Igehirdetés - Szentháromság ü. u. 16. vasárnap Mt 23, 1-12

„Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” 

(Mt 23, 1-12)

Szeretett Testvérek! 

Nem tagadom, kicsit önfejű vagyok, szeretem a magam útját járni. Iskolás koromban is voltak olyan dolgok, amire nagyon nehezen lehetett rávenni. Az egyik ilyen – a múlt héten emlegetett latin nyelv rejtelmein kívül – sarkalatos, örök probléma a kötelező olvasmányok elolvasása. Ám, volt néhány mű, aminek bizony rákaptam az ízére. Az egyik ilyen könyv Voltaire-nek a Candide, avagy az optimizmus című kaland regénye, s egyben filozófiai gúnyirata volt. A gondolkodó ateisták, így Voltaire véleményére érdemes odafigyelni. Könnyen lehet, hogy olyasmikre világítanak rá, amelyeket tán mi észre sem veszünk. Voltaire ebben a művében bizony görbe tükröt mutat kora társadalmának és kora egyházának. Emlékszem volt egy igen hosszú nevű szereplő is a könyvben, egy bizonyos Don Fernando d'Ibarra y Figueroa y Mascarenes y Lampourdos y Souza y Alejandro, aki Buenos Aires kormányzója volt, s jó spanyol nemesi szokás szerint nevében szerepelt az összes uradalom és titulus is. De találkozik Candide, a főhős képmutató jezsuitával, korrupt hivatalnokokkal, büszke, „kivagyi” főurakkal, s mindenféle korabeli érdekes alakkal. Mintha a mai világról írna, pedig több mint 250 éves műről van szó... Nincs új a nap alatt, mintha Voltaire Jézus szavainak parafrázisát, újraértelmezését tálalná egy regény lapjain...

Jézus szavai figyelmeztetnek minket, hogy, a Isten Törvényét be kell tartani... 

1.  ...de nem képmutató módon 
2.  ...de nem feltűnési vágyból 
3.  ...de nem rangszerzésért 
4.  ...hanem, mert az Úréi vagyunk 

Jézus azonban nem csak a külvilághoz szól, hanem a gyülekezethez is, hiszen ezek közöttünk is megjelenhetnek, s bizony meg tudják mérgezni az egész közösséget.

A Törvényt be kell tartani, de nem képmutató módon. Fogalom, mi is használjuk a „farizeusi” jelzőt a képmutatásra. Jézusnak sokszor volt vitája a farizeusokkal, akik egy zsidó párt tagjai voltak abban az időben. Ők igyekeztek a lehető legkegyesebb, a lehető legjobban Istennek tetsző életet élni. Szigorúan megtartották a mózesi törvényeket. Sőt, hogy biztosan ne szegjenek meg egyetlen egyet sem, ezért egy 617 előírásból álló Tóra-kerítést írtak. Minden előírásnak, minden rendelkezésnek igyekeztek jobban és jobban megfelelni, mint a többi ember. Ahogyan hallhattuk is: vastagabb imaszíjakat, és nagyobb bojtokat hordtak, köztiszteletben álltak. A baj az volt, hogy másoktól is elvárták, hogy olyan módon tartsák meg a Törvényt, ahogyan ők. Amíg azonban az egyszerűbb népek lelkiismeretét terhelték, ők maguk megtalálták a kiskapukat, s bizony ezeket ki is használták. Egy példa: szombat napon nem lehet dolgozni, hiszen azon a napon pihent meg az ÚR is, ezért csak annyi munkát lehet végezni, amennyi gyakorlatilag a létfenntartáshoz elegendő. De mondjuk egy vizes vödörrel már nem lehet átlépni a küszöböt. Mi tehát a teendő? Mielőtt átlépnénk a küszöböt megállunk, az ajtón belülre tesszük a vödröt, elengedjük, s átlépünk a küszöbön, bent a házban fölvesszük a vödröt, s vihetjük is tovább. Így aztán pontosan látták, hogy ki?-miben?-hol? mulasztott, a saját ügyükben pedig megfelelően tudtak ügyeskedni. Ismerjük Jézus mondását a Hegyi beszédből: „vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Mt 7, 5)

A mi életünkre is igaz, amit Sámuelnek mondott az Úr, amikor Isai fiai között kereste Izrael királyát, és végül a fiatal Dávidra került a sor: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16, 7b) Istent nem lehet becsapni semmilyen alakítással: pontosan tudja mi van legbelül. A Törvénnyel szemben pedig nem véd meg az, amit mi tudunk letenni. Csakis az, amit Isten kegyelmébe bízva adunk át.

A Törvényt be kell tartani, de nem feltűnési vágyból. Nem attól lesz valaki jobb hívő, ha mindent látványosan csinál. Látványosan imádkozik, látványosan böjtöl, és sorolhatnánk. Jézus itt is, és sokszor szólt ennek a viselkedésnek a hamisságáról. 

Nagyon szép példázata Jézusnak a farizeusról és a vámszedőről: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18, 10-14)

Bennünket is hányszor környékez meg a Kísértő azzal, hogy „kelts feltűnést!” „keresd a nagy nyilvánosságot!” Hány élet ment tönkre abba, hogy hajszolta a reflektor fényt! S amikor már érdektelenné vált a közönség számára, akkor jött az idegösszeomlás, vagy rosszabb esetben a halálba menekülés. S a Gonosznak ez a célja, hogy égj el, semmisülj meg. 

Keresztyének, kegyes emberek között ez kiválóan működik a Törvénnyel. Nem véletlenül írja Pál: „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3, 6b) Az ifjú Luther is majdnem beleőrült abba, hogy nem tud az Istennek eléggé jót tenni. S ahogyan ott vergődött, szinte gyűlölve az Istent, egyszer csak megvilágosodott számára az Úr kegyelme: „Az igaz ember hitből fog élni” (Róm 1, 18)

A Törvényt be kell tartani, de nem rangszerzésért. Isten országában lenni nem rang kérdés, hanem szolgálat! Jézus tanítványai is beleestek ebbe a hibába, amikor azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb a Mennyek országában. Akkor Jézus odahívott egy gyermeket és ezt mondta: „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy.” (Lk 9, 48)

Nem egy helyen lehet sajnos hallani, hogy bizonyos gyülekezeti tagok, akik valamilyen feladatot ellátnak, elkezdik azt rangként felfogni. A tisztségük, vagy feladatuk mintegy jogalapot adnak arra, hogy a másik gyülekezeti tagot kioktassa, sőt néhol, lenézze. Pedig Jézus szava egyértelmű: „Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” (Mt 23, 8-11)

Azzal, hogy azt tesszük, amit az Úr ránk bíz, nem teszünk mást, mint ami a dolgunk volna, ahogyan az egy Istent félő emberhez illik. Jézus mondja: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (LK 17,10)

A Törvényt be kell tartani, mert az Úréi vagyunk. Itt van azonban a jó hír! Különben nem volna más a keresztyén élete, mint egyfajta önkéntes rabszolgasors, alávetve egy több ezer éves törvénynek. Ám Isten akarata a Törvényben eredetileg kicsit másabb volt, mint, ahogyan azt mi ma használjuk. Eredeti nyelvhez hűen a Tízparancsolat így kezdődne: „Én vagy az Úr a Te Istened ezért, nem lesz más istened, nem fogod hiába szádra venni az Én nevemet, meg fogod szentelni az ünnepnapot...” és így tovább, mert Ő féltőn szerető Isten: „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézs 42, 3).

Mert Jézusért hívhatjuk a Teremtő Urat a mi Atyánknak! Nem kell többnek látszódni, nem kell elismerést hajszolni, nem kell látványosan jobbnak, többnek, szebbnek látszani! Valójában csak egyetlen egy valami kell: hinni Jézusban, mint Urunkban és Megváltónkban, mesterünkben és gyógyítónkban. 

Ámen

Képmutat-ó-méter

Ifjúság hírei

Szeptember 22-én, vasárnap megkezdődik a Konfirmációra való felkészülés, addig lehet még jelentkezni, aki szeretne benne részt venni. Feltétel: legyen 6. osztályos vagy idősebb.

Idáig három fiatal testvérünk jelezte, hogy szeretne 2014 tavaszán konfirmálni.
A felkészítő alkalmak minden vasárnap, az istentisztelet után, 12.00-13.00 között lesznek

Október 5-től, szombat esténként 18.00-tól ifjúsági alkalmat tartunk, ahol minden konfirmált (de azért jöhetnek a most konfirmálók is) tizenéves fiatalt szeretettel hívunk és várunk.
Az alkalmak kötetlenek lesznek, de egy kis igei útravaló, egy kis zene, egy kis játék mindenféleképp jutni fog mindenkinek.

Alkalmainkra mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

Igehirdetés- Szentháromság ü. u. 15. vasárnap Mt 19, 16-26

„Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.” Sőt azt is mondom nektek: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19, 16-26)

Szeretett Testvérek!

Elkezdődött egy újabb tanév, az országban közel 1,5 millió diák ült be először, vagy ismét az iskolapadba. Szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valaki, aki ebben a cipőben járna. Számomra, többek között azért érdekes ez a szeptember, mert húsz évvel ezelőtt kezdtem az iskolát, s mint tudjuk, a jó pap holtig tanul... 

E két évtized epizódjai közül szeretnék egy velem megesett történetet elmesélni. Nyolc osztályos gimnáziumba mentem negyedik után, a Fasorba, ahol bizony latint is kellett tanulni. Nem igazán lopta be a szívembe magát ez a nyelv, nem is ment igazán. A latin szavaknak szép, cirkalmas szótári alakja van, amikkel együtt kell megtanulni őket, pl.: agricola, -ae, (m); laudo, -are, -avi, -atum. Történt egyszer, hogy az egyik igének, egyik alakját bizony félreértettem, s tovább bonyolította a helyzetet, hogy az a bizonyos alak létezett ugyan, csak épp egy hasonló, de más igéhez tartozott, és persze más coniugatioval, ragozással... Nekem persze sikerült – nagy nehezen – rosszul megtanulnom. Jött a dolgozat, természetesen a ragozandó ige az a bizonyos rosszul megtanult szó volt... A jutalom sem maradt el: szép piros hullámvonalak, meg egy katonás érdemjegy... Igénkben szereplő gazdag ifjú is bizony félreértette a tanultakat, nem jól tanulta meg a leckét, s bizony így érte őt a csalódás.

Isten országának iskolájában három lépésből áll a tanulás: 

1. Kérdezni 
2. Meghallani 
3. Követni 

Minden tanulás kérdéssel kezdődik. Aki kérdez, abban ott bujkál valahol a kíváncsiság. Kisgyermekként minden érdekes, minden új és új kérdést vet fel. Egy három esztendős gyermek úgy tűnhet szülei, és a külvilág számára, mintha soha se fogyna ki a kérdésekből: minden válaszra egy találó „miért?”-tel kérdez vissza. Aztán, ahogyan felnövünk, mintha tényleg kikopnának a kérdőjelek belőlünk. Egyre kevesebb akad, amire felkapjuk a fejünket, amire rá akarunk kérdezni, amit tényleg végig akarunk gondolni. S bizony akad néhány olyan is, amelyre talán sosem kapunk választ.

A hittan óra, bár nem tartozik talán a „presztízs” tantárgyak közé, ám végső soron az élet legfontosabb kérdéseivel foglalkozik. „Mi az élet értelme?” „Mi az én életem értelme?” „Mi a jó?” „Hogyan legyek jó?” „Miért van a rossz, a szenvedés, a gonoszság a világban?” Lehetne sorolni tovább. Ezekre a válasz mind ott van a Bibliában, Isten Igéjében. 

Ez a gazdag ifjú is felteszi a kérdését, méghozzá nem is akármilyet: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézustól, a rabbitól, a tanítótól kérdezett. Ez a tanulás része, ami mára sajnos mintha kiveszne. Ezt mondja Mózes a népnek, miután megkapták a Törvényt, a Tízparancsolatot a két kőtáblán: „Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és döntések ezek, amelyeket megparancsolt nektek Istenetek, az ÚR, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott bennünket az ÚR Egyiptomból erős kézzel.” (5Móz 6, 20-21) Jób, a sokat szenvedett igaz életű ember, így fakadt ki az Úrnak, miután Ő megjelent neki: „Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem!” (Jób 42, 4)

Az ifjú a „jó” iránt érdeklődött, s jótól kérdezte. Bár a kérdése igazából önmagát cáfolja. Ugyanis a JÓ állt vele szembe, s azt nem tenni kell, hanem hinni Benne. Ha hiszünk Őbenne, akkor leszünk jóvá, s tudunk mi is jót tenni egymással. 

Ám választ meg is kell hallani. A válasznak célba kell érnie, ha hasznát is akarjuk venni. Az ifjú azonban félreértette Jézust, és tovább kérdezte. Bizony megesik, hogy amit hallunk, amit Isten akar mondani nekünk, azt nem értjük, nem úgy értjük, vagy nem akarjuk érteni. Nem bitzos, hogy a válasz elsőre szimpatikus lesz! De a válasz egyértelmű: ezt mondja az Úr: „Életemre mondom, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 33, 11) 

Nem véletlenül írja Luther Márton a Kis Kátéban, ami maga is kérdezz-felelek módszerrel dolgozik, a Tízparancsolat magyarázatánál, hogy egy módon lehet őket betartani, ha Istent féljük és szeretjük. Hogyan lehetséges ez? Úgy ha hiszünk benne. „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm 10, 17)

A hitet nem lehet tanulni, hanem Isten lelkének ajándéka. Az, hogy Isten csodálatos dolgairól szó esik az iskolában, vagy otthon, vagy bárhol, az sokkalta több, mint egy puszta ismeret átadása. Kicsit olyan – persze ez is, mint minden hasonlat sántít – mint amikor a ceruzát kihegyezzük, hogy írjon, úgy kell fülünket, s azon keresztül a szívünket-lelkünket is „kihegyezni” arra, hogy jól értsük Jézus szavát, Isten Igéjét. Ez a dolga a lelkésznek, de a tanárnak, tanárnőnek is, sőt, otthon a szülőknek is. Mit felelünk a gyermekünknek, ha megkérdezi azt, amit ez a gazdag ifjú? 

Az ifjú jó helyen keresgélt, kérdezett, de mintha nem azt a választ kapta volna, amire titkon vágyott. Vállon-veregetés helyett, bizony hideg-zuhanyt kapott, hiszen Jézus szava az elevenére tapintott. Ne tévedjünk, nem az volt a baj, hogy gazdag, hanem az, hogy a pénzét fontosabbnak tartotta, mint Isten szavát.

Nem elég kérdezni, meghallani, hanem követni is kell. Követni a JÓT, Krisztust. (Nem véletlenül énekeltük a „Ki dolgát mind az Úrra hagyja...” /EÉ 331/ éneket!) Az ifjúnak ezen ponton szakadt el a cérnája. A kezdeti nagy lelkesedésből, bizony lehorgasztott fej lett. 

Konfirmandus koromban ért egy felkavaró élmény, amely közel hasonló helyzetben zajlott le. Már az is beszédes, bár messzire vezetne, hogy tizenketten indultunk neki a konfirmációnak 1999 őszén Lőrincen. Szorgalmas ki csapat voltunk, de jó barátok is lettünk az idő folyamán. Tavasszal volt egy egy hetes konfirmandus táborunk, ahol több gyülekezetből összeeresztettek bennünket. Ez szintén nagyon jót tett a mi kis társaságunknak. Egyik reggeli áhítatnak elég súlyos ige volt az alapja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14, 26) Sokakat megráz Jézus szava, s így történt egyik társunkkal is. Olyannyira, hogy az áhítat utáni csoportbeszélgetésben kis borult szegény. Leány volt, s történetesen volt egy kedvenc lova, amit nagyon szeretett. A lelkészünktől valami hasonlót kérdezett: „Ha Jézust akarom követni, akkor neki kell első helyen lennie a szívemben, de akkor mi lesz a lovammal?” Még aznap hazament, s azóta sem hallottam felőle... Ahogyan a gazdag ifjúnak a pénz, ennek a leánynak a lova volt az „istene”. De mindannyiunknak megvannak a maga „házi-bálványai”, bőséges a kínálat. Ám Isten országában nincs kettős állampolgárság. 

Jézus semmit nem akar tőlünk elvenni, valójában mindent, de legfőképp önmagát adta értünk. Őt követni, az Ő útján járni valóban az út a teljesség felé. Egyedül sikerülhet ezen az úton járni? Aligha. A tanítványok kérdésére, miszerint, akkor ki üdvözülhet, ki lehet Isten előtt feddhetetlen, Jézus ezt válaszolja: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” Én ezt szeretném nagyon vastagon aláhúzni számotokra: Istennél minden lehetséges. Nála van a megoldás, nála van a kulcs az Isten országába! Ezért jövünk össze vasárnapról-vasárnapra, hittanóráról-hittanórára, hogy együtt kérdezzünk, együtt hallgassuk, s együtt kövessük a mi pásztorunkat, mesterünket, Jézust. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9, 16) A mi Istenünk könyörülő, féltőn szerető.

Szeretett Testvérek, kicsik és nagyok! Útnak indulunk egy új tanévben, de már járunk mind egy úton, s velünk vándorol Jézus is. Kérdezzük Őt bátran, mert nem hallgat. Hallgassunk szavára, mert az Életet adó Ige. Kövessük őt, mert Ő tudja célt. „Dicsérjétek az URat! Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsolt 106, 1)

Ámen

Igehirdetés - Szentháromság ünnepe utáni 14. vas. (Mt 12, 22-30) 2013-09-01

„Akkor odavittek hozzá egy vak és néma megszállottat, és ő meggyógyította, úgyhogy a néma beszélt és látott. Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: „Csak nem ez a Dávid Fia?” A farizeusok azonban, amikor ezt meghallották, kijelentették: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével.” Ő pedig, ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, meghasonlott önmagával, és akkor hogyan maradhat fenn az országa? És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor azonban kirabolhatja a házát. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” (Mt 12, 22-30)

Szeretett Testvérek! 

Közhelynek hat, de igaz: életünket jelek között éljük le. Mindent, amit csak látunk, azt az agyunk elraktározza, s hozzá köt egy jellemző képet: egy jelet. Így tanulunk, így fogjuk fel a minket körülvevő világot. Sőt, olyannyira így van ez, hogy bizonyos előjelekből, sejtésekből, utalásokból is ki tudjuk találni azt, amit épp szemlélünk. Bár néha lehet ez becsapós is. A kis herceg című könyv elején találkozunk egy képpel, ami egy nagy barna kalap szerű dolgot ábrázol, ám – ahogyan a szerző felvilágosít minket – az nem más, mint egy óriáskígyó, aki lenyelt egy elefántot... Aki autót vezet, az is jelekből tudja, hogy az előtte álló útszakaszon mire számíthat, mire kell vigyáznia. Ha felszállunk a vonatra, buszra, ott is jelek mutatják, hogy mit szabad, és mit nem. Vannak olyan jelek is, amelyek túlmutatnak magukon. Ilyenek a népi bölcsességek, pl.: ha piros az ég alja, akkor szeles napra ébredünk; ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esik... stb.

Régen, s Izrael földjén különösen is, fontos szerepe volt a jeleknek. Az Úr jeleket, csodákat tett, hogy Izrael népe rájöjjön, hogy valóban velük van (égő csipkebokor, tenger kettéválasztása, visszafele haladó árnyék...). Próféták is jelekkel, jelképes cselekedetekkel tolmácsolták a népnek Isten üzenetét (igát magára vevő Jeremiás, Hóseás különös házassága...). Jézustól, akire rabbiként, tanítóként tekintettek kortársai szintén sokszor kérdezték egy-egy tette után, hogy azzal milyen jelet mutat. Mai igénk is, ami elsőre egy gyógyításnak tűnik, az valójában egy jel: Isten országának jele.

Vannak jelek. Igénkben tehát ez a jel az a szegény vak és néma megszállott gyógyulása. Nem pusztán gyógyulás volt a része, hanem megszabadulás. Ezt az embert egy démonikus erő kerítette hatalmába, amely gyötörte, s megfosztotta őt látásától és hangjától. Jézus azonban meg tudta őt szabadítani a megkötözöttségétől. Mert ez a Messiás küldetésének a lényege, hiszen a messiás szabadítót, megváltót jelent. 

Talán a mi korunkban már fel sem figyelünk az ilyen esetekre, nem tekintjük őket jelnek, talán észre sem vesszük őket. Betudjuk ezeket az orvostudomány csodájának, vagy filozofikusan: mégiscsak változhat az ember. Pedig ma is vannak jelek, Isten szabadításának jelei.

Kis országunkban igen sok bajjal, nyomorúsággal kell együtt élnünk. Vannak olyan részekis, ahol ez hatványozottan igaz. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van egy kis falu az ukrán határ mellett. Úgy hívják ezt a falut, hogy Uszka. Bócsa, vagy Tázlár legalább háromszor, vagy négyszer nagyobb mint ez a falu. Közel ötszáz lélek lakja, nagyobbrészt cigányok... Nem biztos, hogy elsőre odakötöznénk... Ám mégis, ebben a faluban nincs bűnözés, sőt a szomszédos falvakban sem számottevő! Békében él ott minden ember egymás mellett. Mi lehet az ok? Van ott egy gyülekezet, egy karizmatikus közösség, ami árnyalja a képet. A lelkészük egy börtönviselt cigány ember, a presbitérium nagyobb része is, a zenészeik szintén, sok gyülekezeti tag is. Isten valami csodálatosat vitt véghez ott, azokkal az emberekkel: Jézus szavára megváltoztak, olyannyira, hogy velük változott a falu is. Én határozottan hiszem, és biztos vagyok benne, hogy ez annak a jele: „bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” 

Mindenfelé, ahol Krisztus megjelenik, lehetséges a változás, a megtérés. Így tanúskodik erről Márk: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22) A jelnek, Isten életújító Igéjének hatása van.

A jelnek hatása van. Igénkben senki sem maradt érintetlen, bár két táborra szakadt a sokaság. Az egyik részük – a nép – csodálkozott és hitt; a másik részük, mások ugyan csodálkoztak – a farizeusok –, de nem hittek. Isten Igéje mindenkit valamilyen választásra késztet.

Amikor Jézust először felvitte Mária és József Jeruzsálembe, ahogyan Törvény elrendelte – minden fiúgyermeket be kellett mutatni a Templomba, és áldozatot bemutatni érte. Volt ott egy kegyes életű ember, név szerint Simeon, aki megörült a gyermeknek és így szólt Máriának: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak” (Lk 2, 34b). 

Ám ma is csak kétféle reakció létezik Krisztussal kapcsolatban: a hit és az ellene mondás. Sokan hiszik, tapasztalják, átélik Isten Igéjének szabadítását, nem csak Uszkán, hanem itt is. De megdöbbentő az elutasítás erőssége is. Nem csak a farizeusok voltak, akik tudatosan nem akartak hinni a szemüknek, nem akarták tudomásul venni a jelet. Krisztus Urunk működésének hányan mondanak ma is ellent! Hányan vonják kétségbe egyáltalán azt, hogy valaha is élt, nemhogy bármit is tett volna. Mennyire könnyű mítosznak, legendának, jobb esetben egy szép történetnek tartani mindazt, amit Jézus tett közöttünk kétezer évvel ezelőtt... Sőt bizonyos – főleg nagyvárosi társaságokban – kifejezetten kínos keresztyénnek lenni. De tapasztalhatjuk azt is, hogy az emberek furcsán néznek ránk, ha a vasárnapi programunkról van szó.

Az előző állításommal kicsit ellenkezve, de mintha lenne egy harmadik út is. Igazából tartalmilag ez is elutasítás, de a megnyilvánulása egészen más: ez nem más mint a közöny. Régen is volt, de mintha mostanra öltött volna hihetetlen méreteket. A közönyösség határozza meg nem csak az ember-Isten viszonyt, hanem az ember-ember kapcsolatát is. S bizony, az egyik a másikból következik. 

Jézus azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy egy út van, amely az Atyának tetszik: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.”

A jel egy irányba mutat. Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6) Nincs más út a szabadulásba, mint amit Jézus mutat, ha úgy tetszik jelez. Viszont ebben bizonyosak lehetünk. A farizeusokhoz intézett szavai az ördögről, és annak hatalmáról egyértelműek. Ha Jézus Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űz ki démonokat, akkor az Ördög maga ellen hatna. Képtelenség tehát a farizeusok vádja, olyannyira, hogy végeredményben saját gyakorlatuk, tanításuk cáfolja meg őket, hiszen zsidó papok is űztek ki tisztátalan lelkeket Isten szavával. Jézus szava meg tudja kötözni a ház erős emberét, hogy elvegye hatalmát. Isten Igéje le tudja törni a Gonosz munkáit.

Milyen érdekes, hogy az a szegény ördöngős, ugyan nem látott és meg sem tudott szólalni, mert a Sátán elvette tőle ezeket, mégis meghallotta Jézus szavát. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.” (Jn 10, 14-16) Vagy ahogyan Pál írja: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm 10, 17) 

Isten Igéje, amely Krisztusban testé lett, jelenti szabadulást. Jézus szava olyan jel, amelyre mindenki felkapja a fejét, de sokan ellene mondanak. Viszont aki végtelenül rá van szorulva, éhezi a szíve-lelke az meghallja szavát, és meg is gyógyul élete Jézus szavára.

Ámen

 Kalap vagy óriáskígyó? :)

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

"Kegyelemből van üdvösségetek a hit által" (Ef 2, 8) - Országos evangelizáció 2013

2013. október 12-én, a Deák téri evangélikus templombon kerül megrendezésre az idei Országos evangelizáció, amelynek igei alapvetése: "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által" (Ef 2, 8)

Az esemény programja az alant látható képen tekinthető meg.

Jó volna, ha gyülekezetünkből is néhányan ellátogatnának erre az alkalomra. Biztosan jó élmény, és lélekben gazdagító összejövetel lesz.

Igehirdetés - Szentháromság ünnepe utáni 13. vas. (Mk 12, 41-44) 2013-08-25

„Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mk 12, 41-44)

Szeretett Testvérek!

Néhány évtizede történt... Afrikában, egy város templomában adományokat gyűjtöttek a távoli, még szegényebb vidékek gyülekezetei számára. Mivel pénzük nekik sem volt, mindenki azt hozott amit tudott. Volt aki gabonát, volt aki banánt, volt aki egy marmon-kanna vizet, s ki tudja még, ki-mifélét dolgot hozott. Volt ott egy kislány is, aki látta miket tesznek a kosarakba, ládákba. Gondolkodóba esett, hogy ő mit is adhatna. Rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen semmije sincs, s ezen igen elszomorodott. Ám egyszer csak felcsillant a szeme, gondolt egy nagyot, és beült az adományok közé... Megtörtént 2000 évvel ezelőtt, megtörtént néhány évtizede, s megtörténik ez újra és újra...

Jézus szavai nem korának kapitalistáit ostorozza, nem is a szegény néprétegek melletti kiállásról van szó. Még csak nem is arról, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9, 7). Nem pénzről, nem is annak mennyiségéről beszél nekünk, hanem az indulatról. Arról az indulatról, ami megkülönbözteti az Istenben hívő embert a vallásostól; az igaz kegyességet, a látszat kegyességtől.

Aki kézbe veszi a Márk szerinti evangéliumot az a 12. fejezetben egy érdekes „kérdezz-felekbe” csöppen. A farizeusok, írástudók veszélyes kérdésekkel bombázzák Jézust: az adózással (12,13-17), a feltámadással (12,18-27) és a legfőbb parancsolattal (12,28-34) kapcsolatban, majd Jézus válaszaitól elnémulnak. Ezután Jézus kérdezi őket: a Krisztus-titok felől – u.i. Hogy lehet, hogy Krisztus Dávid fia, s mégis Ura – (12, 35-37a), majd szól a hamis kegyességről (12,37b-40), végül rámutat az igaz kegyességre, amiről szól a mai igénk.

Milyen az Isten szerinti igaz kegyesség? Három gondolatot szeretnék kiemelni:

1. Mennyiség helyett minőség
2. Odaszánás
3. Áldozatkészség

Az igaz kegyesség a mennyiség helyett a minőség jellemzi. A jeruzsálemi templom, amelynek csodájára jártak az emberek, volt az a hely, ahol a zsidók az Urat imádták. Ott mutattak be áldozatot, és oda vitték adományaikat is. A templom területén tizennyolc, trombita alakú persely volt. Az egyik ilyennel szemben ült le Jézus is, és figyelte az embereket. Sokan megfordultak ott, sokan kész vagyonokat tehettek a perselyekbe, ám mégis Jézus ezt a bizonyos szegény özvegyasszonyt, a két fillérjével szemelte ki, s állítja példaképül elénk is.

Az idősebbek még emlékeznek, hogy nálunk is volt fillér. Én is emlékszem rá, bár még eléggé kisgyermek voltam, amikor kivonták a forgalomból. De egy biztos, a fillér semmiképpen nem jelent nagy összeget. Jézus korában egy lepton, azaz fillér, egy napszámos napi bérének 1/64-e volt. Mondhatnánk, mintha ma valaki két 5 Ft-ost szorongatna.

Ám mégis, ennek az asszonynak ez volt az összes vagyona: két apró pénzérme. Az egyiket megtarthatta volna, de ő mindkettőt beledobta a perselybe, pedig az volt mindene. A MINDEN-en van a hangsúly, mert ez az özvegyasszony nem a feleslegét, hanem egész életét, ami a megélhetése volt, azt adta oda Istennek. Ez minőségi különbség, mert teljesen Isten kezébe teszi le az eljövendőt. Ezt mondja az Úr: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6, 6) Ahogyan Luther Márton írja a Kis Kátéjában az első parancsolat magyarázatánál: „Istent félnünk és szeretnünk kell”, s ebből következik utána minden. A valóban igaz, Istennek tetsző kegyesség az, ha tényleg le tudjuk tenni az Úr elé a teljes életünket, minden hiányával és szükségével együtt. Ahogyan az az özvegyasszony tette.

Tehetjük ezt bátran, hittel, bizalommal, mert – ahogyan Jakab apostol írja – „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1, 17) Mindenünk, ami van, az az Isten ajándéka, amit azért adott, hogy használjuk, éljünk velük, DE nem értük. Istennek nem kell a pénzünk, nincs rá szüksége, hiszen végső soron minden az övé. De ami fontosabb, nem akar tőlünk elvenni semmit, viszont általunk, a mi adományunkon, odaszánásunkon, rajtunk keresztül tud hatni ebben a világban. Tudna másképp is? Persze. De így von be minket Isten országának építésébe (amiről múlt vasárnap volt szó).

Ebből következik a második gondolat: az igaz kegyesség odaszánó. Az özvegyasszony odaszánta mindenét az Úrnak, tudva, hogy Isten nem feledkezik el róla, s küld majd valakit, aki segít neki életben maradni, új életet adni. Pál apostol írja: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12, 1-2)

Istennek szánt életet élni, vagyis úgy élni, hogy egész életünk istentisztelet legyen. Nem csak a lelkész dolga az istentisztelet, hanem mindenkinek a maga helyén, hivatásában kell úgy lennünk, hogy azzal az Urat dicsőítjük. Ám ennél is egy kicsit tovább megy Jézus, amikor ezt az özvegyasszonyt állítja elénk példa gyanánt.

Úgy lehet az ember jó híve, – s hadd használjam így – eszköze, ha odaszánja magát Isten ügyének, ha arra van szükség. Odaszánom az időmet, energiámat, szeretetemet, nem csak feltétlenül a pénzemet, arra, hogy a másik testvéren segítsek. Nem azért, hogy valamit kapjak cserébe, hanem azért, mert aki Istennel jár, az odahajol a másikhoz, ahogyan Krisztusban is közel hajolt hozzánk az Isten. Jó érzés az önzetlenség, amikor valami olyasmit teszek, amiért lehet, hogy sosem kapok viszonzást, de tudom azt, hogy így volt helyes, ezt várta tőlem az én Uram.

Ha példát keresnék nem kellene messzire mennem, hiszen itt Bócsán és Tázláron is kézzel fogható az odaszánás eredménye. Hiszen hatvan éve, önerőből, idejüket, energiájukat, pénzüket, sőt szabadságukat sem kímélve, gyülekezetünk alapítói odaszánva, elszánva építették föl mindkét templomot. S hitből fakadó munkájukat megáldotta a Gyülekezetek Ura, hiszen ma is itt vagyunk. Most sem kisebb a feladat: odaszánásra van szükség, hogy láthatóvá válhasson Isten munkája általunk, bennünk, közöttünk.

Intő példa lehet, s kell hogy legyen számunkra az amit az Úr Jézus mond a laodíceai gyülekezetnek a Jelenések könyvében: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3, 15-16) Isten nem alamizsnát vár, hanem teljes odaszánást tőlünk. Mi kellünk neki, hogy megmenthessen bennünket, nem részlegesen, mintegy az alamizsna fejében, hanem teljesen: áldozatra van szükség!

Így jutunk el a harmadik gondolatig: az igaz kegyesség áldozatkész. Minden vallásban az emberek áldozatot mutatnak be Istennek, hogy kiengeszteljék, hiszen belülről mindenki érzi: igen messze vagyunk attól, amilyennek lennünk kellene. Az özvegyasszony is meghozta a maga áldozatát, hiszen az életét dobta bele a perselybe. Ám a legnagyobb áldozatot mégis Isten tette meg, nem csak az asszonyért, hanem érted s értem is.

Pál apostol Filippi levelében található egy csodálatos Krisztus-himnusz (Fil 2, 5,11), amely így kezdődik: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2, 5). Az az indulat, hogy bár Isten, de nem élt vele vissza, sőt, épp ellenkezőleg, megüresítette magát, és emberré lett. Miért? Hogy Jézus valóban mindenki Krisztusa, megváltója lehessen. Aki Krisztus útján jár, az már nem a maga boldogulását keresi, hanem Isten tenyerébe teszi a kezét.

Micsoda kegyelem, hogy nekünk azt az áldozatot már nem kell meghoznunk, amit Krisztus Urunk tett értünk, mert az Ő áldozata egyszeri és tökéletes. Olyan áldozat, amely áthidalja azt a számunkra végtelen távolságot a Kereszten kifeszített karjával, ami a Mennyei Atya és mi köztünk van. Ezért vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Fil 3, 7-8) A mi áldozatunk, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, ami röghöz köt, ami gátol. Az Úr ismerete sokszorosan felülhaladja mindet!

Luther Márton utolsó leírt szavai ezek voltak: „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” S valóban semmink sincs, ami nem az Istentől volna. Ám minden a miénk lehet Krisztusért. Az özvegyasszony két fillérje példája annak, milyen a hívő ember igaz kegyessége: teljesen odaszánó és áldozatkész. De nem azért mert Isten ezt várja el, hanem mert Isten szeretete erre vezet mindnyájunkat.

Ámen

Két lepton, azaz fillér

Szeptember 8. - "Seregszemle"

Jézus mondja: "Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa." (Mt 19, 13)

Már most hirdetjük, hogy szeptember 8-án, vasárnap, TANÉVNYITÓ istentiszteletet tartunk, mint Tázláron (9.00), mint Bócsán (11.00), ahová szeretettel hívjuk és várjuk az ovis, iskolás, középiskolás, egyetemista korú gyermekeket családjaikkal együtt.

Kiváló lehetőség nyílik a találkozásra, valamint, hogy Isten áldásával induljunk neki a 2013/14-es tanévnek.

A gyermekektől azt kérjük, hogy hozzanak magukkal valamilyen tanszert, pl. tolltartót, körzőt, vonalzót, iskolatáskát... ilyesmiket, amelyeket kiteszünk majd az oltárra. Természetesen az alkalom végén mindenki visszakapja azt, amit hozott.

Kérjük a testvéreket, hogy hirdessék ezt az alkalmat az ismerőseik között is!

Az esemény fönt van a Facebook-on is!

Augusztus 20.

Gyülekezetünk is kivette részét az augusztus 20.-i megemlékezésből, és ünneplésből.

Részt vettünk az ünnepi szentmisén katolikus testvéreinknél, majd jelen lehettünk az új belterületi bicikliút szentelésénél, és az Újkenyér szentelésénél is.

"Mindenható Atyánk, Urunk és Istenünk! Áldd meg ezt a kenyeret mennyei áldásoddal, hogy akik ebből esznek, azoknak váljék testi-lelki gyarapodására és üdvösségére. Tartson távol tőlük mindenféle betegséget és a gonosz minden kísértését. A mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki nekünk mennyei kenyerünk, örök életünk és üdvösségünk; és aki veled és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen.

Isten áldása legyen új kenyerünkön és mindazokon, akik ebből esznek. Váljék testük gyarapodására, lelkük erősödésére. Adja meg mindazoknak, akik hisznek Őbenne, hogy már itt a földön és egykor a mennyben megízleljék az örök élet kenyerét – Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

Ámen"

A Falunapról sok kép található Bócsa község honlapján!

Tudósítás rólunk - Isten országának örömhíre

Tázlár, Bócsa – Az ötvenes évek óta először augusztus 18-án újra saját lelkésszel önállósult a Bócsa–Tázlári Evangélikus Egyházközség. 

Szöveg és fotó: Kiss Tamás

Húsvét vasárnapjának délutánján nagyot álmodott a Bócsai gyülekezeti házban a kicsiny gyülekezet a kerület püspökével: Ha a helyben élő, a népszámlálási adatok szerint bő száz evangélikus vállalja az ezzel járó terheket, újra lehet helyben lakó lelkésze a két falunak. Az elhatározást tervek, majd tett követte, ezekről az eseményekről több alkalommal is tudósítottunk így ezúttal a örömmel adunk hírt a megvalósult álomról. Nem csak az elhatározás született meg, hanem megújult a parókia és lelkész is akadt a feladatra.

Szinte tavaszi hangulat köszöntötte az evangélikusokat a napsütésben úszó tázlári protestáns templomban. Tavasz augusztus derekán? Sok szempontból valóban tavasz volt múlt vasárnap, hiszen új kezdet, megújulás, magvetés az amibe Tázlár és Bócsa evangélikusai a frissen ordinált László Lajos Gergely lelkésszel karöltve belevágnak. 

A tázlári alkalmon együtt szolgált a kerület püspöke mellett a szolgálatot eddig ellátó kiskunhalasi lelkész, Honti Irén és a bemutatkozó László Lajos Gergely.

Az új lelkész a két faluban elhangzó igehirdetésében Lukács 16,13kk alapján hangsúlyozta,  az evangélium örömhírt jelent, így evangélikusként különösen is feladatunk, hogy látsszon rajtunk Isten országának örömhíre. Hirdetnünk kell az örömhírt! Ahogy a mindennapokban terjesztjük a bevált recepteket, úgy terjesszük az evangéliumot! Isten országa felforgat, folytatta a lelkész, hangsúlyozva, hogy fel kell frissíteni, fel kell szántani a földet is, mielőtt a magot belé vetik, így kell, jó értelemben felforgatniuk Tázlárt és Bócsát az evangélikusoknak, hiszen a népszámlálási adatok azt mutatják, hogy vannak még el nem ért evangélikusok a két faluban. Végül az igehirdető a gyülekezetéhez fordulva megjegyezte: Isten országának örömhírét hirdetni, megtapasztalni az evangélium felforgató erejét, igenis erőfeszítést igényel. Erőfeszítést az újonnan beiktatott lelkésztől, de ugyanígy a gyülekezettől is. Mindannyiunknak küldetése van zárta bemutatkozó szolgálatát Tázlár és Bócsa lelkésze. 

Az igehirdetést követően Gáncs Péter elnök-püspök beiktatta hivatalába László Lajos Gergely beosztott lelkészt. A két évre szóló beosztott-lelkészi megbízatás alatt Soltvadkertről Homoki Pál segíti az új lelkész munkáját.

Az iktatás után a püspök megáldotta a megszépült lelkészlakást, majd a köszöntők következtek.

A Déli evangélikus Egyházkerület nevében Radosné Lengyel Anna kerületi felügyelő köszöntötte a szolgálatba álló lelkészt és gyülekezetét, akit Homoki Pál és Szőke-Tóth Mihály Bócsa község polgármestere, valamint a lelkészlakás felújítását is végző Vida György bócsai felügyelő követett. Az újonnan alakult gyülekezetre és lelkészére ezúton is Isten áldását kívánjuk.

Képek az alkalomról: Kiss Tamás Galériája

Forrás: del.lutheran.hu

Rólunk szólt: „Konzílium” a Puskin utcában

Gáncs Péter püspök úr gondolatai a bócsai helyzetről: "Konzílium" a Puskin utcában

"Különleges munkaülésre került sor július 19-én a déli egyházkerület püspöki hivatalában. Vajon miért találkozik a nyár közepén Lupták György esperes, Homoki Pál lelkész, Deák László egyházkerületi missziói lelkész, valamint László Lajos lelkészjelölt a püspökkel?..."

A teljes cikk a Déli Evangélikus Egyházkerület honlapján olvasható, a LINK-re kattintva.

Megjelent az Evangélikus Élet 2013. július 28-i (2013/30.) számában (is).

Igehirdetés - Szentháromság ünnepe utáni 12. vas. (Lk 16, 13-17(18)) 2013-08-18

„Jézus mondja: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Hallották mindezt a farizeusok is, akik pénzsóvárak voltak, és kigúnyolták őt. Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos.” „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik, és mindenki erőnek erejével törekszik feléje. De hamarabb elmúlik az ég és a föld, mint hogy a törvényből egyetlen vessző is elveszne. (Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő.)” 

(Lk 16, 13-17(18))

Szeretett Testvérek!

Évekkel ezelőtt volt szerencsém két hetet eltöltenem gimnazistaként Dél-Angliában. Ezalatt a rövidke idő alatt rengeteg olyasmit láttam, amivel bizony akkortájt, sőt azóta sem, lehetett itthon találkozni. Már a közlekedés sem egyszerű eset, hiszen a járdáról lelépve pont az ellenkező irányba kell körülnézni. Keskeny utak, zöld lankák, furcsa építmények, sok-sok mindennapos dolog, amely egy tizenéves magyar diák számára az újdonság erejével hatott. Fiúként az impozáns tájak, épületek, és a technikai vívmányok ragadtak meg leginkább. Az egyik ilyen eszköz a „Lifeboat” volt, ami magyarul „Életmentő hajót” jelent. Ez egy olyan speciális hajó, amelynek a legrosszabb időjárási viszonyok, hatalmas hullámok közepette is helyt kell állnia. Hiszen a tengeren pont az ilyen helyzetekben van a legnagyobb szükség az életmentő segítségre. A hajó érdekessége az, hogy hihetetlenül stabil. De ami még megdöbbentőbb, hogyha mégis felborulna egy túl méretes hullámtól, akkor is képes magától visszabillenni az eredeti helyzetébe: szinte elsüllyeszthetetlen, így tud valódi megmentője lenni a bajba jutottak számára a háborgó tengeren. 

Az egyházra is használatos a hajó kifejezés. A történelem tengerén sokszor, sokak számára jelentette az állandóságot, a megmenekülést, és a biztonságot, akárcsak korunk „Életmentő hajói”. Az egyház hajóját nem a modern, kompozit anyagok, és a fejlett technika teszi stabillá, hanem az, amiről Jézus Urunk szól hozzánk: „Isten országának örömhíre”. Ez valami egészen különös erő, amely pont azon alapszik, ami a leggyengébb láncszemnek hat: a mi hitünkön, a mi reménységünkön. Az egyház hajóját Isten embert-mentő szeretete irányítja, ahol mindenki számára van hely. S ez az egyetlen eszköz, valójában út, hogy Isten országába eljuthassunk. Ezért vagyunk itt vasárnapról-vasárnapra.

De milyen is az Isten országának az örömhíre? 

1. Hirdetnünk kell 

2. Felforgat 

3. Erőfeszítést igényel 

Először is Isten országát hirdetnünk kell, hiszen elhívásunk van. Valamikor, valahol megragadott egy erős kéz, s a vízből felhúzott a fedélzetre. Ha valaki tudja a menekülés útját, az nem hallgatja el más elől sem. Gondoljunk csak bele, hogy mi minden különféle praktika kel útjára egyik percről a másikra. Háziasszonyoknak nem kell ezt mesélni, hiszen egy jó recept, ha kitudódik, akkor pillanatok alatt elterjed. Ugyanígy a különböző gyógymódok, gyógykészítmények híre is szinte futótűzként terjed. Hát nem így kellene hirdetni az Isten országát?! 

Akik itt vagyunk, azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy amiért összegyűlünk az létfontosságú, s bizony mindenki számára az. Ahogyan János apostol írja: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Jn 1, 1-4) 

Isten országa olyan, mint a mustármag: „amelyet fogott egy ember, és elvetett a kertjében; az pedig felnövekedett, és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak az ágain.” (Lk 13, 19) Mindig kicsiben kezdődik, akár a mustármag. Hiszen honnan indult a mi Urunk Jézus? Az akkori világ egyik legtávolabbi, legjelentéktelenebb, poros csücskéből: a távoli Palesztinából, ami egy volt a számtalan romai tartomány közül. Egy jelentéktelen istállóban született, egy apró városkában nevelkedett, szegény vándorként élt. S a tanítványok sem voltak bizony előkelőbbek, vagy nagyobbak: mind egyszerű, hétköznapi emberek voltak. S mégis egy ilyen kicsiny kezdetből néhány évtized alatt világformáló lett a Krisztusról szóló tanúságtétel. 

Tázláron/Bócsán is hasonló a helyzet. Kicsiny falu, egy kicsiny ország közepén. Vagyunk, de lehetnénk többen. Aprónak, tán jelentéktelennek érezzük magunkat. Ám mégis van valamink, egy apró magocska, amiből bármi lehetséges, ha valóban komolyan vesszük azt, hogy megmentettek vagyunk, és küldetésünk van: az Örömhír van nálunk!

Ebből következik a második gondolat: Isten országa felforgat. Az a kicsiny mag, bizony igen sokra képes, ha Isten áldása nyugszik rajta. Isten országának örömhíre nem hagy senkit sem érintetlenül – még ha úgy is tesznek egyesek. A hirdetett evangélium, az örömhír mindenkit kimozdít a látszólagos komfort-zónájából. Mert ereje, nyomatéka van: Isten Szentlelke hatja át, ha igazán hirdetik. 

A földet is meg kell forgatni, fel kell ásni, ha ültetni akarunk bele. Jézus Urunk a magvető példázatában (Lk 8,5kk) arról tanít, hogy nem mindegy, hogy milyen földbe hullik a mag. Az ÚR szórja a magot mindenfele, bőségesen – s valóban sokfelé hirdetik Isten országát. Ám nem mindegy, hogy hova hullik a mag. Ha az útfélre, akkor felcsipegetik a madarak; ha kövek közé, akkor hamar kiég a sarj; ha gaz közé, kikel ugyan, de hamar elnyomják; ha azonban jó, felásott földbe hullik, akkor sokszoros termést hoz, akár egyetlen egy apró kis mag is.

Ami felforgatásnak tűnik, az valójában helyreállítás. „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1, 18) – írja Pál apostol. A kereszt igéje lerombolja mindazt, ami az embert elbizakodottá teszi, de pont ezért meg is menti. Hiszen Jézus azért halt meg a kereszten, hogy a Törvényt betöltse. A Törvényt, ami megmutatja, mi az ami elválaszt Istentől, azaz: mi a bűn. Megállni lehetetlen, ezért Krisztus szenvedett, de mi okoztuk szenvedését, hiszen nekünk készült az a kereszt. Ám Ő fel is támadt, így bennünket is megmentett, „mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6, 23) Krisztus Urunk keresztje az, ami vissza tudja borítani a mi életünk csónakját, ahogyan az „Életmentő-hajó” is visszabillen. 

Ha Isten országának örömhírét hirdetjük, akkor bizony felfordulást csinálunk a településünkön. Bizonyára lesz akinek nem fog tetszeni, lesznek ellenerők, viszont kaphatunk, s bizonnyal erőt is kapunk a Mennyei Atyától.

Így jutunk el a harmadik gondolatig: Isten országa erőfeszítést igényel. Egyrészt meg kell küzdeni magunkkal, másrészt a világgal. Pál apostol írja: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3, 13-14) Napi kísértések, nehézségek, tragédiák igyekeznek eltántorítani bennünket a küldetésünktől. Jézus Urunk a Hegyi-beszédben ezt mondja: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5, 11-12) 

Jób élete állhat előttünk, aki rengeteget szenvedett, mindenét elvesztette, de mindvégig tudta, hogy az ő megváltója él (Jób 19, 25). Pál apostol is megszenvedte az útját, ennek ellenére mégis így szólt: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39) 

Nem tudjuk, hogy milyen idők jönnek, milyen kihívások állnak előttünk. Egy biztos, mindannyiunk számára, lelkésznek és gyülekezeti tagnak egyaránt, sok erő és alázat szükségeltetik ahhoz, hogy valóban a kicsiny kezdetből növekedés lehessen. A reménységünk azonban megvan, hiszen ahogyan a Korintusiaknak megvolt: Pál írja „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor 3, 6-7) Isten országa így épül közöttünk, lélektől lélekig.

Szeretett Testvérek! Láthattuk Isten országának hirdetésében mindannyiuknak küldetése van, hiszen érintettek vagyunk. Nincs okunk megriadni, mert tudjuk, hogy jó kezekben vagyunk. S erőt is kapunk, a megígért Pártfogót, Isten Szentlelkét. Krisztus egyházának hajója, így válhat valódi „Életmentő-hajóvá” már itt. Az Úrvacsora végén szokott elhangozni, de Jézus szava alapján szeretettel bíztatok mindenkit: „Testvéreim! Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tegyetek bizonyságot szeretetéről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!”

Ámen

"Lifeboat"

Augusztus 18-án gyülekezetünk vendégei lesznek Gáncs Péter püspök úr és Lupták György esperes úr

Augusztus 18-án, Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnapon istentiszteletet tartunk:

- 8.45 Tázlár
- 11.00 Bócsa - új időpont!

Az igehirdetés alapigéje: Lk 16, 13-17

Gyülekezetünkbe látogat ezen a napon Gáncs Péter püspök úr és Lupták György esperes úr.
Az igehirdetés szolgálatát László Lajos lelkész végzi.

Az istentisztelet után mindenkit szeretettel várunk egy finom birkapörköltre!

Fontos: Augusztus 18-tól minden vasárnap tartunk istentiszteletet, 8.45-től Tázláron, 11.00-tól Bócsán!

Hívogassuk egymást erre az alkalomra!
ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK!

Fent vagyunk a Facebook-on is!

Gyülekezetünk immár a Facebook-on is megtalálható.

Célunk ezzel elsősorban - különösen a fiatalabb testvérekre gondolva - az, hogy könnyebben találjunk egymásra, tarthassunk kapcsolatot, hívogassunk.

A Facebook-ra regisztrált felhasználok a www.facebook.com/bocsaievangelikusok címen érhetik el gyülekezetünk oldalát.

Szeretettel ajánljuk figyelembe a "Tetszik" gombot, valamint kérjük ezen honlap, valamint a Facebook oldal megosztását is. Hadd tudjanak rólunk mások is! :)

A bócsai lelkész búcsúzott Maglódról

Elbúcsúzott Maglódtól László Lajos Gergely, aki az evangélikus gyülekezetben töltötte gyakorlati évét.

László Lajos Gergely a maglódi evangélikusgyülekezetben töltötte mentora, Németh Mihály lelkész mellett gyakorlati idejét. Sikeres diplomázása után július 28-án Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke szentelte fel a pestszentlőrinci templomban. „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” – ezt az igehelyet (Példabeszédek könyve 23, 26) idézte a lelkésszé szentelésre invitáló meghívó.

 

László Lajos Gergely maglódi búcsú-istentiszteletét augusztus 4-én 10.30-tól tartotta. Valódi kihívások várnak rá, mert hamarosan elfoglalhatja új szolgálati helyét, amikor is bócsai–tázlári lelkész lesz. 

Képünkön (melyet Németh Mihály bocsájtott rendelkezésünkre) a pünkösdi díszbe öltöztetett maglódi evangélikus templomban mentora mellett látható László Lajos Gergely.

Forrás: www.maglodi-hirhatar.hu és www.evangelikus.hu 2013. augusztus 5.

Családias hangulatban indult a legkisebb bárány – Felszentelték a leendő új bócsai-tázlári lelkészt

Pestszentlőrinc – Az év egyik legmelegebb napján indult útjára László Lajos Gergely egy olyan gyülekezetet építeni, ahol évtizedek óta nincs helyben lakó lelkész. Szöveg és fotó: Kiss Tamás

Különleges grafika díszítette László Lajos Gergely ordinációs meghívóját. Serediuk Péter, a Pilinszky János verses köteteit illusztráló, grafikusművész a frissen szentelt lelkész rokonaként ajánlotta fel az égi fényből töltekező szívet formáló művét a választott igéhez: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld. 23,26)

Az ordináció szolgálatát végző Gáncs Péter elnök-püspök igehirdetésének középpontjában az öröm állt, ahogy azt a Lajos által választott igét megelőző versben is olvashatjuk: „Örüljön apád és anyád, vigadjon, aki szült téged!” (Péld. 23,25) László Lajos Gergellyel szemmel láthatólag együtt örülnek szülei – édesapja kórházi kezelése miatt csak lélekben lehetett jelen – és tágabb családja, küldő gyülekezetei és és az őt hívogató kicsiny, de annál lelkesebb fogadó gyülekezetek. Igazán bensőséges hangulatú alkalom volt ez a szinte teljesen megtelt pestszentlőrinci templomban. A püspök Pilinszky, Serediuk Péterhez a grafikák láttán írt gondolatait tolmácsolta útravalóul Lajos nevét behelyettesítve az unokaöcs nevét a megszólításba: „Kedves Lajos! Megnyilatkozni azt hiszem, meghívást jelent. Ahogy beszélni, igazán beszélni, hallgatást, meghallgatást. Röviden nyitottságot. Te ismered ezt a beszédet és ezt a hallgatást, amely több, mint mi vagyunk.”

Az ordinált lelkészt köszöntötte Győri Gábor esperes és NánásiJózsef a lőrinci gyülekezet felügyelője, Krizsán Zoltán egyházmegyei és Radosné Lengyel Anna egyházkerületi felügyelő, Németh Mihály maglódi, és Homoki Pál soltvadkerti lelkész, valamint az Evangélikus Hittudományi Egyetem részéről dr. Korányi András. Ahogy az hetilapunk az Evangélikus Élet előző számában olvasható különleges „konzílium” ült össze nemrég a Déli Egyházkerület püspöki hivatalában, hogy a megfelelő módon előkészítse ezt a várhatóan nem könnyű utat. A bócsai és a tázlári evangélikusok 1975 óta tartó lelki fogyókúrájának vet véget a helyiek elhatározása, hogy újból helyben lakó lelkész gondozza a két kicsiny gyülekezetet. Ehhez a munkához kívánunk innen is áldást és sok erőt Lajosnak, ahogy ő fogalmazott, a „lőrinci oltárkép legkisebb bárányának”. 

Kép galéria

forrás: www.evangelikus.hu