Igehirdetés - Böjt 4. vasárnap Jn 6, 48-59

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymással, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül?” Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.” (Jn 6, 48-59)

Szeretett Testvérek!

Mindig ámulatba ejt – s remélem ez még sokáig így is fog maradni –, hogy mennyire kifejező és képies is a magyar nyelv. Mennyi szín és árnyalat rajzolódik ki az ember szeme előtt akár akkor is, ha egy olyan egyszerű, mindennapi szót hall az ember, mint amilyen a „kenyér”. Érdemes végiggondolni! Jelenti egyrészt a pékárút, a táplálékot, a megélhetést, a munkát, a sorsközösséget, gondviselést, sőt, magát az életet is. Ez az egyszerű, hétköznapi szó mi mindennek a foglalata: a lét kulcsfontosságú szféráit, területeit járja át.

János evangéliumának hatodik fejezete, ahol az igehirdetés igéje is megtalálható, szinte minden vers a kenyér-kérdéssel foglalkozik, méghozzá az Élet kenyerével. Kezdődik az ötezer ember megvendégelésével, ahol Jézus csodája nyomán a kevés étel egyszerre elég lesz a sokaságnak, és még marad is. A nép királlyá akarja tenni, ezért elrejtőzik. Ezután, mintegy köztes részben, Jézus a vízen járva megy tanítványaihoz a Genezáreti-tavon. A sokaság követi őt a túlpartra is, ahol Jézus így szól hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6, 26-27) Innentől kezdve a kenyér kérdése egy szinttel feljebb emelkedik, hiszen többről van már szó, mint jól lakni: itt már az egyedüli üdvösség kerül elő.

A mindennapi kenyér kérdése, mindig aktuális téma. Mindenkit foglalkoztat valamilyen szinten. Élni kell, és az élethez kell táplálék, és még sok-sok egyéb dolog. De egy biztos, ha döntenünk kell, hogy mi az az egy ezek közül, amit választanánk, egészen biztos vagyok, hogy az az étel lenne. Hiszen anélkül az összes többi is értelmét veszti, hiszen az élet alapját tesszük kockára. És mégis, a XXI. században is milliók számára jelent komoly problémát, hogy betevő falathoz jussanak! Ami még szomorúbb, hogy túl messzire nem is kell mennünk. Talán csak néhány házat, vagy utcát... Felmerül a kérdés, hogy mi vajon miként viszonyulunk ahhoz, hogy van mit az asztalra tenni? Ott van-e a szívünkben a hálaadás?

A kenyér Isten gondviselésének a jele, méghozzá az összes létező értelmében. Erre különösen is jó gondolni „Laetare” az öröm vasárnapján. Az Úrnál van kenyér, ami táplál, ami gyarapít, ami megőriz, ami megment. Mi, akik ismerjük ennek a kenyérnek a csodáját, Isten megőrző kegyelmének nagyságát, örömünket leljük-e benne? A böjti időszak tehát nem arról szól, hogy tartózkodjunk attól, ami örömforrás. Épp ellenkezőleg: ismerjük fel az örök öröm tiszta forrását!

Jézus szavaival nem csupán az úrvacsora eseményét vetíti előre, hanem az alapokig néz. „Testvérem, mi az, ami táplál? Mi az, ami éltet?” Mi adja meg a lét örömét számodra?

Hányan vannak úgy – lelki értelemben –, mint az ősember: halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek. Ami körülveszi őket, abból kihalásszák, kivadásszák, kigyűjtögetik azokat a táplálékokat, amelyekről úgy gondolják kielégítik a lelkük éhségét. És az éhség hatalmas! Minden apró morzsára sokak vetődnek, hátha jut belőle, és valamivel teljesebb lesz a kép. Sokan, sokfelé keresgélnek, és időnként találnak is ideig-óráig az éhséget csillapító eledelt. Hogy ezt meglássuk, elég felütni egy életmód magazint, vagy effélét! De ugyanakkor látjuk a végeredményt! Lehet finomkodni de nem érdemes: nyilvánvaló, ha sok mindent összeeszik az ember, annak gyomorrontás a vége. Az a gyakorlat, hogy mindenki magának próbálja összecsipegetni a vallását mindenfelől, annak előbb-utóbb nem lesz jó vége, mert egyszerűen nem így működik. Másra van szükség.

Az Istent félőket egy másik veszély fenyegeti. Erről szólt Jézus is. Ez az a bizonyos manna kérdés, amivel csodálatos módon táplálta az Úr a népet a pusztában. A manna a maga idejében, a maga helyén a lehető legjobb megoldás volt. Ám – ahogyan Jézus is felhívja a figyelmet rá – életet még az égi manna sem adni. Mit jelenthet ez a mi számunkra? Nem az Ószövetség megoldásai a miénk: azaz be kell látnom, hogy a magam erejéből nem tudok életet nyerni, bármennyire is igyekszem. Hallottam egy megdöbbentő véleményt egy evangélikustól: ő nem vesz úrvacsorát, mert ő becsületes ember. Pontosan az itt a probléma, amire Jézus is felhívja a figyelmet, és amiről Pál apostol így ír: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9, 16) Van tehát olyan kenyér, amely kenyér ugyan, de holt. Megvan a maga helye, de se több, se kevesebb. Olyan kenyér kell, ami biztos, ami éltet, amiben az élet maga van benne. Úgy vélem, mindenki ilyen alapot, ilyen kenyeret keres.

Az élet kenyere pedig nem más, mint Krisztus. Egy olyan alap, egy olyan táplálék, amelyet maga az Isten készített, azért, hogy megmentse azt, ami a veszendőségbe tart. Van egy érdekes pillanat a Bűnbeesés történetében: „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen.” (1Móz 3, 22) Az első emberpár evett a jó és a rossz tudásának a fájáról, és ezáltal szakadt el az ember az Úrtól, hiszen maga akarta tudni mi a jó és mi a rossz. Pedig ott volt az a másik fa, az Élet fája, arról is szakíthattak volna gyümölcsöt! De az Úr embert menteni akaró szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Élet fája testté lett. Bár a halál fájának tűnt, s mégis az örök élet gyümölcsét termi. Nem más ez, mint a Golgota keresztje, a keresztfa igazi titka. Aki a keresztre tekint, aki számára a kereszten függő Jézus az egyetlen megmentő, az megtalálta a visszautat a Mennyei Atyához! Milyen érdekes, hogy az a hely, ahol Ábrahám Izsákot akarta föláldozni, de az Úr mégsem engedte, úgy nevezte el: „az Úr hegyén a gondviselés”, a hébert egy kicsit másképp fordítva: „láthatóvá lesz az Úr szabadítása”. A hagyomány szerint ez a hegy, nem más mint, amire Jeruzsálem, és benne a Golgota épült. Így látszik a kereszten át az Úr gondviselése. Ez a reménység a mi mindennapi kenyerünk, és eledelünk az örök életre.

De a kenyér nem pusztán táplálékot jelent, hanem egyben sorsközösséget is. Kivel vagyok egy kenyéren? A mulandóság kenyerében osztozni szinte mindennapos. Ez a mi közös sorsunk, amely részleteiben nagyon különböző lehet, de a kimenetele ugyanaz. Erre mondja Jézus: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak.” Ám ennél sokkal több adatott nekünk Krisztusban: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” Sorsközösséget jelent ez Jézussal, ahogyan ő is sorsközösséget vállalt a mindenkori emberrel. Pontosan ez által lehet miénk is a Mennyek országa, hiszen a Mennyei Atya, ha Krisztusban vagyunk, akkor ránk úgy tekint, mint ahogyan az Emberfia Jézusra. Ezért fontos az úrvacsora, hiszen akkor az Úr testéből és véréből részesül a mi testünk és vérünk, így lesz eggyé a közösség Isten és ember, ember és ember között egyaránt. Olyan jó megtapasztalni így az úrvacsora közösségét! S olyan jó, ha valóban át tudjuk érezni, hogy az úrvacsora során ugyanannyira részünké válik Krisztus, mint amennyire mi is részévé válunk Őneki! Így lehet az Élet kenyere örömforrássá!

Szeretett Testvérek! Örök életünk kenyér-kérdése Jézuson áll vagy bukik. Nem mindegy tehát, mi jelenti az alapot: egy manna, vagy az Élet kenyere? Böjtben fedezzük fel ennek az örömét, és ragaszkodjunk hozzá, mert ha komolyan vesszük, valóban életújító, teremtő ereje van ennek a drága kenyérnek! Hála legyen érte a mi Urunknak, Krisztusnak!

Ámen

Kenyérkérdés...

Igehirdetés - Böjt 2. vasárnap Mt 12, 15-21

„Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat, és meghagyta nekik: ne fedjék fel, kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a népek.” (Mt 12, 15-21)

Szeretett Testvérek!

Gyermekként nagyon szerettem azokat a könyveket, filmeket, ahol valami titkot, vagy titkos dolgot kellett felfedni. Izgalmas kalandozások voltak ezek, amelyeket persze belengett egyfajta romantika is. Mikor pedig már kezdett benőni a fejem lágya, észre kellett vennem, hogy a titok önmagában nem valami olyasmi, amit minden áron fel kell tárni. Hanem a titok egyben védelem, és biztonság is. Az már egy külön kérdés, hogy a titok tárgya jó vagy rossz célt szolgál, ám önmagában ez egy igen fontos intézménye az emberi világnak. Vannak tehát olyasmik, amik nem tartoznak másra.

Furcsa titokról beszélni Isten Igéjével kapcsolatban. Hiszen maga Jézus mondta a tanítványainak a misszói parancsban, hogy menjenek el szerte a világba, hirdessék az evangéliumot, és tegyenek tanítvánnyá minden népet. Az Igét hirdetni kell, akár a háztetőkről is, és most pont az Ige mondja, hogy ne lármázzuk fel a környéket?

Az Úr szava mindig is titokzatos volt, sokszor nem értették, vagy félreértették, vagy egyszerűen rejtve maradt a fülek és a szemek elől. Gondoljunk csak a próféciákra! Ha bármiféle „kulcs” nélkül kezdjük el olvasni őket, akkor nem igazán tudjuk miről is van szó bennük. Olyanok akár egy titkos írás, egy mágikus versike, amelynek titkát, lényegét csak a beavatottak tudják.

Kell tehát az a bizonyos „kulcs”, hogy egyszerre kinyílhasson a szó értelme, világossá váljon a hangok, betűk mögött meghúzódó lényeg. Ebben az imént hallott igében „szerencsénk” van, hiszen Máté evangélista a kezünkbe adja a megoldást. Ézsaiás próféta könyvének talán legszebb verseit idézi, a 42. fejezet elejét. Közismert, gyakran idézett prófécia. Megtalálhatjuk igés lapokon, naptárakon át, hűtőmágnesekig sokfelé. Ahogyan mi is, minden valószínűség szerint a Jézus korabeli zsidóság is nagyon jól ismerhette ezeket a sorokat, melyek a Messiás, az Úr szolgájának tetteiről szól. Ezt a Messiást várták a zsidók, s várják a mai napig is. Máté viszont arról beszél, hogy ez a prófécia egyértelműen Jézusra vonatkozik. Ő tehát a kulcs, ezen, de az össze messiási próféciához is.

De miért kellett Jézusnak, aki azelőtt a nép között járt-kelt illegalitásba vonulnia? Igénk előzményei arról számolnak be, hogy Jézus sorra gyógyítja meg mindazokat, akik hittel fordulnak hozzá, ám olyankor is megteszi ezt, amikor nem volna szabad, jelesül szombaton, ami az Úr napja. Így az írástudók szemében Jézus főbenjáró, halálos bűnt követett el, hiszen nyíltan megszegte a Tízparancsolat harmadik pontját. Jézus így szólt: „az Emberfia ura a szombatnak.” (Mt 12, 8) Ám a nép vezetői el akarták veszejteni őt. Jézus azonban elbújt előlük, mert nem jött még el az ideje. Úgy is mondhatnánk, nem ért a böjti út végére.

Érdekes, amint Isten Igéjében egymásnak feszül a titok és a kinyilatkoztatás, az elrejtőzés és a megjelenés. Ez egy olyan tulajdonság, mint az, hogy a víz iható. A Biblia telis-tele van ilyen szakaszokkal, sőt, valahol minden kinyilatkoztatás titok, és minden titok kinyilatkoztatás. Ahogyan „Az Úr csodásan működik...” kezdetű énekünkben énekeljük: „Ki kétkedőn kutatja őt, Annak választ nem ád, De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát.” Jézus tehát, azoknak fedi fel valódi kilétét, akik hittel követik. Az egyház akkor jár helyes úton, ha őrzi a legnagyobb titkát, de olyan módon, hogy aki vágyódik utána, hiszi, és reméli, annak át tudja adni hitelesen, Krisztus szerinti módon. Jézus a Hegyi beszédben ezt mondja: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7, 6)

Az első évszázadok keresztyénei is rejtőzködtek az üldöztetések elől, bár ha megkérdezték őket hitükről, akkor nyíltan beszéltek. Volt egy jelük, onnan ismerték meg egymást, hogy azt a föld porába, vagy a katakombák (föld alatt, ahol az istentiszteleteket tartották) falába rajzolták. Ez nem volt más, mint a hal, amit most is sok autó hátán láthatunk. Ez tulajdonképen egy szójáték, amelynek a megoldását csak az ismerte, aki tudja, mit kell keresni. Görögül ugyan is így hangzik a hal: ΙΧΘΥΣ. Az első keresztyének pedig a hitvallásukat rejtették el benne: Ιησυς Χριστος Θεου Υιος Σωτηρ – Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Ez a szójáték volt a titok nyitja.

A szomorú az, hogy még mindig, sőt, ahogyan jelenleg áll a világ egyre inkább, vannak olyan országok, ahol keresztyének képletesen, de gyakorlatilag is a föld alá szorulnak, csak titokban gyakorolhatják hitüket. Lehetne sorolni az országokat: Észak-Korea, Szaud-Arábia, Kína... Néhol csupán börtön, másutt egyenesen halál vár azokra, akiknél Bibliát találnak. De itt Európában is rendszeresen támadják a keresztyéneket a hitük miatt. Csak erről nem túl sűrűn nyilatkozik a média.

Krisztus egyházának mindig meg kellett küzdenie ezzel a háttérbe szorultsággal, de ami külön érdekes, és erről tanúskodik az egyháztörténet is: a keresztyénség akkor erősödött leginkább, amikor a legnagyobb elnyomást kellett elszenvednie. Nem véletlen tehát, hogy Kínában évente tíz milliónyian térnek meg, s lesznek Krisztus-hívők.

De miként lehetséges ez? Hogyan lehet Isten szavának ilyen ereje, hogy emberek a végsőkig hajlandóak érte? Úgy hogy Jézus is elment a végsőkig, sőt, túl is lépett rajta: túl ment minden emberi határon, ennek az ünneplésére készülünk böjtben. Mozgató rugó tehát nem más, mint annak a megtapasztalása, hogy Jézus szavának ereje valóság. Csendben, de mégis működik: Jézus szavára gyógyulás, új erő, és új élet támad. „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.” Ezért hivatkozik erre az Ézsaiás könyvi szakaszra Máté apostol.

Jézus Urunk Lelke azóta is működik közöttünk is. S akik valóban keresik meg is lelhetik az Úr szabadítását bárhol, ha ott valóban tisztán hirdetik az Úr evangéliumát. Böjtünk kérdése ezek is lehetnének: Egyrészt, én személy szerint hol keresem az életem forrását? Másfelől, el tudok vezetni mást is oda, ismerem a titkot? Mindkettő olyan fajsúlyos kérdés, amely hitünk lényegét érinti, s most itt a böjti időben lehetőségünk van rá, hogy tisztázzuk magunkban ezeket, hogy mikorra nyilvánvalóvá lesz a most még rejtett Igazság és Dicsőség, mi is az Élet oldalán legyünk, amikor az Úr megítéli a világot!

Wesley Jánossal, az anglikán ébredés, a metodizmus „atyjával”, esett meg a következő eset, amely megmutatja mekkora is a mi titkunk értéke. Wesley sokat járta Angliát, s egyszer megállította egy útonálló, aki a legnagyobb értékét követelte. Nem volt nála semmi értékes, talán csak egy óra. Már épp zsebre vágta volna a rabló az órát, amikor felkiáltott Wesley: „Most jut eszembe! Nálam van a legdrágább kincsem: Jézus értem is meghalt a kereszten!” Erre mérges lett a támadó, fellökte a lelkészt, majd továbbállt. Tíz évvel később Wesley ismét azon a vidéken járt, épp prédikált, amikor egy idegen lépett oda hozzá a templomban, s így szólt: „Tiszteletes uram, bizonyára nem ismer meg. Tíz éve én raboltam és gúnyoltam ki, de amit akkor mondott megmentette az életemet! Jó útra tértem. Istennek legyen hála!” A mi titkunk életet ment, nem csak a mienkét, de a mi hitvallásunk nyomán másét is, hiszen Jézus senkit sem utasít el, aki hozzá fordul reménységgel.

Szeretett Testvérek! Reminiscere, az emlékezés böjti vasárnapján emlékezzünk arra, ki az Akinek módja van az életünket teljessé tenni! Ő a mi igazi titkunk, akit örömmel megoszthatunk mindazokkal, akik szabadítására várnak! Olyan titkos kincs van a birtokunkban, ami nem csak a mi számunkra, hanem mindenki számára a legdrágább kincs! Böjtünkben kerüljön e kincs méltó helyére!

Ámen

Ιησυς Χριστος Θεου Υιος Σωτηρ

Igehirdetés - Böjt 1. vasárnap Lk 9, 38-45

„Egy ember így kiáltott a sokaságból: „Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem. Időnként valami lélek ragadja meg, és hirtelen kiáltozni kezd, rázza őt és tajtékzik, és nehezen távozik tőle, miután meggyötörte. Megkértem tanítványaidat, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Ekkor Jézus így szólt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még titeket? Vezesd ide a fiadat!” Még feléje tartott a fiú, amikor leteperte az ördög és megrázta. Jézus azonban ráparancsolt a tisztátalan lélekre, meggyógyította a gyermeket, és visszaadta az apjának. Ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán. Amikor mindnyájan csodálkoztak azon, amit tett, ezt mondta tanítványainak: „Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezébe adatik!” De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről.” (Lk 9, 38-45)

Szeretett Testvérek!

A Ben Hur című film, bár igen hosszú film, és a mai szemnek talán egy kicsit vontatottnak is hat, de az tagadhatatlan, hogy egy filmtörténeti gyöngyszemről van szó. A film egy Jézus korában, Jeruzsálemben élő előkelő zsidó ifjúról szól, aki egy hamis vád alapján rabszolgasorba kerül, s ezzel együtt mindenféle nehéz helyzetekbe, de végül az utolsó képkockákon találkozik Jézussal – aki egyébként időről-időre felbukkan a film során. Telis-tele híres, és sokat idézett jelenetekkel, mint a fogat-verseny, de én most a gályás jelenetre szeretném emlékeztetni a Testvéreket. Az ókori evezős gályák igazi csúcsfegyvernek számítottak, hiszen gyorsak voltak, erősek, és ha fújt a szél, hanem: be lehetett őket vetni. Ugyanis volt vitorlájuk is, de a hajó fedélközében, több sorban evezők sorakoztak (24-26 db), amiket rabszolgák húztak (4-5 fő/evező), ütemre. Embertelen munka lehetett, olyannyira, hogy még a késő középkorban is még büntetésként alkalmazták a gályarabságot. Gondoljunk csak az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt protestáns lelkipásztorokra. Tehát a gályát hajthatta a szél is, de emberek sokaságának megfeszített ereje is.

De miként kapcsolódik egy római gálya az imént hallott igeszakaszhoz? Vannak dolgok, amihez kevés az emberi „ész, erő, s oly szent akarat” – a Szózat sorait idézve –, amikor hiába minden jó szándék, és praktika, egyszerűen nem úgy működnek a dolgok, ahogyan kellene. Mintha gályáznánk úgy, hogy valaki elfelejtette felhúzni a horgonyt. Feszül az izom, a mellkas, s minden ín, de mind hiába, meg sem mozdul. Ez történt a tanítványokkal is ebben a történetben.

Ám, hogy értsük, s átéljük a helyzet drámai mivoltát, kicsit vissza kell lapozni a Szentírásban, hogy milyen események előzik meg mindezt. Lukács írása szerinti evangélium kilencedik fejezetének elején Jézus kiküldte a tizenkét tanítványt, hogy menjenek el és hirdessék Isten országát és gyógyítsanak Galilea szerte, és ő „erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására” (Lk 9, 1). A tanítványok átélhették milyen nagy és csodálatos hatalom az Úré. Majd ott lehettek az ötezer ember megvendégelésének csodájánál, ahol két halból és 5 kenyérből ötezer ember lakott jól, s még tizenkét teli kosár maradék gyűlt össze. Péter vallástételéről is itt olvasunk. Jézus először szól a reá váró sorsról, s arról mivel jár az, ha Krisztus útját követni kell. De itt olvasunk Jézus megdicsőüléséről is, amely Péter, Jakab, és János szeme láttára történt egy hegyen, ahol megjelent Mózes és Illés, s beszélgettek Jézus életének kimeneteléről. S elhangzott a mennyei szózat: „Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” (Lk 9, 35) A tanítványok csupa jó és felemelő élmény részesei lehettek. Talán magabiztosnak érezték magukat, hiszen felívelő pályán voltak, minden sikerült nekik, sőt. S erre egyszer csak beüt a krach! Megtörténik az, amire nem számítottak. Egy pillanat alatt ott álltak tehetetlenül és értetlenül.

Mi lehetett a hiba? Hol csúszott be a gépezetbe az a bizonyos homokszem? Nem véletlen, hogy böjt első vasárnapján ez az ige kerül, Krisztus mai tanítványai elé. A böjt lényege, hogy meglássam magamban az embert, mint a tökéletlent, az elesettet, a megváltásra szorulót, aki egyedül tehetetlen. Ahogyan a mai vasárnap zsoltára is hangzik: „Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” (Zsolt 91, 15-16) fel kell ismernünk, hogy nyomorúságban vagyunk, de van Aki ki tud ragadni onnan. Ő nem más, mint az emberré lett Isten. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsid 4, 15) – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, ahogyan hallhattuk is az oltár előtt felolvasott óegyházi lectioban (Mt 4, 1-11) Jézus megkísértését.

S itt kapcsolódunk a gályához. A tanítványok elszámolták magukat. A saját erejükből, a saját tehetségükből, a saját jó szándékukból – amihez nem fér kétség – próbálták segíteni azon a szegény ifjún. Gályáztak: emberi észből, erőből, szent akaratból próbálták megoldani azt a problémát, amihez mindez kevés. Keservesen kevés. Jézus csak egy kicsit ment tőlük távol, talán néhány órára csupán, ám ez is elég volt a megszégyenüléshez, a horgony beakadásához. Ezért fakadt ki Jézus nem épp hízelgő szavakkal: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még titeket?” De ne tévedjünk, nem csupán a tizenkettőnek, s nem csupán az ott álldogáló tömegnek szólt ez, hanem a mindenkori embernek, a mindenkori tanítványnak, így minekünk is.

Hányszor vagyunk mi is, mint egyénként, mint gyülekezetként, mint egyházként így! Hányszor akarjuk magunk megoldani olyasvalamit, amiről tudva tudjuk, hogy kevesek vagyunk hozzá, de mégis belevágunk, ahogyan mi látjuk jónak. És mi az eredmény? Tudjuk jól...

Vannak olyan helyzetek, ahol Krisztusra van szükség, ilyen az üdvösségünk kérdése, a szabadulás kérdése: ki az úr az életemben, a kísértő vagy Isten? Az Ige nélkül nem lehet megjavulni, nem lehet szabadulni, nem lehet félelmet űzni, nem lehet sebet kötözni, de még egyházat sem lehet építeni! Mert Isten Igéjét, mint testé lett, most is valóságos, ható ERŐT, ha kiiktatjuk, vagy nem vesszük komolyan, hogy ez valóságos, ez működik, akkor az kudarc. Rossz úton járunk, ha Krisztus-követésünk közepette nem Krisztuson tájékozódunk. Ha magunk erejéből húzzuk az evezőt, akkor csak belefáradni tudunk. De úgy, ha RÁ figyelünk, észrevehetjük, hogy fúj a szél, a Szentlélek szele.

Lehet, hogy sokszor tűnik úgy, hogy nem működik az Ige. Hallgat az Úr, nem küld lelket! Olyanok vagyunk ilyenkor, mintha egy tikkasztó nyári napon állnák a Balaton partján, és a szél meg se rebben. De ha benézünk a vízre, láthatjuk amint mégiscsak van valami szellő, hiszen kis fehér háromszögek futnak keresztül-kasul a tavon: kis vitorlások. Hát, hogy van ez: nincs szél, aztán mégis? Nem mi döntjük el, hogy az isteni szél mikor jön, mikor megy, de arra reménységünk van, hogy jelen van, közöttünk van, fúj, csak kell vitorla! Fel kell húzni a vitorlákat, a megfelelő irányba állítani, hogy a szél belekaphasson és vihessen bennünket. Isten hív, de kell a mi fülünk is, hogy meghalljuk a hívást, és kövessük.

Ezért van a böjt az egyházban. Nem azért, hogy ne bálozgassunk, meg együnk kevesebbet. Hanem azért, hogy megértsük, nem lehet Isten országába önfejűen bejutni. Hanem fel kell ismerni, hogy hányadán vagyunk magunkkal, egymással, de legfőképpen az Úrral. Komolyan vesszük-e, hogy az Úr ad erőt mindenhez, ami csak egy emberre várhat? Ez a böjt nagy kérdése, de egyben egész keresztyén mivoltunk kérdése is.

Mi a bizonyíték? Az, hogy Jézus nem csak beszélt, és ígérgetett, hanem amit mondott, s amit a tanítványok nem értettek igazán, az valóban beteljesedett: az Emberfia valóban emberek kezébe adatott. De azért történt, hogy Isten világossá tegye, hogy sehol máshol nem lelhet az ember szabadulást Krisztuson kívül.

Valahol hihetetlenül drámai ez a mondat: „az Emberfia emberek kezébe adatik!” Az ember, aki erőtlen és gyenge, mert nem tud megszabadítani senkit valójában, az elég erős ahhoz, hogy Istenre kezet emeljen. S mégis, Isten így látta jónak: „ Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 25) Ezt érdemes forgatni a szívünkben.

Szeretett Testvérek! Elindulva a böjti úton Krisztussal a kereszt felé, ne mi akarjunk evezni, hanem lássuk meg a mi erőnk fogytát, s tanuljuk meg befogni, de inkább befogadni Isten Lelkének szelét, hogy ne gályázás legyen a hitünk, hanem valóban egy igazi, életformáló út.

Ámen

Római gálya

Igehirdetés - Hetvened vasárnap 1Móz 22, 1-13

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22, 1-13)

Szeretett Testvérek!

Mi emberek alapvetően – még aki tagadja is – játékosak vagyunk. Szeretünk játszani, szeretjük, ha valami játékos, ha valami kicsit másképpen működik, mint a mindennapi gyakorlat, de valahol mégiscsak a mindennapokra mutatnak. Mindenütt megtalálhatjuk ezt a játékosságot, sőt van olyasmi is, ami csakis játékosan tud működni: ilyen a zene, de az udvarlás is, és még lehetne sorolni... Bár szeretünk játszani, azt már nem igazán szoktuk élvezni ha velünk játszanak. Értem ezt úgy, hogy a játék eszközei vagyunk, elszenvedői, nem pedig alakítói. Nem mindegy, hogy a játékban mik vagyunk: a játékos vagy a bábú, esetleg a kocka. A játék lehet veszélyes is, nem mindegy tehát, hogy kivel, mit játszunk, s mit játszunk el.

Amivel talán a legjobban vigyázni kell, ám mégis sokszor könnyelműek vagyunk, azok az érzelmek. Nem jó játszani más szeretetével, bizalmával, mert olyan sebeket ejthetünk, amelyek tán sohasem hegednek be. Van egy érdekes játék, egyfajta bizalom teszt. A lényege az, hogy kell két ember, az egyik háttal áll a másiknak és a feladat az, hogy dőljön hanyatt, azaz rá meri e bízni magát a másikra: elkapja-e vagy sem? Higgyék el a testvérek, érdekes végeredmények születnének, hogy kik merik megtenni, vagy sem, egy próbát szerintem megér... Játék a bizalommal, látszólag nem szép dolog, de mégis időnként szükséges próbára tenni, megmérni a bizalmat.

Jól ismert ószövetségi szakaszunk is mintha valami baljós érzelmi játékról szólna. Ábrahám igen idős korában kapott ígéretet az Úrtól, hogy annyi gyermeke lesz, mint égen a csillag, illetve mint homok szem a tenger fövenyén. S valóban az Úr állta a szavát, Sárától – aki szintén jócskán idős volt már – fia született, akit Izsáknak nevezett el. Ábrahámnak igen nagy örömet jelenthetett ez a gyermek: bizonyíték volt, nem is akármilyen, hogy az Úr hűséges, állja a szavát, meg lehet benne bízni. Ami egykoron egy ígéret, és ahhoz kapcsolódó reménység volt, az vált valósággá Izsákban Ábrahám számára. Ám mintha az Úr visszakozna: vissza akarja kérni a fiút, a bizonyosság jelét, hogy áldozza föl Izsákot, ahogyan az áldozati állatokat volt szokás akkoriban. Isten mintha játszana Ábrahám bizalmával. Mintha csak kérdezni: van-e még bátorságod bennem bízni?

Értette-e Ábrahám az Urat? Nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás. Annyi bizonyos, hogy elindult rögvest, a következő reggelen, a fiával ahhoz a bizonyos hegyhez. Nem sok mindent árul el a szöveg, de így van ez rendjén, hiszen így mi is jobban bele tudjuk képzelni magunkat mind Ábrahám, mind Izsák helyébe. A magam részéről nem szeretnék lenni egyikük bőrében sem, de mégis időnként vagyunk mi is így. Botránkoztatott már meg az Úr? Kért már olyat, amely látszólag homlok egyenest mást mutat, mint amilyennek ismerjük? Miért teszi ezt? Miért hoz ilyen lehetetlen helyzetbe: miért kér tőlem olyan áldozatot, amelyet nem hozhatok meg? S még számtalan hasonló kérdés merülhet fel. Szörnyű vihar dúlhatott Ábrahám lelkében: szorongás, düh, értetlenség, fájdalom, remény, bizalom, tehetetlenség bizarr forgataga. Mintha Isten valami kegyetlen játékot akarna űzni vele. Mi vajon mit tettünk volna?

Isten időnként próbára tesz bennünket. Kérdés, felismerjük-e, s ha igen, mit teszünk? Az igazság az, hogy nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk időnként próbatételekre, hogy megláthassuk magunkat, s hogy hányadán állunk az Istennel. A jót el tudjuk fogadni, bár időnként a hálaadás elmarad; ha az Úr kér valamit, akkor mit válaszolunk?

Ábrahám számára a kihívás az volt, hogy ki van az első helyen: az Úr vagy a szeretett fia? Konfirmandus koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne, hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket. Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam felőle... Ábrahámnak arról kellett tehát döntenie, hogy az Úr az első, vagy a kapott ajándék. Vagy az ajándékot, vagy az Úrral való kapcsolatot és az ígéretet áldozza fel. Még úgy is, hogy látszólag mindkét esetben az ígéret megsemmisül, hiszen vagy az utód, az ígéret hordozója, vagy az Úr, az ígéret adója esik ki.

De most kicsit fordítsuk ki a történetet, mert nem csak Ábrahám vállalt áldozatot. Hanem bizony az Úr is! Miért? Mert Ábrahám mondhatott volna „nemet” is. S ha megteszi, akkor az Úr elveszíti a leghűségesebb embert, akit barátjának hívott. Kiszolgáltatta magát az Isten az emberi döntésnek, s vállalta annak súlyát is. Az Úr talán ezt kérdezhette magában: Kész így is hinni bennem?

Számunkra ismerős lehet ez. Hiszen az Úr megtette még egyszer azt, hogy kiszolgáltatta magát az embernek. Az Úr valóban gondoskodott áldozatról, s nem is kímélte magát. Azt a helyet, Morijja hegyét, amelyet Ábrahám „Az Úr gondoskodik”-nak nevezett el, „Az Úr hegyén a gondviselés” héber eredetiben így hangzik: „Az Örökkévaló hegyén látható lesz”. Ábrahámnak meg kellett látnia az Úr gondviselését, de ehhez egy hosszú utat kellett megtennie, telis-tele kínzó kérdésekkel. Az külön érdekesség, hogy három napig ment Ábrahám ahhoz a hegyhez, amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk! Ez is ismerős lehet nekünk, hiszen Jeruzsálemben három napig tartott az út Nagypéntektől Húsvét hajnaláig, hogy az áldozat, Krisztus Urunk által megláthassuk az Úr gondviselő szeretetét.

Ábrahámnak lehetősége volt átélni az élet-halál-feltámadás drámáját. Hiszen a fiatal fia, aki telve volt élettel, egyszerre halálra adatott, de feltámadt, nem kellett meghalnia, mert az Úr gondoskodott az áldozatról, hiszen ott termett az a kos a bokorba akadt szarvakkal. Ezért mondta Jézus: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (Jn 8, 56). Ott Morijja hegyén látta meg Ábrahám az Úr napját, és szabadításának csodáját.

De még, hogyan volt képes megtenni mindezt Ábrahám? Mi volt az, ami minden józan érv, és körülmény ellenére rávette őt erre az útra? Mi adott neki bizodalmat? A Zsidókhoz írt levélben ezt írja Pál apostol, aki igen járatos volt a zsidó Szentírástudományban: „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni”. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11, 17-19) Ábrahám a lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy Isten úr élet és halál felett, és fel tudja támasztani azt is, aki az ember számára elveszett. Ezt jelenit az, hogy: „Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15, 6)

Ábrahám így a mi atyánk is a hitben, hiszen nekünk is ez az egyetlen reménységünk! Ő kicsit beleshetett a színfalak mögé, hogy mi az Úr terve ővele, és a neki tett ígérettel. Hiszen Jézus is Ábrahám leszármazottja, az ő családjába született. Így teljesült be az Úr ígérete: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12, 3) Ábrahám kész lett volna feláldozni a fiát, de az Úr gondoskodott róla, hogy ne kelljen meghalnia. A Mennyei Atya azonban „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8, 32) végső áldozatul, hogy magához vonzzon bennünket! Ezért van a szívünk főhelye Krisztusnak fenntartva, mert ő az, aki áldozat lett miértünk!

Szeretett Testvérek! Látszólag ez a történet egy bizalmi játéknak tűnhet sokak számára, de látnunk kell, hogy ennek meg kellett történnie, hogy az ember egyszer s mindenkorra megértse az Úr akaratát, aki meg akarja menteni az embert a bűn, a halál, és a félelem hatalmától! Az Úr hegyén a gondviselés Jézus Urunk keresztjén a miénk is lehet, ahogyan a római százados mondta megrendülten, Nagypénteken az Úr áldozata napján: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15, 39)

Ámen

Marc Chagall - Izsák feláldozása

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. utolsó vasárnap 1Kor 2, 6-10

„A tökéletesek között azonban mi is bölcsességet szólunk, de nem e világnak, sem e világ múlandó fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 6-10)

Szeretett Testvérek!

Régen szólaltam már meg latinul a szószéken, s most ismét van rá lehetőség, hogy a görög-római bölcsesség, amely oly' jól meg tudja ragadni, gyakorlatiasan, s mégis frappánsan a valóságot. A mai „latin- lecke” a következő: „verba volant, scripta manent”, azaz a szó elszáll, de az írás örök. Vagyis, amit mond az ember, ami elhagyja az ajkát, nem ér semmit, nincs értéke, le lehet tagadni, de ha valami írásba van foglalva, az már makacsabb, az teremt jogalapot a hivatkozásra, hiszen látható jele van, kézbe lehet venni, el lehet olvasni. Már évezredekkel ezelőtt jól látták, mennyit ér az esetek többségében az emberi szó: mint az a bizonyos borsó.... S mindez nem változott azóta sem.

Közhely tehát, de igaz, az emberi szó elveszíti, elveszítette erejét. A szavak elkopnak, elhasználódnak, így elértéktelenednek, súlyukat vesztik. Ismert a történet a fiatal bojtárról, aki a kelleténél többször kiáltott farkast, s mikor valóban megjelent az ordas, senki sem figyelt rá, aminek meg is lett a következménye... Elhasználta, s ezáltal hiteltelenné tette a fiú a szót. Mindez a mai világunkban különösen nagy veszély! Olyan könnyen dobálózunk szavakkal, talán nem is gondoljuk végig, hogy mit, miért, és hogyan mondunk. Mennyire elkopott például az a szó, hogy „szeretlek”, s ennek módosulatai. Annyiszor halljuk, mondjuk, hogy e szép szónak a mélységét valójában elfedi, betemeti mindaz a könnyelműség, ami rárakódott. Bevallom őszintén, amióta erre rájöttem, háromszor is meggondolom, mikor mondjam, vagy csak akkor, amikor tényleg igazán a lélek mélyéről fakad ez a szó: „szeretlek”. Természetesen napokig lehetne sorolni azon szavakat, amelyek jócskán felpuhultak, tudva, vagy tudatlanul. Mivel a gondolataink, mondataink is szavakból állnak, így váltak, válhatnak könnyűvé a szavaink, mindaz, amely elhagy bennünket. Immúnissá válunk bizonyos szavakra, elengedjük a fülünk mellett, csak legyintünk rájuk. Barátság? Tisztesség? Szabadság? Demokrácia? Nincsenek ezek mind a szikláig gyalulva? Ezért is ér oly' keveset az adott szó...

Ám mégis, az Úrnak úgy tetszett, hogy ezt a könnyen kopó, sérülékeny valamit, amit emberi nyelvnek hívunk, ezt használja arra, hogy az emberhez forduljon. Hogyan lehetséges ez? Miért nem „kopik el” Isten szava? Mert az Úr Igéje, amit nyugodtan érthetünk „szónak” is, teremtő erővel bír. Erre a szóra, hogy „legyen” jött létre minden, ami létrejött: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (Jn 1, 1) De ezt az Igét, amely Krisztusban lett testté „a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1, 10-11)

Ez az a titok, amiről Pál apostol beszél. Isten titkos bölcsessége, tehát nem más, mint akit mi Jézus Krisztusban ismertünk meg. „Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1, 22-24) Isten tehát, olyan módon dicsőíti meg Krisztust, ami az emberi felfogás alapján minimum bolondság, de sokaknak megütközés. Ezért is írja a bölcs a Példabeszédek könyvében: „A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9, 10) Valódi látáshoz, valódi megismeréshez, amely túl van a teremtett világ korlátain, és esendőségén, s ide tartozik az emberi filozófia, bölcselet, amelyet, Pál apostol nemes egyszerűséggel okoskodásnak és fecsegésnek bélyegez. Ha számunkra mégoly' káprázatos is, nem több töredékes gagyogásnál, ha az Úr bölcsességéhez mérjük. Mert a Szent, az Isten szerinti tökéletes ismerete nélkül nem látjuk át a világot. S ez a Szent Krisztusban ismerhető meg.

Ez az igehirdetés célja. Ahogyan Pál apostol ír az első Korinthusi levél imént idézet része előtt: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1, 21) Isten szava adja meg tehát az igehirdetés hitelét és létjogosultságát. Ugyan sokak számára nem más az igehirdetés mint egyszerű beszéd, egyesek számára talán retorikai élmény, szép szavak csokra, ám valójában – amint arról szó volt az imént – nem puszta emberi szó, okoskodás, szép közhelyek egymásutánja.

A köznapi életben persze forog néhány vicc a prédikációról. Egyik személyes kedvencem eképpen hangzik:

Hazamegy Pistike az istentiszteletről, s otthon megkérdezi őt a nagypapa:

– Mi volt a templomban?

– Istentisztelet, meg beszélt a pap.

– Miről beszélt a pap?

– A bűnről.

– És mit mondott a bűnről?

– Elítélte....

Sokak számára sajnos valóban ennyit jelent az igehirdetés. Sőt vannak akik még hozzá kapcsolják a „bort iszik, és vizet prédikál” mondását is...

Az igehirdetés az, hogy Isten Igéjén keresztül találkozhasson egymással Isten és ember. Mert nem egy monológ a prédikáció, amit a gyülekezet csendben – időnként bóbiskolva – végighallgat, nem. Az Úr szól, s a gyülekezet, a lelkésszel együtt válaszol rá. Ennek egyik megjelenési formája az igehirdetés, ami szól a gyülekezet minden tagjának, így a papnak is. Van azonban más, nem látható jele is, s ez ott a szívünk-lelkünk táján keresendő. Isten a lelkünkhöz szól és a mi lelkünk Neki felel. Vagy mi kérdezünk és Ő válaszol.

Hogyan lehetséges, hogy nem puszta beszéd az igehirdetés? Honnan van a forrás? A Szentlélek által vagyunk egyedül képesek megtenni. Isten Lelke az ami átjárja az Urat, s át tud bennünket is, így általa talál egymásra a két hang, s teremti meg az összeköttetést. Jézus így tanított erről: „Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok,mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12, 11-12) Nem magunktól szólunk tehát, hanem a Lélek indít mindnyájunkat szólásra, hitvallásra.

Ez a pünkösd, az egyház születésnapjának a csodája is. Jézus Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor a zsidók a „Sabuot”-ot – görögül Pentékoszté, azaz ötvened –, a kinyilatkoztatás (nem véletlenül ott és akkor!!!) nagy sátoros ünnepét ülték, Jeruzsálemben egy szobában együtt volt a tizenkét tanítvány. Már ötven napja, hogy a Mestert kivégezték, de még negyven napig velük maradt. Aztán egyszer csak felemelkedett és eltűnt, s még egyszer ígéretet tett arra, hogy elküldi egy pártfogót, aki majd segít nekik. Ennek már tíz napja, s ők ott kuporogtak abban a szobában, szinte „csengő-frászban”, hogy mikor törik rájuk az ajtót a zsidók... Nem tudom, mi járhatott a fejükben, de az biztos, hogy egymaguk voltak: gyengék, elesettek, elhagyottak, akikre súlyos igaként nehezedett a múlt és az eljövendő. Elküldte őket a Mester, de hova? Miért? Minek? … S egyszer csak mintha a szél zúgott volna, megteltek Lélekkel! De nem akármilyennel, hanem Istenével! Kijöttek abból a kis zugból és bátran, szinte önkéntelenül szóltak mindenkihez. A nem sokkal korábban bebábozódott tanítványi csapatból, gyönyörű pillangók módjára kiszabadult apostolok lettek. Péter és többiek hirdették Isten önmagát sem kímélő szeretetét, s nyomukban még aznap háromezer lélek keresztelkedett meg, bűneik bocsánatára.

Ez a Lélek, a Pártfogó lélek munkálkodik az egyházban, az igehirdetőkben, és az igehallgatókban egyaránt: „mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.”. Ő tesz bennünket alkalmassá a hallásra, és a szólásra. Ő világosítja meg azt, ami rejtve van a világ szeme elől. A Szentlélek által ismerjük fel Jézusban a Krisztust. Ő nyitja meg a szívünket, hogy áldjuk és dicsérjük az Urat, aki Krisztusban megdicsőítette magát, és általa mi is szentek lehetünk, ahogyan Ő is az. Ezért hangzik a szószékekről az Igében megdicsőült Krisztusról szóló bizonyságtétel már két évezrede.

Szeretett Testvérek! Valóban, ahogyan Pál apostol mondja: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” A megdicsőült Krisztusban nem egy nagy vallás alapítót ünneplünk csupán, hanem Isten önmagát sem kímélő szeretetének diadalát minden gonosz felett. Akinek a szava nem elszáll, hanem testté lett, közöttünk lakozott, és megmarad mindörökre, amíg a világ Ura újra el nem jön immár látható, nyilvánvaló dicsőségében.

Ámen

"Isten titkos bölcsességét szóljuk"

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 3. vasárnap 1Jn 2, 1-6

„Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is. És abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság, aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2, 1-6)

Szeretett Testvérek!

A tökéletesség igénye. Bekapcsolva bármilyen médiumot, legyen az TV, rádió, internet, de még az újságok is telis-tele vannak olyan hirdetésekkel, amelyeknek ez a lényege. Vedd meg ezt a terméket, mert ez legjobb, legszebb, legügyesebb... Van olyan termék is, amely pedig a használóját teszi szebbé, jobbá, tökéletesebbé. Számomra a legmegmosolyogtatóbb reklámszöveg ek így kezdődnek, hogy egy „legdinamikusabban fejlődő” társaság kínál, valamit, amely a maga kategóriájában a legeslegjobb, legeslegszebb, legeslegelsőbb... Persze kérdés, hol húzzuk meg a kategóriahatárt, s nem teremtünk-e így egy olyat, ahol csodák csodájára nincs is más, csupán egyedül az a bizonyos reklámozott valami... Mindezek a szlogenek azért működhetnek, mert belénk van kódolva az, hogy törekedjünk jobbá lenni. Az emberi elme mindig fejlődni, újítani szeretne, hogy ezáltal közelebb juthasson az áhított tökéletességhez. Az egy más kérdés, hogy ez olyan küldetés, mint a fénysebesség elérése: hallatlan energiával, erőfeszítéssel meg lehet talán közelíteni, de elérni, s megragadni lehetetlen. S mégis hajszoljuk a vágyat.

Keresztyének között is megtalálhatjuk ezt. Ennek egyik megnyilvánulása maga a teológia, amely mindig keresi a lehető legjobb, legmegfelelőbb választ a kor kérdéseire. Hogy ezt jól, vagy rosszul teszi-e, azt majd csak utólag tudhatjuk meg, majd akkor, amikor az egyháztörténészek versengenek azon, hogy melyik irányzat volt a legkorszerűbb, azaz legtökéletesebb, s ők ezt igyekeznek majd minél tökéletesebb formában leírni. Komolyabbra fordítva a szót, ennek a törekvésnek köszönhetjük a reformációt, és azt, hogy mi most itt lehetünk evangélikusként.

A másik megjelenése ennek a törekvésnek pedig a keresztyén életvitelben ismerhetjük fel. Jézus így figyelmeztet bennünket a Hegyi beszédben: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5, 48) Ez a hívő ember küldetése, hogy növekedjünk folyton-folyvást az Úr ismeretében, azaz a szeretetben, abban, amivel szeret a Mennyei Atya. S itt érezni igazán, hogy lehetetlen küldetés ez. Hiszen tökéletességre jutni nem tudunk, sőt, még csak a közelébe sem tudunk kerülni. Messze van, akár a fénysebesség: mert csetlünk-botlunk, mert hibázunk, mert megbántunk, mert vétkezünk ember és Isten ellen minden nap.

Akkor miért mondja Jézus: „mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30)? Hogyan kívánhat az Úr tőlem olyat, amit sohasem érhetek el? Miért? Mert ajándékba adja, mert ez a kegyelem: ne vétkezz, de ha mégis, akkor van Pártfogód! De ez nem olcsó ajándék, hanem véren vett, méghozzá nem is akárki élete árán, hanem Isten egyszülött Fiának véréért.

A mi számunkra nehezen megragadható ez a szó: engesztelő áldozat. Az Ószövetség népe számára az Úrhoz való tartozást jelentette, hogy naponkénti áldozat bemutatással engeszteljék ki az Istent, hogy Ő ne a nép vétkeit, hanem hűségét nézze, ha feléjük fordul. Nem az Úrnak, hanem az embernek van szüksége arra, hogy az Urral való viszonyát rendezze. Mert mindaz, ami az Úr ellen van: bűn, amelyért az embert büntetés sújtja. De mi helyettünk egy valaki szenvedte el teljes egészében, hogy mit jelent a Törvény átkát elhordozni: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13-14)

Ennek az önfeláldozó szeretetnek a megismerésére hív bennünket János apostol: „abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait.” Ez az egyetlen út van a Tökéletesség felé, amely egyedül az Úré. Mindez azt jelenti számunkra, hogy naponként meg kell harcolni magunkkal magunkért, naponta elbukni, s naponta felismerni a Pártfogó kegyelmét, amely meg tud védeni bennünket a Kísértőtől, s saját magunktól.

De szeretettel figyelmeztet is minket az apostol, hogy ezzel a ténnyel nem dobálózhatunk kényünk-kedvünk szerint. Mert ennek a küzdelemnek meg kell látszania az életünkön. S ha mások számára meggyőző is, de nincs mögötte semmi, azt pontosan tudja, és látja az Úr. Őt nem lehet becsapni egy látványos alakítással. „Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltőztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kol 3, 9-10) Ezzel nem férhet össze a hamisság. Hiszen az ember vagy levesz valamit, vagy felvesz, de egyszerre a kettőt nem teheti.

A tragédia az, s bizony megesik, ha valóban csak látszatra ölit fel valaki az új embert. Miért tenne bárki ilyet? Önszántából, vagy véletlenül? Ki tudja. Viszont az eredmény sokkoló, és romboló egyszerre, mind önmagára, mind a gyülekezet számára. Egy darabig lehet eljátszani egy szerepet, ám Jézus útját vállalni csak teljes szívvel és lélekkel lehetséges. S az sem magamtól van, hanem az Úr ajándéka. Az Apostolok Cselekedeteiben találunk egy példát, Anániás és Szafira esetét. Akik eladták a házukat, és az árát felajánlották a gyülekezetnek. Ám ők mégis egy részt megtartottak belőle. De utol érte őket a végzetük: kiderült a hamisságuk, és mindketten holtan estek össze a gyülekezet szeme láttára. Kegyetlen volt az Úr? Nem, hanem ez a következménye a bűnnek, így a hazugságnak is. Nem az embereknek, hanem Istennek hazudtak, pedig tudták, hogy ezzel kísértik Őt.

Isten Igéjét megtartva juthat az ember ismerethez Isten szeretetéről. De hogyan tarthatom meg, ha csak elbukni tudom? Úgy, hogy maga az Ige az, Aki megtart! Így jutunk vissza igénk elejéhez, hogy van Pártfogónk! Van aki megragadjon, megtartson! Ha azonban nincs vele kapcsolatom, nem ismerem az ÚR szeretetét a saját sorsomon, s csak mondom, akkor viszont nincs ami megtartson.

János arra felismerésre hív bennünket, hogy Krisztusban vagyunk, ha mi is úgy élünk, ahogyan Krisztus! Mert Ő az új Ádám, az új ember első zsengéje, aki valóban Isten szerint él. Lehet kapni olyan kis karkötőket, amire négy betű van hímezve: W. W. J. D; What Would Jesus Do? Azaz „Vajon Jézus mit tenne?” Nem sok tehát, négy rövid szócska! Jó volna magunkkal vinnünk. Nem feltétlenül a karunkon, de a szívünkön. S ha olyan kőhöz érkezünk az életünk során, ahol nem tudjuk mitévők legyünk, jusson eszünkbe ez a négy kicsiny szó! Ha mindenki megfogadná – magamat is beleértve, egészen más világban élnénk. Ehhez hozzátartozik mindaz, amit Jézusról tudunk a Bibliából. Nehéz, de Istennek tetsző példát mutatott, amely az Ő segítségével, a mienké is lehet. Hozzátartozik a szelídség az emberekkel, s engedelmesség az Úrnak. De ugyanígy minden, amit egy embernek át kell élnie egy életút alatt. Csak Jézusban, Őrajta, Ővele!

Szeretett Testvérek! Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” (Jn 14, 6-7) A tökéletesség, mármint az Úr szerinti tökéletesség útja bennünk is ott van, ha Krisztus Urunkkal járjuk azt! János apostol szavai bátorítsanak bennünket, hogy ne csak nézzük, hanem járjunk is rajta! Weöres Sándor, evangélikus költőnk sorait idézem, mely ide vág: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” A mi Urunk Jézus szeretetében növekedve őrizzen meg bennünket az Úr!

Ámen

A tökéletesség jelképe: a gyémánt

Igehirdetés - Vízkereszt ü. u. 2. vasárnap 1Tim 2, 1-7

„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hírnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok -, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.”

(1Tim 2, 1-7)

Szeretett Testvérek!

Nem szeretek politikáról beszélni a szószéken, és ha van rá mód igyekszem is kerülni a témát. Olykor megesik, hogy megteszem. Történhet azért, mert valamely esemény, vagy társadalmi vonulat, életjelenség megérint, vagy épp felháborít; esetleg jól használható illusztrációként. De van olyan eset is, amikor maga az ige nyitja meg ezt az utat. Természetesen Pál apostol szavaival nem fogok egyik, vagy másik oldal mellett állást foglalni – azt mindenki döntse el maga, nem tartozik másra –, hanem egy lehetőségre és egyben kötelességre szeretném felhívni a testvérek figyelmét. A mai vasárnap fő üzenete, így minden ige és imádság is erről tanúskodik, Isten akaratát állítja elénk.

Mi az Úr akarata? Jézus ezt mondja: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 40) Ennyivel le is zárhatnánk, és örvendezve haza is térhetnénk. Nem mintha Isten akarata ennél bonyolultabb volna, hiszen Ő pontosan ezt szeretné! Rólunk van szó: mit kezdünk Isten akaratával? Sőt, mi egyezünk-e Isten akaratával?

Mindjárt nem olyan egyszerű a kérdés, ha a például politikára, és annak művelőire gondolunk. Talán nem mondok nagy hamisságot, ha úgy szólván nincs nagy becsülete általában a politikának. Sokan szeretnének közel kerülni az államigazgatáshoz, hiszen minél jobb a tűz közelében lenni. Sokan ezért sok mindent képesek megtenni, s a másik oldalon is vannak sokan, akik hajlandóak is mindezeket elfogadni. Természetesen tisztelet a kivételnek. Látjuk, mi megy, s sokszor azt is, hogy hogyan, elég hozzá bekapcsolni a TV-t, vagy a rádiót. Ingoványos talaj, ahol könnyű hibázni, de látványosan lehet feltörni is, s van akinek ez megéri a kockázatot. Az egyszerű ember számára pedig marad a fejcsóválás...

Nem tudom, hányan vagyunk, akik imádkoznak a falu, a megye, az ország, sőt akár az Európai Unió vezetőiért, tisztviselőiért. Gondolunk-e rájuk? Kérjük-e az Urat, hogy adjon bölcsességet nekik? Pedig fontos, hogy így tegyünk, különösen is manapság. Nem csupán azért, hogy a kisemberek békében és nyugalomban élhessenek – persze ez is nagyon fontos –, hanem azért is, mert őnáluk van a hatalom, amivel lehet jól, és lehet rosszul élni. Azért kell imádkozni, hogy ne essenek kísértésbe, ne szálljon a fejükbe a hatalom; hogy felismerjék azt, nem az ő érdemük az, ha ott vannak ahol, hanem az Úr küldetését hordozzák, s annak a felelősségét, még ha nem is akarnak sokan erről tudomást venni. Ezt mondja Pál apostol: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” (Róm 13, 1) Ezért kell imádkozni őértük, de velük együtt mindannyiunkért, naponként! „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.”

Mi az igazság? Ezt sokan, sokszor, sokféleképpen feltették már, Pilátus is, mikor Jézust faggatta. A mi igazságunk az, hogy híján vagyunk az Igazságnak. Mert mi, emberségünk, Istentől való távolságunk okán, legfeljebb a jogosságig látunk, ám igazságot nem tehetünk. Hiszen nem látjuk át az egészet. Láthatjuk magunk körül, hogy nem igazság-szolgáltatás van, hanem csupán jog-szolgáltatás, akárki akármit is mondjon. Ennyire képes az ember, még ha a teljes tisztesség és jóindulat is vezeti. „Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3, 22-23)

De Isten igazsága, amely megmentő igazság, nem végrehajtó, nyilvánvalóvá lett, méghozzá Krisztusban! Mert ha az Úr a jog szerint járna el, s itt nyugodtan gondoljunk a Tízparancsolatra, mind egy szálig elvesznénk, akár kicsik, akár nagyok vagyunk. Hiszen nincs a birtokunkban az igazság, azt elvette tőlünk a Kísértő.

Az igazság az tehát, hogy Isten üdvözíteni akarja az embert. Megmenteni, megóvni a pusztulástól, mind az embert, mind a teremtettséget. Jézus viselte ennek a terhét, Isten egyszülött Fia. Őt sújtotta a Törvény szigora, hogy ne minekünk kelljen. Az önmagát nem kímélő akarat mutatja meg, hogy mi áll az isteni akarat hátterében: Isten nem tud belenyugodni abba, hogy az ember, az Ő számára oly' kedves alkotás a vesztébe rohan. Teszi mindezt az ember úgy, hogy bizonygatja a maga igazát, és akaratának jogát. S mégis, ennek ellenére az Úr az ember után nyúl, s visszarántja a szakadék széléről.

Mi a megoldás? Nem igazán szeretem az amerikai típusú, „öröm-keresztyén” stílusú megközelítéseket, mert a nagy felbuzdulásukban elfeledkeznek arról, hogy ugyan megváltottak, de emberek, és ugyanúgy kegyelemre szorulnak. De annyiból igaz ez a fajta „egyszerűsített” hitvilág, hogy: Jézus a megoldás! De fontos, nem az ember megoldása, hanem az Istené; és nem az emberi élet problémáira, napi gondjaira, a szenvedésre, hanem az ember életének célját illetően jelent megoldást.

Az életet nem „spórolhajtuk” meg, még úgy sem ha Krisztus van a szívünk közepén. Hiszen Jézus is végigélte az élet minden magasságát és mélységét, így nekünk is el kell hordozni a magunk életét. Erőt kaphatunk hozzá, de a saját pályánkat nekünk is be kell futnunk. Krisztussal azonban a pálya nem hiábavalóság, hanem célba érkezés! És ez az igazán fontos!

Egyetlen egy valaki van, akivel célt ér az emberi élet. Nem a mi erőnkből, hanem egyedül Krisztus által: ő az egyedüli közbenjáró! „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1, 19-21) Ez egyedül benne, a mi Urunkban, Jézusban, valósult meg, öltött testet. „Mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) A valóságos Isten, aki valóságos emberré lett, Ő egyedül a mi közbenjárónk az Atyánál. Sem szentek, sem angyalok, sem senki más, hanem egyedül Krisztus! Mert ránézve vagyunk mi is Isten fiai! Ő az aki a kereszten a tőle jobbra lévő latornak ezt mondta: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)

„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” (ApCsel 2, 37) – kérdezte Pétert a jeruzsálemi sokaság, akik pünkösdkor hallották az evangéliumot, s velük kérdezzük most mi is. Ismerjük fel Isten akaratát: Isten üdvösségünkért emberé lett! Ennek az örömhírnek vagyunk mi is az apostolai, ahogyan Pál is az volt! A mi dolgunk a bennünk levő fényt, Krisztust elvinni oda, ahol szükség van rá! Ha kell, hát oda is, ahová nem is gondolnánk! Ezért is tanítja így Pál kedves tanítványát, Timóteust: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4, 2) Ehhez tartozik hozzá, hogy imádkozunk egymásért, és a feljebbvalóinkért is! Hiszen mind megváltásra szorulók vagyunk, akik kevésnek bizonyulnak Isten előtt ha csak a saját igazuk van Isten igazsága helyett.

Szeretett Testvérek! Isten üdvözítő akarata megjelent számunkra, közöttünk volt, van és lesz! Szüntelenül kérjük Őt, adja meg a bölcsességet, és a hitet, hogy felismerjük és tegyük azt, ami az Úr előtt valóban kedves! Így hordozzuk egymást Krisztus iránti bizalommal és szeretettel.

Ámen

Isten akarata: célba érni

Ökumenikus imahét 2014

Idén is részt vesz gyülekeztünk az Ökumenikus Imahét alkalmain, mint Bócsán, mint Tázláron!
Idén az imahét témáját a Kanadában élő keresztyének választották: "Hát részekre osztható-e Krisztus?" (1Kor 1, 1-17 alapján)

Tázláron, január 20-23., esténként 6 órától:
-jan. 20. reformátusoknál Mezei Ferenc (r. kat) -jan. 21. evangélikusoknál (a ref. templomban) Beke László (bapt.) -jan. 22. katolikusoknál Ulakcsai Zoltán (ref.) -jan. 23. baptistáknál László Lajos (ev.)

Bócsán, január 27-29., esténként 5 órától:
- jan. 27. evangélikusoknál (ev. imaház) Ulakcsai Zoltán (ref.) - jan 28. reformátusoknál (ev. imaház) Ruskó Norbert (r. kat.) - jan. 29. katolikusoknál László Lajos (ev.)

Az imahét alkalmaira minden kedves érdeklődőt nagy szeretettel hívunk és várunk!

2014