Luther is majdnem beleőrült abba, hogy nem tud az Istennek eléggé jót tenni. S ahogyan ott vergődött, szinte gyűlölve az Istent, egyszer csak megvilágosodott számára az Úr kegyelme: „Az igaz ember hitből fog élni” (Róm 1, 18)

A Törvényt be kell tartani, de nem rangszerzésért. Isten országában lenni nem rang kérdés, hanem szolgálat! Jézus tanítványai is beleestek ebbe a hibába, amikor azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb a Mennyek országában. Akkor Jézus odahívott egy gyermeket és ezt mondta: „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy.” (Lk 9, 48)

Nem egy helyen lehet sajnos hallani, hogy bizonyos gyülekezeti tagok, akik valamilyen feladatot ellátnak, elkezdik azt rangként felfogni. A tisztségük, vagy feladatuk mintegy jogalapot adnak arra, hogy a másik gyülekezeti tagot kioktassa, sőt néhol, lenézze. Pedig Jézus szava egyértelmű: „Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” (Mt 23, 8-11)

Azzal, hogy azt tesszük, amit az Úr ránk bíz, nem teszünk mást, mint ami a dolgunk volna, ahogyan az egy Istent félő emberhez illik. Jézus mondja: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (LK 17,10)

A Törvényt be kell tartani, mert az Úréi vagyunk. Itt van azonban a jó hír! Különben nem volna más a keresztyén élete, mint egyfajta önkéntes rabszolgasors, alávetve egy több ezer éves törvénynek. Ám Isten akarata a Törvényben eredetileg kicsit másabb volt, mint, ahogyan azt mi ma használjuk. Eredeti nyelvhez hűen a Tízparancsolat így kezdődne: „Én vagy az Úr a Te Istened ezért, nem lesz más istened, nem fogod hiába szádra venni az Én nevemet, meg fogod szentelni az ünnepnapot...” és így tovább, mert Ő féltőn szerető Isten: „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézs 42, 3).

Mert Jézusért hívhatjuk a Teremtő Urat a mi Atyánknak! Nem kell többnek látszódni, nem kell elismerést hajszolni, nem kell látványosan jobbnak, többnek, szebbnek látszani! Valójában csak egyetlen egy valami kell: hinni Jézusban, mint Urunkban és Megváltónkban, mesterünkben és gyógyítónkban. 

Ámen

Képmutat-ó-méter