„Ezek
után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe.
Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül
Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok,
sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz
megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a
medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz
felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is
szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett
betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta,
hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e
meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs
emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg
én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj
fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez
az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A
zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat
van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik:
„Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!”
Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd
fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az,
mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek
után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki:
„Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb
ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a
zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. A zsidók ezért
üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így
szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is
munkálkodom.” (Jn 5, 1-17)
Szeretett Testvérek!
Találkozni. Mi sem természetesebb esemény ember és ember között.
Ma sokan elintézik egy telefonhívással, vagy egy e-maillel, ám
mégis az értékes találkozások mindig személyesek. Vannak várt
találkozások, sőt várva várt találkozások. Mindannyiunknak
volt benne része, vagy ha nem, egészen bizonyosan lesz. Amikor az
ember számolja a napokat, az órákat, a perceket: mennyi idő van
még hátra? Mikor pillantom már meg azt, akire oly rég óta
várok... Ugyanakkor létezik váratlan találkozás is. Amikor nem
számítunk arra, hogy épp ott, épp akkor jön velünk szembe, ám
egyszerre mégiscsak fontos lesz az a pillanat. Lehet az a valaki egy
régen látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről később derül
ki, mennyire is fontos a mi számunkra. Így lehet a találkozás
ünnep, fontos esemény
A régi emberek számára még jelentőségteljesebb esemény volt a
találkozás. Hiszen a távolságok nehezebben voltak leküzdhetők,
az üzenetek, hírek is lassabban jutottak el a címzettekhez. A
vándort, az úton lévőt ezért aztán minden nép körében nagy
szeretettel fogadták: behívták, asztalhoz – vagy legalábbis
ételhez – ültették, s beszélgettek.
Igen fontosak tehát az emberi kapcsolatokban a találkozások, amit
manapság időhiány ürügyén sokszor a hátrébb sorolunk. Ugyan
ilyen fontos a hitünk szempontjából a találkozás Istennel. János
apostol soraiban egy ember találkozik Jézussal. Ám Jézussal
találkozni más, mert olyankor összeér az ég és a föld. A mi
életünkben is úgy találkozhatunk Jézussal, ahogyan ez a 38 éve
béna ember, ott a Betesda tavánál. Három kérdés:
- Találkozunk-e Jézussal a tónál?
- Találkozunk-e Jézussal szombaton, az ünnepen?
- Találkozunk-e Jézussal a templomban?
Találkozunk-e Jézussal a tónál? Az a tó, pontosabban
medence nem egy egyszerű víztározó volt. A Betesda-tavát –
melynek jelentése a Kegyelem háza – egy karszt forrás
táplálta. Időszakosan, általában rendszeres, kiszámítható
időközönként, felzubogott a forrás vize. Egyfajta gyógyhatású
víz volt ez, s a legjobb hatása a feltörő víznek volt, ezért
igyekeztek a medence partján állók mihamarabb a bejutni. A
gyógyhatású forrást, ahol sokan meggyógyultak, Jézus korában
szent helyként tisztelték.
Ott feküdt ez az ember is a medence partján a csodára várva, 38
esztendeje. Reggelente családja vagy rokonai kivihették, este
behozhatták, de senki nem volt mellette, ha felkavarodott a víz,
hogy bevigye. Nem volt embere. Nem zavart senkit, hogy esélye sem
volt közelebb jutni a gyógyuláshoz, nem zavart senkit, hogy
évtizedek óta csak nézi a tavat. Senki meg nem szánta őt.
Sokan ma is így vannak: nincs emberük. Emberektől várjuk a
csodát, emberekben hiszünk, emberi megoldást keresünk, s várunk.
Ám sokszor az emberi helyett, embertelent kapunk. Igénk azonban
tovább megy, nem pusztán arról van szó, hogy ennek a szegény
emberrel senki sem foglalkozott lényegileg. A kegyelem házában
valójában senki sem találkozott a Kegyelemmel. Emberi kegyességgel
talán, s attól vártak boldogulást, életre szóló változást.
Ekkor lépett be egy ember, az Emberfia, Jézus. A valódi Kegyelem
lépett be, hogy valódi segítség, valódi Embere lehessen az igaz
emberségre vágyóknak. Jézussal találkozni tulajdonképpen ezt
jelenti, ismét emberré lenni.
Beszédes Jézus és a béna párbeszéde: „Akarsz-e
meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs
emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg
én megyek, más lép be előttem.” A
béna nem tudta még, hogy kivel találkozott. Talán arra számított,
hogy ez a kedves idegen majd odaül mellé, és ha felkavarodik a
víz, akkor beemeli őt. Viszont Jézus csak annyit mondott: „Kelj
fel, vedd az ágyadat és járj!” Milyen
módon hullottak le a láthatatlan láncok ennek az embernek a
tagjairól ez Jézus titka. De megszabadult béklyójától.
Jézus mitőlünk is kérdezi:
„Akarsz-e meggyógyulni?” Odalép
hozzánk, s mi mit felelünk neki? Vagy mástól, esetleg máskor
várunk megoldást? A találkozásban van a kegyelem.
Találkozunk-e
Jézussal szombaton, az ünnepen?
Nagyon érdekes az, hogy az addig – legjobb esetben is –
közömbös szemtanúk, egyszerre felélénkülnek! Hogy lehet, hogy
szombaton valaki cipeli az ágyát, holott ez tilós, hiszen az Úr
napja van. Az mellékes, hogy itt sokkalta többről van szó, mint
az ünnep megszenteléséről. Hiszen valójában találkozás
történt! S Jézussal találkozni az nem más mint gyógyulni!
„Emberi, túlontúl emberi” – idézhetnénk Nietzsche-t.
Micsoda kontraszt feszül: nincs ember, hogy segítsen, viszont akad
jó pár, aki kritizáljon. Mert mennyivel könnyebb a hibát látni,
vagy a nem teljesen előírás szerintit észrevenni.
Egy kicsit hasonló esetet szeretnék elmesélni. Egy gyülekezetben,
amihez van egy kis kötődésem vita támadt egy leendő
presbiterről. Az illető rendszeres templomba járó, amiben tud
segít, ha kell, akkor elsők között vesz részt mindenben ami a
gyülekezet számára fontos. Felmerült a kérdés, hogy bizony jó
presbiter lenne belőle. Ám akadt egy kis „probléma”, ugyanis
katolikusnak lett keresztelve és nem konfirmált. Néhány presbiter
csóválta a fejét, hogy ha nem konfirmált, akkor hogyan lehetne
presbiter?... Igen ám, de hányan vannak akik konfirmáltak,
megerősítették személyes hitvallással, hogy őket Isten
Krisztusért gyermekévé fogadta, és többet templomba nem teszik a
lábukat! S bizony vannak olyanok is, akik lehet, hogy nem a szokás,
vagy a törvény szerint jutnak el a gyülekezet közösségébe,
hanem valóban az életük „konfirmálja”, erősíti meg, hogy
valóban találkoztak Jézussal. Valóban az Úr napja, számukra a
találkozás és a gyógyulás napja.
Találkozunk-e
Jézussal a templomban? A
meggyógyult béna valószínűleg hívő ember lehetett, hiszen a
Templomban találkozik nem sokkal később Jézussal. Akkor jön rá,
hogy tulajdonképpen ki is volt az, akinek köszönheti gyógyulását.
Jézus ezt mondja neki: „Íme, meggyógyultál, többé
ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” A
templomban ezért kell találkoznunk Jézussal, hogy felismerjük:
ami velünk történik életünk során az nem pusztán a sors
különös játéka. Ha találkoztunk Jézussal, akkor onnantól
kezdve már másképp tekintünk életünkre. Egyik kedves idézetem
Ézsaiás próféta könyvéből: „Ha mások
megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe
véstelek be.” (Ézs 49,
15b-16a)
De ez nem olcsó kegyelem! A találkozásnak ára volt. Ahhoz, hogy
legyen embere a nyomorultnak, ahhoz Istennek emberré kellett lennie,
s elszenvednie az embert, annak nyomorát kiszolgáltatottságát, s
a másik ember embertelenségét is.
A templomban nem pusztán a gyógyító Jézussal találkozunk,
hanem a megfeszítettel. Akit értünk feszítettek meg!
Igénk utolsó versei arról
szólnak, hogy a meggyógyult béna elmondja a zsidóknak, a
farizeusoknak, hogy ki gyógyította meg, mire üldözni kezdik
Jézust. Hiszen akkor gyógyít, amikor nem szabad. Ám Jézus olajat
önt a tűzre: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik,
én is munkálkodom.” Jézus
munkája az, hogy az elveszettet megkeresse, a vakok szemét, süketek
fülét megnyissa, a szegényeknek hirdesse Isten országának
evangéliumát. De legfőképpen az, hogy találkozzon vele életében
és halálában az ember. Ady Endre így ír Az Úr érkezése című
verésben:
Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim, Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Szeretett Testvérek! Találkozni jó, találkozni
kell. Találkozni Jézussal életünk tavánál, találkozni Jézussal
az ünnepen, találkozni vele Isten házában. Ez nem mindennapi
találkozás, hanem valóban a Kegyelem! Így adjunk hálát a mi
Urunknak!
Ámen
A Betesda-tava ma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése